Életrajz

Páll Lajos 1938. április 3-án született Korondon (Románia). Édesapja Páll Lajos fazekas, édesanyja Simó Erzsébet. Tizennyolc gyerekük született, közülük kilencen maradtak életben. Hatan a fazekasságból éltek-élnek. Páll Lajos is kísérletezett az anyagformálással, de szülei tanácsa ellenére az irodalom és a festészet felé fordult. Ötödikes kora óta már intenzíven rajzolt, s a versírást középiskolás kora óta művelte.

Az általános iskolát szülőfalujában végezte (1944–1950), Marosvásárhelyt érettségizett a Marosvásárhelyi Zene és Képzőművészeti Középiskolában (Liceul de Arta Targu-Mures). Kis zenei kaland után a festészeti osztályba került, ahol a frissen végzett, modern gondolkodású Nagy Pálnak sokat köszönhetett. 1957–58 között – letartóztatásáig („1956-os ügy", meg nem engedett verset másolt és továbbított, gyűlést szervezett) – a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola (Institutul de Arte Plastice „Iona Andreescu", Cluj-Napoca) hallgatója, ahol többek közt Mohy Sándor volt a mestere. 1958-tól 1962-ig Szamosújváron, majd a Duna-deltában raboskodott. Itt ismerkedett meg a szintén fogoly Páskándi Gézával.

1963. szeptember 7-én házasságot kötött Parajdi Edittel. Két gyermekük született, Lajos (1966) és Ilona (1968).

Korai munkahelyét leszámítva – 1955–56-ban díszletfestő a Marosvásárhelyi Magyar Színháznál – szabadúszóként dolgozott, képei eladásából élt.

Székelyudvarhelyt lehelte ki a lelkét (2012. nov. 9.), szülőfalujának a temetőjében nyert végső nyugalmat.

1994-től haláláig a Magyar Írószövetség, 2005-től az MMA tá5rsadalmi szervezet, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A Román Írószövetség (Uniunea Scriitorilor din Romana (USR) ugyancsak tagjai sorába fogadta.

Az életrajzot összeállította: Szakolczay Lajos [2012]

-------------------------------------------------------------------

Interjú

Átbújtam a nehézségeken: Antal Ildikó beszélgetése Páll Lajossal

Ezerkilencszázharmincnyolc április harmadika. A tavasz még mindig várakoztatja a természetet. Új élet születik az egyik tapasztott, havas fedelű korondi házban. „Nem váratlanul és nem reménytelenül" – vallja a későbbiekben Páll Lajos. Napjainkban kétezer-nyolc áprilisát írjuk. Hetven esztendő telt el. Nem észrevétlenül és nem szó nélkül – mondhatjuk mi, egységet alkotó kettős művészetének kedvelői. Ő ugyanis tollal és ecsettel, szóban és színben, költészetében és festészetében ugyanazt a sajátos izzású összhangot képes megteremteni. Festményeinek erőteljes figurái a költő lírai látásmódját tükrözik, és fordítva, verseinek gondolatvilága szintén felidézi bennünk festményeinek, rajzainak hangulatát, a korongra helyezett agyag formáját, súlyát, a mezők, házak színharmóniáját.

Páll Lajos műtermébe, otthonába közelgő születésnapja apropóján toppanunk be. Nem váratlanul, hisz nem szereti, ha vallatóra fogják. Volt abban része bőven. Mi csupán emlékezésre kérjük, nem feledve figyelmeztető sorait: „parányok életét próbálnám én élni, / de kíváncsiak szeme megaláz". Felesége, Edit nyit ajtót. Műtermében pedig ránk köszön a jókora vázát formáló édesapja, a fazekas idős Páll Lajos, a palatáncot járó agyagtaposó lány és a sarokban meghúzódó virágozó asszony, tán nővére vagy édesanyja. Egy másik fazekast szintén munka közben pillantunk meg, de a méreteiben és cselekvésében is nagy ivó ugyancsak barátságosan fogad bennünket. Tíznél is több kötetet kitevő versei, festészetét méltató műkritikusok, művészettörténészek szavai kavarognak bennünk.

Páll Lajos még nincs itthon. Túl korán érkeztünk, a rendelőből még nem ért haza. Festményeinek ismerős alakjai között azonban a várakozás is meghitt. Íróasztalához lépve új vagy még csiszolás alatt álló verseibe olvashatnánk bele. Nem tesszük. Az ablakpárkányon kis vázákban, cserépedényekben ecsetek, a festőállvány körül régi és új képkeretek, festékes dobozok, oldószeres üvegek összhangot alkotó sokasága áll. A hetvenéves Páll Lajos ma is fest, rajzol és ír. Amikor betoppan, mosolyog és bólint. Önarcképeiről ismert mandulaszemei szinte kacagnak. Elillan minden kétségünk, nem igaz, hogy nehezére esik az emlékezés. Páll Lajos sorra felidézi gyermekkorának, börtönéveinek történeteit. Az egyazon agyagból gyúrt festő-költő humorosan, olykor kellő öniróniával osztja meg velünk emlékeit.

