Sántha Attila: Orbán János Dénes irodalmi életpályája

Orbán János Dénes indulása megosztotta a kritikusokat, nevezték „bájosan arcátlan beszédű, magabiztos fickónak", aki a tündéri és a vulgáris között egyensúlyoz (Cs, Gyimesi Éva) [1], valamint „tudatosan gátlástalan, posztfreudi szexmajomnak" (Berszán István).[2]

A szerző 1991-ben kerül Kolozsvárra magyar–angol szakos diákként, hamarosan a Bretter György Irodalmi Kör tagja lesz, az ottani és a kocsmai beszélgetések élénk vitáiban körvonalazódik a résztvevők között egy közös irodalomfelfogás, amelyet transzközép néven futtatnak a szerzők, és amelynek OJD a legkiemelkedőbb képviselője.

1995-ben jelenik meg Hümériáda című verseskötete, amelynek fontossága talán egyedül Ady Új versek-jéhez mérhető (ezt hangoztattam a kötet fülszövegében, és véleményem mai napig fenntartom): az akkor divatos posztmodernnel szemben, amelyben a szöveg írja önmagát, valamint az egyre inkább elmosódó szerző („a szerző halott") gondolatának ellenében egy olyan irodalmat mutat fel Térey Jánossal nagyjából egyidőben, amelyet az „erős szerző" dominál, létrehozván egy mitológiát, amelyben fel sem merülhet a személytelenségből fakadó kiábrándultság. A kötet fő erővonalát Rejtő Jenő légiósának, Troppauer Hümérnek a versei képezik, a rejtőjenői vagabundus nagy fizikai erejéhez szerencsésen társul Orbán János Dénes erőteljes költői kifejezésmódja.

A szárnyas idő árbocomra szállt c. nyitóvers magában hordozza mindazon jegyeket, amelyek ezen költészet újdonságát jelentik: himnikusan parafrazál (jelen esetben Berzsenyit), és ugyanabban a pillanatban ránt le a földre, hogy felszabadítva felemeljen. Az elrepülő időről és az idő vasfogáról szóló mondásokat gyúrja össze a 19. század elején alkotó költő soraival:

„A szárnyas idő árbocomra szállt,

fehér dalát vijjogja szüntelen,

s én térdrehullva nézem, hallgatom

– vitorlámat levonni nem merem."

Nyilván feltevődik azonnal a kérdés, hogy vajon Berzsenyi is nem a közismert mondást használja-e fel („Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg"). Eddig még csak mosolyognánk azon, hogy klasszicista költőnk szép elmúlásverse mire vezethető vissza, az igazi, felszabadult örömolvasás akkor kezdődik, amikor rájövünk, mit is jelent az árboc OJD szóhasználatában. A krónikus merevedéssel küszködő lírai énnek a „hervadt mellén" rak fészket az időmadár, ezért nem köthet ki „a nyugalom partján" (magyarán, az idő múlik, de a merevedés okozta szenvedés marad). (Manapság az „Érzékenyítő vers a kangörcsben szenvedőkért" alcímet is viselhetné e vers bizonyítván, hogy nemcsak a korábbi, hanem az utóbbi irodalmi hagyományt is parafrazálni tudja.) Csoda-e, ha ezek után önbizalma az egekbe csap, és egy másik helyen (Én egy virág vagyok) kijelenti,

„Én vagyok az első költő,

aki nem a penészes szájával,

hanem öklével védi verseit."

Az Erőversek 3. Ars c. versben ezt jobban is kifejti:

„Bár a poézis csak homok,

folytatni buzdított a vér,

amely azok torkából ömlött,

kik azt mondták,

versem mit sem ér."

