Vetró Mihály nemezművész, pedagógus, néprajzi gyűjtő, a Népművészet Ifjú Mestere Hajdúszoboszlón született 1967-ben. Közeli hozzátartozói között nem volt kézműves, iparos vagy művész, de az elődök mégis átadhattak valamiféle láthatatlan örökséget, mert a 17. században Itáliából Erdélybe költöző templomüvegező mester, Giovanni Vetro leszármazottai között találjuk Mihályon kívül az író Bereményi (Vetró) Gézát, a kolozsvári Vetró Artúr és a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművészeket is.

Alkotókedve, kreativitása már gyermekkorban megnyilvánult. Tanára, Fekete Borbála révén 1978-ban eljutott egy rajztáborba, ahol foglalkozásokat tartott a Nomád Nemzedék két tagja, Nagy Mari és Vidák István is. Velük tér nyílt a szabad gondolkodásra, a tárgyalkotás örömének megélésére.

„Láttam két felnőtt embert, aki úgy játszottak minden kezük ügyébe kerülő anyaggal, mintha gyerekek lennének. Talán már akkor tudatosult bennem, hogy nem muszáj felnőni… én talán nem is akarok felnőni. Azóta is ők a példaképeim a művészi munka terén."

Sok más természetes anyag mellett később Nagy Mari és Vidák István révén találkozott először a gyapjúval, annak nemezzé formálásával.

Középiskolás éveiben igyekezett mindentől távol maradni, ami szürke, ötlettelen, talmi. Ilyen volt az élet és a kulturális élet jelentős része az 1970-es és 1980-as években. A kisvárosi lét már alig különbözött a nagyvárositól, rohanó embereket látott és a múlttól való teljes elszakadást. Kereste az útját, egyre inkább a művészetekben találta meg világa kiszínesítésének lehetőségét. Közben a népi kultúrára is rátalált és rácsodálkozott: a még tanyákon élő idősek meséltek Mihálynak a természet- és emberközeli időkről, melyben annyi érték keletkezett. Dalok, táncok, mesék, mesterségek, tárgyak, valamint a túlélés és a megélés tudománya mind egyszerre, egy kultúrában.

A kamaszévek alatt többféle művészeti ágat kipróbált. Vágó Edit fizikatanár és annak testvére, Vágó László kezdtek Szoboszlón nemezelni, hozzájuk csatlakozott 1984-ben. Közben, néhány évnyi szünet után, újra találkozott a Nagy-Vidák párossal, akik Kecskeméten már elsősorban a magyar és a keleti nemezes hagyományok felgyűjtésével, újratanulásával és újratanításával foglalkoztak. A mester-tanítvány viszony gyorsan kialakult, és végérvényesen eldőlt, hogy ez lesz az ő útja, amelyen minél messzebb szeretne jutni.

Miért pont a nemez? Az anyagról magáról így nyilatkozott:

„Lenyűgöz, hogy az a puha, önmagában gyenge gyapjú az ember munkája által egy erős, szívós, tartós tárggyá lesz. Gondolkodhatok róla úgy, mintha rajzolnék, képszerűen, de kiléphetek vele több dimenzióba is."

A nemezelés sosem volt magányos tevékenység, foglalkozás, ahhoz mindig közösség kellett, család, nagycsalád, rokonok, esetleg céhes társak. Akárcsak az 1970-es évek Nomád Nemzedékének legtöbb tagját, Vetró Mihályt sem csupán a népi tárgyak újraalkotásának célja vezette a műhelyek alapításakor, hanem egy szellemiség feltámasztásáé is. E szellemiség alapját az értéket létrehozó közösségek jelentették. Annak a világnak is nagy szüksége volt ilyen csoportokra, és a jelen se lehet meg nélkülük.

Pályája elején tehát nem csak egy anyag, egy szakma, egy népművészeti ág mellett kötelezte el magát, hanem a népi kultúra átfogó megismerése és megismertetése lett a küldetése. Ebben az elhatározásában Galánfi András faműves, előadóművész és kultúraszervező, valamint az ő felesége, Schmidt Teréz nagyon hasonló látásmódja és szellemisége is segítette. Pap Gábor művészettörténész debreceni előadásain a néprajzi és régészeti anyag újraértelmezett interpretálása keltette fel az érdeklődését.

Egykoron a Kárpát-medence számított a sztyeppei nomád népek által létrehozott legalább 6-7 ezer éves nemezkultúra nyugati határvidékének. Eleink kerek sátraihoz, azok berendezéseihez még szükség volt e tudásra, ám a letelepedés után ez a hagyomány lassan elkopott, csak néhány viseleti darab (pl. süveg, szűr) és néhány használati tárgy (pl. lóizzasztó, játék szőrlabda) formájában élt tovább. Ahhoz, hogy Európában ez a technika újra gyökeret eresszen, keletre kellett menni, illetve a hazai töredékes anyagot a távolban megtapasztaltak segítségével újra kellett értelmezni. Ezt az úttörő munkát Nagy Mari és Vidák István kezdte el, majd Vetró Mihály is csatlakozott a keleten gyűjtő magyarok köréhez.

