Makkai Ádám: Curriculum vitae

Születtem Budapesten, 1935 december 16-án délelőtt 11:01-kor, 5 kg fölötti súllyal, dupla burokban, 3x megtekeredett köldökzsinórral a nyakam körött, hosszú fekete hajjal, hosszú körmökkel, a Rökk Szilárd utca 33. szám alatt működő bábaképző intézetben.

Dec. 13-ra, Luca napjára vártak, de elfolyt anyám magzatvize, s két napon át nem volt semmi szívhang. Az ügyeletes szülész-nőgyógyász, Dr. Burger Károly egyetemi tanári kinevezése előtt rettegett a botrány lehetőségétől, mivel páciense IGNÁCZ RÓZSA színművész, a Nemzeti Színház tagja volt, akit vadásztak a fényképezőgépes fotóriporterek, a gyermek apja pedig MAKKAI JÁNOS politikus, újságíró.

Ezen időkből fennmaradt néhány anekdota, mivel anyám, egy ideje már áttérőben a színészetből az irodalomba, naplót vezetett, melyben „Gyermekszáj" cím alatt többször megemlített. Egyik éjjel szüleim csikorgó zajra ébredvén apám pisztollyal felfegyverezve elindult a „betörőt" elfogni, de csak engem talált meg, amint a babakocsiból kilógva nyikorgattam a kocsi kerekét. „– A betörő azt hajtogatta, hogy: cica, cica, cica" – jelentette apám nyomozása eredményét.

Húszhónapos koromban Szentistvánkor együtt néztük az ablakból a tűzijátékot, amire én állítólag azt mondtam, hogy „fojjó kjumpli". Talán ezért is a krumpli máig a legfontosabb ételem, legyen bár sülve, főve, pürézve, stb.

Amikor Annie Uhl osztrák gyermeknevelőnő gondjaira bíztak, órákig azt bömböltem, hogy „nem akarok németül aludni!" Úgy másfél év múlva én vettem fel a telefont, amikor Kodolányi János hívta anyámat, és azt mondtam: „Ász ányuka nem fán itthon, én fágyok á gyerek ász ányukátol." Másnap Kodolányi hatalmasan összeszidta anyámat csúf magyar beszédemért, ő meg erre lerohant a városba és megvette Benedek Elek „Magyar mese és mondavilágá"-nak mind a tíz kötetét, s ezután minden este negyvenöt perces magyar meseolvasás vette kezdetét, többnyire székely nyelvjárásban. Én nyitottam ajtót, amikor jött a postás, és így üdvözöltem: „Hát té még hunn jáoorsz itt, te emberizink, ahun a mádór se jáoor?"

Egy évet vesztettem, mint decemberi gyerek, és csak 1942-ben tudtak beadni első elemibe, s oda is csak a Damjanich utcában működő Reichsdeutsche Schule-ba, mert jól utánoztam ugyan a magyar mesékben mondottakat, magyarul mégsem tudtam eléggé. Apám közben megjárta Amerikát és a titkos Szabadság Rádió hullámain elmondta, hogy Amerikát nem fogják soha legyőzni a németek. Erősen pártolta Horthy kiugrási terveit, ezért hát én is elharsogtam a Schuleban hogy „euer Führer ist verrückt, Deutschland wird den Krieg sicherlich verlieren", mire válaszul hatlederhosét viselő osztálytársam hatalmasan megvert. Ki is írattak a német elemiből és áttettek az Új Iskolá-ba, ahol magyar volt az oktatás nyelve, de angolul és németül is tanítottak.

1944–45 telét különféle óvóhelyeken töltöttük, de júniusban beköltöztünk anyám jankovicstelepi házába (Fonyód és Boglár között). Július 3-án összeestem, iszonyú fájdalmat éreztem a bal oldalamon, magas lázam is volt. Az orvos nem tudta megállapítani, mi a bajom, de belém nyomott egy nagy adag ultraszeptilt, amitől csak rosszabbul lettem. Végül dr. Kenessey Iván, aki, mint felügyelő épp a szomszédos Postás Üdülőben járt, átjött és azonnal megállapította, hogy gyermekbénulásom (poliomelitis) van. Négy hónapi küzdelem után november közepétől már gyalog jártam apámék budapesti lakásáról a Falk Miksa utcai angol elemi 4. osztályába, de gyakran elestem, ezért a bal térdem állandóan sebes volt.

