„Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!"

„Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!" – mondattal nyitja meg Szarvas József 2007. március 15-én Viszákon a Pajtaszínház és Galériát, amellyel a színházat és a vidéket igyekszik közelíteni egymáshoz. A színész e törekvése nem a véletlen műve, s végigtekintve életpályáján nagyon is érthető.

Szarvas József 1958. június 5-én született Debrecenben. Gyermekkorát sanyarú körülmények között, a tanyavilágban tölti. Hentesnek tanul az Irinyi János Élelmiszeripari Szakmunkásképző és Szakközépiskolában, Debrecenben. 1977-ben jelentkezik a debreceni Csokonai Színházba segédszínésznek, ahol a jelentkezők közül egyedül őt veszik fel, majd egy évad után „pályaalkalmatlanság" miatt eltanácsolják. Problémát okoz „műveletlensége", illetve beteg szeme. Szarvas ekkor átszerződik a színház énekkarához. Hangjára többen is felfigyelnek (Poták Fridolin zeneiskolai énektanár és Varga Magda operaénekes), de érettségi híján semmilyen iskolarendszerű zenei képzésen nem tudják fogadni. Végül 1983-ban leérettségizik, majd – éppen a korhatár felső vonalán – sikeresen felvételizik a Színművészeti Főiskolára, Horvai István és Kapás Dezső osztályába. (Osztálytársai: Cserna Antal, Jantyik Csaba, Lux Ádám, Megyeri Zoltán, Román Judit, Varga Éva.)

1983-tól 1987-ig nemcsak színésszé kell válnia, hanem meg kell tanulnia tanulni, így több szempontból is meghatározó számára a főiskolán eltöltött néhány év. Szarvas József közel harminc évesen kapja meg a színészdiplomáját, így nemcsak vidéki származása, hanem életkora is frusztrálttá teszi a pálya kezdetén[1]

Vidékre szerződne inkább, de rangosabbnál rangosabb fővárosi színházaktól kap ajánlatot: a Nemzeti Színháztól, a Katona József Színháztól, a József Attila Színháztól és a Vígszínháztól is. Szarvas nem tartja magát eléggé felkészültnek, de bízva egykori osztályfőnöke, Horvai István támogatásában, a Vígszínházat választja. Még éppen főiskolás, amikor az Ascher Tamás rendezte Ördögök című előadásban megtestesíti Kirillovot. A kritika felfigyel színpadi jelenlétére.[2] Szarvast – saját szerepformálásán túl – Dosztojevszkij világa foglalkoztatja a leginkább ebben az időben, hiszen általa gyermekkora idéződik fel benne.[3]

Az 1990–1991-es évad kiemelkedően fontos a színész pályáján. Rendkívül meghatározó a találkozása 1990-ben Szikora János rendezővel, akivel Kárpáti Péter Az út végén a folyó című művét próbálják. Szarvas a mellbevágó, nyers valóságot hozza alakításával a Pesti Színház színpadára.[4]

1991-ben Valerio szerepét kapja az Eszenyi Enikő rendezte Leonce és Léna című előadásban, a Budapesti Kamaraszínházban. A színész ebben a szerepben is kiemelkedőt alakít, a kritika a tenyerén hordozza.[5] Szarvasnak a testhezálló szerepek a pozitív kritikai fogadtatás mellett számos elismerést is hoznak: az Országos Színházi Találkozó és a Színikritikusok Díjának legjobb férfialakításért járó jutalmát, illetve a Greguss Zoltán-díjat. Ez utóbbi kapcsán a gyakran kegyetlen kritikus, Molnár Gál Péter dicsérően nyilatkozik Szarvas József színvonalas művészetéről: „Hiteles szmokingban és történelmi jelmezben, tenyerébe befelé fordított cigarettával vagy hősileg. Életismeretét nem az irodalomból, hanem az életből hozta. Ismer alaposan minden társadalmi típust, könnyedén teremti meg a színpadon életes viselkedésüket. Szarvas, a fiatalságára máris nagy színésszé lett vígszínházi, mielőtt a főiskolára beiratkozott volna, hentességédként működe. Elvégezte korábban a húsipari technikumot, ahol – micsoda szeplő egy művész életrajzán! – vágásból négyese lett. Lehet, hogy marhát rosszul vágott, de tévedhetetlen anatómiai ismerettel boncol írott jellemet és szerepet."[6]

Szarvas szerepformálása bravúros Truffaldinóként Marton László rendezésében, a Két úr szolgájában (1992). A kritika szerint akrobatikusságával, dinamizmusával segíti az előadást ritmusban tartani.[7] Szintén 1992-ben, a Vígszínház emblematikus, Dühöngő ifjúság című előadásában Cliffet testesíti meg Rudolf Péter rendezésében. Ugyanebben az évben a színész Jászai Mari-díjban részesül.