Fényimádók című kötetének fülszövegében említi, hogy édesapjától legelső verséért kikapott, mert nem hitte el, hogy azt ön írta.

A Lajos-napra írt versemért valóban két nyaklevest kaptam köszönetként, mert apám azt feltételezte, hazudok, amikor azt állítom, sehonnan nem másoltam a verset. Gyakran előfordult, hogy apám kezével vágta a rendet, de sokat kellett dolgoznia, hogy fölneveljen kilenc gyermeket.

Emlékszem, első osztályos voltam, amikor apám a szomszédtól kapott egy bicskát. Egy nap eltűnt a bicska. Én voltam a nagyobb fiú, már faragtam ezt-azt, rajtam kérte számon apám, hogy hol a bicska. „Én nem láttam" – válaszoltam. „Teremtsd elő" – fenyegetett. Ki is kaptam. Aztán kitalálta, hogy eladtam, és én keserűségemben rábólintottam, igen, eladtam egy medvét ábrázoló rajzért. De nem ért véget itt a történet, mert vissza kellett volna kérjem, és továbbra is kaptam a verést. Jó két hét elteltével aztán apám megtalálta egy magas polcon a bicskát, amit én el sem értem volna olyan magasan. „Miért hazudtál?" – kezdődött elölről a cirkusz. Akár azt is mondhatnám, ez volt az első tapasztalatom az életről, az igazság értékéről és érdeméről. Aztán később kijutott a leckéből bőven. A nővérem már férjhez ment, és apám akkor is eltörte rajta a fakanál nyelét. Nagy haragú ember volt, magas és erős fizikumú. Nem is mert vele senki ujjat húzni. Amikor Galacra és Bukarestbe jártak dolgozni, és a munkásokat reggel vették fel, őt mindig elsőnek választották ki.

Abban az utcában, ahol laktunk, hozzánk hasonló nagy családok élek, és bizony gyakran előfordult, hogy hozzánk jöttek kölcsönkérni egy-egy darabka zsírt vagy egy kis kupa puliszkalisztet. Csak egyszer ettünk árpapuliszkát, és édesanyám már sírt is, mert az a szegényég jele volt. Én már nem a nagyanyám házában születtem, hanem az apám vásárolta házban. Április volt, úgy mesélték, még havazott, és én a félig tapasztott, havas házban jöttem a világra. Apám más téren is akaratos volt. Ennek a bennvalónak is nekifogott kutat ásni, de tíz méternél sem találtak vizet. Ő azonban makacskodott, és továbbásott tizennégy méterig. Ott sziklába ütközött, azt áttörte, és az alatt egy tiszta vizű patakra bukkant. Amikor a nagy szárazságok voltak, ez a kút akkor sem száradt ki, és onnan hordták a szomszédok is a vizet.

Képzőművészeti indíttatását fazekassággal foglalkozó környezete, szülei mennyiben határozták meg?

Nálunk mindenkinek dolgozni kellett. Igaz, mi gyermekek, találtunk volna más elfoglaltságot is. Második osztályos voltam, amikor az első medvéket kezdtem készíteni, aztán később kicsidenként normára szaporodtam, hatvan medvét vagy tizenhét szarvast kellett készítenem egy nap. Édesapámnak fájt a lába, mégis ő készítette a legnagyobb edényeket, pedig nagy erő kellett akkora agyagot megszorítani. Van is a pincében olyan nagy vékás edény, amit ő készített. Aztán egyszer, amikor édesanyám megütötte magát és nem tudott neki segíteni, akkor apám igyekezett olyasmit formálni, amihez nem kellett asszonykéz, mert a fazakas önmagában nem fazakas. Anyám pedig szerette sokáig simogatni az edényeket, tisztaságmániás volt. Ő mesélte, hogy tapaszos házban nőtt fel, és amikor húsvét előtt mindenki a padlót súrolta, ő pedig nem tehette, kiment a kertbe és a kertléceket sikálta végig, csakhogy ő is súrolhasson.

Apám, asszonysegítség híján, hagyományos cukortartókat készített, amiért nem nagyon adtak pénzt a vásárlók, de ő ránk bízta, és mi tettünk neki füleket, lábakat, így lett belőle medve-cukortartó, ami valahol a giccs és érték között volt, de azt jobban el lehetett adni Szovátán. Egy idő után az alapedényt magam is el tudtam készíteni, mert apámat nagyon lekötötte volna. Így ügyeskedtem kezdetben a medvékkel, majd szarvas-szobrocskákat és más figurákat készítettem. Egy ilyen szarvast ma is őrzök, keresztapámnak készítettem még 49-ben. Ő fent lakott a havason, gyönyörű történetei voltak. A nénéim mind ügyesen virágoztak, főleg Erzsi néném. Az öcsémből apám mindenképpen tanult embert akart faragni, a fülénél fogva vitte tanulni, nem egyszer be is volt szakadva a két füle szegénynek, mert folyton elszökött. Akkoriban szégyen volt iskolába járni. Jóformán senki nem tanult. Édesanyám hét osztályt járt, édesapám kettőt. A gyermek, mikor akkora lett, indult a juhokkal. Nagy élvezet volt az nekünk, marékszámra ettük a galagonyát, a bábakalácsot, aminek olyan íze van, mint a száraz karalábénak, a kökényt nem szerettük. Én arra vágytam, hogy nyulakat tartsunk, de apám nem engedte meg, hogy ne másszon fel a tehenek szénájába. Most is vannak nyulaim.