1945 szept. 1-én felvettek bennlakónak a Lónyay utcai Református Gimnáziumba, amely a református egyház kezelésében maradt az 1952-es államosításig. Itt első gimnazista lettem, ami az általános iskola 5. osztályának felelt meg. 1953–54-ben, az államosítás után, többen átkerültünk állami gimnáziumokba, én például a Vörösmartyba, ahol 1954-ben érettségiztem „kitűnő" eredménnyel.

Latin-görög szakra jelentkeztem, de sikeres felvételim ellenére „hely szűke" indoklással eltanácsoltak Pécsre, az állatorvosi karra.

Fél Budapest azon dolgozott, hogy budapesti egyetemre kerülhessek, s végül fel is vettek az ELTE jogi karára.

Volt egy Vas nevű, fehér bottal járó, vak tanárunk, aki a logikát adta elő. Leghíresebb tétele így hangzott: „Minden, ami a Párt érdekében történik, logikus és erkölcsös, minden, ami a Párt ellen szól, illogikus és erkölcstelen." Ekkor kezdtem életem első és utolsó éhségsztrájkjába: vagy két hétig koplalással zsaroltam anyámat, mondván, hogy ha igaz, amit nekünk az iskolában tanítanak, akkor a logika szabályai szerint meg fogok hízni, ha nem eszem többé. Szaladt is szegény Makkai Lászlóhoz, a történészhez (elsőfokú unokatestvérek voltak), aki jó viszonyban volt Tamás Lajossal, az ELTE rektorával, s így sikerült elintéznie, hogy elcseréltek Vázsonyi Vilmos másodéves francia-magyar szakos hallgatóval, aki délelőtt 11 előtt nem tudott felkelni, mert éjjelente 4-ig olvasott. Több mint száz könyv vette körül az ágyát, a francia anyag csak negyede volt a német, spanyol, angol publikációknak. Már korábban kérvényezte áthelyezését a jogi karra, ahol nem reggel 8-9 órakor kezdődtek a szigorlatok… Így hát – az ELTE történetében először – egy másodéves francia szakos helyet cserélt egy elsőéves jogásszal… Három hónap késéssel, novemberben kezdtem nagy sietve bebiflázni a francia anyagot. Szerencsém volt – mindenből jelesre mentem, ami 400 forintos havi ösztöndíjat eredményezett. Kitűnő tanáraink voltak: Eckhardt Sándor, Győri János, Kelemen Jolán, Lóránt Endre, majd később Süpek Ottó.

Nagyon megtetszett az ó-francia nyelv, s ennek közeli rokona, az ó-provánszi. Nagy lendülettel neki is fogtam a trubadúrok, köztük Guilleaume IX, Duc d'Acquitain, azaz IX. Aquitániai Vilmos, és Ventadorn magyarra fordításának. Győri, aki a középkorral foglalkozott, dicsérte formaérzékemet és szép műfordítói jövőt jósolt. Ezzel egy időben a felettem egy évvel járó lengyel-magyar szakos Gömöri György beajánlott a Magyar Rádió Irodalmi Osztályára, ahol a „Francia Ellenállás költészete" című rovatban Robert Desnos verseinek magyar fordításával szerepelhettem, amiért 650 Ft. honorárium ütötte markomat. Ez másfél havi ösztöndíjnak felelt meg. Én cserébe bemutattam Gömörit Rónay Györgynek, a Vigilia irodalmi szerkesztőjének, aki Tomori Tamás álnéven közölt vallásos verseket.

