Marton László 48 éve a Vígszínház tagja rendezőként, igazgatóként, főrendezőként. 48 éve kötődik egy épülethez, egy társulathoz, egy színházhoz. Habár rendszeresen jár külföldre rendezni, több alkalommal hívták különböző határon túli színházak élére, ő hű maradt ahhoz a teátrumhoz, amelyhez 1968 óta tartozik.

Tagadhatatlan, hogy az 1896-ban épült Vígszínház különleges helyet foglal el a magyar színjátszás történetében. 120 éves fennállása során, tekintet nélkül a fennálló politikai rendszerre, mindig elkötelezetten képviselte a polgári értékeket, méltó versenytársaként a Nemzeti Színháznak. Vezetését többek között olyan karizmatikus emberek vállalták, mint Ditrói Mór, Jób Dániel, Várkonyi Zoltán vagy épp Marton László.

Holott Marton László először karmester szeretett volna lenni. Nevelőapja, dr. Klimes Károly zeneakadémiát végzett ideggyógyász hatására zenei pályára készült. Végül mégis a Színművészeti Főiskola rendező szakára felvételizett, ahová nem vették fel. Egy évet a József Attila Színházban dolgozott Egri István segédrendezőjeként, majd egy évet édesanyja kívánságára elvégzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán. De tervétől, hogy színházi rendező lesz, nem tért el. Végül fel is vették a Főiskolára, ahol Nádasdy Kálmán növendéke lett. A nagyformátumú művész és pedagógus Marton szerint elsősorban „gondolkodást tanított […] Rengeteg gyakorlati feladatot kaptunk, könyörtelenül megkövetelte, hogy harmadévtől asszisztáljunk nagy rendezőknek. Így aztán nem volt Magyarországon olyan rendező a nagyok közül, akinek ne lettem volna az asszisztense."[i] (Hullan Zsuzsa)

Mint rendező, Várkonyi Zoltán volt rá a legnagyobb hatással. Ő szerződtette a Vígszínházhoz, miután látta vizsgarendezését, Szép Ernő Május című darabját. „Marton László nagyon aprólékos gonddal, értő szeretettel és alapos korismeret birtokában mutatta be már az első percekben a Szép Ernő-egyfelvonásos hatásos panoptikumát, majd következetes lélekrajzzal jellemezte az öngyilkosjelölt és a fiatal lány találkozását. Iróniába hajló, mégis drámai határok között mozgó dialógusuk nemcsak színészi, hanem rendezői bravúr is."[ii] (Gábor István)

Noha a kritikák szerint Marton László már kész rendezőként hagyta el a Főiskolát, Várkonyi jó ideig mégsem adott neki szabad kezet a darabválasztásban. Úgy tartotta, hogy előbb a szakmát kell megtanulni és ennek legjobb módja, ha sok és különböző előadást rendez. Az első szabadon választott mű a Déry Tibor írása alapján Presser Gábor zenéjére íródott Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darab volt. Ebben az időszakban kezdődött el a Várkonyi kezdeményezte vígszínházi önreformáció. Várkonyi, mint remek színházvezető pontosan látta, milyen nagy szükség van a repertoár szélesítésére, mivel a színház törzsközönsége inkább az idősebb korosztályból került ki. Az 1972/73-as évadban három rendező, Horvai István, Várkonyi Zoltán és Marton László egy-egy rendezése mutatta meg azt az irányt, amely meghatározta a következő évek vígszínházi műsorpolitikáját. A klasszikus repertoárt jelképezte Csehov Három nővére, Horvai rendezésében, a kortárs magyar darabokat Nemeskürty István–Örkény István A holtak hallgatása című műve Várkonyi színpadra állításában. Eredeti és máig ható vállalkozásnak bizonyult a kor beatzenéjét felhasználó, amerikai környezetbe helyezett, de magyar problémákat feszegető Popfesztivál bemutatása. Erre így emlékszik a rendező:

„… annak a Vígszínháznak megvoltak a nagyon is biztos tartópillérei: Várkonyi előadásai, a Holtak hallgatása, azután az Örkények, köztük is az utolsó, a Pisti a vérzivatarban, Horvai István Csehovjai, a Ványa bácsi és a Három nővér, Kapás Dezső Vörös postakocsija, s mi ebbe robbantunk bele. Beilleszkedtünk, de úgy, hogy erősítettük ezeket a pilléreket. Magunkról beszéltünk, a mi fiatalságunkról, de a korról, a színházról is."[iii] (Róna Katalin)

Sokat elárul Marton Lászlóról, rendezői stílusáról az, ahogy a darab kapcsán a társulatról, a színészek színpadi munkájáról gondolkodik. Abban látta a Popfesztivál jelentőségét, hogy egy új, másfajta színházi törekvést próbált megvalósítani, az úgynevezett együttes, vagy ahogy ő nevezi: „önzetlen színházat". Ennek lényege, hogy a társulat tagjai, színészi rangjuktól és az eljátszott szerep terjedelmétől függetlenül azonos intenzitással alakítsák figurájukat a színpadon. Úgymond önzetlenül, egymás és az előadás iránti alázattal koncentráljanak a produkció sikeres létrehozására. Talán ez a fajta munkastílus is közrejátszott abban, hogy a Popfesztivál kirobbanó sikert aratott, és ezzel a hagyományait féltve őrző társulat is elfogadta, befogadta a kortárs zenés darabot. Ez a műfaj hangsúlyos szerepet kapott Marton László későbbi pályafutásában is. Affinitása a zenéhez egyértelműen megmutatkozik. Ezt igazolta a Vígszínház dramaturgja, Radnóti Zsuzsa, amikor számtalan közös munka után a prózai rendezőt a zenedramaturgia kiváló ismerőjének mondja: „Az a készség, ahogy Marton érti a zenés műfajt. Ahogy maga mondja meg, hová kíván dalt, s az miről szóljon. Pontosan érzi, hol vannak azok a pontok, ahová anélkül lehet dalt illeszteni, hogy az leállítaná a cselekménysort. Hogy a dal ne betét legyen, hanem drámai funkcióval bíró szerves része az egésznek."[iv] (Róna Katalin)

Marton László következő rendezése Molière A nők iskolája című darabja volt Halász Judittal és Darvas Ivánnal a főszerepben. Az addig kifejezetten vígjátékként elkönyvelt művet a rendező talányosabbra, komorabbra hangszerelte. A hagyományosan elaggott vénségként ábrázolt Arnolfot az ereje teljében levő Darvas Iván alakította. A rácsokkal felszabdalt színpadon a maga által felállított Törvények szerint felszabdalt életet élő zsarnoki főhős nem látja be, hogy nevelt lányát nem zárhatja el a külvilágtól. A darab értelmezése nem bizonyult könnyen befogadhatónak.„Próbára teszi nézőinek »felnőttségét[1]«, emberi érzékenységét, mert ami Darvas Iván Arnolfjában feltárulkozik, a lélek legmélyéből való. Titkok, s nem könnyen elviselhető titkok részeseivé leszünk, s nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá. Darvas Iván félelmetes szépségű alakításának igazi mélysége, őszintesége abban rejlik, hogy Arnolf önpusztító uralkodni vágyásában, kegyetlenségében, önzésében – amellyel a maga nyugalmát, boldogságát szeretné kiszolgáltatott sóvárgással megváltani – elénk tárja a köznapian emberit is."[v] (Szántó Erika)

A kritika nem fogadta egyértelműen pozitívan az előadást. Nem értették Köllő Miklós pantomim-együttesének táncos betétjét és Arnolf nyíltszíni kötél általi halálát is feleslegesnek tartották. Mégis Marton László további pályafutásának egyik legmeghatározóbb rendezése volt ez. Az egyik előadást megtekintette finn színházi szakemberek egy csoportja és meghívták a rendezőt Helsinkibe, hogy rendezze meg a darabot a Finn Nemzeti Színházban is. Sőt, a felkérés úgy szólt, hogy lehetőleg pontosan a vígszínházi előadást állítsa színpadra. Ezzel vendégrendezések sora vette kezdetét a világ különböző pontjain. Már több mint 50 alkalommal dolgozott külföldön, a legtöbbet az Amerikai Egyesült Államokban, a louisville-i Actor's Theatre-ben és Kanadában a torontói Soulpepper társulatával. De rendezett Németországban, Írországban, Izraelben is.