Szarvas József számára meghatározó az önmagát megvakító Oidipuszt játszani Ács János 1994-es színrevitelében. A látását elvesztő Oidipusz szerepe kiemelten fontossá válik neki: az én-keresés fontosságát, önmaga megismerésének momentumát ismeri fel benne. Az alakítás hitelessége a személyes hangnak köszönhető.[8]

1996-ban szintén címszerepet játszik a Gothár Péter rendezte Dandin Györgyben. A pesti teátrum polgáriasságától eltér az a nyers valóság, amelyet Szarvas József hoz be alkatával a színpadra. Az 1997-es Olasz szalmakalap című előadás kapcsán – bármennyire is testhezálló akkor Nonancourt, faiskola-tulajdonos szerepe – a sajtónak már némileg kiábrándulva nyilatkozik a parasztfigurák vígszínházi megtestesítéséről.[9] Szarvas József tíz év után elszerződik a Vígszínháztól. Másra és újra vágyik, és ezt a változást sem a filmes munkák elszaporodása (a Szórád-ház főszerepéért Ezüst Nimfa-díjat kap), sem a vendégszereplések (pl. XX megtestesítése Mrożek Emigránsok című művében, a Pinceszínházban) nem hozzák el számára. Hálával gondol vissza a Vígszínházban eltöltött évadokra, de színészi fejlődése szempontjából előnyösebbnek tartja a Csiky Gergely Színház társulatához szerződni.[10]

Az elszerződés azonban nemcsak színészi fejlődés szempontjából meghatározó, hanem felveti a falu-város, vidék-színház kérdését is. Bár Szarvas alkata jelentősen meghatározza – legalábbis a Vígszínházban biztosan – a rá osztott szerepeket, mégis tiltakozik az ellen, hogy legfőbb erénye vidékisége lenne.[11] Később magát a színházat tekinti urbánus művészeti ágnak, olyan kifejezésformának, amely nem működhet a városon kívül. Következésképpen a falusi élettapasztalat nem lehet érdekes a városi ember számára a színpadon, illetve nagyon kevés helyzetben lehet az.[12] Ennek megfelelően a vidéki színész származását fel kell, hogy dolgozza, amely éppúgy jelenthet hátrányt, mint előnyt. „Én nem igazán szeretek Budapesten élni, mégis a fantáziám, a bennem élő bizonyítási vágy arra kényszerít, hogy maradjak. A vidéki származás minden színészre másképp hat; Págernek áldásos volt, Soós Imrének csapás. Én az önbizalomhiányt hoztam magammal. Most, sikeres színészként, programnak tekintem, hogy ezt feloldjam."[13]

1997-ben Szarvas József Kaposvárra, vidéki „elitszínházba" szerződik, ahol Babarczy László megérti, hogy a szerepkör tágítása fontos kihívás a színész pályáján.[14] A Csiky Gergely Színházban eljátssza többek között Iván, a rettentő címszerepét Mohácsi János rendezésében, valamint a Rendőrfőnököt Babarczy színrevitelében, A balkonban. Az eddig eljátszott szerepekhez képest valóban újakat hoznak a kaposvári évadok, Szarvas szakmai kíváncsisága azonban máshová irányul. Hálás a Csiky Gergely Színháznál eltöltött időszakért, ám a szabadúszás 2001-ben már több lehetőséget ígér, olyan rendezőkkel tud együtt dolgozni ezalatt, mint Tompa Gábor, Schilling Árpád, Iglódi István és Zsótér Sándor.

2002-ben Szikora János Szarvas Józsefet kéri fel az új Nemzeti Színház nyitóelőadásának, Az ember tragédiájának főszerepére. Ádám alakítása újabb önértelmezésre ad lehetőséget, és természetesen szakmailag is jelentős kihívás. Szarvas József naiv, kíváncsi férfiként tekint Ádámra[15], és a tragédia értelmezésében is ez a naiv kíváncsiság jelenik meg.[16] A színész aztán nemcsak Ádámot testesíti meg; hanem ettől az évtől kezdve a Nemzeti Színház társulatához szerződik, amelynek azóta is a tagja. A teátrum megnyitása óta fontosabbnál fontosabb előadásokban játszik. Dolgozik ismét Babarczy Lászlóval, majd Alföldi Róberttel, Balikó Tamással, Jordán Tamással, Znamenák Istvánnal, Novák Eszterrel, Viktor Rizsakovval, Bérczes Lászlóval és Vidnyánszky Attilával. Nívóként tekint a Nemzeti Színházra és társulatára.