Az 56–57-es tanév vizsgahalasztással kezdődött, bukásra álltam finnből, így hát jelentkeztem, hogy én is segítek a dunai árvízkárosultakon, Mohácstól délre. Nyolc órán át vitt lefelé a hajó a Dunán, s én diáktársaimtól távol húzódva, a hajó kávézójában rágtam a ceruzámat, jobb rímeket keresve „A Trubadúr Szíve" című hangjátékomhoz. Elsüllyedt zsengéim között két tucat oldalon szomorog ez a darab, idáig még sosem volt erőm lefújni róla a port. A telep, ahová vittek bennünket, egy sátrakból álló katonai tábor volt, és én szerencsémre már első nap megtaláltam az orvosi rendelőt, ahol keserves nyögéseket hallatva kikönyörögtem, hogy engedjenek haza. Így is történt, sőt még ingyen vonatjegyet is kaptam, és egy gyorsvonat Pécsen keresztül hazahozott a Keleti pályaudvarra. Rohantam a Volkmann utca 8-ba, mert ott lakott szívszerelmem, Kemény Zsuzsa, egy emelettel Szabó Lőrinc és családja alatt (Zsuzsa anyja Mikes Margit költő, Sz.L.né, „a Nagy Klára" húga volt), ám Zsuzsa édesapja, László, kiváló posztimpresszionista festőművész, pirulva elárulta, hogy leánya motorbiciklizni ment egy húszas éveiben járó orvostanhallgatóval. Ez engem mélyen felháborított, annál is inkább, mert éppen fél éve Zsuzsa feladta féltve őrzött szüzességét, és megígérte, hogy hozzám jön feleségül. Nekiduráltam magam a finn nyelvvizsgának, ami ugyan csak „elégségesre" sikerült, de elég volt a félév lezárására.

Az egyetemen minden nap forróbb lett a hangulat – kit a kötelező orosz nyelvtanulás, kit a kötelező marxista szeminárium eltörlése lelkesített. Én azért agitáltam, hogy idegen nyelv és irodalom szakosok kapjanak útlevelet és tanulhassanak külföldön. Október 23-ra meghirdették az egyetemi felvonulást a Pesti Barnabás utcától a fél városon át. Sárga teveszőr kabátban virítottam a szürke tömegben, mivel más kabátom nem volt.

Ez a kabát Mexikóból érkezett, ahol apám, otthagyva Bostont és amerikai feleségét, megpróbálkozott a regényírással, s nekem használt ruhacsomagokat küldött, annyit panaszkodtam, hogy rongyokban járok. A sárga teveszőr kabát jó célpont lehetett volna, de október 23-án még nem tüzelt az ÁVH, csak 25-én, a Parlament előtt, ahol szíven lőtték Kovács Mária osztálytársamat, aki tőlem öt lépésre esett össze. Egy héttel később, a „szabad hét" első napján, Vázsonyi Vili javasolta, hogy írjunk cikket, most biztosan le is hozzák, mert mi vagyunk a forradalmi ifjúság. Vili cikkének az volt a címe: „A nem politizálók védelmébe", az enyémnek meg: „Új magyar külpolitikát, avagy miért nem bízhatunk a reform kommunistákban." A Szabad Nép elhagyott székházában rengetegen szorongtak és mindenkinek volt valami publikálni valója. Minket egy fiatalabb segédszerkesztő fogadott, s miután tüzetesen kikérdezett és átnézte a cikkeinket, gratulált, és azt ígérte, hogy másnap már meg is jelennek. Szerencsénkre sosem jelentek meg – kivágtak volna az ELTÉ-ről és le is csuktak volna. Akkor még nem akartunk disszidálni, de a Halottak Napja utáni második szovjet támadás után már nem tudtunk másra gondolni, mint hogy „szavazzunk a lábunkkal" és irány: Ausztria.

Innentől gyorsan peregtek az események: megvártam 21-ik születésnapomat, majd egy speciális, kétnapos kimenő kártyával a Bécs melletti menekült táborból elmentünk kedvesemmel a Justizpalast névre hallgató bécsi főbíróságra, ahol összeadtak engem az éppenhogy 18 éves Zsuzsával. A derék osztrák eskető ember megpróbált kedvünkben járni, és iszonyú osztrák akcentussal, nagyon hibásan, magyarul beszélt hozzánk, mi meg véresre martuk egymás kezét a visszafojtott röhögéstől.

