1. 1. Gosztonyi Zoltán faragóiskolája

Kaposvárott született 1952.03.14-én.
Gyermekkorát Balatonszemesen töltötte, ahol Erdélyből származó édesanyja pedagógusként dolgozott. Mihály Margit kántortanító, irodalmi műveltsége, hagyománytisztelete, meghatározó személyisége döntő szerepet játszott a gyermek személyiségének, érdeklődési irányának és tudáskincsének alakulásában. Szarvasösvényen című könyvében így vall róla:

„… szeretetével, életbölcsességével, népismeretével, elragadó mesevilágával, gyönyörű kézimunkáival és a gyógynövények ismeretével életre szóló mintát mutatott nekem.”

A balatonszemesi gyermekévek a korabeli falusias környezetével a paraszti életmód és hagyomány megismerését jelentette. A „faragóiskolát” hamar elkezdte. Kicsiny gyermekként már a faragó szerszámként is használható kis bicskájával1 készített egyszerű játékot, például két végén kihegyezett blinckét2 majd csúzlit faragott magának. Hamar megismerte a különböző fafajták adottságait. Az iskola helytörténeti szakkörében a paraszti tárgyak megismerésével, gyűjtésével, rajzolásával foglalkoztak. A rajzolás, papírkivágás kedves időtöltése volt.

Az asztalosszakma korán elbűvölte, a szomszédjukban lévő asztalosműhelyben szeretett volna inasnak belépni, de édesanyja kérésére gimnáziumi tanuló lett. Először Siófokon tanult, ahol Együd Árpád3 irányításával a Balaton Táncegyüttes utánpótlás csapatában kezdett néptáncot tanulni. 1969-ben Kaposvárra költöztek, ahol gimnazistaként a Somogy Táncegyüttes táncosa lett.

Érettségi után elektronikai műszerésznek tanult. A tanulóműhelyük melletti asztalosműhelyt, ahol az öntőformákhoz szükséges fa mintaformákat készítették, rendszeresen felkereste. A mintakészítő asztalosok segítségével megismerte a különböző keményfafajtákat, autodidakta módon elsajátította az asztalos szakma alapjait.

Mivel a faragás egyre intenzívebben érdekelte, felkereste a Kaposvárott működő faragószakköröket. Szőke István4 és Vargha László5 fafaragók, a Népművészet Mesterei vezették a szakköröket, tőlük megtanulta a somogyi pásztorfaragás alapjait, a faragás, vésés, domborúfaragás technikáját. Ők tanácsolták, hogy keresse fel a kaposvári könyvtár somogyi gyűjteményét. Ebben talált olyan szakirodalmat, aminek a segítségével elmélyülhetett a somogyi és általában a pásztorművészet rejtelmeiben. A faragó tudása a katonai éveiben kisebb előnyöket biztosított számára, mivel katonatársainak, feletteseinek faragott kisebb tárgyakat, ami ösztönözte a további munkára. 1976-ban Számítógép Programozói oklevelet szerzett és programozóként dolgozott Kaposvárott a rendszerváltásig. Szabadidejében azonban egyre többet foglalkozott a faragással.

Az 1970-es években új igény, új kihívás született a fiatal népművészettel foglalkozók körében. A népi díszítőművészeti mozgalom a „táncház mozgalommal” karöltve a tiszta forráshoz, a már kihalt népművészeti hagyományhoz kívánt visszanyúlni, abból megújulni. Az új faragó nemzedék, melynek tagjai már nem a hagyományos paraszti társadalom szülöttei, hanem többségében városi környezetben tanult, esetleg szakmával rendelkező fiatalok voltak, akiknek egyik tipikus képviselője volt Gosztonyi Zoltán, már hibásnak tartották, nem fogadták el a korábbi évtizedek piac vezérelte hamis stílusát. Népművészeti táborokban, egymást segítve keresték az új utat. A népművészeti szakirodalomban és a múzeumi gyűjteményekben találták meg a forrást. A faragók számára Sárospatakon, majd Tokajban szervezték meg először ezeket a táborokat.
Gosztonyi Zoltán a katonaéveit követően már eljutott arra a szintre, hogy néhány faragványát a Népi Iparművészeti Tanács (NIT) zsűrije elé bocsájtotta. Szerette volna a Népművészet Ifjú Mestere címet és minősítést megkapni, ezért több éven keresztül újra meg újra benyújtotta a pályázatát. 1977-ben a pályázaton oklevelet kapott, ennek révén meghívást kapott a Tokaji Alkotótáborba, amit további faragótábori részvétel követ.