(Nemsokkal később, 1997-ben jelenik meg az Előretolt Helyőrségben Térey János híres, ám a kritikusok által nagyon nem díjazott, így a 2016-os gyűjteményes kötetéből kimaradó Interpretátor c. verse, amely éppen troppauerhüméri előzményre megy vissza: „lírám élő, mint a tiszta gyapjú, / üde és arrogáns, nem éri gyönge gáncs / … Mohó vagyok, mint minden predátor: / rágatlanul eszlek meg, Interpretátor".) A fenti Ars akkor válik ars poeticává, „mikor hajnali csuklógyakorlatra indul a XX. század", a lírai én pedig egy mohokbucka tövében húzódik meg, „és föl s alá rángatja a bőrt az emlékezés vesszején", hogy a képek összeálljanak egyetlen nővé, „homályos, dúskeblű, mindent magába fogadó Vénusszá". A kivonulás gesztusa és a Nő által nyújtott kiteljesedés is lehet olyan jó (sőt jobb), mint a csuklógyakorlatokat végző századoknak racionális, kitervelt izomfejlesztése, sugallja. Szabó Gábor mindezt így fogalmazza meg: „A Hümériáda-versek (…) pontosan a semmi és a valami, a fény és az árnyék dichotómiáján pozicionálisan felülemelkedő szerzői szubjektum hangján szólalnak meg, aki azonban, helyzetéből fakadóan, pontosan átlátja és magába olvasztja az általa ironikusan meghaladott álláspontok mindegyikét."[3]

Hogy miben hozott újat ez a költészet, azt az 1996-os A találkozás elkerülhetetlen c. verseskötet után írt, a harmadik kötetbe (Hivatalnok-líra, 1999) bekerülő vers kapcsán (Ifjabb csikóbb poéta Jack Cole-hoz) foglalja össze Szilasi László máig érvényesen: „alig tanultam meg, hogy a szerző halott, hogy a nyelv üres, hogy képtelen eljutni bármiféle jelöltig, hogy jelölő jelölőre, szó szóra mutat végtelen, megállíthatatlan áramlásban, s a fiatal magyar irodalom máris újabb, más szabású olvasnivalót s feladatokat ad (ha másnak nem: nekem) egy olyan nyelvre mutató vágyában, amely immár újra telített és erős, mégis uralható, s a jelentés szóródásának és halasztódásának törvényét kijátszva, valahogy mégiscsak elvezet bennünket talán egészen a dolgokig."[4]

A „dolgok" pedig olyan utakon érhetők el, mint például a „szép bálna-asszony" szerelme: „S miközben ezt a kettős testet lihegve mászom, / fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon" (Azt a szép bálna-asszonyt, azt a kétarcú várost). A „régi én" nem valami abszolút, immanens, isteni valami, hanem sokkal inkább a test azon hagyománya, amely például Rabelais (és OJD) művein keresztül tárul elénk: „bútor, mely szerelmünket elbírta volna, / nem létezett. (….) A kályhát egyedül hozta be, / könnyedén, fél vállára vetve, / de nem volt rá soha szükségünk / (negyvenkét fokos lázban égtünk)" (Bahamut lánya). Úgy menti át ezen régi-új világba a korábbi irodalmat (itt: József Attilát), hogy parafrazálja (nem „idézi", nem „továbbgondolja") azt, s ezáltal beemel a modernitás szövegtengeréből mindent, ami segít abban, hogy jól érezzük magunkat e mélyebb (ez nem biztos, hogy értékítélet: csupán azt jelzi, hogy lenti) és határozottan élvezetesebb hagyományban.

Erősödik a szövegek reflektáltsága, a parafrázis mindig alkalom „egy új travesztiára" (Anna egy pesti bárban). Az All My Tomorrows c. versben tételesen is felsorolja a hagyomány azon szerzőit, akiket érdemesnek talál arra, hogy a ruhájukba öltözve beszéljen. Az én és az ők közti határ egyszerűen eltűnik, a felsoroltak történetei az ő történetei is:

„Szeretném tudni, kié is jövőm

azok közül, kik én vagyok. Aki

megjárta Dante poklát, tükreit

Poe-nak, Swedenborg és Silesius

világát és a borgesi Idő

s az Álom minden egyes rétegét (…)

Vagy Villon, Baudelaire, Rimbaud visz tovább,

a vérben izzó őrült szenvedély (…)"