Érdekes, hogy egy-egy darabot több ízben is megrendezett az idők során, itthon is, külföldön is. Ennek okát egy nyilatkozatában azzal magyarázta, hogy rendezői munkájában mindig az vezeti, hogy hiteles, őszinte és a mű mondanivalója iránt elkötelezett legyen. Ha ezek együttállásával tud dolgozni, akkor létre jöhet a csoda. Ha nem, akkor bízik a következő alkalomban. Nem kényelemből vesz elő másodszor, vagy harmadszor egy darabot, hanem mert elégedetlen az eredménnyel. Tehát az ismétlések oka szakmai perfekcionizmusa, mely arra készteti, hogy újra és újra megpróbálja egy mű gondolatiságát teljesebben megragadni.

1977-ben mutatta be a Vígszínház Fejes Endre regénye alapján, Presser Gábor zenéjével a Jó estét nyár, jó estét szerelem című zenés darabot. Merészségnek tűnhet a sikeres regény és film után bemutatni ugyanazt a témát színpadon, de a rendező és a dramaturg, Radnóti Zsuzsa nyilván a történetnek egy más vonalát kívánta megmutatni. Az előadásban nagyon fontos szerep jut a játéktérnek. Ennek megálmodója Fehér Miklós, Marton László állandó díszlettervezője, aki ebben az esetben érdekes filmszerű áttűnésekre alkalmas díszletet tervezett. „Marton László felfogásában a Jó estét nyár… tragédia, szinte a szó antik értelmében, a sötétkék ruhás fiú sorstragédiája. Ez önmagában még nem reveláció, hiszen a regény olvastán is kitűnik, hogy a filmszerű jelenetépítésnél lényegesebb meghatározója Fejes művének az a belső kohézió, amely csak a drámának sajátja."[vi] (Mészáros Tamás)

Marton olvasatában a drámai vétséget nem a gyilkossággal követi el a főszereplő, abba már szinte csak belesodródik. Bűne, hogy vágyai messze túl vannak lehetőségein és ebbe képtelen belenyugodni. A főszerepben Hegedűs D. Géza a rendező egyenrangú alkotótársa volt, aki nem csak eljátszotta, de teljesen átélte a naiv, de vágyait mindenképp elérni akaró fiú figuráját. A drámai szöveget koherensen egészítik ki Presser Gábor dalai, amelyek az átfogó színpadi gondolat zenei megfelelői.

Ezt a drámai, zenés, a kor problémáira reflektáló vonulatot erősítette az 1982-es Kőműves Kelemen, Sarkadi Imre, Szörényi Levente, Bródy János, Ivánka Csaba közös rockballadája, Novák Ferenc erőteljes koreográfiájával. Az előadás a Pesti Színház intim terében a robbanás erejével hatott. A korabeli kritika a rendezés fő érdemének az együttes munkát, a feszített előadásmódot tartotta. Martont – aki ekkor már három éve a Vígszínház főrendezője – minden kritika egyöntetűen dicsérte.„A Kőműves Kelemennel a Vígszínházban általa rendezett zenés produkciók hagyományát folytatja; most már végérvényesen övé a műfajteremtés érdeme. Rendezésének két legfontosabb pillére a fénydramaturgia és a koreográfia. A világítással, egy-egy sugárnyalábbal jellemeket tud fölmutatni, belső emberi történéseket, lelki folyamatokat perget le Fehér Miklós gyászfekete, majd kontrasztosan fekete-fehér díszletében."[vii] (Tarján Tamás)

Koltai Tamás a rockballada műfajának és a csoportszínházi jellegnek a szerencsés egymásra találását hangsúlyozta kritikájában.[viii] A kollektív tudat csoportszintű ábrázolása bizonyos gondolati többletet hozott magával. A tizenkét kőműves figurája valamiféle reprezentatív mintát képvisel, tömeget sűrít magába, melyen lemérhető a tömegpszichózis hatása, annak működése. Érdekes, ahogy a rendező a jobbára szerep nélküli, szinte arctalan, a görög drámák kórusára hasonlító kart egyszerre tudja csoportként és egyéniségként kezelni. A szereplők kiválasztásánál egyébként mindig a saját koncepciójának legmegfelelőbbek kiválasztására törekszik, nem törődve azzal, hogy esetleg az adott szerep konvenciója mást diktálna.