A tokaji táborban Péterfi László szobrászművész vezetésével játszótéri figurákat faragtak. A táborokban más vidékek faragóstílusát is megismeri, többek között megtanulja az ékrovást, aminek segítségével 1979-ben, némi külső asztalosi segítséggel elkészíti kislányának a gyermekszobai együttesét, a „kalotaszegi” stílusú tékát, bölcsőt, ringatószéket, amit 1980-ban a NIT zsűri már B kategóriásnak ítél.

1. 2. A faragószakma tanulásának állomásai

Az 1980-as évek elejétől már részt vesz pályázatokon, kiállításokon, népművészeti konferencián és mindenekelőtt a népművészeti táborok munkájában, ahol még alkalma van a Kapoli nemzedék jeles képviselőivel találkozni, tapasztalatokat szerezni. A Zala megyei Gébárton, a somogyi Szőcsénypusztán több idős, nagy tapasztalatú faragótól lesett el fontos szakmai fogásokat, fogadott el tanácsokat. 1984-ben faipari szakközépiskolai érettségit tesz a Dolgozók Faipari Esti Iskolájában Kaposvárott.

Az 1980-as évek az intenzív útkeresés korszakának tekinthető, ami a zsűrizésre benyújtott tárgysorozatain, nyomon követhető. A somogyi pásztorművészet hagyományát tekinti kiinduló pontnak, azonban a díszítmény tekintetében elmondható, hogy egyetlen híres somogyi faragómester, vagy a somogyi pásztorművészet korábbi stíluskorszakaira jellemző díszítőstílust sem követi. Azonban megismeri az alapanyagokat, melyek közül egyre inkább előnyben részesíti a csontot, agancsot, majd később a szarut. Megtanulja a különféle díszítőtechnikákat a spanyolviasz berakástól a választóvízzel történő sárgításig, a karcolástól a domború faragáson át a fűrészeléssel kialakított áttört mintakészítési technikáig, melyek közül néhányat különösen kedvel. Keresi az új funkciókat és a hozzá illeszkedő tárgyformákat, az évtized végére megteremti az önálló mintakincsének az alapjait. Ezzel a felfogással valójában jól illeszkedik a népművészet felfogásáról eltérő nézeteket valló korabeli fiatal alkotói csoportba.6

Az 1982-ben zsűriztetett tárgycsoportja mutatja, hogy kipróbált minden alapanyagot, fát, lopótököt, csontot, agancsot, marha szarvat; a különböző funkciót betöltő tárgyak formáját, szerkezetét, a díszítőtechnikákat.

Somogyi ivókobak, karcolt, barnított mintával, 1982-ben zsűrizve

Az alkalmazott ornamentika még igen egysíkú, különösen feltűnő, hogy egyetlen háromszirmos virágformát ismételget, amire a zsűri is felhívja a figyelmét. Ekkor kísérletezi ki a karcolási technika azon változatát, ami az egyéni stílusára később igen jellemző lesz. A lényege, hogy a motívumok körvonalait egy grafikai megoldással, árnyékolást idéző vonalkákkal egészíti ki, „szőrözi”, ezáltal szinte háromdimenziós hatást ér el.7 A virágszirmok belsejét gyakran berácsozza, a karcolt vonalakat birka faggyúba kevert korommal feketíti. A virágmotívumokon a szárak mindig duplavonalúak, amit a szőrözés tovább vastagít. A levelek is inkább csak kezdeménynek tekinthetők.

Az 1980-as évek második felére repertoárja, már minden szempontból rendkívül gazdag lesz, ami meghozza a sikereket. A Népművészet Ifjú Mestere pályázatra, 1987-ben benyújtott kollekciójára, megkapja a régóta vágyott címet. Újdonságot jelent a tárgyegyüttes funkciójában megjelenő gondolat: a somogyi pásztorművészet nevezetes tükröse, gyufatartója és az óraláncai ihlették a technikai megoldásokban igen gazdag, funkciójában összefüggő tárgycsoportot. A doboznak, tükrösöknek, kontyfésűnek az alapanyaga vörösbarna szilvafa, amit karcolt mintájú csontlap betétekkel díszített. Az ékszerek és az övcsat anyaga csont, amit fűrészeléssel és karcolással ékesített. Az ornamentikája új elemekkel bővül. A szemből ábrázolt kiterjesztett szárnyú-farkú, lebegő, díszes tollas madár jellegzetes alkotó eleme lesz a díszítménykincsének. Új motívumként megjelenik a honfoglaláskori tarsolylemezek sajátos formájú palmettás motívuma. Az 1980-as évek második felében egyre több faragó kezdi alkalmazni a honfoglaláskori régészeti anyagból megismert mintakincset, kiegészítve ezzel a pásztorművészet táji stílusait követő díszítmény-repertoárjukat. Ebben tetten lehet érni a nemzeti érzés erősödését, ami már búvópatakként a 70-es évektől jelen van a népi iparművészet néhány megnyilvánulásában. Gosztonyi Zoltán művészi érzékenysége, magyarság iránti szeretete tereli egyre erőteljesebben ebbe az irányba.

