Kernács Gabriella: Mezei Gábor – belsőépítész, bútortervező, festő

Mezei Gábor 1935. november 29-én született Budapesten.

A minőség megszállottja. Családi háttere is predesztinálja erre: a díszítőfestő-iparművész nagyapa, Hauswirth Ödön, Alpár Ignác (az eklektikus Budapest arcát meghatározó építész) barátja, munkatársa, a mívességre szövetkezett Steindl –céh tagja, az Országos Iparegyesület alelnöke, édesanyja, Hauswirth Magda, a kiváló karikaturista, édesapja, írói nevén Pán Imre, költő, művészeti író, az Európai Iskola egyik alapítója, Budapesten, majd Párizsban avantgarde folyóiratok szerkesztője.

Mezei Gábor a Márai megírta európai műveltségű polgárok közöttünk járó képviselője, abszurd és rettenetes történelmi sorsfordulók elszenvedője. Az apjától maradt műgyűjtemény töredékeként nézik őt szobája faláról Anna Margit szomorú bábuja, Korniss Dezső táncoló folt-figurái, Scheiber Hugó nagyerejű portréi, maga választotta hozzájuk Deim Pál kozmikus térben lebegő bábuját, Fehér László fekete térben fehéren világító magányos kisfiú-figuráját, El Kazovszkij sivatagi hajó-lidércét, Földi Péter emberarcú madarát, Regős István fekete füstű, különös gőzhajóját.

Amikor 1955-ben bekerül az Iparművészeti Főiskolára, a hallgatók között valószínűleg az egyetlen, aki ismeri az Európai Iskola munkásságát, fogalma van a magyar képzőművészet progresszív irányzatairól, amelyek akkor a legszigorúbban tiltott kultúrpolitikai kategóriába tartoztak. 1960-ban diplomázik, diplomamunkája színházberendezés volt. A Főiskolán tanult modernista-technicista tervezői szemléletet-gyakorlatot kezdettől fogva szürkének, unalmasnak érzi, pár évig vergődik benne, amikor – már a SZÖVTERV tervezőjeként – megismerkedik Makovecz Imrével. Első közös munkájuk 1965-ben a sárospataki volt trinitárius kolostor átépítése, amelyből „szállodát és éttermet kellett csinálni. Miután bemutattam a mesternek első gyönyörű vázlataimat, szerényen csak annyit kérdezett: „Ugye nem képzeled, hogy ezt a szart fogod az én házamba betenni?" – emlékezik Mezei Gábor a Magyar Művészeti Akadémián 1995 novemberében, Makovecz 60. születésnapján elmondott köszöntőjében. Portréfilmjében (Emberlelkű bútorok, MTV, 2007) így emlékezik Makovecz sorsfordító szavaira:

„Azt mondta, ugyanazzal a habitussal tervezzél, mintha festenél vagy rajzolnál. Nem arról van szó, hogy van képzőművészet és van bútortervezés. Ez nem két dolog, hanem ugyanannak a dolognak két oldala. Ettől kezdve jött meg a bátorságom, hogy ezt sokkal szabadabban lehet kezelni, hogy nem a Bauhauson alapuló szabványokkal kell tervezni, hanem úgy, mintha festenék." Ugyancsak ő írja: „Amióta Makovecz Imrével dolgozom együtt, már sejtem, mit kell csinálni. Nagyon odafigyelve, kifelé és befelé egyaránt, követni kell hajlamainkat. Minden idők legnagyobbja, Gaudí, ezt csinálta..." (Mezei Gábor: Milyen a jó szék? 1986)