Ha iskolába járni majdhogynem szégyen volt, hogyhogy ön a marosvásárhelyi művészeti középiskolában folytatta tanulmányait?

Az történt, hogy Trózner József, aki Firenzében végezte a zeneakadémiát és Erkel Ferenc dédunokájának volt a férje, Szovátán nyaralt, ahol felfigyelt a szobraimra, s mivel egy évvel azelőtt indult a művészeti iskola Vásárhelyen, tehetséges gyermekeket keresett. Korondra is eljött, és hármunknak – Józsa Lajosnak, Babos Miklósnak és nekem – javasolta, menjünk oda tanulni. Hatodikos voltam akkor, és emlékszem, Parajdig gyalog mentünk. Eleinte zeneosztályban jártam, és csak kilencediktől festészetre. Ott Kemény János és Nagy Pál voltak a mentoraim.

Tanárai már akkor megvásárolták festményeit. Gondolom, ez a jó jegynél is többet jelentett.

A marosvásárhelyi iskolában még egy diákról tudok, akitől a tanárok képet vettek, és ő Sövér Elek volt, de magunk közt Sóvár Eleknek is gúnyoltunk. Tőlem az egyetemen is vásároltak, ezt ma is nagy szerencsémnek tartom.

Kolozsváron, az egyetemen bizony szűkös esztendők voltak, szerencsére akkor már rendszeresen közölték verseimet. Az Utunknál a versrovatot Szőcs Pista szerkesztette, és elég gyakran közölt tőlem verset, rajzot.

Szilágyi Domokos barátom nagyvonalú volt, az volt a mániája, ha valamelyik könyvtári könyv megtetszett, megtartottuk és kifizettük az árát büntetésként. A Bolyain az egész diákságnak egyetlen Szabó Lőrinc-kötete volt Illyés Gyula tanulmányával, de nem volt meg másnak Juhász Ferenc 1957-ben megjelent nagy kötetének, a Tenyészet országának első kiadása sem, amelyben az 56-os forradalomról írt vélemény is olvasható volt. Azt is elcsórtuk, de kifizettük még Kálnoky Lászlót, Nagy Lászlót, Gulyás Pált és így tovább. Szilágyi sosem nézte a pénzt. Egy alkalommal, amikor gyomorfekéllyel feküdtem a kórházban, ő fölvette az egyik versemért járó honoráriumot és egy öl ananászkonzervet vásárolt nekem belőle. Akkor az nagy újdonság volt.

Csupán húszéves diákja a kolozsvári akadémiának, amikor nem sokkal azután, hogy érdemei szerint megkapta az ifjúsági költészet díjat, letartóztatják, mint az 56-os eszmék erdélyi hirdetőjét. Mi volt a konkrét „vétség", ami miatt hat év börtönbüntetésre ítélték?

A Mátyás-házban tartott egyetemista-gyűlésen való részvétel volt az egyik ok, mert azt a hatalom reakciós ellenforradalmi összejövetelnek minősítette. Aztán kiderült, hogy én is népszerűsítettem Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, sőt amikor Péterffy Irénnél házkutatást tartottak, megkapták az én verseimet is. Akkoriban neki udvaroltam, az ő „főbűne" pedig az volt, hogy megvásárolta a fekete szalagot, amit a diákok a magyar forradalom leverésekor feltűztek és több napon át viseltek. De az is rontott a helyzetén, hogy pénzt gyűjtöttek Dávid Gyula feleségének. Tíz évre ítélték el, és ebből közel öt évet ült le.

Engem 58-ban tartóztattak le, de azelőtt már rég szemmel tartottak, mert a marxizmus órákon szájaltam. Volt bátorságom, mert tudtam, nekem jó káderlapom van. Biztos voltam a dolgomban. Apám 45-től párttag volt, többször ki akarták emelni vezetőnek, igaz, ő ott is a maga saját rendjét ismerte: ha valaki lopott, azt meg kellett verni.

Egy hónap híján négy évet letöltött a büntetésből, nagyrészt a Duna-deltában. Hogyan emlékszik a börtönévekre?