1988-as Országos Népművészeti Pályázatra beadott, aranyplakettes kollekciója hozza meg számára az átütő sikert. A NIT zsűri 1989-ben „A” kategóriás minősítéssel díjazza az együttes legtöbb darabját, ami lehetővé teszi a népi iparművész minősítés megszerzését. A tárgyegyüttes bizonyítja, hogy Gosztonyi Zoltán kifejlesztette a sajátos jegyekkel bíró egyéni stílusának alapjait. A gyümölcsfa (szilva, dió) szinte alárendelt szerepet játszik. A faragványok, a botok, tükrös, fésű díszítménye, esetleg a tároló eszközök meghatározó része csontból és agancsból készül. Megfigyelhető a gondosabb felületkezelés. A díszítmény tovább gazdagodik. A növényi motívumok esetében feltűnő, hogy továbbra is csak egyetlen virágtípushoz ragaszkodik, nem él a somogyi pásztorművészet gazdag virágformáival. Ezzel szemben a virágmotívumainak a szerkezeti gazdagodása figyelhető meg. A hagyományos szívből és vázából kinövő virágtő mellett meghatározó lesz a vastagtörzsű virágfa – életfa, aminek a csúcsa mellé egy nap- és egy holdmotívumot is elhelyez, utalva az egykori világképre. A másik kedvelt szerkezet a hullámvonalra helyezett virágsor, ami lehet nyitott, vagy olyan, amit szinte teljes körben visszafordított ágakra ültetett virágok alkotják. A peremsorai igen változatosak, az elhelyezésük követi a hagyományt. Újabb motívumként megjelenik a sajátos formájú szarvas, aminek formáját a Mezőkeresztes – Zöldhalompusztán előkerült szkíta aranyszarvas ihlette.8 Az új elemek bizonyítják, hogy a motívumai a díszítő szerep mellett egyre inkább szimbolikus tartalommal is rendelkeznek.

2. A faragást hívatásnak tekintő önálló vállalkozó

A rendszerváltással egyidőben Gosztonyi Zoltán végleg elkötelezi magát a faragó tevékenység mellett. Felépíti műhelyét, ezután a faragásaiból kíván megélni. A népművészeti piac azonban éppen ekkor válságban van, nemcsak a szövetkezeteket, például a faragóknak munkát adó Népművészek Szövetkezetét számolják fel, hanem a népművészeti áruk forgalmazásával foglalkozó kül- és belkereskedelmi vállalatokat is. Egy-két népművészeti üzlet marad életben és az idegenforgalmat kiszolgáló butikok. Gosztonyi Zoltán egy részről keresi azoknak a faragványoknak a körét, amire kereslet mutatkozik, másrészt azokat a megjelenési lehetőségeket és csatornákat, ahol kapcsolatba kerülhet a felvevő piaccal és a megrendelővel.

A meglévő repertoárjából a nem túl drága, de reprezentatív igényű csonttárgyak közül a ceruza- és névjegykártyatartói, ékszerek, tű- és kulcstartók bizonyulnak piacképesnek, mivel céges ajándéknak és az idegenforgalom számára is elfogadhatók. Rendkívül igényesen díszített és kivitelezett művészi munkák ezek, ezért keresettek lesznek, hamarosan elismert mesternek tekintik, aki a későbbiekben nagyobb megbízásokat is elvállal.

2. 1. Fafaragványai

A vállalkozói évtizedekben megbízásokat kap például nagyméretű faragványok készítésére. A sírjelek, emlékoszlopok alkotják az egyik csoportot. A többségük a kopjafa típusba tartozik,9 a geometrikus elemekből, tulipánból, gazdag csillagformákból felépített díszítmény megszerkesztéséhez merít az erdélyi mintahagyományból, de felhasznál helyi hagyomány elemeket is.

Farag kapuoszlopot, útmenti keresztet. Ezeket azonban széles, vastag deszkalapokból állítja össze, az előlapjukat lapos domború faragással és vésett mintákkal ékesíti. A székely kapudíszek mintaszerkezetét használja, azonban a saját motívumkészletéből származik a háromszirmos tulipán és a szkíta szarvas. Mindkét faragvány stilizált emberforma. Az 1994-ben készült kisbajomi kapufélfa köralakú fején az arcot vésett forgórózsa eszményíti, hasonló vésett rozetta került a lábazatra. Kaposváron 2016-ban felállított útmenti kereszt felépítésében megnyilvánuló gondolat rendkívül figyelemre méltó, a kereszt két oldalára helyezett orans figurák kifejezik a mérhetetlen szeretetet és egyszersmind a fájdalmat. Mindezt azáltal, hogy lehajtott fejjel a keresztfa felé fordulnak, mintegy átölelve azt. Külön értelmet nyer a két szarvas ellentétes beállítása, mivel a keresztre tekintenek. A szájukból és a szarvukból indul az a kétsoros virágfolyam, ami a végtelenségével Krisztus mindenhatóságát, szeretetét fejezi ki. A szarvasok lába alatti geometrikus mintasor zárja az alakokat, de jelképes értelmükkel az élet vizére utalnak.