Az erotikával telített „vers", az irodalom vetkőzése az egyedüli esély arra, hogy a „lényeg", értsd: maga a fátyol, a „nász előtti álom" közelébe érhessünk:

„Míg ez a vers levetkezett,

úgy remegtem, hittem halálom. (…)

És csak lestem a lényeget,

mint ereszkedik pókfonálon,

fátylat sző – nász előtti álom –,

lebeg az ékezet felett." (Lebeg az ékezet felett)

A korai erő és jó értelemben vett szentimentalizmus mellett (gondoljunk csak Troppauer Hümér, a verseit öklével védő költő ellágyulásaira) egy filozofikus(abbnak tűnő) hang jelenik meg, amely azonban nem próbál a „lételméleti kérdésekre" felelni (lévén, hogy továbbra is a test dominál), csupán a korábbinál árnyaltabban érzékelteti azokat. A szerző következetes: a Hümériádában a végbelébe horogként akadó kérdőjelekre a vers homokját szórja, és ezt teszi a későbbi versekben is. Magyarán, OJD költészete hintőpor a horzsolásokra. És tényleg: lehet-e, szabad-e, kell-e a költészetnek ennél többre törnie?

Margócsy István e költészet dekonstrukciós jegyeit, valamint transzilvanizmus-kritikáját emeli ki: „Ha van ma olyan jelentős költészet Magyarországon, mely a dekonstrukció mint mindent átfogó és meghatározó irodalmi gesztus jegyében működik és hat, akkor az bizonyára az Orbáné. Az általánosításokkal szemben folyvást gyanakvó nyers egyedisége, a nyelvet és hagyományt minden ízében átható radikális szubverzivitása, erős, destruktivitást sem nélkülöző indulatossága, valamint fergetegesen derűs humora mind annak az elvárásrendszernek lebontásából származik, s annak lebontására irányul, mely kötelező kizárólagossággal írná (vagy írta volna) elő a szenvedést hangsúlyozó, és azt kimondásával rögzítő patetikus modalitást". Ugyanakkor felfigyel arra is, hogy e költészetben a lírai alany léte kétséges, ám ennek ellenére a lehető leghatározottabb jegyekkel bír: „Szenvedélyes, vad, nyers, cinikus, érzelmes, játékos, provokatív, hősies, gonosz – mindez és még sok más szélsőséges, és egymásnak természetesen ellentmondó minősítés elmondható e költészet lírai alanyáról, már persze ha van neki egyáltalán lírai alanya. Orbán ugyanis szándékosan és kihívóan eljátszik azzal, hogy a hagyományosan lírainak elfogadott költői tartást vagy költői szólamvezetést kifordítja, s egyszerre több oldalról láttatja azt, amiről pedig oly sok (nagy) költő szerette volna azt állítani vagy mutatni, hogy csak egy oldala van."[5]

Ezek után következik egy novelláskötet, a Vajda Albert csütörtököt mond (2000). Károlyi Csaba szerint ennek egyik legfeltűnőbb jegye a kifinomult stílus: „A prózai műveket tartalmazó gyűjtemény bizonyos tekintetben megőrzi az eddigi harsány, a tabuk megsértését sem kerülő beszédmódot, amelyet ugyanakkor érzékeny és intelligens dikció ellensúlyoz. Orbán erőteljes és pontos nyelvhasználata rendkívül finom stiláris érzékkel párosul, ami nem csupán változatossá teszi a kötet nyelvi világát, hanem helyenként fergetegesen mulatságos szövegeket is eredményez". A kritikus szerint „a Jorge Luis Borges-féle irodalmi univerzum szellemes és provokatív továbbírására tenne kísérletet. A szellem kalandja mellett azért az olvasó biztosan számíthat a stiláris bravúrra, lendületes, önfeledt olvasásra és derűs percekre".[6]