És Mezei Gábor elindul, Makovecz Imre alkotótársaként, szuverén művészként a maga útján. Pályájának fő áramlata a bútortervezés, de van az l970-es években egy érdekes mellékága: esztergált fatárgyakat tervez, tálakat, kelyheket, fedeles tartókat, lágy, organikus formáikat felfokozzák a homokfúvással kiemelt faerezetek. Mezei Gábor – zömmel Makovecz Imre épületeiben – a szellemi szabadságnak azon a fokán dolgozik, amelyre a mesterségbeli tudás, a feladat iránti alázat, a hagyományok tisztelete és a XX. századi avantgarde törekvések ismerete emeli. A kor magyar bútortervezésében egy új, váratlan minőséget hoz létre. Székei – bár általában több készül belőlük – az egyedi, megismételhetetlen műtárgy benyomását keltik. Szürreális bútor-lényeivel nem csupán berendezi, de benépesíti, dramatizálja a belső tereket. Az általa bebútorozott terek akkor sem üresek, ha nincs bennük ember, antropomorf, emberlelkű bútorai azt sugallják: a már ott lévő „többiek" közé ülünk. Ő maga ezt mondja: „Legszívesebben a magányos tárgyat tervezem, amely olyan, mint egy élőlény…" (Mezei Gábor: Milyen a jó szék? 1986)

Legjobban tisztelt anyagából, nemes fákból készülnek bútorai, legtöbbször vörösfenyőből. Minden bútora szinte óda a fához. Sohasem festik, mindig pácolják őket, hogy ne takarják el a fa természetes erezetét, hogy a mű minél jobban utaljon a fa élő voltára. Így ír: „Abból, hogy a parkban a fák nem köszönnek nekünk, még nem következik, hogy nem beszélnek. A platán tehát hallgat? És honnan tudjuk, hogy nem gondolkodik? Hogy nincs emlékezete? Természetesnek tartom, hogy minden élőlénynek van lelke. Mindezek után nem meglepő, ha azt mondom, a tárgynak is van lelke." (Mezei Gábor: Milyen a jó szék? 1986)

Intellektuális bútorszobrai a bútorművesség történelmi hagyományaiban gyökereznek, megérintve a szecessziót, a szürrealizmust, az abszurdot is. Mindig van bennük egy ironikus, avantgarde gesztus: bútor-protestek a sivárság, fantáziátlanság, álmodernség ellen. Mintha egy feledésbe merült, vagy sosem-volt szépség-kultusz tárgyai lennének, mindegyikük úgy áll, mint Ady verssorai: „Őrzők, vigyázzatok a vártán!" Ő maga ezt mondja: „A tárgy mindenkor legyen kultikus, emelkedett." (Mezei Gábor: Milyen a jó szék? 1986)

Bútorai egy kihalófélben lévő fogalom: a mívesség emlékművei is. „Nem látom értelmét, hogy olyan tárgyakat tervezzek, amelyeket nem vennék meg egy műkereskedésben." (Mezei Gábor: Válasz Reima Pietila kérdéseire, 1981)

És mit mond róla Makovecz Imre? „Mezei Gábor lakberendező, akinek a bútorait mintha a legszélsőségesebb európai szürrealista és Rejtő Jenő együtt tervezték volna.Minden bútora szelíd látszatok és szélsőséges tartalmak keveréke, a legnemesebb magyar szürnaturalizmus terméke. Nem ismerek Európában Gaudí óta olyan tárgyalkotó személyiséget, aki a mindennapi használat eszközeibe egyszerre ennyi, a mindennapi életen túlmutató éleslátást és keserű humort tudott volna sűríteni… Viseli a konzekvenciáit annak, hogy a legmagasabb minőségre esküdött fel…"(Makovecz Imre Mezei Gáborról, magnófelvétel, 1993)

Kitüntetéseinek száma érdemeihez képest csekély. 1991-ben Munkácsy-díjat kap, 1995-ben a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjével tüntetik ki. 1992-től az MMA társadalmi szervezet, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Az ezredfordulótól kezdve bútortervezői felkérései megritkulnak, majd megszűnnek. Az utóbbi évtizedben saját megrendelésre dolgozik, visszatér elfelejtett régi szerelméhez: a festészethez.