A fafaragványok másik csoportját képezik a bútorok, melyek közül kiemelnék egy borosszekrényt, bölcsőt és ládikát. A borosszekrény legszebb dísze a barokkos vonalvezetésű pártázat burjánzó életfája, melynek mintaszerkezetében visszaköszön a somogyi tükrösök olaszkorsós virágmintája, aminek a két oldalán egy-egy páva helyezkedik el. Ezt a motívumot formálta sajátosan „gosztonyissá” a faragó, a hullámzó ágak és a visszapillantó, ékes farkú madarak megformálásával. A bölcső végét lapos-domború faragású szarvas – életfás betéttel ékesítette. Az ácsolt szerkezetű bölcső oldalait fűrészelt mintájú betétekből állította össze, merítve a somogyi házak fűrészelt deszkakincséből. A ládika fedelén egybeszerkesztve látható a szimmetrikusan megszerkesztett, szarvasokkal, pávákkal ékes burjánzó életfa.

2. 2. Csontfaragványok

A csont, elsősorban az üreges marhacsont, amiből tartóedények készíthetők, kezdettől fogva a kedvenc alapanyaga Gosztonyi Zoltánnak. 1992-ben, az ONK-n aranyfokozatot nyert a fűszertartó készletével. A karcolás technikáját és az ornamentikájának az elemeit ezen az alapanyagon fejlesztette ki. Sorozatain lemérhető az a kivitelben tapasztalható minőségi változás és technikai gazdagodás, aminek az eredménye lemérhető a pályázati díjakon és az 1999-ben megkapott Népművészet Mestere kitüntetésben.

A karcolt mintákon az életfa kialakításában kikristályosodik a törésekkel bontott vonalvezetés, csökken a virágok száma, a helyüket kacsok, levélkezdemények veszik át. Az ágak hegyén, új elemként egy gránátalmára emlékeztető virág tűnik fel, ami azonban antropomorf formát öltve, már koronás, táncoló tündérnek tűnik, amivel jobban hangsúlyozza a díszítmény mondanivalóját. Feltűnő az ornamentika gazdagodása, ami annak a következménye, hogy a faragó határozott tartalommal kívánja a díszítményt feltölteni. Teszi ezt oly módon, hogy jelképekké formálja a motívumait és általuk fejezi ki a díszítmény megjeleníteni kívánt mondanivalóját. Ez a jelképes, egyszersmind egyetlen gondolati egységbe formált tartalom teszi egyedivé alkotásait. A faragó mélyen keresztény, de ugyanakkor a korábbi világképet is tiszteli. Ez a nézet tükröződik minden faragványán, ennek a világképnek az elemeivel, az életfával, a szarvassal, a madárformákkal, valamint templommal, címerrel, a nap és hold szimbólumokkal díszíti minden faragványát.

2.3. Agancs faragványok

Szarvasagancsból készült lőportartói híven követik a hagyományt, ami az alapanyag kevésbé formálható adottságaiból következik, az adott forma mintaszerkesztési lehetőségei is korlátozottak. A főág felső részére és az alsó szárvégek aljára, a fadugóktól valamivel távolabb peremsor zárja a karcolt díszítményt. A homlokoldal lecsiszolt felületére kerül a díszítmény, ami nagyrészt vagy a burjánzó ágú, szokásos formájú életfa, ami a mellrészen az ágaival körül öleli a díszítmény mondanivalóját hordozó figurális motívumot. Más esetben a csigásan visszahajló ívekből alkotott, függőleges irányú virágos hullámvonalak két oldalt közrefogják a mellrészre helyezett hangsúlyos motívumot. Fő motívumként legtöbbször a szkíta szarvas szerepel, az ágak között szimmetrikusan elhelyezett madarak is lehetnek. Előfordul a címer is, felette kétoldalt az égitestek.

A lőportartói közül kiemelkedő művészi értékkel bír a háromágú Cantata Profana balladát megjelenítő darab. A központi mell részre helyezte az apát, akinek a foglalkozását vállra akasztott puska és a vadásztarisznya jelzi. Egy székelykapu alatt áll, amit a kaputükörbe helyezett címerrel, az átkötésekkel és a kapuoszlopok hullámvonalas díszeivel jellemez. A szarvassá vált fiúkat a másik mellrészre és a szárakra karcolta. Az agancs is a csonthoz hasonlóan olyan alapanyag a mester kezében, amiből számos egyéb faragványt készít.