Hatszázan voltunk, vegyesen magyarok és románok. Egy regáti román az első héten meghalt mellettem. Egy másik helyen közös ágyban aludtam egy vaslui-i matematikatanárral. Időnként vitáztunk, és ő egy alkalommal román létére egyszer leintette a sajátjait: „hagyjátok a magyarokat vitázni, nekik legalább van történelmük". Tébécés volt, és emiatt dupla adag ételt kapott, de nem bírta megenni, felét sokszor nekem adta. Kész csoda, hogy nem kaptam el én is a betegséget.

A Duna melletti gátra hordtuk a földet, gátszerű magaslatot építtettek velünk. Sáncot, csatornát ásattak. Aztán hosszú kilométeres földeket kapáltattak. Emlékszem, a kukoricaföldön egyszer Pietsch Miklós barátom érezte, nem bírja tovább. Akkor már nagyon le volt fogyva, és a kapájával belevágott a lábába. Mi elkötöttük, és a törökbúza árnyékába fektettük. Akkoriban hoztak valami lepusztult lovakat, és azokat dolgozták fel nekünk a konyhán, de volt köztük egy sörény és farok nélküli, elcsúfított sárga kanca, amelyik egy hordóban húzta nekünk ivóvízként a Duna vizét. Mikit az őrök feltették a hordóra, amit a halálraítélt ló húzott. Groteszk helyzet volt, és amikor este az a hatszáznyi rab vonult fel ötös sorban a kukoricás mellett, Miki, amikor mellénk ért a két keréken guruló hordóval, elkiáltotta magát: Ave Caesar. Nevettünk. Egyébként Pietsch Miklós volt az egyetlen, aki ismerte a börtönben Rimbaud Kenyérlesők című versét. Sepsiszentgyörgyön volt gátmérnök, most Heidelbergben él, angolul írt több könyvet is. Már akkor annyira jól tudott angolul, annyira jól ismerte Shakespeare-t, hogy javította Arany fordításait. Arad és Temesvár között a vonaton tanult meg angolul a hat egyetemi év alatt. Az államvizsgája előtt nem sokkal Aradról vitték el a börtönbe. Párhuzamos ágyak voltak, én aludtam vele egy ágyban. Közös pokróccal takaróztunk, de a köpenyünket is magunkra terítettük, az reggelre rendszerint megfagyott. Egyik könyvét úgy is dedikálta nekem, hogy „legjobbik ágyasomnak, legjobbik puliszkás pajtásomnak". Pietsch Mikinek voltak lehetetlen találmányai is a börtönben, kagylóból és drótból kanalat készített magának, de mérnök létére ügyetlen volt, és azt a kevés ételt sem tudta azzal megenni, mert a kagyló mindegyre kiesett a drótból.

A puliszkás pajtásság miben állt?

Két rab kapott egy kocka puliszkát egy napra. És felváltva osztották azt el, amikor egyik elvágta, a másik választott, természetesen a nagyobbat. Én Pietsch Mikivel osztottam a puliszkát, Dávid Gyula pedig Nagy Bencivel. El nem felejtem, hogy egyszer Nagy Benci felháborodott, hogy ő Gyulával többet nem osztozkodik, mert sosem tudja a nagyobb darabot választani. Az történt ugyanis, hogy Dávid Gyula hivatalnokpontosságú ember létére olyan tökéletesen egyformára vágta el azt a darabot, hogy Benci hiába forgatta a fejét, s mert éhes volt ő is örökkétig, neki sosem adatott meg, hogy a nagyobbat válassza. Ellenben amikor ő osztott, Gyula a nagyobbat ki tudta választani.

Egyébként Dávid Gyula ebbe a pontosságába majdnem belehalt a börtönben. Ott nem lehetett annyira pontosnak lenni. Beálltál a sorba és kapáltál, mert előtted és mögötted is ott volt a géppuska. Elmaradni nem szabadott. Hiába akarta volna az ember túlságosan pontosan megkapálni azokat a sorokat, a lemaradás nagyobb vétség volt. Én embert úgy lefogyva nem láttam, mint őt, a végén össze is esett. Ugyancsak Gyulával kapcsolatos egy másik emlékem. Egyszer ugyanis kapott otthonról, a feleségétől egy csomagot. És volt abban egy szappan. Ott mi szappant nem is láttunk, de neki volt egy illatos szappana. A márkája az volt: Dore. Így üzent a felesége neki. Ő pedig zacskóba tette a szappant, őrizgette, és néha megmutatta nekünk is. De a sós, nedves levegő miatt egy év elteltével a betűk kezdtek eltűnni róla. És akkor mi kacagtunk, „a vágyat így kezdi ki az idő" – hecceltük szegényt. De volt úgy, hogy ha valamilyen évfordulóra emlékeztünk, ő inkább nem evett egy napig, eltette a puliszkáját, majd megkente ízzel és kis kockákra vágta, majd felhívott az emeleti ágyára és megkínált minket.

Páskándi Gézával is a börtönben találkozott, vagy ismerte már korábban?

