1. Az előkészület évei

Huszár Lajosnak a zeneakadémiai évek alatt írt művei többfajta külső és belső indíttatásnak tesznek eleget. Vannak közöttük különféle megrendelésekre írt munkák, átiratok, hangszerelések, feldolgozások, kompozíciós kísérletek, pedagógiai darabok. Ezek közül említésre méltóak azok a kompozíciók, amelyek Huszár későbbi zeneszerzői jellegzetességeit – noha még éretlenebb, kiforratlanabb formában – már előrevetítik.

Az 1967–68-as években nagy súllyal jelentkezik a vallási ihletésű expresszív kóruszene: két vegyeskari motetta után 1968 nyarán latin nyelvű passió írásába fog. Ez a vállalkozás természetesen akkor még nem sikerülhetett tökéletesen: a 19 éves szerző éppen csak a Zeneakadémia első osztályát végezte el. Ugyanakkor ebben az „ős-Passióban" megtalálható több olyan elem (a basszus-orgonaponttal kísért „neo-gregorián" énekszólók, az ütőhangszerek használata, a passiótörténet három nagy részre való osztása), amely az érett kori Passióba (2003–2004) be fog majd épülni.

A másik vokális műfaj, amely már a '60-as években megjelenik Huszár palettáján: a dal. 1964-ben, a szerző konzervatóriumi tanulmányai idején írta romantikus dalciklusát Lenau német nyelvű verseire (Waldlieder), amit 1967–68-ban immár atonális zenei nyelven követett négy dal. Ez a szubjektív-expresszív stílus jelenik meg Huszár e korszakának hangszeres műveiben is. A Cogitatio címet viselő három zongoradarab (1968, 1970, 1971) és a szólóhegedűre írott Rapszódia (1969) Bartók és a magyar rubato-dallamosság hatását mutatja.

Huszár Lajos zeneszerzői diplomaműsora egy vonóstrióból és egy zenekari dalciklusból állt (Öt monológ Parancs János verseire), mindkét mű 1972-ben készült.

2. Első alkotói periódus (1974–80)

A '70-es évek művei magasabb szinten folytatják azt a lírai-expresszív és atonális stílust, amely a '60-as évek vége óta jelen volt Huszár műhelyében. Két kompozíció készült nagyobb kamaraegyüttesre (fúvósok, zongora, hárfa, ütők): Musica per dieci (1974) és Musica concertante (1975). Az utóbbi a szerző római tanulmányútja alatt készült, Goffredo Petrassi felügyelete mellett. A római tanulmányok ennek a darabnak a stílusát kissé közelítették az avantgárdhoz (aleatória, nem-tematikus szerkesztés).

A vallásos művek vonulatát 1976-ban a 69. zsoltár folytatta. A szólóének (tenor) és zongora kettősére írott mű a hangrendszer egységének problémáját úgy oldja meg, hogy a dallamok és harmóniák alapjává egy tiszta kvartból és kis szextből álló akkordot tesz. A zsoltárkompozíció nyelve magyar (Károli Gáspár bibliafordításából), jellemző rá a jellegzetes magyar rubatók és a széles ívelésű dallamok használata. Némileg Kurtág Bornemisza Péter mondásai című művének hatására ismerhetünk benne. Hasonló stílusban készült a két Ady-dal (Szeretném, ha szeretnének, De ha mégis) basszusra és zongorára.

Kamarazenekari művel jelentkezett 1978-ban: Scherzo és adagio – 11 vonósra és ütőkre. A két említett tételtípus egymás mellé állítása bartóki előképekre utal: a Szvit op. 14-re, a vonósnégyesekre és másokra.

Az atonális korszak végén keletkezett a Rézfúvós kvintett (1980). Három tétele három jellegzetes (megint csak Bartókra utaló) tételtípust fogalmaz meg: a kalapáló ostinatókra épülő Toccata, a fékevesztetten száguldó Scherzo és a rubato-népdalok emlékét idéző lassú Cantilena.

3. Második alkotói periódus

Az 1981. év fordulatot hoz Huszár Lajos munkásságában. Elkészül az utolsó kromatikus-atonális mű, a Három dal Else Lasker-Schüler verseire szopránra és brácsára, német nyelven. Ekkor azonban figyelme a tonalitás felé fordult. Megismert több neo-tonális művet, köztük Górecki III. szimfóniáját, s ezek stiláris pályamódosításra ösztönözték. Ebben az időben kapott megbízást a Bajai Kamarazenekartól könnyen játszható, amatőrök által befogadható mű komponálására. Augusztusban-szeptemberben el is készült a Serenata concertante. Szintén „egyszerű" stílusban fogant a Két madrigál vegyes karra, Weöres Sándor verseire.