2. 4. A marha szarv mesteri feldolgozása

1990 után a szaru, mint alapanyag, egyre fontosabb lesz Gosztonyi Zoltán számára, a legszebb művészi alkotásai marha szarvból készülnek. A 90-es évek elején alakítja ki az önálló műhelyét, ekkor szerzi be, vagy készíti el azokat a szerszámokat, melyek a szaru feldolgozásához szükségesek. Az alapanyag előkészítése rendkívül bonyolult folyamat, amit a könyvében részletesen bemutat.10 Az egykori művészkedő pásztorok körében öröklődött a szarv feldolgozásának a tudománya, amit Gosztonyi Zoltán az idősebb somogyi mesterektől elsajátított. Emellett egy budapesti fésűs műhelyben megtanulta a szarv lapokra bontását és a kiegyenesített szarulapok feldolgozásának műhelytitkait.

A megfelelő formájú és minőségű szarvból díszkürtöket és kisebb-nagyobb méretű ivótülköket készít. Egyébként feldarabolja, öt-hat darab hengeres edénykét alakít belőlük, amit gyümölcsfából faragott lapokkal befenekel és szép formájú fogóval ellátott fedéllel zár. A hengeres edények laposabb formáját az egykori pásztorok kaptafával alakították ki, a mester azonban elmésen működő „satuval” formálja. A szaru edényeket a csont edényekhez hasonlóan díszíti, a palást alsó és felső szélét általában geometrikus mintasor zárja, a széles középmezőt több egységből felépített motívumsor ékesíti, amiket mindig egy közös „történet” fűz össze, például egy karácsonyi népszokást mutat be. A díszítőtechnika a karcolás, amit a tőle megszokott módon általában „szőrözéssel” árnyékol. A hátteret azonban, miként az egykori pásztorok, sárgítja, vagyis salétromsavval bekeni, ami a szarut sárgára festi. „Pásztoraranyozásnak”11 nevezi. Fára is alkalmazza, amit a választóvíz barna színűre fest.

1990 után a sikereit egymás után éri el szarufaragványaival, elsősorban a díszkürtökkel, és a szaru edényekkel. A könyvében a legtöbbjüket fényképpel illusztrálva ismerteti. A Kapoli Antal Országos Faragó Pályázaton 1992-ben és 1998-ban Kapoli nagydíjat kap, az Országos Népművészeti Pályázat és Kiállításon 1992-ben, 1996-ban, 2000-ben, 2005-ben és 2010-ben aranyplakettet illetve Gránátalma díjat kap. Gazdag és sikeres munkásságáért 1999-ben megkapja a Népművészet Mestere kitüntetést. A neve széles körben ismert lesz, a szakmai díjak és az elismerés meghozza számára a megrendeléseket is.

A 90-es években a szarufaragványain a téma gazdagodása figyelhető meg. A szaru olyan egységes felületet biztosít a faragó számára, amelyen több jelenetre bontott történetet mesélhet el. Sajátos látásmódjával formálja képpé a jelenetet. Az egyszer megformált „képet” szimbólumként kezeli és a későbbi faragványain hasonló jelentéstartalommal újra alkalmazza, sajátos képi világot teremtve ezzel. A sok közül elsőként kiemelném a Molnár Anna balladáját bemutató Kapoli-díjas kürtjét, ami a Gosztonyi féle jelképes ábrázolás mód bemutatására rendkívül alkalmas.

A somogyi pásztorművészeti hagyománynak megfelelően, vízszintesen több sávra bontja a karcolt-sárgított mintákkal díszített felületet. A sávokat zsinórmintás és Anjou-liliomos csíkokkal határolja. A három sáv három idősíkként szolgál. A felső, kezdősorban a nyitójelenetet látjuk. A férj baltával a kezében az erdőbe indul, amit egy hatalmas fa jelképez. Mögötte van az otthona a ballada főszereplőjével. Molnár Annát a női lét jelképes eszközeivel körülvéve mutatja be. A falon edénytartó, bokályokkal, kulaccsal; alatta egy felakasztott tál, lejjebb tűzhely, alatta kosár. Az asszony mellett egy bölcső jelzi, hogy kisbabája van. A nő öltözéke azonban árulkodó, a fején kalap van a kezében keszkenő. A pásztorművészet ikonikus nyelvén ez az öltözék a betyárok szeretőjét jelképezi.12 Mellette hajladozó szárú virágfa, ami mögött sajátos testtartású katona áll, a hatalmas kardját kivonva, alteste előtt vízszintesen tartja. A faragó a környezetre utaló jelképek, az öltözék, a testtartás, és foglalkozásra utaló attribútumok segítségével jeleníti meg a figurákat. Az ábrázolásnak ezt a módját a dunántúli pásztorfaragói hagyományból merítette a mester.13