Első meghatározó élménye a manysik és a hantik földjén érte, amikor megtapasztalta, hogy a természeti népek milyen módon élik túl a legzordabb körülményeket is, illetve milyen boldog és kiegyensúlyozott az ő létük. Később azt is megtapasztalta, hogy a városba költöztetett családok hogyan vesztették el mindezt.

A kétezres évek elejétől már kifejezetten a nemezes hagyományok felgyűjtése volt a cél: Anatólia, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Irán, Kazahsztán - több út, más-más tapasztalatok, lehetőség az összehasonlításra. A török hagyományok felfedezésében Mehmet Girgic mester volt segítségére, míg a kirgizek tudásához Kendzsekan Toktuszonova segítette leginkább.

Ezek a tanulmányutak, néprajzi gyűjtések nem csak a technikák, az anyagok, a motívumok megismerésről szóltak, hanem e területek lakóinak erkölcsisége, hitvilága és mindennapjaik közelebb kerültek a kutatóhoz. A globalizáció az utolsó nomád csoportokat is elérte, de a tradíciók foszlányaiból még összeállítható a több száz évvel ezelőtti mindennapok és ünnepek képe.

„A nemez tökéletesen illeszkedik az ott élők gondolkodásához. Európai értelemben szegény emberek, de valójában mindenük megvan, mert csak arra vágynak, ami egy-egy nap, vagy egy-egy évszakban tényleg szükséges lehet...a juhok mindig ott vannak körülöttük, gyapjújuk mindig hozzáférhető, hajlékuk, és az abban használatos takarók, valamint ruháik jó része így folyamatosan biztosított...a nemezsátrak olyan nyugalmat árasztanak, ami nyugodttá teszi a benne lakót. Nincsenek szögletes részletek, minden kerek, íves, gyógyítja a lelket…ez igaz az általuk használt motívumokra is, hisznek abban, hogy ezekben bízhatnak, ezekre számíthatnak, óvja őket…de a gyapjú a gyógyításban is használatos."

A kutatás másik vonala a magyar hagyomány nyomokban meglévő emlékeinek összegyűjtésére irányult. Vetró Mihály művészi munkáját egyaránt segíti a régészet, a művészettörténet, a néprajz. Utóbbi esetében a művész szemében a mese, a monda, a ballada egy eredeti régi tárggyal egyenértékű, hiszen a mondott vagy énekelt örökség régen is megjelent a tárgyalkotás folyamatában formaként, díszként vagy főmotívumként.

A sikeres néprajzi gyűjtéshez jó kérdésfeltevésre van szükség, hiszen csak így kaphatunk hasznos válaszokat. Ehhez pedig tanulni kellett. A már említett Pap Gábor mellett V. Molnár József néprajzos, grafikus, a magyar néplélek kutatójának előadásai és publikáció jelentették az elméleti tudás legerősebb sarokköveit. A miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemen 2008-tól tovább folytatódott a felkészülés, itt a régészet és a magyarságkutatás volt a fő irányvonal. A kézműves szakember diplomáját 2014-ben Szombathelyen kapta meg, majd már a pedagógusi pályán való továbblépést célozva, Egerben, az Eszterházy Károly Egyetemen szerzett mestertanári minősítést tehetségfejlesztésből és vizuális kultúrából.

A szakmai fejlődést 2001-ben a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerése mutatja. Az elismerést kiérdemlő kollekció a nemez és a játék, valamint a nemez és más természetes anyagok kapcsolatát járta körbe.

Vetró Mihály kipróbálta a nemez minden ágát: alkotásai között találhatók takarók, szőnyegek, kabátok, mellények, cipők, kalapok és süvegek, tarisznyák, játékok és még ékszerek is. Munkásságának védjegyei a nagyméretű darabok lettek, de még az apróbb tárgyak esetében is érezhető a magyar népművészet hatása.

Korszakhatárokat szinte lehetetlen meghúzni, hiszen az indulás pillanatától megfigyelhető sokféle érdeklődés azt is predesztinálta, hogy több témához visszatért, azokat újrafogalmazta, de egynél sosem ragadt le. Hol a régészeti anyag hatott rá erősen, hol a keleti utak képei jelentek meg a tervezőpapíron, hol a népmesék figuráival töltött el egy-két évet. Úgy tartják, a művészek a korral komolyodnak. Mintha ez a népi gyökerű tárgyalkotásban éppen fordítva lenne. Ahogy egyre biztosabb a technikai tudás, ahogy egyre több előkép inspirálja, annál bátrabban kísérletezik. Mindez persze nem zárja ki egy egyre letisztultabb stílus létrejöttét. Nála is megfigyelhető ez az összecsiszolódott kettősség.