Ez a kezdődő „tonális" korszak azonban mégsem kizárólag hangnemhez kötődő műveket terem: fellelhetők bennük a 20. század első felének különböző vívmányai – vagyis inkább valamiféle szintézist képviselnek, amely nem jelenti sem a 19. század és a századforduló tonális stílusának megismétlését, sem a könnyű érthetőség felszínes közönségigényének kiszolgálását.

1983-ban elkészül két nőikar – Dies sanctificatus és Ave Maria – valamint A magány dalai című dalciklus szopránra és ütőkre, kecsua-indián népi szövegekre Tornai József fordításában. A mű érzékelteti a versek ősi-népi-archaikus világának vadságát, de – kissé visszafogottan – helyet ad a lírai megnyilvánulásoknak is.

1984-ben készült újabb zongoradarabja, a Notturno létrejöttét Goffredo Petrassi 80. születésnapjának köszönheti. Az olasz mester volt magyar növendékei írtak a római Santa Cecilia professzora tiszteletére egy-egy zongoradarabot, melyben Petrassi VI. concertójának tizenkétfokú sorát használták fel. Mivel dodekafon gyökerű műről van szó, ez inkább Huszár megelőző atonális alkotókorszakához sorolható, jóllehet hármashangzatokat is alkalmaz benne. A zongoradarabot 2011-ben jelentősen átdolgozta, ennek következtében drámaibb, s egyben zongoraszerűbb lett

1985-ben a Veszprémi Kamarazenekari Fesztivál megrendelésére elkészült a Concerto rustico. A címnek megfelelően a műben kollektív zenei anyagokra történik utalás: egyrészt a népi táncok kemény ostinatóira, másrészt a templomi korálok statikus világára. A szubjektív kifejezés ebben a műben háttérbe szorul.

1987-ben szegedi felkérésre komponálja a zeneszerző Ének virradatkor című fuvolára és vibrafonra szánt duóját. Ez a mű előbb végigjárja a tonális világtól a tizenkétfokúságig vezető út lépcsőfokait, majd drámai középrész után ugyanezt a folyamatot visszafelé követi. Ugyanebben az évben veti papírra Huszár egytételes, vonószenekarral kísért gordonkaversenyét, a Kamarakoncertet. Ebben a műben nem szab gátat szubjektív érzelmesség iránti vágyának – ezt még néhány rejtett Puccini-idézettel is aláhúzza.

1990-ben keletkezett a szerző egyik legjelentősebb, maga által is preferált kórusműve, A csönd virága vegyes kar Juhász Ferenc versére. A drámai, lírai és misztikus mozzanatokban bővelkedő balladaszerű kórusmű számos intonációs nehézséget tartalmaz, ezért 2012-ig kellett várnia az előadásra.

1993-ban orgonamű került ki Huszár műhelyéből, amelynek alapját egy katolikus temetési ének képezi: Ments meg engem, Uram, az örök haláltól, ami voltaképpen a latin Libera me magyar fordítása, ezért is viseli ezt a címet. A mű bőségesen tartalmaz különböző zenei karaktereket, de használhatóságát némiképp korlátozza a szerző járatlansága az orgonaszerű írásmódban.

1994-et kiemelkedően fontos évként jegyezhetjük Huszár Lajos pályáján. Ekkor kapott megbízást a Szegedi Nemzeti Színháztól opera írására. A szövegkönyvet Balázs Béla A csend című meséje nyomán Darvasi László írta. Huszár hol gyötrődve, hol lelkesen vetette magát a komponálásba. Az opera 1998-ban készült el. Cselekménye, szövege alkalmat nyújtott a szerzőnek, hogy változatos zenei anyagot állítson elő: a kocsmajelenet népi keménységétől a szerelmi kettős fűtöttségén át a zárójelenet misztikus halálközelségéig igen sokfajta karaktert vonultatva fel. A hangrendszerek is változatosan sorakoznak egymás mellé: a hármashangzatok világától a tizenkétfokúságig sok különböző szerkesztésmód előfordul itt mindig a cselekmény mozzanatainak, a szereplők lelki alkatának megjelenítését szolgálva. Az opera zárójelenete először koncertszerűen szólalt meg 1999-ben, a teljes mű színpadi bemutatójára 2005.február 11-én került sor a Szegedi Nemzeti Színházban.