A második sáv azt a pillanatot emeli ki, amikor Molnár Anna észreveszi a faágak között a levágott leányfejeket. Rémületét a száját takaró kezei jelzik. Sokat mondó a katona mozdulata, aki egy virágszállal – szerelmi jelképpel akarja csábítani az asszonyt. A ló hátán ülő madár több jelentéssel bír, halált jelző kuvikként és a ballépésre emlékeztető bölcs bagolyként is értelmezhető.

A harmadik sávban újra együtt a család. Molnár Anna öltözékéből következtethetünk a menekülésének módjára, mivel a katona ruháját viseli, a csecsemőt tartja a kezében, az asztalon a családi béke jeleként a pohár és a vázában a három hatalmas napraforgó virág, mint három nap. Az asztal mögött a megbékélt férj. Az asszony feje mellett szintén több jelentésben a címer látható. Utal arra, hogy a katona megölése jogos cselekedet volt és utal a család törvényes voltára, központba állítására.

Az 1998-ban Kapoli díjas Mézesbábos kürt elkészítése a képalkotási technikáját tovább finomította, a mézesbáb rajzok közül néhányat felhasznált ábrázolási szkémaként a későbbi faragványain, ilyen például a lovashuszár, a kisasszony, a címer és a katona.

A legtöbb szaru faragványát, elsősorban a hengeres edények, az ivótülkök és a kürtök világos színű palástját valamilyen történet képeivel díszíti. Az ábrázolni kívánt történetek képekre bontása és az egyes jelenetek képi ábrázolása komoly előmunkálatot igényel. A szimbolikus ábrázolásmód megköveteli a mestertől, a magyarság által ismert és használt jelképek ismeretét, és alkalmazásának lehetőségeit. Az általa használt jelképek forrása egyrészt a magyar, elsősorban a somogyi pásztorművészet. A 19. századi pásztorfaragványokat, elsősorban a karcolt és spanyolozott tükrösöket, szaru sótartókat díszítették olaszkorsóba helyezett virágcsokorral, ami gyakran vastagabb törzs miatt az életfa érzetét keltette, de eredetéről a törzs alján látható két fülszerű képződmény árulkodik. A motívum Gosztonyi Zoltánnál egyértelműen életfajelentéssel bír és szinte minden faragványán alkalmazza. A madár, a szemből és oldalról ábrázolt páva és a szarvas, szájukból induló burjánzó virágággal szintén pásztorművészeti motívum miként a címer is. Az emberi alakok többsége is a pásztorfaragványokat díszítő típusok, a szűrös betyár, a kezében puska, a pásztor a terelőszerszámával, a betyár szeretője, kezében virág, stb. Ezek a motívumok az állandó attribútumaikkal, sőt az ábrázolás módjuk képezi Gosztonyi emberábrázolásának a kiinduló pontját.

A pásztorművészetből származó motívumkincsét igen hamar kibővítette a mester a honfoglaláskori régészeti anyag nyújtotta motívumokkal. Gyakran alkalmazza tarsolylemezek virágformáit, alkalmazza az övcsatokról ismert indás szerkezetet. Más esetben például a szarvas testtartását változtatta meg, felhasználva a Mezőkeresztes-Zöldhalompusztán előkerült szkíta aranyszarvas megjelenítésmódját. Számára minden motívum jelentéssel bír, ezt a jelképi tartalmat, mondhatnánk jelbeszédet használja fel a történetek képi átfogalmazásánál.

A történetei részben a keresztény valláshoz, esetleg a népszokásokhoz, részben történelmi személyekhez, mondáinkhoz, sőt eseményeihez kötődnek, vagy a közelmúlt jeles személyiségeit mutatják be. A Virágvasárnaptól a feltámadásig díszkürt Jézus életét dolgozza fel. Karácsonyi népszokást, a betlehemezést mutatja be a fotón látható sótartón. Kiemelkedően szép a Szent László életét bemutató ivótülök, amihez a mintát elsősorban a középkori templomaink Szent László ábrázolásaiban találta meg. Kürtjein és szaru tégelyein feldolgozta a disznótor eseményeit, a híres dunántúli betyár, Patkó Bandi történetét, kiemelkedő darab a Madéfalvi veszedelem emlékére faragott díszkürt, Petőfi Sándor János Vitézének a feldolgozása. Noszlopy Gáspár emlékét tégelyen örökítette meg, Vida József koreográfus életének eseményeit szintén képekbe fogalmazta emlékkürtjén, stb.