Fontosabb munkáinak sorát az egykori sárospataki trinitárius kolostorból alakított

Borostyán Szálló (1965) berendezése nyitja meg. A Makovecz kiváltotta „megvilágosodás" első székei magas hátúak, még sima vonalúak, már hordoznak bizonyos fajta méltóságot, s határozottan túllépnek a modernista kánonon. Útkereső munkák, éppúgy, mint a

Balatonszepezdi SZÖVOSZ üdülő (1966) tragikus sorsú borozószekrénye. Fiókos alsó részéhez abban a korban teljesen szokatlan felső rész csatlakozik, oromzatán egymás mögé sorolnak még geometrizáló, egyenes záródású szárnykezdemények. Ez a „repülő szekrény" annyira meghökkenti a megrendelőt, hogy szekrénybútorhoz képest rövid szolgálati idő után szétfűrészelik, a helyi illetékes elvtárs szerint azért, mert olyan, mint egy gyóntatószék. Viszont, igaz, ami igaz, a

Nagybörzsönyi bányásztemplom (1968) gyóntatószéke, amelyet Szappanyos Béla plébános meleg hangú levélben köszön meg, tart valamelyes formai rokonságot – ha ezt nem tiszteletlenség észrevenni – a szepezdi borozószekrénnyel. A nagybörzsönyi templom gyóntatószékén, szentségtartó szekrényén Mezei még gombszerű, esztergált díszítőelemeket alkalmaz, későbbi munkáin ilyenfajta applikáció már nincs, a dísz maga a szerkezet, az élő fát idéző hajlékony vonalvezetés. Mezei Gábor első nagy tervezői lélegzetvétele a

Győri patikamúzeum, a Széchenyi patika (1970): első kiforrott, máig érvényes remekműve. A legnehezebb építész-belsőépítész feladatok egyike a múltba beleilleszteni a mát úgy, hogy a kettő érintkezése ne csikorogjon, ne legyen karambol. Mezeinek itt olyanfajta bravúrt sikerült véghezvinnie, mint amilyen pl. a Louvre udvarába telepített üvegpiramis zseniális tiszteletlensége, vagy nagyon is „tisztelettudása". A valamikori jezsuita rendházban a „Megváltóhoz" címzett patika egykor a rendtársak gyógyulását szolgálta, volt katonai kórház és kaszárnya része, végül vasüzlet, mígnem az 1960-as, 70-es évek fordulóján a szocializmus málladozó festékrétegei alól kibontják a szépséges késő barokk mennyezetfreskókat, s múzeumpatikaként újjászületik. Köszönhetően Kriszt György műemlék-építész és Antall József – akkor az Orvostörténeti Múzeum igazgatója, később a rendszerváltozás első miniszterelnöke – áldozatos közreműködésének, az értetlenséggel vívott harcainak. Mezei Gábor mer mélykék, textilhatású, bársonyos műbőr- bevonatot ívesen ráborítani a falakra, mint óriás szárnyat, abba úgy süllyeszteni fölfelé kisebbedő fióksorokat, hogy arról eszünkbe juthat régi patikák fióksokasága éppúgy, mint Salvador Dali sokfiókos, abszurd, kékruhás óriásnője az „Égő zsiráf" c. képről. Megjelenik itt az ősi körforma, a mindenség jelképe többrétegű kapuív-szárnyak között a gyógyszerkiadó pult fölött. És fölrepülnek most először teljes szépségükben a Mezei-féle bútor-angyalszárnyak, ez lehet tisztelgés azelőtt, hogy a patika 1860-tól „Angyal" patikaként működött, de egy Mezei-alapmotívum örömteli megtalálása is. Emblémaszerű, tömör-szép grafikai jel a szárnyas angyalfej-forma – vagy talán a gyógyuló, újjászülető ember jele – és angyalszárnyúak a faliszekrények és a patika ülőbútorai is. Eredeti régi és hiteles új izgalmas együttese ez, a nem avuló művek közül való, saját műfajában nem igazán tudta eddig túlugrani senki. Az 1970-es években születnek Mezei első különös, szürreális bútor-lényei, a hosszúlábú, emberfejű