2000-ben ismét szegedi megrendelésre készült az Ikonok Pilinszky János emlékére című kantáta szoprán szólóra és kamarazenekarra. Ez a kompozíció egyfajta szabadon értelmezett mise, melyben a mise néhány állandó része (Kyrie, Crucifixus, Sanctus, Agnus Dei) egyesül egy misén kívüli énekkel (Confitebor) és egy Pilinszky-verssel (Harmadnapon).

A tonális korszak záródarabja a 2003–2004-ben keletkezett Passió. Ez a több mint 70 perces oratórium az ifjúkori 1968-as Passió-kísérlet számos ötletét átveszi, továbbfejleszti, hibáit kijavítja. A szólóének-tételek közt sok a régi, a kórusok viszont mind újonnan készültek. A Passió uralkodó zenei karaktere templomias-epikus, melyet szükség esetén erőteljes drámai pillanatok ellensúlyoznak.

4. Harmadik alkotói periódus (1998–)

A tonális korszak vége és az újabb, atonális periódus kezdete némileg egymásba olvad, nehezen szétválasztható. Az első atonális darab, a Trittico estivo (eredetileg oboára és zongorára, később fuvola-zongora verzió is készült) még 1998-ban keletkezett, mintegy beágyazva a tonális korszakot záró művek (Ikonok..., Passió) közé. Hogy mi indíthatta a szerzőt erre a stílusváltásra, nehéz meghatározni: talán úgy érezte, tonális korszakának eszközei kimerültek, saját művészi igazságát ezentúl másutt kell keresnie...

A korszak eddigi fő művének egy újabb dalciklus tekinthető, az Alföldi varázsénekek mezzoszopránra és zongorára, mely Polner Zoltán népi gyűjtéseken alapuló verseire készült 2009–2011-ben. A népi-archaikusnak és a személyes-expresszívnek a kettőssége hasonló módon nyilvánul meg, mint A magány dalai c. korábbi dalciklusban. A 2011. év terméke még a cimbalomra írott Ballada.

5. Összefoglalás és jellemzés

Huszár Lajos eddigi zeneszerzői pályája három alkotókorszakra oszlik: 1. a hetvenes évek atonális zenéje, 2. quasi-tonális művek 1981 és 2004 között, 3. visszatérés(?) az atonalitáshoz 1998-tól. E korszakok művei látszólag nagyon különböznek egymástól. Ha azonban egységben szemléljük és egymás után hallgatjuk meg őket, kiderül, hogy a különböző korszakok műveit rengeteg közös szál köti össze. Ennek magyarázata talán az, hogy a zeneszerzői eljárások különbözősége mögött mindig ugyanaz a személyiség keresi kifejezését fogalmazza meg újra és újra jellegzetes érzelmi világának motívumait.

Lássuk, milyen tulajdonságai vannak ennek a személyes világnak?

1. Huszár alapvetően expresszivitásra törekvő lírai zeneszerző-alkat. Műveiben kisebb súllyal jelennek meg az intellektuális szerkesztő-eljárások, annál fontosabb számára a költői célkitűzés megvalósítása.

2. Bár hasonló arányban komponált vokális és hangszeres műveket, úgy tűnik, hogy az életmű legfontosabb, legmélyebb megnyilatkozásai az előbbiek köréből kerültek ki (69. zsoltár, A magány dalai, A csönd virága, A csend – opera, Ikonok..., Passió, Alföldi varázsénekek)

3. Erős a vonzódása a vallási témákhoz, szövegekhez. Ihletői kevésbé a kereszténység hitbéli alaptételei, sokkal inkább a szent szövegekből kicsengő erős és mély érzelmek: panasz, könyörgés, átok, alázat, szeretet, öröm, dicsőítés. És természetesen Jézus születésének, szenvedésének, halálának története.

4. Érdekes módon sok műben előfordulnak népi elemek. Nem népdalok idézéséről van itt szó, hanem jellegzetes dallamfordulatok, ritmusok, díszítmények stb. megjelenéséről. A szerző ezekben – hol tudatosan, hol ösztönösen – visszatér magyar ill. kelet-európai gyökereihez (Rézfúvós kvintett, A magány dalai, Concerto rustico, A csend, Alföldi varázsénekek).

Huszár Lajos a zenei mondandót hosszan érlelő, viszonylag kevés szavú alkotók közé tartozik. A létrehozott minőség tartalmi és zeneszerzés-technikai értékei azonban a szakma és a közönség szekértáboroktól független általános elismerését hozzák meg neki.

[2015]

Párhuzamos életutak