De elértük célunkat: minket nem lehetett többé külön utaztatni. Az Amerikába tartó gép dec. 30-án indult, öregebb típusú, négymotoros jószág volt, nagyon zajos és igen lassú. Izlandon több órára megálltunk, majd tovább repülve megérkeztünk Észak-Amerika földjére, a New Jersey államban levő Newark-i reptérre, ahonnan nagy buszokkal vittek tovább a Camp Kilmer nevű menekült gyűjtőtáborba. Én szálltam ki elsőnek a repülőgépből, a következő szerelésben: drapp-fehér félcipő, piros zokni, kék nadrág, sárga teveszőr kabát (ugyanaz, amiben a pesti utcákon rohangáltam) és egy kopott zöld hátizsák. 1957 január 1-e volt, reggeli 6 óra. Egy kétméteres forgalmista rám nézett, és emígyen köszöntött leendő új hazám nevében: „You look funny!"

14. Ujjlenyomatos regisztráció, nagy villásreggeli, pizsama, rágógumi, tiszta törölköző, és 5-5 dollár készpénz átvétele után felkerestem a tábori irodát, ahol előadtam óhajomat: me, telephone, father, Boston, no money, he pay. Széles mosollyal jutalmazták erőfeszítésemet, és kisvártatva megszólalt apám tíz éve nem hallott hangja:„Te meg vagy őrülve!"– ez volt a reakciója arra, hogy kettesben érkeztünk Az események hatalmasan felgyorsultak minden vonalon. Három heti konyhasegédség után a bostoni Ritz Carleton nagyszálló konyháján apám rám adott egy új zakót, nyakkendővel, mondván, hogy „az egyetemre" megyünk, ahol minden nyelven, amin tudok, beszélhetek, csak angolul meg ne szólaljak, mert az fertelmes. Már a campus közepén jártunk, 16. századi, piros téglás, repkényes épületek között, amikor megpillantottam az alapító John Harvard szobrát, talapzatán az évszámmal: 1636. Tehát ez volt „az egyetem". Egy hatvanas éveiben járó, ezüsthajú dáma fogadott, közölte, hogy ő Elizaveta Stenbok-Fermor, édesapja Lengyelország cári kormányzója volt, ne féljek az itteni oroszoktól, akik elég sokan vannak, holnap este meghallgathatom Tolsztoj Anna grófnőt, aki nagyapja, Leó „Háború és békéjéről" tart előadást franciául. Tetszett neki, hogy Puskint tudtam idézni eredetiben, de kevesellte társalgási képességemet, és azt mondta, két felé kell majd órákat hallgatnom, egyet középfokú és egyet haladó szinten. Franciából azonnal a leghaladóbbak közé soroltak.

A Harvard egy hatalmas üzleti vállalkozás – övék az USA egyik legnagyobb tőkéjű energiavállalata, a John D. Rockefeller által alapított „Standard Oil". Évi büdzséjük ma is több, mint az ENSZ évi költségvetésének a kétszerese. Nincs az a vagyon, amiért valakit ide felvesznek, ha alkalmatlannak találják, ám ha valaki koldus szegény, de mindvégig jeles tanuló volt, az könnyebben kap teljes tandíjmentességet, ingyenes bentlakással és koszttal, pénzt a tankönyvekre, stb., mint más egyetemen. Nehéz volt felfogni mindezt, de azt megértettem, hogy miért nem szabad más helyre applikálni, és miért fontos, hogy a nevem mögé odakerülhessen a B.A.'58, vagyis hogy az 1958-os évfolyammal végeztem a Harvardon. Ehhez másfél év alatt el kellett sajátítanom a teljes harmad- és negyedéves tananyagot, majd letudni a tanárjelölteknek kötelező pedagógiai kurzust is. Megtudtam, hogy több magyar jelentkezőt is felvettek, de őket egy félévre elküldték angol előkészítő kurzusra a Bard College-ba. Egy parányi, egyhálószobás lakást bérelt számunkra apám amerikai felesége, Betty (azaz Dr. Elizabeth S. Makkay), aki egyike volt azoknak a született amerikaiaknak, akik Magyarországon élték át a háborút. Elég sok magyar menekült érkezett Bostonba 1957-58-ban, és velük természetesen összejártunk. Az egyik család megnyitotta a Café Florian nevű eszpresszót, ahol az eleddig csak mozikból ismert igazi olasz feketét lehetett kapni és még borjúpörköltet is.