Réteges szekrény (1972) a hozzáillő székkel (ma mindkettő az Iparművészeti Múzeumban), a

„Feketelábú" szekrény, (1974) két ajtóval, négy fiókkal, lángokként lobogó, sokágú, piros fejrésszel, és a lidérc-arcú, vérpiros, rétegelt

Tükörszemes szekrény (1974), amely úgy áll, mint állhatott, állhatna hosszú ornátusában egy valaha volt, vagy sosem volt kultusz papja, kultikus tánc maszkos résztvevője. Bár a hosszúlábú szekrényeknek van nyitható részük, rejtegetni való, féltve őrzött tárgyak számra, mégis, csak némi tűnődés után meri őket az ember egyszerűen szekrénynek titulálni. Túlságosan személyiségek ehhez. És felvetik mindjárt itt, a Mezei-életút kezdetén azokat a kérdéseket – amelyek nálunk akkor még kérdések, ma már nálunk sem – hogy fizikai vagy szellemi használatra valók? Iparművészet vagy képzőművészet? Netán mindkettő? Hol a határ közöttük? Van-e egyáltalán? Egy Népszabadság-beli kritika (Lóska Lajos: Két kiállítás, 1975. jan. 17.) ellentmondásosnak érzi őket: „Nagy hiba, hogy a tárlaton… sok olyan műtárgyat találunk, amelyen látszik, hogy eleve kiállító terembe készült. Az iparművészetben ennél nagyobb hiba nincs. Az ilyen céltévesztés példája Mezei Gábor rétegesen rakott, vörösre pácolt, de aligha használható széke és szekrénye…"

A Kecskeméti Kodály Intézetben (1974) indul el Mezei diadalmenete legkedvesebb „műfajában", a székben. A Kerényi József újrateremtette egykori ferences kolostor, később, a létező szocializmus idején borforgalmi vállalat irodáiként használt-rongált épület számára már nagyon „Mezeiss" széktípusok születnek. A kisebb hátas és karosszék (hallgatók székei?) háttámlája szép íveléssel nő ki az ülőkéből, fejrésze a csírázó növény hajtásaiként hajlik-bomlik-ágazik. A magas hátú, méltóságos „trónszék"-forma (tanárok, előadók széke?) ötágú fejéről akár a pentatóniára i asszociálhatunk, a magyar népdal alapvető, ötfokú hangsorára, meg arra is, hogy itt a tisztelhető tekintély ül szemben csírázó süvölvényekkel. Vagy a művész az értő közönséggel. A beavatott a beavatandókkal. És persze mindkét székforma láttán gondolhatunk a növekedésre, valami természetes, szép dolog kifejlődésére, kifejlesztésére is, hiszen itt a világszerte tisztelt Kodály-zenepedagógiai módszer fellegváráról van szó. Nagyjából itt kezdődik Mezei Gábor brillírozása székkel. Így ír róla:

„A szék a legigazibb emberszabású bútor.

A jó karosszék méltóságos, szabad és rendkívül kitartó.

A szék lehet könnyű vagy nehéz. Esetleg mozdíthatatlan. Kényelmes vagy kényelmetlen, olcsó, netán bonyolult és drága. De én azt szeretem, ha GYÖNYÖRŰ! Ha méltóságot sugárzó, ha okos.

Legyen fából, mint a csodálatos Thonet!

Vagy csőből, fémből, mint Marcel Breuer szellemes remekei!

De semmivel sem marad el mögöttük Saarinen műanyag támlásszéke, amely karfa nélkül nyújt tökéletes kényelmet. És micsoda harmónia!"