Igen, vele is sokáig voltam együtt Salceán. Ő akkor a harmadik évét töltötte, hét évre ítélték el már 56 másnapján, szintén összeesküvés vádjával, csak nála súlyos tényezőnek számított, hogy gúnyverset írt a központi bizottság egyik tagjáról. Páskándi öt évvel idősebb volt, mint Szilágyi és én. Az egyetemen csak látásból ismertem, de emlékeztem rá, '56 karácsonyának éjjelén láttam őt Kolozsváron a Vak cimbalmosban, ahol a barátaival nagyban mulatott.

A betegség mennyire volt állandó társ azokban az években?

Egyszer tífuszos lettem, és emiatt a mocsaras deltavidékről Konstancára vittek. Amikor a kanyargós úton fölfele haladtunk, és én a hârºovai dombról visszapillantottam, beláttam az egész brãilai mocsarat. Egy megyényi területnek tűnt, és mindenütt kis négyzetek gyúltak ki, amelyek a miénkhez hasonló rabtelepeket jeleztek. Legalább öt ilyet számoltam meg. Sok szörnyű betegség felütötte ott a fejét, a leptospirosa miatt is veszélyesnek tekintettek bennünket, sokan el is kapták, pedig úgy tartották róla, már nem létező betegség.

Ezekben a szörnyű években lehetett-e a művészet iránti vágyat, ha lopva is, de valamilyen formában kissé csillapítani?

Egyszer szereztem smirglipapírt, és annak a hátára lerajzoltam az összes akkori társamat. A barakkban volt egy nagy kályha, igaz, nekünk soha nem égett abban a tűz, úgyhogy én benyúltam, és az összekotort széndarabkákkal megrajzoltam társaim arcképét. Csak mindig olyan hirtelen költöztettek, hogy semmit nem tudtunk magunkkal vinni. Egyvalaki volt, aki egy talált aranytallért haza tudott hozni, mert azt a cipője sarkába rejtette.

Verset a börtönben egyfolytában írtam. Sétálás közben, fejben írogattam. Kigondoltam azokat. Nagyobb részt meg is maradtak. Jól emlékszem, a legelső vershez, amit a cellában írtam, úgy kezdtem hozzá, hogy megpróbáltam medvejárással addig körözni, míg elszédültem, hogy a körülöttem lévő világ teljesen megszűnjön. Ekkor írtam a „Hej, szederág, / szép szederág, / mért nőttél az ösvényre" refrénű verset. Talán már az első héten volt ez, aztán később is ezt a módszert alkalmaztam. Persze, hosszú verseket nem lehetett kigondolni, csak olyat, aminek elmondható tartalma, elbeszélő jellege volt, vagy ha egyetlen kép köré szerkesztett vers volt. Majd egymásnak elsuttogtuk, elmondtuk azokat, voltak, akik gyorsan megtanulták. Voltak idős papok is köztünk, ők is sokat megjegyeztek.

A börtönben, akár azt is mondhatnám, szórakozásomra volt, hogy vasárnaponként elmentem egy katolikus, egy református és egy unitárius istentiszteletre, mert papból is voltak elegen. Aztán volt egy vargyasi szabómester, aki a felekezetektől távol tartotta magát, de a Bibliából hosszú részeket kívülről tudott. Én pedig szívesen hallgattam őt is a misék, istentiszteletek után, mert míg a papok csak egy-egy igét mondtak, ő addig a Károli-féle Bibliából egész oldalakat idézett. Ott volt velünk Harai Pál címzetes kanonok is. Ő egy alkalommal rettenetesen elkeseredett. Beszélgettünk, és mondtam neki, ha 56 megtörténhetett, csak fog változni a világ valamerre. Hogy merre, azt nem tudtuk. Később találkoztam vele, és kérdeztem, emlékszik-e erre.

Ma nem járok templomba, mert mióta a kézfogást beiktatták, úgy érzem, nem akarok Isten előtt akarattal hazudni. Miért fogjak kezet azokkal, akik a legsemmiházibbak voltak. Egyik versemben, a Kufsteini vár alatt című versemben utalok is erre: „nem menthet föl kegyelem, irgalom, / ha nem te ítélsz magadon".

Édesapja hogy fogadta, amikor 1962-ben hazaengedték a börtönből?

