Bakonyvári M. Ágnes: Kálmán László ötvösművész, díszlet- és jelmeztervező művész pályaképe

Tanulmányok, műhelymunkák

Kálmán László ötvösművész, díszlet- és jelmeztervező az 1960–1970-es években szokásos lehetőségek szerint indult el iparművészi alkotó pályáján.

1966–1970 között a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanulója volt. 1971-ben felvételt nyert a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös szakára. Mesterei, Engelsz József és Pölöskei József ötvösművészek ismertették meg az ősi művészeti ág szakmai hagyományaival: anyaghasználatának lehetőségeivel és azok megmunkálásának szakmai fogásaival, az ötvösművészeti tárgyalkotás mikéntjével.

Még a főiskolai évek alatt, 1973-ban egy teáskészletével vett részt Milánóban a XV. Iparművészeti Triennálén. A krómozott felületű, díszítő motívumok nélküli tárgyegyüttes puritán megjelenésű. A kiöntők anyaghasználata és formavilága a hagyománytisztelettel összefonódó korszerű gondolkodást, kísérletezést mutat.

A rangos nemzetközi eseményen való bemutatkozását Rózsa Gyula művészettörténész is méltatta a Kritika című folyóirat ezzel foglalkozó számában.

Diplomájának 1975-ben történt megszerzését követően, Kálmán László 1976–1977-ben elvégezte a Magyar Iparművészeti Főiskolán a mesterképzőt.

Az önképzésnek ezzel a formájával egyidejűleg azonban megkezdte az önálló ötvösművészeti alkotó tevékenységet is: 1975-ben öt kollégájával közös műhelyt alakítottak ki. A munkakörülmények megteremtésének ez a módja a résztvevők számára kisebb anyagi terhet jelentett, mintha önállóan kellett volna erről gondoskodniuk.

Egy jól felszerelt műhely pedig alapkövetelmény volt azoknak a nagyobb volumenű feladatoknak a megvalósításához, amelyek építészeti beruházásokhoz kapcsolódtak. Az 1980-as években fokozatosan kialakuló üzleties szemléletű, majd a rendszerváltással új gazdasági elvek szerint működő országban pedig a szállodák, éttermek, kulturális, művészeti intézmények és pénzintézetek egyre jobban igényelték külső és belső tereik kialakításához az ötvösművészeti alkotásokat. A kivitelezéseket hatékonyabban is tudták megoldani az együtt, team-munkában dolgozó művészek. Ezek a feladatok egzisztenciális biztonságot jelentettek a szakmai kihívásokkal közösségben foglalkozó alkotók számára, akik a hagyományosan értelmezett ötvösség-fémművesség határait kitágították: iparművészetet műveltek úgy, hogy esztétikai értékkel is rendelkező használati tárgyakat készítettek. A tervezés és a kivitelezés kézműves műhelyben történt, de a tárgyak méretei, térbeli kiterjedése megnövekedtek.

Az 1980-as évek közepén Kálmán László Simay Lajos kollégájával létrehozta az ART METAL nevű manufaktúrát, amelyben 3-4 ötvös szakmunkás mellett fémnyomót, esztergályost, fémcsiszolót is alkalmaztak. Igy tudták az egész kivitelezési folyamatot a műhelyben tartani, ami a minőség garanciája volt.

A műhely-munkák közül kiemelkednek a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház (1980) és a pécsi Nemzeti Színház (1986) lámpái, világítótestei. Miközben Nyíregyházán még a hagyományos sárgarezet használták munkáikhoz, addig Pécsett már acélból alakították ki a fényforrást hordozó és fényt elosztó szerkezetet, vagyis a jelen kor anyagjára bízták a fénnyel kapcsolatos ősi üzenet hordozását.

Az építészeti beruházásokhoz kapcsolódó világítótestek tervezése, kivitelezése tudatosította Kálmán Lászlóban a tömeg és tér viszonyával kapcsolatos filozofikus érdeklődését. Ennek a kérdésnek az értelmezéséhez, feltárásához – ötvösművészeti tevékenysége, tapasztalatai miatt – a fény bizonyult alkalmas eszköznek.

