Lászlóffy Aladár

Lászlóffy Aladár (1937–2009) életrajza

Lászlóffy Aladár (Géza) született Tordán, 1937. május 18-án. A kolozsvári volt Református Kollégiumban érettségizett. Felsőfokú végzettségét a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerezte, magyar szakosként (1954–1959). 1958-ban nem engedték államvizsgára, amelyet végül 1971-ben tett le.

1959-től 1961-ig munkanélküli volt, illetve szabadúszó értelmiségi. 1961 novemberétől az Állami Irodalmi Kiadónál (annak kolozsvári fiókszerkesztőségében) dolgozott, mint lektor. 1962. november 1-től a Napsugár című gyermeklapnál szerkesztő 1969. december 31-ig. 1970. január 1-től 1970. szeptember 30-ig a Dacia Könyvkiadó főszerkesztője. 1970. október 1-től 1982. november 1-ig az Előre című bukaresti magyarnyelvű lap rovatvezető szerkesztője (kolozsvári munkatársa). 1982. november 3-tól a kolozsvári Utunk (1989 év végétől: Helikon) című magyar irodalmi hetilap „világkultúra" rovatának szerkesztője, közben a Korunk munkatársa is. Emellett 1994-től meghívott előadó tanár volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Magyar Irodalom Tanszékén. Tárgya: egyetemes kultúrtörténet.

1954-től publikált. (Első írása voltaképpen még gyermekkorában, a Dolgozó Nő gyermekmellékletében látott napvilágot, 1946-ban.) Kötetei 1962-től jelentek meg.

Hosszú betegség után hunyt el 2009. április 19-én, Budapesten.

Az életrajzot összeállította: Széles Klára (2012)

____________________________

Curriculum Vitae

Lászlóffy Aladár: Létlelet

Elképesztő, mi mindent tudnak az életrajzírók áldozatukról; én a saját életemre se emlékszem vissza egészen pontosan. Azt hiszem, csak azóta van ez így mióta egyszer úgy éreztem, hogy rám szakad az ég. Addig mindenen átütött az optimista alaptermészetem. Ésszerű magyarázatot, „természettudományost" (értsd: klinikait) nem tudok rá. Valószínűleg amilyen arányban veszélybe került a vége, olyan mértékben kezdett leszakadozni az eleje. Is! Ahogy az egyszeri kalauz, mikor észrevette, hogy mindig az utolsó vagonnal történik valami, hát sorra lekapcsolta az ,,utolsókat". Mindenesetre a poétikákban nemigen található válasz az afféle, igazán megindító ,,költői" kérdésekre, hogy ugyan mit is pótol az újonnan keletkezett érték mindabból, ami örökre odalett. Életem belső eseménysorára azért még viszonylag világosan emlékszem. Bizonyára mivel ez volt az érdekesebb, eseménydúsabb.

Gyermekkor

1937-ben születtem Tordán, Erdélyben, mely vidék még arra a négy háborús esztendőre sem került vissza, de a frontélményekből azért megkapta a részét. Ezek a külső történések is mélyen és korán meghatározták létemet, de titokzatos járatok jóvoltából valahol belül is nagyon hamar nagyon közel kerültem mindenhez. Különös hajlamom — mely előbb csak játék: megfigyelni és képzelegni — tenyészni kezdett: leírni, lerajzolni mindent, ami erre a célra megnyeri magas tetszésem. Csakis ezt,