(Mezei Gábor: Milyen a jó szék? 1986)

Mondják, hogy Mies van der Rohe egyik székéről ezt jegyezte meg egy kritikusa: „Inkább az ülés szellemének, mintsem az ülésre szolgáló testrésznek van szentelve." Mezei nem egy széke fölvetheti ezt a problémát. De miért ne hódolhatna egy szék az ülés szellemének is? Mezei Gábor bútorai senkit sem hagynak hidegen, mindig erős érzelmeket keltenek. Lehet elutasítani és nagyon szeretni őket. Elfogultan is. Melocco Miklóst, amikor 1973-ban szenvedélyes hangon kelt védelmére Csete György paksi lakótelepének, „tulipános házainak", a körülöttük keletkezett polémiában szubjektivitással vádolták. Mire Melocco: „Miért ne lehetnénk szubjektívek? Elfogultak? Költők, építészek és szobrászok?" Mezeit így is lehetne aposztrofálni: a szék költője. Főművei közé tartoznak a

Farkasréti temető ravatalozójának ülőbútorai (1976). Az emberi test bordáira utaló hatalmas fa-boltívekhez, Makovecz Imre rendhagyó, nagyszabású építészeti gondolatához – amely többféleképpen is értelmezhető, akár egy óriási lélekmadár védőn leboruló szárnyaiként is – különös harmóniában simulnak kétoldalt a magas hátú széksorok. Mintha az élő gyászolók mögött őrködnének azok árnyékai is, akik nincsenek már és mégis vannak. Férfi-sornak és női sornak is érezhetjük ezeket a fejes-vállas lélek-bútorokat, zártabb és nyitottabb fejformákat, szétnyíló és összeboruló testformákat. A ravatal fejéhez, a koporsó mögé Mezei eredetileg egy sokágú fa-plasztikát tervezett, a mű kereszt is, az egyházi szertartásokhoz és életfa is, a polgári temetésekhez. Különös, egyetemes, szép jelkép lehetne ebben a nem mindennapi térben, ha használnák. De nem teszik. Valahol raktárban porosodik, ha megvan még egyáltalán. Rejtély, hogy kinek és milyen kifogása lehetett ellene. Makovecz Imre nagy port felvert épületéhez, a

Sárospataki Művelődési Házhoz (1977) tervezett simavonalú, elegáns karosszék az épülethomlokzat nagy ívű hullámvonalát idézi, és továbbgördül a szék-motívum a

Győri Borsos Miklós Múzeum (1978-80) tömör, nemes „szobrász-székén", megbízható, szilárd, lekerekített formákkal, a súlyos-szép körvonalakat feloldó erezethullámokkal. A

Baki Faluház (1985) számára készül az első, immár teljesen felszabadult, festői, dúsan kivirágzó Mezei-szék, mágikus sámán-bútor. Felmagasodik az áttört háttámla, szeme, arca van, két különös, szárnyszerű füllel, megint csak sok minden eszünkbe juthat róla, sámánok szarvas fejdíszei, Michelangelo Mózesének rejtélyes szarvacskái. És rojtos köpenyszárnyakként indáznak lefelé kétoldalt a karfák, díszes, méltóságteljes, titokzatos és egyszerű mégis, az egymásból következő vonalak úgy támasztják egymást, úgy futnak egymásba, néha meghökkentő módon, mint egy Bartók-zene hullámai. Az „Este a székelyeknél" akár, Bartók előadásában. Nem lehet véletlen, hogy ezt a széket választotta magának Makovecz Imre, haláláig ezen ült a Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai épületében lévő szobájában. A szék hasonlít is rá, én Makovecz szellemi portréjának érzem. A

Fekete karosszék (1988) sötétre pácolt, fejes-vállas háttámláján a fej fölött gótikus ív, két oldalán gyertya-motívummal, a támlából ferdeszögben indulnak lefelé az egyenes karfák. Az egyszerű, tiszta ívek, támasztó egyenesek szép egyensúlya a szék, aki beleül – mint alkotója a Műcsarnok lépcsőin – annak feje köré glóriát ír a háttámla körmotívuma. Szellemes, határozottan avantgarde darab (melyik nem az?) s az se véletlen, hogy éppen ebben ülve festi le Mezei Gábort Fehér László remek, karakteres, fekete-fehér, hatalmas olajképén. A