Természetesen nem csak zenés darabokat állított színre ebben az időszakban. Ekkor rendezte Székely János Vak Béla király című drámájának ősbemutatóját, majd Shakespeare Szentivánéji álom című művét is. Az előbbi darab nagyobb feladat elé állította a rendezőt, hiszen Székely műve inkább történelmi helyzeteket bemutató epizódok sora, mint koherens dráma. Pont ezt a laza szerkezetet kihasználva érte el Marton László, hogy a szerző történelmi tablóba ágyazott véleménye a hatalomról közel került a nézőkhöz. A Szentivánéji álom hagyományos színházi előadásnak volt mondható, bár ebben a produkcióban nagy szerepe volt a mozgásnak, Köllő Miklós koreográfiájának, mely hihetetlen könnyedséget biztosított a szereplőknek. A rendező biztos kézzel fonta össze a darab különböző hangulatú szálait.

1985-ben Horvai István nyugdíjba ment, az igazgatói székben Marton László követte. Igazgatói koncepciója a Várkonyi Zoltán kijelölte utat folytatta: továbbra is a tradíció és a modernség maradtak a Vígszínház legfontosabb értékei. Ennek jegyében igyekezett olyan műsor struktúrát összeállítani, amely a közönség legszélesebb rétegeit szólítja meg. 1988-ban megrendezte Presser Gábor–Sztevanovity Dusán–Horváth Péter A padlás című mesemusicaljét a legfiatalabb korosztály számára. Az előadásban olyan modern technikai elemeket is felhasznált, amely akkor még szokatlan volt Magyarországon a színpadtechnikában. A darabot azóta is töretlen sikerrel játssza a színház. Azok, akiket az ősbemutató idején ez az előadás ismertetett meg a színház világával, ma már saját gyerekeiket hozzák el ugyanezzel a céllal.

A Vígszínházban a hagyományokhoz híven elsősorban klasszikus és kortárs külföldi és magyar darabok kerültek színre. Fontos volt, hogy biztosítsák az állandó, minél magasabb nézőszámot és erre a nagy befogadóképességű anyaszínház volt a legalkalmasabb. Ezért itt a szélesebb közönségnek tetsző produkciók voltak láthatók. (Molnár Ferenc: A farkas, Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, Arthur Miller: Az ügynök halála, Szilágyi László-Zerkovitz Béla: Csókos asszony) A Pesti Színházban kísérletezőbb előadások voltak láthatóak, melyek nyilván szűkebb réteg előtt arathattak sikert. (Sławomir Mrożek: Tangó, Eugéne Ionescu: A különóra – A kopasz énekesnő, Székely János: Caligula helytartója). Az ebben az időben kialakított Házi Színpad önálló esteknek és még speciálisabb produkcióknak adott otthont (Samuel Beckett: Az utolsó tekercs, Bertolt Brecht: Baal).

A drámaírás 1990-es években bekövetkezett válságát a Vígszínház nem érezte meg. Ez a művészeti, irodalmi megtorpanás összefüggött a rendszerváltással, hiszen megszűnt az az állami hatalom, ami ellen a művészek egységesen foglalhattak állást. Az irodalmi művek témája is megváltozott, személyes, kisebb kört érintő témák váltották fel az egész társadalmat foglalkoztató problémákat. A Vígszínház látogatottsága azonban nem csökkent és ebben nem kis része volt Marton Lászlónak. Hisz a műsorpolitika továbbra sem változott: a polgári értékek felmutatása volt és maradt az etalon.