A kötet egyik legkiemelkedőbb darabja maga a címadó Vajda Albert csütörtököt mond, amelyből kiderül, a szerzőnek legalább olyan érzéke van a tragédiához (vagy legalábbis az élet sötétebb oldalának megjelenítéséhez), mint a humorhoz. Az, ahogyan elmeséli ágyhoz kötött apja és a Szabad Európa Rádió társaságában töltött gyermekkorát, egyértelműen remeklés. A feltárulkozó, nagyon is jelen levő, valós szerző szövegéből teljesen hiányzik az önreflexió, az interpretálás gesztusa, ezért az olvasó a beszédmód által megteremtett hangulatra koncentrálhat. Úgy érzi, a szöveget a szeretet lengi be, ez szűntet meg minden kérdést, „mi lett volna, ha"-típusú spekulációt, travesztiát, párhuzamos világokat. E hangsúlyozottan nem esztétikai kategória, a szeretet által működtetett szöveg (amúgy ez egész költészetének, novellisztikájának titkos összetevője) nagyjából ellen is áll az interpretációs kísérleteknek, viszont annál nagyobb közönséget szólít meg. Ha szeretet nincs benned a témád vagy általában az élet iránt, ha nincs benned lelkesültség, érdektelen vagy – ezt ismerte fel Orbán János Dénes, és ezt az elvet alkalmazza műveiben. (Szakolczay Lajos ezt így fogalmazza meg a Hümériáda kapcsán: „Sok évnek kell eltelnie addig, amíg kiderül, hogy ez a féktelenség alighanem érző szívet takar. Aki árnyékléte ellenére azért találta ki — sejtelmes visszavonulásaiban és előretöréseiben azért alkotta meg — saját árnyékát, mert mindvégig félt. Félt a rá kiszabott (rárótt) szereptől, félt a magánytól, félt a kisebbségi sorstól, félt a — még jó, ha csak Olosz Lajos-i magasságú — tornyoktól. Minthogy nincs — sohasem volt — fölkészülve az emberre leselkedő borzalmakra, hogy szűkítsem a kört: a legszemélyesebb — az édesanya halálával iszonytatóvá váló — tragédiára, játszik és játszik."[7])

A kötet 2018-as, bővített kiadásában a címadó, új novella, a Vajda Albert ismét csütörtököt mond c. memoárszerű szöveg kerül a könyv végére. Ebben Vajda Albert és a szerző élete párhuzamosan fut, hogy az irodalom fontosságának elvesztéséről szóló fejtegetések után mondja el a kulcsmondatot: „Beköltöztem egy okostelefonba." Majd így folytatja: „Nem ez a hazám, csak benne lakom. Gyakran gyűlölöm, mint ahogy a kényszerlakásokat szokás gyűlölni, de nincs választásom, ha hazáimat meg akarom őrizni. Egy tenyérnyi ablak, innen nézem a világot, innen lépek ki a világba, az üvegen keresztül. Az ablakban kétnaponta megjelenik anyám." Pécsi Györgyi szerint „ezzel OJD jelentősen áthangolta könyvét. Az előző kiadások a hangsúlyosan Dsidára alludáló Nagycsütörtök írással fejeződtek be, a reménytelen reményre, a kiszámíthatatlan, bizonytalan jövőre való várakozással, a mostani (a 'kötelező' egzisztenciális szorongás mellett is) a haza- és hazára találás derűjével. A keret referenciális olvashatósága szerint a kelet-közép-európai diktatúra befejezett múlttá vált, és múlttá vált a diktatúrából való szabadulás útja is, ami nem volt más, mint irodalmi szabadságharc, az irodalomban, költészetben való teljes megmerítkezés. Bolondozás, nyelvöltögetés, paródia, virtuóz szellemes meg gonoszkodó játék, mert „a nevetés egyben túlélést is jelent"-ett (à la Vajda Albert) – az akkortájt a legnagyobb alkotói szabadság lehetőségét kínáló borgesi poétikát használva és kihasználva."[8]