legáldottabb képességem kellett észrevenni és fejleszteni, elképzelhetetlenül tapintatosan. Apánk egészen zsenge korunkban megkísérelte azt is, hogy engem és öcsémet, Csabát, akivel ugyanannak a literatúrának ösvényét tapossuk öregedő fejjel, jóval az első elemi osztály előtt megismertessen az írás-olvasás, sőt az algebra titkaival. Mindegy, a dologból mikorra mi lett, a külső események, iskolák szétlövése és újjáépítése, frontátvonulások fontoskodása sem akadályozta meg, lévén maga is pedagógus, hogy a meglehetősen tartósnak bizonyuló alapozást még holmi idegen nyelvi alapismeretek terén is elvégezze. Ennek ellenére kedvesen és kedélyesen provinciális lehetett mindenestől ez a közeg, amit már, az ötvenes években csak harminc kilométerre, Kolozsvárra beköltözvén, máris érzékelnünk adatott. Akkoriban gyermekfejjel, mint a kicsi sáskának az ezer mérföldek eleje, ez az első icipici ugrás elviselhetetlen megfeszüléssel és kimondhatatlan beteljesüléssel is járt. Talán innen van az az empátia, mellyel megértek minden emigránst, s egyben sosem tudok egyetérteni velük. Még ott valahol a lesötétített Tordán mégis megtörtént, egy családi mag jóvoltából, a csoda, ahogy csak távoli tudatos korok, nyugodt korok laknak majd együtt a gyermeklélekkel, semmi esetre sem a huszadik század közepén, világháborúkkal kínzott kisvárosok minirengetegében a szegényemberek, akiknek viszont szerencsére ama jövőbeli csillagtiszta hiperlaboratóriumhoz képest csak amolyan kőkorszakbeli és egyáltalán nem csupán erre a célra igénybe vett józan eszméletük áll rendelkezésre, hogy ablakhoz húzódó, esteledésekbe hoszszan kibámuló kölykeikből maguk mellé s a maguk helyére embert faragjanak. Ám olyankor, amikor annyiszor viselik el az éhséget a gyermekek is, az éhes fantázia nem bűn, ha különben is ezernyi körülmény inti óvatosságra és fogja kordába. Az önkiválasztott angyal valamilyen kezdetleges, de hathatós varázslattal megkaparinthat olyan, mondhatni, egészen normális és általános, csak különben rejtett és eléggé megfoghatatlan energiaforrásokat, mint a gyermekkori téli esték szaga, a család érzékhatáron kívül és felül is sugárzott melege nehéz időkben, feszültség idején. Minden józan ész szerint esetemben ezt legalább olyan fontosnak éreztem kultiválni, mint teszem azt az első gimnázium tananyagát. Mégis, öcsémmel együtt jó tanulók voltunk. Ő végig, az egyetemen is az maradt. Engem elrontottak közben. A közös, tisztességes indítás ellenére, mely egészében eléggé következetes, összehangolt hatás volt.

Feltétlen igazságérzetet és mindenbe való beleszólást tanultunk, ha jelenlétünkben bármi igazságtalanság esik. E meglehetősen naiv hozzáállás mindkettőnk esetében mindmáig állandó konfliktusokba való belesodródást jelent, kisebb-nagyobb dolgokban. Mindezek a ma233 guk tényszerűségből szokássá válásával vigyáztak, hogy az ember végül örök időkre csak egyféleképpen tudjon reagálni valamire. Az ilyen előzmények segítik vagy nyomorítják az ént odaemelkedni vagy zsugorodni, van, akinek edzik, ha nem, legyengítik a lelkét, hogy néha felfedezze: többet vesz magára, mint amennyit elbír. Alkati vonatkozásokon túl bizonyára ekkor dőlt el, hogy a lehetséges ,,kétféle" közül (az egyik mindig egyetlen bőrönddel, s mint az ördögszekér, tovább tud gurulni, a másikat tonnák kötik örökre a maga Kaukázusához) én a leláncolt lehetek csupán. Aki a mohácsi vész előtt elvált üknagytata újraoltási bizonyítványát is ,,gyűjti", halmozza, tartogatja. Melengeti. A felnőttek mint fejünk fölött messze elnéző hegyek állták körül ezt a forró kis világot, vidéket,

a konzervevő pilótákat játszó gyermekekkel a felfordított hokedliben, miközben felettünk valóban repültek a pilóták, nem csak a filmhíradókban. Mi folyton több hangulatban éltünk, a felnőttek csak egyetlenegyben. Ezt a többletet igyekeztem nem elveszíteni végig.