Minden képen ábrázolt jelenet, nevezetes személy, állatfigurák, címer és a környezetet megjelenítő növényzet formáját, miután egyszer kidolgozta, a későbbi munkáin, esetleg némi változtatással, újra alkalmazza. Ezáltal teremtett magának egy igen gazdag mintagyűjteményt. A kiemelt személyeket az öltözékükkel és különféle attribútumokkal jellemzi, amit rájuk, vagy esetleg melléjük helyez. Az állatfigurák, mint a szarvas, a ló, a páva és a turulmadár esetében is az azonos forma, testtartás és kiegészítők figyelhetők meg. Minden egyes minta önálló jelentést hordoz.

A szaru faragványok másik nagy csoportját a kiegyenesített szaru lapokból készített alkotások képezik. A nagyobb lapokkal, a tarsolylemezek mintájára, a kisebb-nagyobb bőrtáskák fedőlapját díszíti, övcsat díszeként alkalmazza. Van, aminek újra „edényformát” ad, ilyen például az egykori katonai lőportartó alakját idéző eszköz. Ezeket karcolt, sárgított mintákkal díszíti. Az ékszerek és pipereholmik formáját, miként azt a hasonló célt szolgáló csont faragványok esetében is, fűrészeléssel alakítja ki és áttört mintákkal díszíti. A áttört mintájú ékszerek, pipereholmik a készítményeinek különlegesen szép, egyedi csoportját alkotják.

3. Gosztonyi Zoltán a mai magyar népművészet egyik vezéregyénisége

Kezdetben állandó részvevője Somogy megyei és az országos népművészeti pályázatoknak, rendezvényeknek, majd a szakmai tekintélyének növekedésével helyet kap a szervezésükben is, például a Mesterségek Ünnepének. Meghívják a NIT Bíráló Bizottságába, a Kapoli Antal Országos Faragópályázat zsűrijének elnökeként is tevékenykedik.

Megalakulásától tagja a Somogy Megyei Népművészeti Egyesületnek. 2010-től az egyesület elnökeként a somogyi népművészet érdekében fejti ki áldásos tevékenységét. A rendezvények mellett odafigyel, hogy a somogyi népművészeti értékek bekerüljenek a városi, megyei és az országos értéktárba. 2020-ban a kezdeményezésére a „Somogyi pásztorfaragás máig élő hagyománya” bekerült a megyei értéktárba. 2017-ben „Gosztonyi Zoltán munkássága” a kaposvári értéktárba, 2018-ban a megyei értéktárba nyert felvételt.

A Magyar Művészeti Akadémia köztestületének 2015 óta tagja, 2024-ben választják akadémikussá.

A szakmai munkája mellett a faragóművészet népszerűsítését is fontos feladatának tekinti. Kiemelkedő jelentősége van a Szarvasösvényen. Faragva, karcolozva fából, csontból, szaruból. Kaposvár, 2017 című könyvének, ami a mai faragók számára kézikönyvként használható (21. fotó). Különösen a szaru feldolgozása és díszítésmódja tekintetében hoz sok szakmai újdonságot.

Gosztonyi Zoltán életműve szorosan kapcsolódik az elmúlt évtizedekben, a népművészetben tapasztalható folyamatokhoz. Tevékeny részese a mai magyar népművészet új korszakának, melyet újszerű kezdeményezéseivel bátran alakít, új technikai megoldásokkal és díszítő elemekkel gazdagít.

2024. 08. 05.