DÍSZLET- ÉS JELMEZTERVEZŐI TEVÉKENYSÉG – SZÍNHÁZI TÉR

Mivel a tárgyalkotói késztetéshez hasonló intenzitással jelentkezett Kálmán Lászlóban a művészi valóságértelmezés igénye is, 1979 – 1982 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán elvégezte a díszlet- és jelmeztervező szakot. Mesterei Jánoskúti Márta és Szinte Gábor voltak.

Már tanulmányai idején készített díszlet- és jelmezterveket a szegedi Nemzeti Színháznak, Thurzó Gábor A holló és a sajt című darabjához.

A másoddiploma megszerzése után Kálmán László 4 évre (1982 – 1986 között) a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. Itt Csizmadia Tibor, Éry-Kovács András és Paál István rendezéseihez kapcsolódott. A szolnoki évek után, 1988-ban még két alakommal dolgozott együtt Csizmadia Tiborral az egri Gárdonyi Géza Színházban.

A művészeti ág természetének megfelelően, ezek az alkotások akkor és ott voltak láthatók az adott színházak színpadjain. A Színház című folyóirat csaknem mindegyik előadásról közölt cikkében név szerint említette a díszlet- és jelmeztervezőt is – méltatva annak alkotásait. Az 1984. áprilisi számban Szántó Judit írt kritikát Schnitzler: Anatol és a nők című darabjáról. Nemcsak „erős atmoszférájú, szellemesen szervezett színpad" értkeléssel emlegeti Kálmán László ottani munkáját, hanem olyan felvételt közöl az előadásról cikke mellett, amelyen jól láthatók a díszletek és a színészek hozzájuk való viszonya.

A kör alakban elrendezett bútorok a teljesség mandalaszerű képzetét keltik a nézőben.

Ebben a térben úgy jelennek meg a szereplők, hogy valamennyien szorosan kapcsolódnak egy-egy támlás székhez, amely – az ülés kényelmének szolgálatán túl – rejteket vagy védelmet is jelenthet számukra egymással folytatott játszmáikban, egymást becsapó megnyilvánulásaikban. Még az álló alakok is egy-egy széktámla közelében helyezkednek el. A bútorok között feltűnők a kapu- vagy paravánszerű díszletelemek, amelyek – konkrét funkció nélkül – illeszkednek a székek és asztalok által kijelölt kör rendjéhez. A paravánok, kapuk és széktámlák függőlegesen álló téglalapjai másfajta rendezettséget, a tér másfajta strukturáltságát éreztetik, mint amit körbe rendezettségük. A darab cselekménye és – az annak megfelelő – színpadkép is azt érezteti, hogy a szereplők a maguk játszmáinak hazudott teljességében élnek. Ennek a teljességnek egy adott pontjához rögzítették magukat, amelyből nem akarnak vagy talán nem is tudnak elmozdulni. A szereplők viszonyainak, játszmáinak átláthatatlan rendszere saját útvesztőik terévé tette a kör területét. A fizikailag szinte mértani pontossággal rendezett, de a szereplők kiismerhetetlen szándékai miatt kiúttalan térre, mint egy virtuális labirintusra egy kandeláber világít rá.

Kálmán Lászlónak – itt megmutatkozó – érzékenysége a valóságos és atmoszférikus vagy virtuális tér egymáshoz való viszonya iránt, jelentős meghatározója lett későbbi ötvösművészeti alkotásainak is.

Pályájának erre az időszakára jellemző, hogy három párhuzamos utat járt egyszerre.

A díszlet- és jelmeztervezői tevékenységgel összhangban részt vett 1983-ban a Műcsarnokban megrendezett „Dráma és Tér" című tárlaton. 1980-ban, az esztergomi Művelődési Házban, majd 1985-ben a komáromi Kisgalériában azonban ékszereket, használati tárgyakat mutatott be önálló kiállításain. Harmadik alkotói útjaként pedig – egyre inkább önálló műhelymunkaként – komoly belsőépítészeti darabokat (többségében világítótesteket) készített különböző középületekbe.