Délelőtt a trónteremben

Mikor még bármi lehettem volna, például festő, mert arra vágytam, egyszer csak észrevettem, hogy filológushallgató vagyok a Bolyai Egyetemen. Így csupán átvágni sikerült, déli órákban, az élet tróntermén, máris múzeumokba keveredtem. Múltimádatba és gyűjtőszenvedélybe.

Azt aránylag korán és tisztán megfigyeltem, hogy nem lesz időm unatkozni, miközben nem győzöm szelektálni a kínálkozó irányokat: keresztes lovagok vagy tankok kavarják meg a történetváró kamaszkori állóvizet, a reménytelen s a reményes szerelmek, epedések, lírázás, áriázás és egy véletlen családi utazás folytan a nagynéni gangbeli lakása és a többi színhely: az ötvenhatos október kellős közepén ébredtem, tizenkilenc évesen. Örökre megjegyzett és eljegyzett.

Életem külső eseményei kalandos hazakerülésem után a lehetséges szerencsétlen, aztán a lehetséges szerencsés fordulatokat vették. Odabenn, legbelül szerencsésen alakult: csalódások és újrakezdések, válások sorát is folyamatos építkezésnek sikerült felfogni, műhelygyakorlatnak a világ legnagyobb nyersanyaghegye és meddőhányója mellett. Sikerült rögtön az értékrendem szerinti erősebb és tisztább hatások felé lökni, gyömöszölni mindent, ami felsejlik. Megtanítottak felejthetetlen tanáraim és mestereim, vagy hatásuk felhalmozódván egyszer csak magam döntöttem úgy: az élet maga az el nem szalasztható, ki nem hagyható kísérletezés, mindenki számára jelentéses, csak pontosan kell róla fogalmazni a „jegyzőkönyvet". A nyelv bennem alszik, az erdélyi ember, a reneszánsz ember én magam vagyok, senkinek sem tartozom adózni semmilyen lelkifurdalással vagy alacsonyabb rendűségi komplexussal. Anyanyelvem, nyersanyagom képes összeköttetései révén mindent mozgásba hozni stb. stb. De ha ez a nyelv éppen nem akar többé általam valamit, verset, ahogy nem akarnak néha gyermeket az asszonyok, akkor az az alvó nyelv ellenáll és hallgat. Az én szenvedéseim tehát a nyelvben szabályoztatnak. Miként a világ szenvedései a fizikában szabályoztatnak. Azok a semmihez sem hasonlítható dolgok, amelyek ott a horizonton átmenekülnek, nem is megkülönböztethetőek, pedig ősidők óta üldözik őket az avantgárd kutyái, mint valami áruló Aktaiont. Rendkívüli és idegesítő hajlammal bírok minden megőrzésére, eltevésére, amolyan lelki befőttek készítésére egy bizonyára soha be nem következő lelki vasárnap délután esetére, amikor majd éppen ezt vagy azt a napunkat, emlékünket, hangulatunkat szeretnénk kibontani.

Ezért fért meg nálam — mint, tigris és a szelíd őz" — a formabontás szélsősége a klasszikum imádatával. Végig. Csak más-más került előtérbe. Amikor legvirulensebben avantgárd volt a versem, akkor voltam betege a régi pénzeknek is. Rómától Rákócziig csupa ósdi belbecseknek, a dühöngő esztétikai és etikai törvényszegések világában. Bizonyára védekezésül is. Gyűjtés a legőrültebb s a legtágabb értelemben: ahogy a vitorla „gyűjti" a szelet.Így meg is marad lassan beálló öregkoromig, értelmezni merem a legkétséggelkísértőbb pillanatokban is, amikor minden egyéb gyűjtését már hajlandó vagyok csak hívságnak tekinteni ama „semmit nem viszünk a sírba" bölcsessége alapján. Mert ez a tágabbik gyűjtés éppenséggel az, amit titokként a sírba is szívesen elviszek.