Még a 2000-es Vajda Albert csütörtököt mond-ban jelenik meg A zákhányos csuda c. novellája, elsőként a székely (mind témájában, mind gondolkodásmódjában, mind nyelvezetében) írásai közül. Tamásinak a székely gondolkodásmód megformálásában nagyfokú hasonlóságot mutató elbeszélése, a Kivirágzott kecskeszarvak világába érkezünk, ahol bármi megtörténhet. OJD a székely hagyományt (a nyelvi humort, a világot feje tetejére állító világszemléletet) a borgesi világgal ötvözi, ez pedig a magyar irodalom egyik legjobb novelláját eredményezi, mely mesterien keveri a fennkölt, magasztos, arisztokratikus irodalmi regisztert a populáris irodaloméval. Ladik Jeromost több írást is cirkált, azaz írt már életében, de a nagy éposz befejezésére még nem volt érkezése. Éppen karóba akarják húzni az oláhok, mikor a Zúr szíve megesik rajta, s megengedi, hogy feltegye a pontot az életművére („S hátt ott volt a zúr a gyükérben, Jeromos ugyan nem látta, de hallott egy hangot, mind mondta: Na jó van, ecsém, s béfejezheted! Met így beszél a zúristen a székellyel, mint egy komával"). Már lehúzzák a nadrágját a fenekéről, s döfnék bele a karóba, mikor megáll az idő, ő pedig befejezheti nagy művét (amelyik aztán nyom nélkül elvesz, csak a híre marad meg, és végül Kovács András Ferenc írhatja majd újra, „met hogy se csál egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije?").

Fried István fejti fel e világ mozgatórugóit: „Miként A titkos csoda Jaromír Hladíkja (Ladik Jeromos: játék a nevekkel!) befejezheti művét, akként a székely halálraítélt is. Borges váratlanba, képletesbe emelt történetét a tájnyelv meg az akart alpáriságba hajló, „természetes" előadás ugyan kioltani látszik, és ezzel a kanonikus borgesi modalitást „deszakralizálja", valójában úgy ismétli meg, ahogy a travesztia elődszövegét, a magasztost, a fennköltet, a titokzatost a populárisba transzponálja. Más hangnemben adja elő, anélkül azonban, hogy mélyebb lényegén változtatna. (…) a nyelvi humor ugyanakkor kitágítja az eredeti elbeszélés lehetőségeit, mert visszautalva és az utalásrendszerbe más művek regiszterét is bevonva többrétegűvé, többjelentésűvé teszi, a nyelvi paródia és a hangsúlyozott lokalitás igazolja Borgesnek az egyetlen könyvbe íródásról-belépésről hirdetett axiómáját."[9]

Később OJD kötetbe gyűjti a székely szellemben írt humoros írásait (Véres képeslap Erdélyből, 2018). Ennek a címadó írása, a Véres képeslap Erdélyből, avagy a gölöncséri veszedelem rabelais-i túlzásokba bocsátkozik, az Erdély- és székely-sztereotípiákat kifigurázva rettenti el a turistákat Székelyföldről. Abban, ahogyan Orbán János Dénes leírja a mord székely tájat, ott van Jókai Mór tájleírásainak párlata, legalább olyan magas szinten, mint Az aranyemberben a Vaskapu vagy a Senki szigetének megjelenítése. Imígyen vezet be minket OJD a félelmetes és egzotikus székely világba:

„Micsoda, micsoda hely! Zordon, hitvány, bühnagy hegyekkel van teli, melyek oly meredekek, hogy a juhokat kötélen kell leereszteni legelni a hegyoldalon. Sűrű, rusnya fenyvesek meredeznek a nagy büdös semmibe. (…) Elátkozott egy tartomány volt mindig. Ide menekültek az utolsó homo neanderthalisok, de a homo sapiensek felkutatták és megették őket, hogy nyomuk sem maradt". Amikor már úgy éreznénk, ezt ennél érzékletesebben nem is lehetne kifejezni, következik a ráadás: „De miféle népek lakják Gölöncsért? Kik azok, akik ily zordon környéket választottak hazájokul? Ők a hírhedt csíki székelyek. Termetük szálkás és izmos, mellük szőrös, szemük vérben forog, zsebükben beretvaéles bicska, övükben fejsze. Aztán a férfiakról ne is beszéljünk…"