Noha díszlet- és jelmeztervezést csak az 1980-as évek végéig művelte Kálmán László, a színház világa, a színházi tér iránti érzékenysége, pályája további időszakában is meghatározó tényezője maradt alkotói tevékenységének. Ezt mutatják a 2000-es évek elején, különböző színházi beruházásokhoz kapcsolódó monumentális munkái is.

2001-2002-ben a budapesti új Nemzeti Színház nézőtere fölé készített 200 m2 alapterületű kupolát lenyitható ablakokkal – acélból, sárgarézből, bronzból és üvegből, valamint üvegcsillárokat. 2004-2005-ben a Művészetek Palotája fém belsőépítészeti elemeit, a vörösréz korlátokat és információs pultot alkotta meg.

ÖNÁLLÓ MŰHELYMUNKA

ÉPÍTÉSZETI BERUHÁZÁSOKHOZ KAPCSOLÓDÓ ALKOTÁSOK

Az egzisztenciális megerősödés és a szakmai öntudat érettsége megérlelte azt a gyümölcsét, hogy az 1980-as évek második felében Kálmán László saját műhelyt hozhatott létre FORMAX néven.

Az építészeti beruházásokhoz kapcsolódó művei közül kiemelkednek a Hilton Hotel Budapest szállodába – 1987-től évtizedeken át, a 6-7 évenként esedékes felújításokhoz kapcsolódva – alkotott világítótestek. 1987-ben a szálloda Executive Floor terébe sárgarézből és krómozott sárgarézből készített 16 m2 alapterületű térplasztikát, amely a 3. és 4. szint közötti födémáttöréshez úgy kapcsolódott, hogy a felsőbb szintről ne lehessen rálátni a 3. szinten működő étteremre. Ezzel a térelválasztás és fényszolgáltatás kettős funkcióját oldotta meg. A rácsos szerkezetű, modulos felépítésű térkonstrukció csomópontjaiban elhelyezett világítótestek tájékozódási pontot, Ariadne fonalát jelentik a szerkezet egészének labirintusában. Ezt a térelválasztó világítótestet 2018-ban lebontották és az új, fém-üveg utódját is Kálmán Lászlótól rendelték meg.

2005-ben a szálloda belső tereinek fémmunkáit, a rozsdamentes acél korlátokat és világító oszlopfőket, valamint a krómozott acél, üveg asztali– és állólámpákat is Kálmán László készítette, mint ahogy 2009-ben az Icon Étterem rozsdamentes acél függőlámpáit, csillárjait, falikarjait is. Ezek rézburkolatú acélváz szerkezetbe épített víztiszta üvegcsövek, amelyeken keresztül a LED égők fénye megtörik és különleges fényjátékot ad. 2015-ben a recepció terébe patinázott sárgarézből és üvegcsövekből komponált mennyezeti világítótesteket és falikarokat. A szálloda 2018-as felújításához újabb alkotásokkal járulhatott hozzá Kálmán László: a konferencia-bálterembe 160 cm átmérőjű, patinázott sárgaréz burkolatú acélvázra szerelt, víztiszta üvegcsövekből kialakított világítótesteket készített, míg a konferenciaterem melletti helyiség mennyezeti világítótesteit 120 cm átmérőjű réz vázhoz erősített hajlított üvegcsövekből alakította ki.

Szállodai munkái mellett nagy jelentőségűek azok is, amelyek újszerű lemezmegmunkálási technikájuk miatt számítanak különlegességnek: ilyenek az 1996-ban a budapesti Bank Center átriumába készített oszlopfők. A Finta József és irodája által tervezett 10 m magas oszlopok fejezetén 1 cm vastag rozsdamentes acéllemezeket kellett formára vágni. Az 1990-es évek közepén azonban még az ötvös szakmában is újdonságnak számított a lézervágás, mint lemezmegmunkálási technika. Magyarországon csak egy, erre a célra használható lézervágógép működött, a Bay Zoltán Fizikai Kutatóintézetben. Ezért Kálmán Lászlónak őket kellett megbíznia ennek a munkafázisnak az elvégzésével.