Leült a kapu elé és azt mondta, most már meghalhatok. 1961 őszén kerültem Szamosújvárra a bútorfényezőbe, aztán rá egy évre kiengedtek. Mindjárt akkor újra elkövettem egy butaságot. Mert szabadulásomkor meghagyták, mihelyt megérkezem, másnap jelentkezzek Udvarhelyen. Azonban én arra gondoltam, hogy a le nem töltött két évre valahová a Bãrãganba még elvisznek kényszerlakhelyre, és akkor megint nem láthatom Kolozsvárt... úgyhogy Apahidánál leszálltam a vonatról, és elmentem Kolozsvárra. Az még olyan volt, mint egy meseváros, akkor indultak az első trolik. Bementem Szőcs Pistához, ő éppen mosta a pelenkát. Elsőéves koromban Gézára többször is vigyáztam. Aztán elmentem Dávid Gyula feleségéhez is, hogy nyugtassam meg, a férje jól van, és csak reggel indultam haza. Persze a kolozsvári kitérő miatt a pénzem elfogyott, Vásárhelyen a főtéren Nagy Pál középiskolai tanáromtól kértem kölcsön, hogy Korondra hazajöhessek. Így csak hétfőn mentem be Udvarhelyre, ott azt mondtam, lekéstem a járatokat. De apám, szegény, aki nem volt túlságosan vallásos, eljött velem Udvarhelyre, ott bement a ferences templomba, és addig ki nem jött, míg én a rendőrségről vissza nem tértem. Ez a kitérőm is belekerült az egyre vastagodó dossziémba. Nem véletlen, hogy több száz oldalas. Sokat kikértek mások. Volt, amit ideadtak nekem is, de kell a kutyának. Még azt is bánom, ami eljutott hozzám. A jelentésekből is kiderült, erősen szemtelennek tartottak. Nem ítéltek volna el ennyi évre, de a magatartásom nem tetszett nekik. Én biztos voltam a dolgomban, hogy a rendszert meg kell változtatni. Most már tudom, hogy nem lehet.

Engedték-e, hogy az egyetemi tanulmányait befejezze?

Nem. Amikor kiengedtek, azt mondták, most már nem is vagyunk olyan bűnösök, és amikor kérdeztem, visszamehetek-e Kolozsvárra, a vallató azt mondta, persze. Az egyetemről mégis elkergettek. Aztán elmentem Bukarestbe, ott beszéltem Szőnyivel, a dékánnal. Ott is ígérgettek, de másnap közölték velem, nem mehetek vissza az egyetemre, menjek haza és dolgozzak tisztességesen. El is mentem Udvarhelyre, hogy munkát keressek. Ott azt mondták, várjak. Vártam. Korondon egy gyárigazgató ajánlotta: „jobb volna, ha felénk tendálnál". Lett volna ott is valami művészi munka, díszítés, de hogy nekem még a munkában is parancsoljanak, nem mentem arrafelé. Közben féltem, hogy visszavisznek, amiért nincs munkahelyem. A kollektívben is lett volna valami, de úgy éreztem, eleget fogtam a lapát nyelét. Ez így ment egy esztendeig. Apám már nyugdíjas volt, de fazakalt. Én olyan edényeket terveztem, amiket ő nem tudott, majd bőröndbe tettem és árultam. Persze a piacra nem mertem kiállni, mert ahhoz is engedélyt kellett volna kiváltani, de voltak ismerőseim Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben, akik megvették.

És verseket írtam, festegettem. Egy csíki örmény bácsitól vettem a Párizsból hozott jó papírokat. Egyszer sok év után rácsodálkozott, hogy „maga még mindig Korondon van?". Mondtam neki, „én itt". Mire ő, hogy „maga akkor rendes ember lehet, ha a falu eltűrte".

A képeimmel pedig keresni is tudtam, a vásárhelyi megyei tárlaton kiállított képeimet mind megvették. Már '55-ben bevették három képemet a megyei tárlatra, mert én '55 és '56 között az ottani színháznál voltam díszletfestő a sikertelen első felvételi után. Később, bár a képeim alapján számontartottak és sokszor kiállítottam, csak gyakornokként vettek fel a festőszövetségbe. Sok évre rá tudtam meg, hogy a börtönévek miatt.

Akárhol rajzoltam, mindig mellettem állt meg az autó, figyeltek. Folyton az volt az érzésem, újra elvisznek. Visszatérő rossz álmom volt ez később is. Miután összeházasodtunk a sóvidéki tanítónővel, Edittel, szigorú beosztással éltünk az akkor már házas Antal öcsémékkel egy házban. A mostani házat később építettük a festményeimért kapott pénzből.

Vannak-e olyan festményei, amelyeknek történetére, eladási körülményeire szívesen emlékszik vissza?