A jó pedagógusok meghatározóak voltak Vetró Mihály életében, talán ez is az oka annak, hogy fiatal éveitől kezdve törekedett a tudásátadásra, illetve a tehetségek felfedezésére, azok alkotói pályára terelésére. Az 1992 óta működő Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégiumban 2005-től a nemez fő szakként is választhatóvá vált, feleségével és alkotótársával, Árvai Anikó nemezművésszel és szövővel, a Népművészet Ifjú Mesterével közösen oktatnak. A pedagógiai munkáról így nyilatkozott:

„Régen nem gondoltam volna, hogy nekem bármi közöm lesz a pedagógiához, de mára a mesterség oktatása ugyanolyan fontos, mint az, hogy én nyúljak a gyapjúhoz. A lételemem lett. Nálunk a tanuló társa a tanárnak, nincs alá- és fölérendeltségi viszony. Ha a tanítványom nem jó szívvel veszi az én tudásomat, tanácsaimat, lényemet, akkor az haszontalan időtöltés, ami a végeredményen is megmutatkozik. Meggyőződésem, hogy ha az iskolák a művészeten keresztül próbálnák megszólítani a problémás, nehezen beilleszkedő gyerekeket, akkor sokkal nagyobb sikereket érnének el, sokkal több kiegyensúlyozott fiatal lenne…Mi Nádudvaron így állunk ezekhez a diákokhoz, és az eredmények minket igazolnak. Nem feltétlen kell, hogy mindenkiből kézműves legyen, de a mi iskolánk ad egy látásmódot, a magyar kultúrával alátámasztott világszemléletet, ami a fiataloknak, de a felnőttoktatásban hozzánk csatlakozóknak is segít eligazodni e krízisekkel teli modern korban."

Iskolán kívül gyakorta tartott és tart előadásokat szakmai fórumokon, táborokban, kulturális rendezvényeken itthon és külföldön egyaránt. Talán a legizgalmasabb szakmai kihívása az volt, amikor 2018-ban előbb Üzbegisztánban, majd a Kazah Művészeti Egyetemen felkérték arra, hogy tanítsa, azaz tanítsa vissza azt a nemezes tudást, amellyel éppen ezek a népek rendelkeztek, de az utóbbi évtizedekben engedték elenyészni.

Feleségével együtt 2004 óta folyamatosan publikál, napjainkig több önálló kötetben dolgozták fel a nemez és a szövés technikai tudnivalóit és történetét. Szakkönyveket írnak a nagyközönség számára, többet már le is fordítottak a környező országok nyelvére.

A publikációk másik része kifejezetten tudományos jellegű, nem egy közülük már a nemzetközi szakmának is szóló angol, orosz, török nyelvű anyag.

A nyomtatott irodalom mellett az internetes felület adta lehetőségekkel is él. Az általa kidolgozott tanagyagon alapuló honlapot épített, illetve a magyarországi és külföldi gyűjtések filmfelvételeit is közzé tette.

Vetró Mihály 2001óta aktív kiállító, hetvennél több önálló és csoportos tárlaton mutatkozott be Hajdúszoboszlótól Pápáig, Asztanától New York-ig. A kiállításokon való részvétel mellett mint szervező- rendező-kurátor is segíti a népi kézművesség ügyét.

Szakmai szervezetek közül a Duna-Tisza Közi Népművészeti Egyesület tagja. A népi iparművészeti tárgyak zsűrizésben is részt vesz, továbbá a zsűrizés szakági követelményrendszerének kidolgozása is az ő nevéhez fűződik.

A Magyar Művészeti Akadémia 2018-ban neki ítélte az Erdélyi Zsuzsanna-díjat. E szervezetben nem akadémikus köztestületi tag 2019-től, 2021-ben pedig levelező tagjává választotta és fogadta a Népművészeti Tagozat.

Alkotói pályáján a következő terve az évekkel ezelőtt elkezdett, a magyar népmeséket feldolgozó nagyméretű, 12 darabos nemeztakaró-sorozat befejezése. Az oktatás terén szeretné folytatni a Nádudvaron elkezdett munkát, táborokat, előadásokat szervezni minden korosztálynak. Vinni a nemezművészet és a népi kultúra hírét mindenhová, ahol befogadó egyént és közösséget talál.

Vetró Mihály egy interjúban idézte József Attila A Dunánál című versének részletét.

„Verset írunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem."

E sorokkal írja le azt az érzést, azt a kegyelmi állapotot, amely a művészi alkotás feltétele. Ugyancsak e beszélgetésben mesél a kirgiz nemezművészről, Kendzsekan asszonyról, akit arról kérdezett, hogy alkotás előtt megtervezi-e a formákat, motívumokat. Válasza egybecseng a magyar költő soraival:

„Dehogy, eszemben sincs, abból semmi jó nem születne. Hagyom, hogy az ősök vezessék a kezemet. Én lepődök meg mindannyiszor a legjobban, hogy a takaróra került minták mindig arról szólnak, ami mostanság velünk történik."

Az elmúlt évtizedek alkotásait látva nem lehet kétségünk afelől, hogy az ősökkel való együttdolgozás Vetró Mihálynak sikerült. A régmúlt jurtaépítői elégedetten biccentenének, talán még hátba veregetés is járna a jövőből jött magyarnak.

[2022]

Párhuzamos életutak