Az alkotó azonban ezután megtanulta annak a számítógépes szoftvernek a használatát, amivel alkalmassá tehető a grafikai terv a lézervágásra. Ezt az eljárást bő 2 évtizede használja már alkotói tevékenységében. A belsőépítészeti kivitelezések során szerzett új ismerete autonóm plasztikáinak

tervezéséhez és kivitelezéséhez is új lehetőségeket nyújtott. Ezek a művek a hagyományos ötvös-technikák és a high-tec együttes alkalmazásával jöttek létre.

SZOBRÁSZI IGÉNNYEL KÉSZÜLT PLASZTIKÁK

A tömeg és tér viszonyával kapcsolatos filozofikus kérdések értelmezéséhez, feltárásához – pályája elején – a fény bizonyult alkalmas eszköznek Kálmán László számára. A beruházási munkák készítése során felmerült új fémmegmunkálási igények és az ezekkel kapcsolatos megoldások a plasztikai gondolkodásban és kifejezésben is új lehetőségeket jelentettek az alkotó számára.

A Lebegő labirintus –, a Terepasztal –, a Személyes mandala – és a Térelválasztó – sorozatok darabjait a hagyományos szobrászi technikáktól eltérő, új módszerrel alkotta meg Kálmán László. A faragással vagy mintázással történő anyagmegmunkálás helyett a fémlemez hajlításával, illetve a lézervágás digitális csúcstechnológiájával alakította ki a plasztikai formákat. Ezzel az eljárással a kompozíciók nagyobb teret tudtak körül határolni kisebb tömegű anyaggal, amelynek látványa a könnyed lebegés hatását kelti. Az egymásra rétegzett, áttört fémlemezből kialakított szobortestek egyfelől az átláthatóság, az átjárhatóság érzését kelthetik a szemlélőben, a rétegek áttöréseinek egymáshoz képesti elcsúszásai ugyanakkor a titokzatosság, a talányosság, akár az elveszettség érzésével is meglephetnek.

Az első, lézervágással készült kocka 2011-ben készült, aminek az alkotó a Lebegő labirintus nevet adta. A sorozat további darabjai – a prototípushoz hasonlóan – síkbeli labirintus-motívumok térbe transzponálásából keletkeztek. A lézervágással perforált fémlapok kockává alakításával plasztikus tárgy jött létre: olyan 3D-s térbeli alakzat, amely – az áttörtségéből adódó fényhatások miatt – izgalmas térélményt teremt. Mivel a kocka hat oldalából öt részben, vagy egészben látszik is, az együttes látvány egy labirintushálózat képzetét kelti, amelynek elevenségét fokozza a sajátos anyagkombináció, vagyis a rozsdásított vas és az aranyfüst kontrasztja.

A labirintus-metafora a szemlélő számára felidézheti a görög mitológiából ismert archetípikus motívumot: a romboló erők bezárására szolgáló kiúttalan építményt, de – erre alapozva – személyes sorsértelmezésre, saját útvesztőinkkel való szembesülésre, az abból kiinduló cselekvő útkeresésre is késztethet.

A Személyes mandala-sorozat alapmotívuma a – keleti kultúrában a teljesség modelljét jelentő, test és lélek harmóniáját, a kontemplatív útkeresést szimbolizáló – kör. A növényi ornamentikus formákkal perforált, aranyfüsttel bevont körlapot Kálmán László ráhelyezte a geometrikus formákkal áttört, sárgaréz négyzetlapra. Ezzel a stilizált labirintus-motívum és az ősi mandala-szimbólum összekapcsolására épülő réteg-szerkezetes kompozíciókat, domborműveket alkotott 2015 óta.

Az alkotó mandala-motívum iránti érdeklődését nemcsak keleti utazása inspirálta, hanem Carl Jungnak, a mandala-pszichológiával foglalkozó tudományos nézetei és személyes tapasztalatai is. A keleti és a nyugati kultúra egy-egy archetípikus motívumának összekapcsolásával Kálmán László egy olyan sajátos személyes útkeresésre mutat plasztikai példát, amelyben az életbéli bezártságok, az útvesztőkben vívott cselekvő küzdelmek megérlelhetik a meditatív útkeresés igényét, kialakíthatják annak gyakorlatát és ennek gyümölcseként meghozhatják a test és lélek harmóniájából adódó teljesség-érzést.