Igazgatása alatt újították fel a Vígszínházat 1993–1994-ben. A rekonstrukció ideje alatt a Nyugati pályaudvar mellett felépített Sátorszínháza adott otthont a társulatnak. A kényszerű körülmények azonban még jobban összekovácsolták az amúgy is összetartó együttest és Marton szerint a közönség kitartása is sokat segített nekik. Ő maga együtt lélegzett a száradó vakolattal, nem volt olyan szöglete, stukkója, selyembojtja a színháznak, amit ne ellenőrzött volna saját maga. 1994-ben Békés Pál: Össztánc című darabjával nyitott a színház, melyet Marton László rendezett. „Az Össztánc nemcsak társulat-összekovácsoló előadássá vált, hanem a közönséget, sőt, egész Budapestet is újra összekapcsolta a megújult színházzal. Szimbolikus jelentősége lett az új épületnek és a nyitó előadásnak. Mert a nyitó előadások olyanok, mint az első szerelem, mindig emlékezni fogunk rájuk. És az Össztánc épp ilyen."[ix]

A hazai mellett a külföldi szakmai sajtó is egyöntetűen dicséri munkáját. A rangos hazai elismerések mellett több külföldi díjjal is jutalmazták már. Két alkalommal nyerte el az általa rendezett előadás a kanadai színházi élet legfontosabb díját, a Dora-díjat. 1992-ben Csehov Három nővér című darabjának bemutatója nyerte el a legjobb produkciónak járó elismerést. 2000-ben Csehov Platonov című színművének színre állításáért elnyerte a legjobb rendező díját, majd 2001-ben szokatlan módon az előadás is megkapta az elismerést. 2004-ben Írországban Henrik Ibsen: A vadkacsa című művének színpadra állításáért a legjobb rendező díját nyerte el.

A kétezres években is sok nagysikerű előadást rendezett itthon és külföldön egyaránt. Kiemelkedik közülük Spiró György Elsötétítés (bemutató: 2002. február 2.), Lev Nyikolajevics Tolsztoj–Mark Rozovszkij Legenda a lóról (bemutató: 2002. november 11.), Örkény István Pisti a vérzivatarban (2004. december 17.) című darabja.

2008-ban nem pályázta meg ismét az igazgatói posztot. A szerteágazó, túlságosan is sok adminisztratív teendő elvonta, sőt megfosztotta több rendezői lehetőségtől, így azt gondolta, ideje, hogy átadja a stafétát. Azonban főrendezője maradt a színháznak, tanára a főiskolának. Folyamatosan dolgozik, végre kipróbálhatta magát az operarendezésben (Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola, Vígszínház, 2009. december 25.; Richard Wagner: Lohengrin, Magyar Állami Operaház, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2011. június 9.).

Ma is sokat dolgozik külföldön, de mindig visszatér a Vígszínházba. Hiszen pályája kezdetétől ennek a színháznak a tagja, rendezői értékrendje a Vígszínházban az idők folyamán kialakult stílusnak felel meg. Hagyomány és modernizmus jellemzi rendezéseit, színházi vezetését. Feladatának tekintette és ma is annak tartja a minőségi szórakoztatást és a közönség ízlésének formálását, hogy a Vígszínház továbbra is a magyar színházi kultúra egyik legfontosabb intézménye maradjon.

[2016]

[i] Hullan Zsuzsa: víg szín házon belül, ÍrásMűvek Kiadó, Bp., 2012. 201. oldal

[ii] Gábor István: …, Magyar Nemzet, 1967. február 17.

[iii] Róna Katalin: Szent István körút 14. – Volt egyszer egy Vígszínház, Népszava – Szép Szó, 1998. október 10. VI. oldal

[iv] Róna Katalin: Szent István körút 14. – Volt egyszer egy Vígszínház, Népszava – Szép Szó, 1998. október 10. VI. oldal

[v] Szántó Erika: Arnolf új arca – A Nők iskolája a Vígszínházban, Színház, 1974. 2. sz. 23. oldal

[vi] Mészáros Tamás: Jó estét nyár, jó estét szerelem, Magyar Hírlap 1977. november 16. 6. oldal

[vii] Tarján Tamás: Színház, összefogódzva, Népszabadság, 1982. március 4.

[viii] Koltai Tamás: Hinni mindenáron – A Kőműves Kelemen a Pesti színházban, Új Tükör, 1982. február 28.

[ix] N.N.: Az Össztáncról a Vígszínház honlapján.

Párhuzamos életutak