Közben apám európai történelem tanári álláshoz jutott Honoluluban, és fantasztikus leveleket írt. Találtam a Harvard állásközvetítő irodájában három állást Hawaiiban, a Honoluluban levőt választottam, ahol európai nyelvtanárnak vettek fel. Latint, franciát és németet tanítottam, majd később oroszt is. Az iskolát „Mennyei Madár"-nak hívják ma is (hawaii nyelven: Io Lani, ejtsd Joláni), s Emma királynő alapította a 19. század közepén. Egyik nevezetes végzettjük Szun Jat Szen volt, a kínai köztársaság megalapítója. Borzalmasan keveset fizettek, de ingyen volt a lakás és az ebéd. Zsuzsa felvételt nyert a University of Hawaiira, antropológia szakra. Soha életemben nem dolgoztam ennyit –reggel fél nyolctól d.u. 3-ig, megtanultam a diákjaimtól úgy nézni az USA térképére, mint egyetemek hálózatára, vagyis tőlük tanultam meg, merre érdemes orientálódni. Közben 1959-ben Hawaii az USA 50-ik tagállama lett, bejöttek a nagy, léglökéses repülőgépek, hatalmasan felduzzasztva a lakosságot és ezzel együtt a bűnesetek számát is. Valahogy rendbe kellett tenni azt a bábeli nyelvzavart, amelyben éltem: magyarul otthon Zsuzsával és apámmal, standardamerikai angolul az iskolában, ám amikor a szülők és nagyszülők bejöttek tanári értekezletre, megjelent a japán és az okinawai nyelv, a mandarin és a kantoni kínai, az ilokánó és a tagalog, az indonéz-maláj és a spanyol, valamint a portugál is.

„Doktorálj le nyelvészetből" – tanácsolta Clark Cunningham, egy antropológus, aki nemrég a Yale-en doktorált, s francia feleségével éppen Indonéziába készült, hogy egy négyéves ösztöndíj keretében felkutasson egy eleddig ismeretlen indonéz nyelvet az egyik kisebb szigeten. Szerencsés voltam és bejutottam a Harvarddal 1740 óta rivalizáló Yale egyetemre, Connecticut államban az USA keleti partján. Itt elsősorban indogermanisztikai képzés folyt –fel kellett venni 2 év szanszkritot, latin-görög összehasonlítót, ó-angolt, gótot, általános fonetikát, terep-kutatói módszertant, egy ismeretlen nyelv analízisét „írástudatlan" bennszülött válaszaira támaszkodva stb. Itt szerkesztette a Language című folyóiratot a félelmetes hírnevű Bernard Bloch professzor, aki egyedül nekem adott jelest a „Bevezetés a nyelvtanfilozófiába" című kötelező tárgyból. 1963-ban megkaptam a „Magister Artium" (M.A.) diplomát, 1965-ben a „Philosophiae Doctor" (Ph.D) legmagasabb fokozatot. Disszertációm címe Idiom Structure in English, vagyis Az angol nyelv idióma-rendszere, mely egy 300 oldalas könyv formájában meg is jelent 1972-ben Hollandiában, a Mouton kiadónál.

Zsuzsa és én még a Yale-en elváltunk, s 1966-ban elvettem Valerie June Becker osztálytársamat. Két lányunk született és hat unokánk. 1996-os nyugalomba vonulásomig mindketten a University of Illinoisat Chicago angol tanszékén tanítottunk, én szintaxist és szemantikát, az angol nyelv eredete és fejlődése című tárgyat. A világ több részén tartottam előadásokat meghívottként, a meghívás Hong Kong esetében három és fél évre nyúlt. Rövidebb jelenéseim voltak Angliában, Kanadában, Németországban, Svájcban, Ausztriában, Hollandiában, Romániában, Svédországban, Norvégiában és több mint két tucat amerikai egyetemen.