Paksi római katolikus templom (1989) Makovecz egyik szívenütő főműve. Szó szerint eláll az ember lélegzete, amint megpillantja Paks guggoló családi kockaházai között, olyan, mint törpék között egy más fajtájú óriás, a csöndben egy váratlan, mély zengésű harangkondulás. Nehéz lehetett egy ilyen félelmetes erejű építészeti látomásba bútort tervezni. Mezei szakmai alázatával, érzékenységével meg tudta csinálni. Hibátlan stílusérzékével nem másolja az építészeti motívumokat, hanem harmonizál azokkal. A kisebbik paksi széktípuson mintha – de csak mintha – halványan megcsendülne a harangtorony felső kis ablakíve, a magas hátún pedig a kapuív eleganciája. De persze nem olyanok, mások. A kis széktípus háttámlája talán tulipánmotívum, talán zárt rügyforma. Ahogy sorakoznak a templomhajóban, mintha tulipánmezők bimbósorait látnánk. A pompás magas hátú szék ívesen áttört bimbós fejével az időben messze visszanyúló asszociációkat ébreszthet: megidézheti tarsolylemezek palmettás díszeit, XIX. századi zalatnai kisbundák rátétes „saskörmös" mintáit. És a bimbós háttámlát hibátlan ívekben hajló, szecessziós ízű lábak emelik. Sok minden juthat eszünkbe róla, de persze minden hasonlat sántít. Mezei székei sohasem. Egyetlen hatalmas szívdobbanás volt a

Sevillai Expo Magyar Nemzeti Pavilonja (1991), Makovecz szó szerint világraszóló műve, üvegpadló felezte, szabad gyökérzetű, fehérre festett óriás tölgyfájával, sötét palapikkelyes ősállat-fedelében magyar falusi templomtornyok fehér crescendóival. A kupolás étterem-térben álltak Mezei meleg vörösbarna bútorai. A gyertyás karosszék fejmotívuma sorolt a térválasztó paravánokon, a magas hátú karosszékek háttámlája csúcsívbe foglalt életfa volt fent szétnyíló szárnyakkal, és gazdag tulipánpártát hordtak a tálalószekrények, egyenként műtárgy mindegyik. Hol lehetnek most? A magyar pavilon a hírek szerint még áll, bútorairól nincs hír. Csak remélni lehet, hogy nem pusztultak el, jó ízlésű spanyolok befogadták őket. Gaudí tágabb értelemben vett hazájában talán így történt. Az 1990-es években több elegáns üzletberendezést tervez, a

Rolland úridivat (1992) „férfirészegéhez" meleg vörösbarnában, a

Rolland hölgyeknek számára fehérre festett, áttört motívumokkal háromszög-oromzatú szekrényeket, humánus-egyszerű polc-sorokat. És hangsúlyozottan geometrikus, farkasfog-szerű, háromszöges motívumsor fut a

Herendi mintabolt (Budapest, 1994) üveges szekrényein, hiszen belül van mindaz, ami lágyvonalú, csillogó, törékeny és virágos: a herendi porcelán. És kávéházat is tervez, az

Újpesti Külvárosi Kávéház (1994) berendezését sokszárnyú, tükrös-íves, a térben szinte lebegő, teret sokszorozó, látványos italszekrénnyel. A bimbós-indás növény-székek sorát gazdagítják a

Százhalombattai templom (1995) csúcsívesen áttört támlájú székei. Makovecz óriási erejű, meghökkentő dőlésszögű épületcsoportja, a