2007-ben Viszákon, a nyaralójának falujában, gyökereihez visszanyúlva, ám az eddigi pályája során elnyert tudást hasznosítva megnyitja a kulturális eseményeket szervező Pajtaszínház és Galériát. Itt találkozik Szarvas József múltja és jövője, immár nem „gyüttment, hanem gyütt", hiszen Pajtaszínháza éppen azoknak az értékeknek (falu és színház) lehet találkozópontja, amelyekre sokáig egymást kizáróként tekintett. 2015. február 6-án elhangzott akadémiai székfoglalójában a viszáki kulturális élet felpezsdítésére mint a falu közösségére és a hagyományaira épülő tevékenységként hivatkozik. „Megértettem: a Pajtaszínház és Galéria lassú és alázatos munkával csak akkor tudja betölteni a közösségben elfoglalni szándékozó helyét, ha képes hozzájárulni annak hagyományaihoz, szellemi, épített hagyatékához, azok őrzéséhez, erősítéséhez, mentéséhez. Világos lett számomra, hogy új értékek létrehozása lehet vállalásom mozgatója. Olyan új értékeké, melyeknek gyökerük, múltjuk, históriájuk van. Olyan értékteremtő szándékot szabad kiteljesíteni, amely joggal vált ki örömet, büszkeséget a közösség tagjaiban."[17]

[2016]

[1] „Egy huszonegynéhány éves ember pályára kerül, ő még várhat 4-5 évet, én már 4-5 év csúszásban vagyok, és engem nem elégítene ki az, hogyha elkezdenék kis szerepekkel dolgozni és majd valamikor 35 éves koromra elkezdenék játszani is. Ettől nagyon félek. És azt hiszem, hogy ettől félek a legjobban, hogy nem tudok robbantani." Nyakas Szilárd: Színről-színre. Petőfi Rádió, 1986.11.01.

[2] „Számomra a dráma izgalmain innen, vagy túl, ahogy tetszik, egy felfedezés vált a legizgalmasabbá, Szarvas József negyedéves főiskolai hallgató alakítása." I.m.

[3]„A Kirillovot most egy picikét tegyük zárójelbe, Dosztojevszkij, az egész Dosztojevszkij-világ, nem akarom most bővebben kifejteni, de ahogyan én éltem, gyermekkorom ahogyan eltelt, az borzasztó módon fölidéződött bennem tavaly, amikor életemben először olvastam Dosztojevszkijt, és játszottam is." I.m.

[4]„A főszerepet, Janit, Szarvas József játszotta. Ő indította a darabot. Koszlott pulóverben, ócska nadrágban megállt a színpad szélén. Hátát nekivetette a falnak. Már ahogy belépett, behozta a hajnali felkelés nyűgét. A csontig hatoló hideget, az alig derengő fények rosszkedvét. Kezei között bögrét szorongatott, kéjes nyögések közepette szürcsölt belőle. Úgy ivott, mintha a forró italon kívül semmi jóban nem lenne része ezen a napon. Alkalmasint a többin se. Kockacukrot ropogtatott, lassan és hangosan. Talán, hogy nyomatékosan megédesítse az életét. Szarvas József játéka úgy hatott a Pesti Színház színpadán, mintha egyszer csak kitártak volna egy gondosan bezárt ajtót, mely a világ csúnyábbik felére nyílik. Az elegáns premierközönséget megcsapta a legkegyetlenebb, legnaturálisabb valóság szele. (…) Szarvas József alakításának élettartalma és elevensége megdöbbentette és letaglózta a nézőket." Stuber Andrea: Színpadon már nem bukik Valerio, a Jani. Szarvas József kacskaringói. Esti Hírlap, 1991.09.21.

[5] „Valerio szerepét Szarvas Józsefre osztotta, aki egy fiók-Balgát teremtett: józan paraszti eszű, talpraesett, kedélyesen bölcs figurát. Ez a Valerio elragadó: vitalitás, emberi esendőség, bumfordi báj. Csupa életerő. Valóságos életerőmű." I.m.