Dr. S Kovács Ilona

-------

1 „A kisbicskát egész kicsiként kaptam. Valószínűleg édesanyámé lehetett, filigrán gyöngyház berakásos két pilingás. Sokáig nem bírta, mert sikerült egy fába úgy belenyomnom, hogy beletörött. Nagyon sajnáltam, de ezt is az első tapasztalások közt tartom számon.” Gosztonyi Zoltán
2 „A két végén kihegyezett blinckét, bot darabot a földbe vájt ujjnyi széles és mély résre ráfektettük, a kilövő bottal minél messzebb elpöcköltük, ha a játszótársak egyike röptében elkapta, akkor helyet cseréltek. Amennyiben a blincke földet ért, még három lehetőség volt tovább pöckölni. A blincke hegyére ráütve, az felugrott, így az ütőfával további távolságra lehetett elütni. A három lehetőség után lelépték a távolságot és megjegyezték. Addig folytatódott a játék, amíg az ellenfél el nem kapta a blinckét. Ekkor cseréltek.” Gosztonyi Zoltán
3 Együd Árpád (Perőcsény, 1921. jan. 30. – Kaposvár, 1983. aug. 17.): folklórkutató, tanár. A Testnevelési Főiskolán (1941-1946), utána 1949-ig a Balatoni Népfőiskolában tanult. Csurgón 1946-ban tornatanárként kezdte pályafutását. Itt kapcsolódott be az ötvenes években az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba. 1960-63-ban Kaposváron a Népművelési Tanácsadó vezetője. 1963-től 1970-ig a Siófoki Perczel Mór Gimnáziumban testnevelőtanár volt. 1970-től muzeológusként dolgozott Somogy megyében. 1971-82-ben eredményesen gyűjtötte össze Somogy megye népdalait, balladáit, szokásait, táncait, ezzel a néphagyományokra épülő folklorisztikát gyarapítva. A Balaton Együttes alapítója (1963), művészeti vezetője volt. Számos koreográfiát készített népi táncegyüttesek számára. Gyűjtőútjairól filmeket, hangfelvételeket, balladaszövegeket, feljegyzéseket hagyott hátra. Munkáit nagyrészt szakfolyóiratokban publikálta. (arcanum.com/hu)
4 Szőke István (Tapolca, 1921-Kaposvár, 2019) fafaragó, a Népművészet Mestere (2001). Faragásaira id. Kapoli Antal munkássága hatott. A Népművészek Szövetkezetének bedolgozó tagja. 1962-től szakköröket vezetett felnőtt és diák faragók részére. 1967-től kezdődően a Népművészek Háziipari Szövetkezetében folytatta immáron teljes állásban hagyományőrző, igényes alkotói tevékenységét, amelynek elismeréséül 1968-ban "Népi Iparművész" címmel jutalmazták. Fafaragótáborok rendszeres résztvevőjeként és oktatójaként járt Tabon, Szőcsénypusztán, táborvezetőként Babócsán, Somogyváron, Somogyvámoson, Szennán. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szöke_Istvan
5 Varga László (Dombóvár, 1921-Kaposvár, 2007) fafaragó, a Népművészet mestere. Miután megismerte a somogyi pásztorfaragást, korán felhagyott tisztviselői állásával és kizárólag a faragásnak élt. Kaposvárott lakott. „Sokféle tárgyat készít: kulacsokat, csanakokat, kobakokat, kürtöket, botokat, dohányzó- és sakk-készleteket, fűszertartókat, italkínálókat, stb. Minden új forma és technika érdekli. Mesterévé vált a csontból domború és áttört faragással készített vagy spanyolozással díszített miniatűr ékszereknek. Rendszeresen részt vett a fiatal faragók nevelésében, több tanfolyamot vezetett. 1954-ben ismerik el népi iparművésznek, 1960-ban lett a Népművészet Mestere. A Népművészek Háziipari Szövetkezetének alapító tagja. 1964-1982-ig a Népi Iparművészeti Tanács tagja.” Domanovszky György-Varga Marianna: Mai magyar népi iparművészet. Bp. 1983.)
6 „Az 1970-es évek második felében a táncházmozgalom mellett útjára indult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, amely tulajdonképpen a korszak fiatal tehetséges kézműves alkotóit, nagy számban városi fiatalokat tömörítette egy csoportba… A fiatalok megközelítési szempontból alapvetően két részre oszlottak. Az első felfogás képviselői a népművészet motívumkincsét igyekeztek a Grand Art-ba integrálni, ők főként iparművészek voltak, mások pedig úgy gondolták, hogy még lehetőségük van a klasszikus népművészet keretein belül alkotni. Néhányan, a néprajztudománnyal ellentétben, a népművészetre még mint, az 1970-es, 1980-as években élőre tekintettek, különös jelentőséget tulajdonítva a szimbólumok használatának.” 22. Áment-Kovács Bence: Háziipari és népi iparművészeti szövetkezetek a második világháború utáni Magyarországon. Honismeret, 2019. 17-23.
7 S Kovács Ilona: Hodó József faragópásztor munkái. Kaposvár, 1981.
8 Kemencei Tibor: A zöldhalom-pusztai aranyszarvas. Herman Ottó Múzeum Évkönyve. Miskolc, 1999. 167-180.
9 Kunt Ernő: Temetők népművészete. Bp. 1983. 44.p.
10 Gosztonyi Zoltán: Szarvasösvényen. Faragva, karcolozva fából, csontból, szaruból. Kaposvár, 2017. 12-16.
11 Lásd a 10. jegyzetet. 22.p
12 S Kovács Ilona: Szerelmespár-ábrázolások a dunántúli pásztorművészetben. A páva. In.: Erosz a folklorban, Szerk.: Hoppál Mihály-Szepes Erika. Bp., 1987.
13 S Kovács Ilona: Pásztorművészet. In.: Somogy megye népművészete. 329-372. Szerk.: Kapitány Orsolya-Imrő Judit. Kaposvár, 2001.

Párhuzamos életutak