Piliscsabai Stephaneum, a Katolikus Egyetem (1996) transzcendens, földről emelkedő, a szakralitás maga. Az ide készült Mezei-bútorok is szakrális tárgyak: masszív, esztergált lábú, pompás karosszékek – láttukra gondolhatunk akár pápai trónszékre, egyházfejedelmek méltóságos székeire – folyosói üldögélésre valók, de érzékenyebb szemnek emlékidézők is lehetnek, utalások az egyház történelmi, bútortörténeti múltjára. Szárny röpül a piliscsabai egyetemi kápolna tornyán, szárnyakként nyílnak szét a széktámlák fejrészei, grafikus szárny-vonalak suhannak a ruhatárpultokon, ahol megjelenik – Mezei-bútoron most először – egy furcsa, fába-vésett, maszk-arcú lidérc: a fák szelleme? A diákhasználatra szánt, mindent kibíró, súlyos, két-három személyes, háttámlás folyosói padok egymásba kulcsolódó, áttört háromszög-motívumai fölött szétnyíló „csíramotívum": a szilárd építményből kibomló növekedés, fejlődés szimbólumaként? Tovább él a csíramotívum, rügymotívum a

Makói Színház (1998), a Hagymaház esztergált lábú, magas hátú székeinek fejrészén, s akár hagymafejet, hagymacsírát is idézhetnek a színházterem hármas tagolású, kárpitozott zsöllyéi. A bútortervezői hattyúdal (persze, ebben sem árt kételkedni):

Püspöki Palota, Sümeg, (2009), Horváth Márton üvegművész állandó kiállításának bútorai. S itt megint megmutatkozik Mezei Gábor tervezői alázata, stílusérzéke: sohasem kíván műtárgyakat befogadó műveiben a műtárgyakkal konkurálni, azok formakincsét a legkisebb mértékben is felhasználni. Horváth Márton fantasztikus, irizáló, aranyzöld, aranyvörös, kékarany, szecessziós hangulatú fújt üvegtárgyaihoz, ívelő, hajló kelyheihez, csészéihez, élő, lélegző növényi formavilágához Mezei geometrikus vitrineket tervez. Tiszta, egyenes vonalak, háromszöges, timpanonos lezárások, sötét mahagóni-vörös pác, üveges vitrinajtók szélein megcsillanó vékony aranycsík, a műtárgyakhoz méltó mívesség. A megpihenő látogató magas hátú karosszéke a derékszög megdicsőülése, a rácsszerűen áttört, hármas osztású, geometrikus széktámlához – nem kis poénként – rácsszerűen áttört, geometrikus ülőke csatlakozik: Mezei-féle humánus konstruktivizmus. És a Mezei-féle szerénység, mint alkotói attitűd: csak nehogy bútoraival „fölé játsszon" a műtárgyaknak! Csupán szelíden, de méltósággal, melléjük lép.

Makovecz Imre prófétai erejű, 1993-as mondata Mezeiről: „Viseli a konzekvenciáit annak, hogy a legmagasabb minőségre esküdött föl…" az ezredfordulóra jóslatból valósággá válik. A még megszülető, utolsó Makovecz- épületekben a megrendelők már nem tartanak igényt – nem engedhetik meg maguknak? – Mezei Gábor bútoraira. De az életmű újjászületése mégis megtörténik: a bútor-lényekből kiszabadulnak a lények, önálló életre ébrednek, képekre költöznek. Mezei Gábor festeni kezd. Valamiféle „da capo" ez, hiszen így kezdte, ismerünk tőle önarcképet – olajkép – az 1960-as évekből, bútorterveknek álcázott, különös lidérceket a későbbiekből, amik végigkísérik bútor-munkáit, ott lobognak, nyugtalankodnak a háttérben, sokáig csak papíron, színes és nem színes rajzokként. A kitörés nagyjából a 2000-es évek elejére tehető, ettől kezdve már nincs mellébeszélés, fedőnév, nem bútortervek születnek, hanem önálló olajképek.

Sok közöttük a bútor-lidérc, táncolnak szárnyas karosszék-lények, néznek ránk oroszlánarcú, néha asszonytestű lények, az oroszlán-maszk vagy szomorú-okos oroszlánarc többször visszatér a képeken. És szarvcsőrű madarak játszanak ördögszarvú maszkokkal kísérteties sakkjátszmákat dőlő asztalokon. Gyertyák égnek és lobog a nap és a hold furcsa biliárdjátszmák fölött, a játszma is visszatérő motívum, ki nyer vajon? A Mezei-féle maszkok táncáról eszünkbe juthatnak Baudelaire sorai:

Jelképek erdejében visz az ember útja,

S a vendéget szemük barátként figyeli.