Úgy nő ki a humor a zord fenségből, hogy az olvasó vagy hallgató esik le a székről a röhögéstől. A szerző agya mindegyre beindul, például, ha gyermekszülésről van szó, akkor legkevesebb nyolccal számol:

„Nincs nap, hogy a korcsomában meg ne szúrnának valakit. Ha egy bálon vagy lagzin véletlenül nincs bicskázás, úgy kötelező megismételni a mulatságot. A gölöncséri asszony nyolc-kilenc gyermeket szül, úgy van ez kiszámolva: egy a pataknak, egy a lápnak, egy a vadonnak, egy a pokolsármezőnek. Egyet megöl a többi gyermek játék közben, egy kamaszkorában esik belé a késbe, egyet pedig a korcsomában vagy a bálban gyilkolnak meg. Hanem az az egy-kettő, amelyik megmarad, az olyan kemény, hogy a szeget nem lehet beléütni, az az ördöggel is kiáll verekedni, el nem bír vele senki."

Nem véletlenül említettem itt Rabelaist: ha valakiével rokonítható OJD humora, akkor az a Gargantua szerzőjéé. OJD úgy habzsolja a világot, ugyanolyan grandiózusan fogja fel, mint ahogy a középkori francia szerző óriás termetű, nagyétkű főhőse eszi a sonkát, marhanyelvet, véres és májas hurkát (miközben mindig lenyel egy kanál mustárt a következő fogás előtt). Merthogy mit ér az élet, ha néha-néha nem áradunk szét, és nem foglaljuk el, faljuk fel az egész világot? Talán itt fogható meg OJD székely vígprózáinak lényege: a szerző szerelmetes viszonyban van a nyelvvel, ugratja, mint székely fiú a lányt (vagy lány a fiút). Szép, bolondos, ördöngös irodalom ez, melybe az olvasó menthetetlenül beleszeret.

Ugyanez a humor érhető tetten a Búbocska c. ördögregényében (2006) – amely a kritika egyöntetű megállapítása szerint nem gyermeknek, hanem felnőtteknek való könyv –, az Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek (2012) c. humoreszk-kötetében, valamint a Miért ne menjünk Erdélybe? Székely viccek és egyéb nyeletlenségek című székelyvicc-átírásaiban (2021) is. Ez utóbbibban OJD székelyei a lét abszurd/nonszensz könnyűségére esküsznek, ez az a jellemző, ami megkülönbözteti őket minden más néptől (legalábbis ebben a hangszerelésben).

2015-ben adja elő a debreceni Csokonai Színház a szerzőnek már a 2000-es évek elejétől készülő drámáját, a Magyar Faustot, ez végül kötetben egy év múlva jelenik meg. A Búbocska ördögei jelennek meg itt is, akik az ember lelkét akarják megszerezni. Hatvani professzornak sikerül úgy alkut kötnie Mefisztóval, hogy viszonylag szabad marad. A mű alapkérdése: mihez kezd az ember a tudással, képes-e ember maradni az ördög és saját kísértéseivel szemben.

A költő, a ringyó és a király. Janus Pannonius apokrif költeményei (2015) c. verseskötete visszatérés (egy hosszabb szünet után) a lírához. Miután 2006-ban magyarra fordította mesterének, Faludy Györgynek, a magyar Villon szerzőjének Karoton c. regényét, egy másik mesterének, Szőcs Gézának a felkérésére Janus Pannonius eddig elhallgatott, ocsmánynak tartott verseihez nyúl, azokat írja át/meg azzal a nem titkolt céllal, hogy megizmosítsa a magyar irodalomban a test költői hagyományát. Van ezen Janus/OJD-nek egy visszatérő fogása: folyamatosan úgy beszél az otthoni elmaradottságról, hogy közben a test dolgaival illusztrálja azt, az irodalomba úgymond alpári hangokat hozva be. Így szól a magyarországi helyzetről:

„A viszonyokat híven tükrözöm,

ha megsúgom: Quintilianusból legfeljebb

a két utolsó szótagot ösmerik,

s a száj is épp e dolgot végzi el:

az egyszerit" (Guarino salutem – Guarino köszöntése)

A szellemi és a testi szintek keverése figyelhető meg, Janus/OJD a vers és az érzékek összetartozásáról beszél, vaskos szavakkal mondva el a disznó gondolatokat:

„Almát és verset küldtél, Porcellius,

és nem tudom: almád kíséri versed

vagy versed almád? Ez korántsem mindegy,

az evés élvezetét a szellemével kísérni,

vagy az olvasás gyönyörét a gyümölcs

zamatával fűszerezni. Ám mielőtt

e bölcseleti felütéstől elalélnál,

mint férfi férfival, beszéljünk: mit akarsz?

Almával és verssel megkörnyékezni a seggem?"

(Porcellio poetae – Porcelliusnak, a költőnek)

A Swedenborg kávéház c. kötete (2015) egyrészt kulcsregény, a kolozsvári művészi miliő tagjai azonosíthatók a szereplőkben (példa rá, hogy Bréda Ferenc halálakor a szerző a Doktor Hugóról szóló résszel emlékezik róla[10]). A mű központi helye a Swedenborg kávéház, ez „a tudás fájának szimbolikus helyszíne. Ide járnak az élettapasztalatra éhes bölcsészek, a züllött művészek, a meg nem értett próféták és a lecsúszott szobafilozófusok. Innen indul el és ide tér vissza Jauss is, és megtapasztalja nemcsak a mennyet és a poklot, de a földi világ lehetőségeit is, részesül a legpóriasabb és legfennköltebb gyönyörökben, ám szinte mindegyik lehetőség tévútnak bizonyul" (Izsó Zita). A mű másrészt „lélektani regény, pikareszk és szürreális felnőttmese, de tartalmaz filozofikus részeket, valamint félkötetnyi verset is. Mindemellett a könyv nagy erénye, hogy az olvasó egy percig sem unatkozik: fergeteges kalandok részese lesz, amelyek tele vannak mesés hedonizmussal és bájos huncutságokkal" (Izsó Zita)[11]. (Hadd jegyezzük meg érdekességképpen, hogy az elképzelt Swedenborg kávéház mintájára valósítja meg OJD később a nagyon is valós Bulgakov kávéházat, a kolozsvári művész- és bohémtársadalom tanyáját.)

2016-ban, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia beindítása után megjelent, az íróakadémisták első antológiájában, az Enumeráció c. kötetben közli Előretolt szó című esszéjét/kiáltványát. Ebben az irodalmi cenzúra, a szekértáborosdi, a túlpolitizáltság, a belterjesség, a közönségtől való eltávolodás ellen emeli fel hangját. „Ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat. Egyre kevesebb dologgal szabad viccelődnöd, mert a humorban most már tényleg nem ismernek tréfát, nem tudhatod, kinek a kibaszott érzékenységét sérted meg és kik hirdetnek fatvát ellened, majd ebrudalnak ki az irodalomból. Bizony, Magyarországon ismét cenzúra van, és ezt a cenzúrát ezúttal nem valamiféle hatalom erőlteti az írókra, hanem az irodalmi szakma önként húzta magára". Talán itt fogalmazza meg legcélratörőbben ars poeticáját: az életszagú irodalmat keresi, ennek érdekében szólal fel a bölcsészszoftverrel készült irodalom ellenében: „Az élet szagát keresem a versben, a szenvedélyt, a lüktetést, az izgalmat, a fantáziát; az okosságot, és nem az okoskodást. Valami olyasmit, ami a vers megértésénél többet ad nekem: borzongást, forróságot, hidegrázást, örömet, búbánatot, erekciót, de még a hányingerrel is megelégednék, csak éppen különbözzön a szokásos szalagmunkáktól. Nem a tökéleteset keresem, hanem valami szokatlant, mert gyakran az az érzésem a kortárs magyar lírával – nem csak a fiatallal – kapcsolatban, hogy valaki már a kétezres évek elejére elkészítette a magyar versíró szoftvert, egyetlen – azóta csak némi polkorrektséggel frissített – program tolja az egészet, és azt osztják szét a magyar irodalmi fórumok között."[12]

Eddigi szövegei alapján elmondhatjuk, hogy a szerző beírta magát a magyar irodalomtörténetbe életszagú és érzelemdús irodalmával, a testiség hagyománya létjogosultságának felmutatásával.