A legjobb vásárlóm Tomcsa Sándor volt. Udvarhelyen praktizáltam, amikor megvett tőlem egy akvarellt. Azt mondta, „ha kifizetem az egészet, csak berúgtok az árából". Adott inkább öt lejt, ami csak egy liter borra volt elég, aztán másodéven, amikor Udvarhelyen jártam, sőt Létay az Utunktól autót is biztosított, Tomcsa megint adott öt lejt. Majd a börtönévek után találkoztam csak vele, és ő azzal fogadott, „olyan rég nem láttalak, megérdemelsz harmincöt lejt". Az akvarell már akkor megvolt neki, mielőtt megházasodott volna, a Tomcsa-hagyatékban most még sincs meg a kép. Azon is elszomorodtam, hogy valaki azt állította, Tomcsáról soha nem írtak verset. Csak én hármat írtam róla, a Műtét című színművének műsorfüzetében is közöltek egyet, de Farkas Árpád is írt, és talán még mások is. Egy másik eset, amikor Párizsban két hónapot tölthettem, mert egyszer valaki megvett tőlem egy képet, majd egy másikat, aztán a végén már annyi képe volt tőlem, hogy Párizs szívében a lakása mind az én alkotásaimmal volt tele. Román Viktor mondogatta is, el sem tudom képzelni, milyen szerencsém van. Ott laktam a Louvre-nak az elején. Erdélyi Lajostól kaptam még itthon egy franciául írt levelet, amiben az állt, hogy én a francia kultúrát terjesztem, holott nem tudtam franciául, és hogy az Új Életnek vagyok a kiküldöttje. Ez a levél sok belépőt megspórolt nekem. Naponta többször is elmentem a múzeumokba.

Bécsben is szerencsém volt. Amszterdamba is kaptam meghívást felolvasásra a Mikes Kelemen Körtől, majd a bécsi Bornemissza Péter Társaság is meghívott. Amikor Genfbe kaptam meghívást, Olaszország felé kerültem. Előbb Firenzébe látogattam el, és utána mentem csak Svájcba.

Azt mennyire lehetett követni, hogy festményei merre szóródtak szét?

Meg se próbáltam követni. Most egy kicsit bánt, de sokkal rosszabbul járt például Kézdi-Kovács László, aki a képeit sosem adta oda másnak, mindig csak a másolatot adta el, az eredetiket pedig őrizgette. Aztán a műterme kigyulladt, és az összes odalett. Moszkvában és Leningrádban is vannak festményeim. Volt, amikor úgy fogalmaztam, hogy Ausztráliától Vancouverig, Moszkvától Dél-Amerikáig szóródtak szét a képeim. Az áprilisi csíkszeredai kiállítást azért is várom, mert feltehetően több tíz éve festett képeimet is viszontláthatom.

Volt olyan festmény, amelyre az imént azt mondta, „ezen még érződik Nagy István". Hogyan látta az ő művészetét?

Nagy Istvánról egyetemista koromban írtam egy cikket, ami csak a Mátyás-ház faliújságjában jelent meg, de én nagy Nagy István-rajongó voltam. Pedig akkor még nem volt ekkora kultusza. Udvarhelyen történt meg, hogy Kraft bement a csizmadiához, akinek volt hat Nagy István-képe. Debreceni Karcsi tanár volt a kolozsvári zeneakadémián, az apja kántor volt Udvarhelyen, és egyszer a padlásról lekerültek a képek, amelyeket kartonként eladtak csizmabélésnek. Amikor Kraft meglátta, megvette a képeket, egy részét visszaadta Debreceninek, a többit eladta másnak.

Nagy Imrével többször is találkozott személyesen. Őt milyennek látta?

Elsőéves főiskolás voltam, amikor Imre bácsival találkoztam. Egyszer érkezett a tanársegéd, hogy „Nagy mester azt mondta, fogja a rajzait, és menjen föl hozzá". Én őt addig nem ismertem, kíváncsi volt rám, a munkáimra, mert hallott rólam kollégáitól. Megnézte a rajzaimat, csak hümmögött. Zsögödi otthonában akkor jártam, miután kiszabadultam. Megkérdezte, „még mindig írsz verset?", mondtam, igen. Mire ő, hogy „sok lesz egy lónak". Igaz, sütött nekem palacsintát, de olyanokat mondott, hogy a hajam égnek állt tőle. Egy nyári kiállítás kapcsán csak megemlítette, „no, úrfi, láttam három vázlatát". Én úgy örültem, hogy hármat beválogattak a tárlatra, ő mégis azt a tanácsot adta, „úrfi, ha megfestesz valamit, azt tedd el, mert más meglátja és jobban megfesti", majd elkezdett Dantéről beszélni. Kötekedős fajta volt. Egy másik alkalommal azt javasolta, építsek a ház végébe egy jó katlant, ahol majd fazekassággal is foglalkozhatnék, „mert egyszer vége lesz ennek a fene nagy tehetségnek, és akkor miből élsz meg". Ő maga így is tett, a földjét összerakta, mintagazda is volt amellett, hogy alkotott. A második gyermekem születésekor is figyelmeztetett, vigyázzak, mert sok lesz gyermekből is.

Mesterének kit tekintett?

Bruegelt. Amikor Kufsteinben jártam, találkoztam A tardi helyzet, a Szerelmes földrajz írójával, Szabó Zoltánnal, és ő megkérdezte: „láttad a Bruegel-képeket Bécsben?" Mondtam, „igen". „Akkor nincs is miért többet járkálni" – tette hozzá. Szintén ő említette, hogy a festő ott kezdődik, ha tud ciklusban is alkotni, egy gondolatot végigvinni több festményen. Így festettem meg a Volt egyszer egy tél ciklusomat, a Mélység és magasságot, azaz lent és fent témáját, és így tovább. De ezekből csupán egy-két kép maradt meg, a többit megették a gyermekek.