Számomra a legfontosabb esemény ez idő alatt az 1974-es LACUS (Linguistics Association of Canada and the United States) megalapítása volt, abból a célból, hogy ne csak a Noam Chomsky által szorgalmazott transzformációs-generatív nyelvtannal legyen szabad és érdemes világszerte foglalkozni. A chomskysták az emberi nyelveket az emberi tudat logikai-matematikai absztraháló képességéből vezetik le, és a nyelvtudást a csecsemő vele született képességének tekintik. Ezt a kihívó tételt Chomsky és követői nagyon vonzóvá tették az amerikai ifjúság körében azáltal, hogy összekötötték a vietnami háború elleni tüntetésekkel, a katonai szolgálat megtagadásával, a Kanadába való disszidálással, a drogozással, stb. A szimbolikus logika szép tárgy, és akinek van hozzá tehetsége, leírhat egy nyelvet logikai haladványok különféle csoportjaiként. A baj ott kezdődik, amikor kötelező politikai magatartást várnak el egy humán tudományág műveléséhez. A tudomány és a politika összeboronálása ugyanis a náci Németország találmánya volt, hogy e kettőből végül megszülessék a Wissenschaftspolitik.

Az 1985–86-os tanévet Szingapúrban töltöttem, mint meghívott Fulbright professzor, itt ismerkedtem meg Arany Ágnessel, aki 1988 óta a harmadik feleségem (és én neki a harmadik férje). Nyugdíjazásom után leköltöztünk Hawaiiba, ahol 9 évet töltöttem visszavonultan, majd 2014–15-ben visszaszereztem magyar útlevelemet – állampolgárságomról sosem mondtam le. Egyre erősebb honvágy gyötört.

A magyar költészet angol nyelvű kétkötetes antológiájának szerkesztéséért („In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary") 2011-ben Kossuth-díjat kaptam. A Nobel-díjas angol nyelvű író költő, Seamus Heaney nagy elismeréssel méltatta az antológiát a Times Literary Supplement hasábjain.

2015 június közepén érkeztünk haza Budapestre, mint kettős, magyar és amerikai állampolgárok. 80-ik születésnapom alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban összesereglett százötven ember.

Azóta itthon vagyunk. 2016-ban megkaptam a Kossuth Nagydíjat s még ugyanabban az évben, augusztus 20-án, a Szent István Rendet.

(Forrás: www.naputonline.hu)

Életrajzi adatok

Budapest, 1935. december 16.

Budapest, 1920. január 18.

Tanulmányok

1954: Vörösmarty Gimnázium érettségi

1954: ELTE francia–magyar szakos hallgató

1958: Harvard University francia-orosz nyelv és irodalom szakán B.A. (cum laude) fokozat

1960–62: Yale University-n általános nyelvészetet M.A. fokozat

1965: Yale University-n Ph.D. fokozatot

Munkásság

1958–60: az Iolani gimnáziumban Hawaiiban német, francia, latin és orosz szakos tanár

1963–64: a Kuala Lumpur-i University of Malaysia-n assistant professorként oktatott

1966–67: Rand Corporation post doktorális kutatójaként dolgozott

1967–68: University of California tanára

1968-tól nyugalomba vonulásáig a Univesity of Illinois at Chicago docenseként, majd 1975-től egyetemi tanáraként dolgozott

Meghívott vendégprofesszorként

1985–86: National University of Singapore

1987–: Gong Da Tehnical University-n Chang Chun, Kina

1989–1990: Hong Kong Baptist University

1990–1992: University of Hong Kong-on.

Előadásokat tartott a világ számos egyetemén, valamint konferenciákon Észak-Amerikában, Európában, Ausztráliában, Újzélandon és Dél-Afrikában. 2004-ben nyugalomba vonulásával a University of Illinois at Chicago Professor Emeritus címet ítélte meg részére.

Irodalmi munkásság

Versei, és forditásai jelentek meg már a forradalom előtt a Vigiliá-ban és a Confessio-ban, 1958-tól pedig az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár, a Bécsi Napló, a Magyar Műhely, később a Kanadai Magyarság, a Székelyföld, a Korunk, a Helicon, a Szivárvány, a Bárka, és más lapokban.

Párhuzamos életutak