A Terepasztal-sorozat darabjait 2014 óta kékszíti Kálmán László. Ezekben a kompozíciókban a labirintus és a mandala együttesét újabb mértani testtel (gúlával) vagy a kapu és az út motívumával kapcsolta össze. Anyaghasználatuk is gazdagabb a korábbi labirintus- illetve mandala-kompozíciókéinál: az üveg mellett a fény, mint tudatosan alkalmazott, világító építőelem is megjelenik egy-egy alkotáson.

A keleti és a nyugati mitológiából ismert motívumok mellé személyes meghatározottságú motívumokat illesztett – ezzel gazdagítva a metaforikus útkeresés jelentéskörét és emelve annak jelenkori érvényességét is mitologikus rangra.

A Rétegek-sorozat 2013-2014-ben készült darabjai fekvő téglalap formációba rendezett domborművek. Kompozíciós alapelvüket az egymás mögé rétegzett, lézertechnikával perforált fémlapok adják. Az előlap labirintus-motívumának és a mögötte elhelyezett fémlapok negatívban megjelenő formáinak kontrasztja sajátos feszültséget éreztet. Fokozza ezt a vörösréz előlap és a mögötte látható negatív formák fekete felületjetinek ellentétje is, amely a domborművek terében szinte a fizikai mozgás képzetét kelti. A rétegek közé épített indirekt LED-világításnak nemcsak hangulatteremtő vagy a mozgás illúzióját keltő, hanem gyakorlati funkciója is van: láthatóvá teszi a leghátsó réteg kis nyílásaiban elhelyezett mini plasztikákat. A Rétegek-sorozat szinte előkészítette egy új műtárgy-csoport megszületését Kálmán László alkotói pályáján.

A Paravánok (vagy Térelválasztók) - sorozat 2014-től készült darabjain embermagasságú, álló téglalapokon dekoratív elemként jelenik meg a labirintus-motívum. A fém téglalapok két rétegje közé beépített LED fényforrások biztosítják, hogy ezek a tárgyak ne csak a térelválasztás, hanem a hangulatvilágítás funkcióját is betölthessék.

DESIGN TÁRGYAK, LÁMPÁK

Ahogyan a fény természete, a világítás kérdése a pályája elején is egyszerre filozofikus kérdésként és gyakorlati feladatként foglalkoztatta Kálmán Lászlót, ez a fajta érdeklődése és alkotói programmá alakítása egész pályáján megfigyelhető.

Az 1990-es évek közepétől kezdett olyan lámpákat tervezni, amik nem megrendelésre készültek. Azért gyártott belőlük prototípust, hogy a belsőépítészek, beruházók választhassanak közülük megvalósítandó projektjeikhez. 2005-ben egy katalógust is megjelentetett az alkotó, amely lámpa-terveit tartalmazza. Ugyanebben az évben kiállítást is rendezett a lámpák prototípusaiból a budapesti Gaál Imre Galériában.

Ezeknek a munkáknak egyszerre üzleti termékként és műalkotásként való kezelhetősége abból az alkotói szemléletből fakad, amellyel Kálmán László létrehozta őket. Katalógusában így fogalmazta ezt meg:

„A lámpa kettős rendeltetésű tárgy: ha nem világit, egy szimbolikus térforma, ha felkapcsoljuk egy funkcionális tárgy, ami fényt ad."

Világító tárgyként többféle funkció betöltésére alkalmas darabokat készített az alkotó:

fali-, asztali-, mennyezeti-, ágyvég-, padló- és állólámpákat. Terveivel elsősorban a szállodai igények kielégítésére, kis szériás, reprezentatív darabok megvalósítására törekedett. Van példa azonban arra is, hogy magánlakásokba kértek tőle világítótesteket. A fényforrást hordozó és fényt elosztó szerkezetei krómozott vagy patinázott vörösrézből és sárgarézből, alumíniumból vagy rozsdamentes acélból készültek, kiegészítő anyagként pedig üveget, fémszövetet, fát vagy bronzot társított hozzájuk.