[6] M.G.P.: Szarvas Józsefnek… Népszabadság, 1991.05.09.

[7] „Szarvas József csodálatos akrobata módjára szolgálja fel a káprázatos ebédet mindkét urának, s közben már egy napja éhező saját magának is, megteremtve a Marton László rendezte, helyenként kissé vontatott, de többnyire elmés és ötletgazdag előadás kiemelkedő perceit." Esti Hírlap, 1992.02.20.

[8]„Olyan kevés lehetősége van az embernek egyes szám első személyben megszólalni a színpadon! Ez most ilyen lehetőség, és ez nagyon jó. Ezt a fajta énkeresést, amit az Oidipusban végig kell járni, ezt csinálom én egész életemben. Szerintem egy életprogram annak megfejtése, hogy ki vagyok én. A színház nekem azért nagyon jó terápia, mert adott esetben a szerepekben kiderül, hogy jé, ez is én vagyok, meg az is." Szűcs Katalin: A civil Oidipus. Vasárnapi Hírek, 1994.05.08.

[9] „Hát igen, ez afféle parasztfigura. Többnyire ilyen szerepben látnak a rendezők szívesen. Talán az az oka, hogy vidékről jöttem, a fizimiskám sugallja. Előbb-utóbb azért szeretnék a bumfordi alakokon kívül másmilyen figurákat is játszani." Kalapkérdés, Kurír, 1997.03.22.

[10] „Ha nem vagyok a Vígszínházban, akkor nem játszatom Kárpáti Péter: Az út végén a folyó című darabjában, amely ugyan hatalmasat bukott, de szerintem jó előadás volt. Egy ilyen erősen naturalisztikus darabot a Pesti Színház közönsége nem fogad be – a Katonában siker lehetett volna. Ezután a bukás után mentem be Marton László igazgatóhoz a felmondólevelemmel. De ő arra kért, maradjak. A színház és személyesen Marton próbált nekem való szerepeket keresni. (…) Megviselt, hogy én, a Víg egyik jól foglalkoztatott embere, a nézők számára mégsem tudok meghatározó személyiséggé válni. A vígszínházi publikum nem is igen ismer, alig játszottam a nagyszínpadon. Az Oidipusz királyban volt még ott főszerepem, az is a Színházi Sátorban. Jól érzékelte Marton László, hogy üzleti szempontból kockázatos fölengedni engem a nagyszínpadra." Bóta Gábor: „Megszólalni, ahogyan csak én tudok". Magyar Hírlap, 1997.05.24.

[11]„Nem hiszem, hogy a legfőbb értékem a vidékiségem, de tudom, hogy az alkatom sok mindent meghatároz." I.m.

[12]„Azt hiszem, hogy a szakmám, úgy ahogy van, nagyon városhoz kötött, urbánus. Egy városlakó nem feltétlenül kíváncsi arra az élettapasztalatra – mert nem tud vele mit kezdeni –, amit én fel tudnék mutatni." Bóta Gábor: „Arcom van, de nevem még nincs". Magyar Hírlap, 2002.01.25.

[13] Lázár Fruzsina: Élete delén jutott el a Paradicsomba. Magyar Nemzet, 2001.05.29.

[14]„Kaposváron olyan szerepeket játszottam, amilyeneket korábban soha. Hercegeket, bárókat, cárt, rendőrfőnököt. Babarczkyék megértették, hogy azért mentem oda, mert úgy éreztem, van még mit tanulnom." I.m.

[15]„Ádám egy naiv, kíváncsi férfiszerep. Én pedig naiv, kíváncsi férfi vagyok. Ezt a fajta kamaszbájt még mindig megtalálom magamban." Bóta Gábor: „Arcom van, de nevem még nincs". Magyar Hírlap, 2002.01.25.

[16]„A Tragédia-előadásunk arról szól, hogy itt vagyunk, Pap Vera és én, ennyi idősen, a mában, és innen tekintünk vissza. Számomra a szerepben éppen az a legérdekesebb, hogy a korommal és az alkatommal hogyan tudok valamit felmutatni a gyerekkorból, a felnőtté válásból és az elmúlásból is." Török Tamara: Tériszony – beszélgetés Szarvas Józseffel. Zsöllye, 2002. április.

[17] Szarvas József akadémiai székfoglalója. Elhangzott 2015. február 6-án.

Párhuzamos életutak