[1] Cs, Gyimesi Éva fülszövege a Hümériáda c. kötetben

[2] Berszán István: Hümért leb...ák avagy a „Sire"-t kutyaharapással. Látó, 1996/1. (VII. évf.), 75-82, 75, https://orbanjanosdenes.adatbank.ro/belso.php?k=12&p=301#_Toc139367681

[3] Szabó Gábor: Egy fiktív személy (f)eltüntetése. Irodalomtörténeti Közlemények, 1997/ 5–6 (101. évf.), 656-663, 659, https://epa.oszk.hu/00000/00001/00392/pdf/itk_EPA00001_1997_05-06_656-663.pdf

[4] Szilasi László: A lyuk és a makaróni. Magyar Narancs, 1996/34, https://orbanjanosdenes.adatbank.ro/belso.php?k=12&p=301#_Toc139367697

[5] Margócsy István: Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben. 2000, 2001. március (13. évf.), 62-68, 63, https://orbanjanosdenes.adatbank.ro/belso.php?k=12&p=304#_Toc139368603

[6] Károlyi Csaba: Ex libris. Orbán János Dénes: Vajda Albert csütörtököt mond. Élet és Irodalom, 2000/23 (XLIV. évf.), 13, https://orbanjanosdenes.adatbank.ro/belso.php?k=12&p=302#_Toc139368413

[7] Szakolczay Lajos: Orbán János Dénes: Hümériáda. Kortárs, 1996/9. (40. évf.), 102-103, https://adt.arcanum.com/hu/view/Kortars_1996_2/?pg=367&layout=s

[8] Pécsi Györgyi: Írások, amelyeket szívesen olvastunk. Irodalmi Jelen, 209. (XIX. évf., 2019. március), 86-92, 88. https://epa.oszk.hu/03200/03297/00205/pdf/EPA03297_irodalmi_jelen_2019_03.pdf

[9] Fried István: O. J. D., X. Y. B., J. L. B. és a többiek. Tiszatáj, 2000/11 (54. évf.), 88-104, 92, https://orbanjanosdenes.adatbank.ro/belso.php?k=12&p=302#_Toc139368421

[10] Orbán János Dénes: A Swedenborg kávéház (részlet). Erdélyi Előretolt Helyőrség, 2018. október (I. évf. 4.), 7.

[11] Izsó Zita: Ágnes és a túlvilág. Érzéki kiruccanások Orbán János Dénes új könyvében. Lugas. A Magyar Idők hétvégi melléklete, 2015. december 12, 14.

[12] Orbán János Dénes: Előretolt szó. In: Enumeráció. Válogatás az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak alkotásaiból (szerk. Nagy Koppány Zsolt). Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2016, https://irodalmijelen.hu/2017-jan-18-1832/eloretolt-szo

[i] Nehéz helyzetben van a jelen életmű-áttekintés írója. Egyrészt azért, mert maga a tárgyalandó szerző, Orbán János Dénes (OJD) jelenti ki, hogy én vagyok az ő irodalmi felfedezője, másrészt azért, mert nem igazán lehet objektivitást elvárni olyan valakitől, aki több mint három évtizede az OJD-éhez hasonló (akár azonos) eszmény alapján látja az irodalmat. Mindez viszont előnyt is jelenthet: tekintve, hogy nem létezik olyan nézőpont (beszélőpont), amelyik egy tárgyilagos, külső rálátást biztosíthatna, a szerző és művének alapos ismerete mindenképpen kompenzálhatja a talán túlzott szubjektivitás hátrányait.

[2022]