Kivitelezésükhöz a kézműves ötvöstechnikákat és a high-tec technikát együtt alkalmazta. Formai megjelenésüket, plasztikai értékeiket a racionális szerkezet és a konstruktív, egyszerű geometrikus formák jellemzik. Ezt érzékeltetik a lámpák fantázianevei, amelyek egyúttal plasztikai címükként is értelemezhetők: Gyűrű falikar, Hullám, Hasáb, Quadrát, Tojás vagy Létra asztali lámpa. Ezek a tárgyak plasztikai mivoltukban is interieur-t képeznek, teret határoznak meg és a fény lehetőségét hordozzák. Rendeltetésük szerint pedig segítik a térbeli tájékozódást és hangulatot teremtenek.

A lámpák rendeltetéséhez legközelebb álló design tárgyak Kálmán László életművében a Pannonhalmi Bencés Főapátság székesegyházába készített gyertyatartók. A bazilika 2012-2013-ban lezajlott építészeti rekonstrukciója alkalmából fogalmazódott meg az az igény, hogy az építészeti tér – eredeti, középkori állapotához közelítő – megjelenésével összhangban készüljenek olyan liturgikus eszközök, amelyek megidézik a középkor puritán, célszerűen formált liturgikus tárgyait. A gyertyatartók esetében is a fényforrást hordozó és a fényt elosztó tárgy elkészítésére volt szükség, de most a tűz fényének hordozásához és elosztásához. Ehhez a célhoz alkalmazkodva is ugyanazt a szerkezeti észszerűséget és geometrikus formavilágot választotta a tárgy megjelenéséhez az alkotó, mint az elektronikus szerkezetek esetében. És ha itt a tér rendeltetése meg a fény természetessége miatt felvetődik annak lehetősége, hogy a gyertyatartó szakrális rendeltetésű, akkor talán megengedhető annak feltételezése is, hogy Kálmán László fényforrást hordozó és fényt elosztó elektronikus tárgyai – formavilágukkal, plasztikai megjelenésükkel éppen úgy, mint a fény kompozíciós elemként történő kezelésével – profán élettereinknek is megadják a szakrális minőség lehetőségét.

AZ ALKOTÓI SZEMÉLYISÉG

Kálmán László ötvösművészi és – ahhoz rövid ideig társult – díszlet- és jelmeztervezői pályáját néhány felvillantott, jellemző képpel is lehet modellezni, noha annak teljes gazdagsága nem mutatható meg e pályakép terjedelmi megkötöttségei között.

Az alkotások, illetve azok dokumentumainak szemlélése mellett fontosnak tartom kiemelni a művészi pályának azt a jellemzőjét, hogy Kálmán László a személyes alkotói műhely megteremtésével és személyes alkotói világának meggyőződésihez való hűségével párhuzamosan mindig komoly hangsúlyt fektetett egyéni művészi értékeivel való aktív jelenlétére szakmai közösségekben. Jól érzékelteti ezt a csoportos kiállításainak jegyzéke, amelynek adatai mutatják, hogy kezdetektől kitartó résztvevője volt ötvösművész kortársai minden közösségi megnyilatkozásának: az eddig megvalósult 13 ötvösművészeti biennnálénak, a Műcsarnokban, az Iparművészeti Múzeumban, a Barabás-villában vagy vidéki és külföldi kiállítóhelyeken megrendezett szakmai összegző kiállításoknak. Ugyanígy vállalt közösséget a 2005-ös egyéni kiállításának helyet adó pesterzsébeti Gaál Imre Galéria későbbi programjaival vagy a Magyar Művészeti Akadémia csoportos kiállításaival. Ha az alkalom úgy kívánta, akkor elméleti megnyilatkozásaival is részt vett a szakmai közösségi gondolkodásban: 2004-ben az Erdős Renée Házban megrendezett, „Az ötvösművészet az építészetben" című szimpóziumon vagy 2012-ben a Barabás-villában megrendezett, „Az ötvösművészet a belsőépítészetben" című konferencián. Ezek a példák jól szemléltetik, hogy személyes alkotói tevékenységének és közösségi elköteleződésének különös összhangját, harmóniáját teremtette meg.

[2022]