Önarcképei elég gyakran visszaköszönnek festményein.

Erre csak az a magyarázat, hogy a festő a legolcsóbb modellje önmagának, de sokan mások is meg akartak mintázni vagy lefesteni. Román Viktor megmintázott hetedikes koromban, később Jecza Péter, Szakács Béla, Nagy Pál, Bordi András, holott az orromat eltörtem kiskoromban. A fülorrgégész egyszer megállapította, csodálatos, egyetlen csont sincs a helyén.

Volt úgy, hogy a képeimhez beállítottam a modellt, de volt olyan is, például egy gyergyói orvos, aki azzal az eltökélt szándékkal érkezett, hogy innét el nem megy, míg le nem festem, méghozzá két példányban, mert két gyermeke van. Őt megfestettem, de megrendelést soha nem fogadtam el. Nem akartam más elvárásainak megfelelni. Így is sok festményembe belekötöttek a régi világban. Az is baj volt, ha egy egész kenyeret festettem, amikor jussra adták a kenyeret. Ki is zártak emiatt a festőszövetségből, maradtam csak írószövetségi tag. Ha a marhák gyurakodtak, az is baj volt, pedig a marha az olyan. Gyurakodik. De feltételezték, hogy én azt is valamilyen hátsó gondolattal festettem. Az is baj volt, ha az ég színei között meglátták a magyar trikolór színeit. Hiába volt mellette több más szín is, azt már támadni lehetett. A háromkirályok imádása című festménnyel is sok bajuk volt, ezt ugyancsak a színei miatt támadták, no meg azért, mert nem volt egyértelmű, ki a három király a képen.

Azt megtanultam, a festő ne legyen optimista. Nincs annál szomorúbb, amikor ott áll a nagy fehér vászon előtt, és azt meg kell tölteni.

Sütő is mondott önnek egyszer egy olyat, hogy a nép pesszimizmusa viszont ne legyen a művész pesszimizmusa.

Igen, azt Sütő levélben írta meg nekem. Még diák voltam, és ezt a levelet magammal hordtam, a Szekuritátén vették el, amikor letartóztattak, de nem kötöttek bele. Sütő a verseim olvasván kezdte ki a pesszimizmusomat, hogy nem lehet azonos az én pesszimizmusom a nép pesszimizmusával.

Rólam sok szépet írtak és mondtak, pedig ma a főiskolára fel sem vennének. Én ugyanis csak az egyik szememmel látok. Fejben komponálom meg képeim térhatását. Kisgyermek koromban orbáncos voltam, és amiatt tompa látás alakult ki nálam, később az egyik szememre ez teljesen rátelepedett. Igaz, hogy a festő, amikor alkot, behunyja egyik szemét, hogy síkban lásson, nekem legalább nem kell behunyni a szememet. De van, aki ezt észreveszi a képeimen. Még Bécsben történt, hogy egy többdimenziós filmet akartunk megnézni a barátokkal, a nagy jelenetekhez speciális szemüveget adtak, de én bizony azzal nem térben, hanem duplán láttam a jeleneteket.

Most min dolgozik?

Több képen is. Egyszerre és felváltva. Van, amin várom, hogy száradjon a festék, hogy folytathassam, és van, amin a vásárló várja, hogy száradjon a festék, hogy elvihesse azt. Verset is mindennap írogatok, ha több nap dolgozik rajta az ember, az jót tesz a versnek.

A születésnapot hogyan szeretné megünnepelni?

Nem szeretek ünnepelni. Csak azt kívánom, hogy az unokám egészségesen felnőjön. Úgy érzem, hogy a világnak azt a részét, amit érdemes volt látni, láttam, és mint galambnak a tövisek között, sikerült átbújnom mindig a nehézségeken. Nem is akadtam fönn. Azt nem tudom, hogy ezt kellett-e tennem, de mást nem tehettem.

Forrás: http://www.hargitakiado.ro/acikk.php?c=MTA=&a=OQ==

Egyéni kiállítások

Marosvásárhely (1965,1968, 1971)

Csíkszereda (1965, 1993, 1995, 1996)

Székelyudvarhely (1965)

Kolozsvár (1968, 1976)

Parajd (1976)

Szováta (1976)

Kufstein (1974)

Hamburg (1987)

Budapest (1988, 1990, 1993, 1998, 2012)

Szeged (1988)

Stuttgart (1993)

Kiskunmajsa (1993)

Genf (1994)

Százhalombatta (1995)

Érd (1995)

Zsámbék (1996)

Kiskunfélegyháza (1996)

Gyergyószentmiklós (1997)

Vászoly (1997)

Pűpa (1997)

Párhuzamos életutak