Hogy barátként-e, ez Mezei képein nem is olyan biztos, néha ijesztő álmok kivetítéseinek tűnnek, de nem támadók mégsem, több van bennük a furcsa mesékből, mint a horrorból, bőségesen áradnak és egyre többen vannak. Füst Milán ezt írta a nagyon fiatal Mezei Gábor verseiről egy cédulán: „Hogy lesz-e ebből valami, nem tudom…" Mezei Gábor festményeiről máris lehet tudni, hogy „valamik". Mezei kibeszéli magából, kifesti magából a maga lidérceit, a minden emberben megbújó ördögöket. Táncol velük, tobzódik bennük, mert hiszen zömmel jókedvű ördögöknek tűnnek. Vagy ez csak a látszat? Fél tőlük valójában? Többé-kevésbé rokontalanoknak tűnnek, bár az a gyanúm, hogy ezeket a lényeket nem nézik rossz szemmel Illés Árpád egyszemű maszkjai, ismeretlenből érkezett, tarka vendégei, Martyn Ferenc színes háromszögekbe öltözött, kékhajú ír királya, Mokry Mészáros Dezső hajladozó gomba-lényei, de még Korniss Dezső táncoló bogár-maszkjai sem. Mezei képeivel az ő rétjükön jár, de a saját csapásain.

Ha életművében a „főcsapás irányát": bútortervezői munkásságát nézzük, ott is – a kötöttségek fegyelmezett betartása mellett – állandóan érezzük, hogy voltaképpen egy teljesen szabad ember. Jókedvű okossága, öniróniája mindig fölemeli a földről. Repülhet. Többen aposztrofálták – nem is ok nélkül – az organikus építészet belsőépítész-mesterének. Mégis, ő maga így ír erről:

„Univerzális dolgokban nem hiszek. Sem a szerves, sem a nem szerves építészet nem mindenható. Még azt sem merném biztosan kijelenteni, hogy hiszek a szerves építészetben. Egyszerűen arról van szó, hogy Makovecz építészetében hiszek, és szívesen dolgoztam vele együtt és szakmai vonatkozásban szinte mindent neki köszönhetek. Mint mesternek és mint munkatársnak egyaránt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy követőinek már korántsem vagyok ennyire híve, tehát nem stiláris rokonszenv vezet." (Mezei Gábor: Válasz Makovecz Imre kérdéseire, 1984)

Bútortervezői munkásságát valószínűleg helyeslően figyelték – onnan fentről – a gödöllői művésztelep mesterei, közöttük is Thoroczkai Wigand Ede. Bár Mezei ezt is írja: „Nem hiszek sem a nemzetközi építészet, sem a magyar népművészet tudatos követésében. Befelé figyelek…" (Mezei Gábor: Válasz Reima Pietila kérdéseire, 1981)

Az a gyanúm, hogy gróf Andrássy Tivadar szívesen meghívta volna 1898-ban nagy botrányt kavaró, felháborítóan avantgarde-nak számító ebédlőjének berendezéséhez budai palotájába, Rippl Rónai talpatlan üvegpoharai társaságába. Mezei Gábor bútormunkái a szecesszió vonalhajlékonyságra, vonalszépségre koncentráló ágával rokoníthatók – ha mindenképpen hagyományt keresünk hozzájuk –, amelynek ő egyébként nagy tisztelője. Mégis, bútortervezői munkásságát leginkább a szürrealizmushoz kötném, a magyar bútorművészet 20. századvégi szürrealista vonulatának (van ilyen?), úgy tűnik, egyedüli képviselője. Megvalósult munkáinak számát sokszorosan felülmúlják azok, amik nem készültek, nem készülhettek el, tervben maradtak. Kár értük.

[2012]