És ez a ,,múzeum" működik is szépen, ha nem is olyan láthatóan, mint az akváriumba friss levegőt préselő kicsi buborékoló zümmögvények, mint a bojler vagy a ventilátor. De időt buborékolt belém, olyan oxigénszegény helyzetekben, ahol a szánalmas kétéltűségünk valóban három időben is élhet. Tekintetem a nyugdíjas ceruzavégeimre esik. Ez nem gyűjtemény, csak aggmenház, obsitos eszközeim menhelye, asztali invalídusok-dómja. Jogunk lehet egy dobozban meghúzódni, ami alatt még hátravan... Mi is? Hátha legvégül arany és márvány helyett és nyomdafesték helyett és film meg CD helyett csak azért is ennyi, ez, egy marék ceruzavég marad belőlünk, híres Földünkből, s ebből olvassák ki, fejtik meg visszamenőleg az egészet. Ki tudja, miben lakozik maradandóan legtovább az (írogató, lépegető, robbantgató) ember!

,,A halál az, amire egy szabad ember legkevésbé gondol, lévén a bölcsesség nem a halálon, hanem az életen való elmélkedésben" — vallom Spinozával. Különösen majd akkor fog ez a korai felfedezés nagyon jól, mikor a lábon kihúzott infarktusok után, kórházi éjszakákon rá kell ébredni, hogy valamihez nagy-nagy kedvet kell találni még, különben vége, ezt nem lehet már letudni, se kipihenni, ezt a fáradtságot, ezt a csalódást, hogy nem úgy volt semmi, hogy hiába éreztem tetterőt mások helyett is akár kilencven évhez, már — igenis „már" — az ógörögök óta „nem támogatnak", csak szerencsére korábban nem vettem észre. Hogy éppen az értelem az áruló, mert élet nélkül is megmarad. Te jó ég! — a gondolat nem elég, hogy fenntartson ebben a bölcsességet ihlető rendszerben! De én ki fogom jelölni a pusztulás évi napjait, hogy a többi a munkáé lehessen. A többit az időtől kapom, s az időnek hagyom. Itt vergődöm a halandóság buborékjában, s ha elpattan, mit ér, hogy ismertem a csillagokat is, nem védenek meg beáramló mérgétől az elmúlásnak. Az idő egyszerűen korom hangulatának emlékére feltűzi újabb függönyét a nap elé, ahogy a táj nyugati egén van már egy Mátyás korabeli függöny, egy Zsigmond korabeli, egy Anjou-kori, s így a legrégibb időkig. Kivel tárgyaljak tehát: a természettel vagy a történelemmel?...

Meszes már a határ

Nem tudom, kitől származik az a szellemesen tömör meglátás, miszerint a múlt az egyetlen dolog, melyet azután is birtokolunk, miután nem rendelkezünk vele. Saját tanúvallomásom is meg fogja erősíteni, hogy mindig is nyakig krízisben lucsog a világ, bukdácsol válságból válságba, s közben egy kis Botticelli, egy kis Bach-muzsika. Holt árán halhatatlan. Ezért nem kell lépre menni, s elhinni a javíthatatlan sopánkodóknak, hogy bármelyik kor járhatatlan borzasztó volt. Mert az is volt, persze. S közben más is.

A történelem számomra attól is ,,költői", mert dialektikája, ha nem tetszik a szemináriumi terminus technicus, akkor a kotyogása (a szó valamennyi értelmében) oly végtelen, hogy még a ,,bizonyítékait" sem lehet fetisizálni. A legszörnyűbb korok is a ,,legjobb törvények" alkotására törekedtek, s ha csupán azt ismernénk, ezt néznénk, ezt tudnánk róluk, a saját magukról hagyott szándéknyilatkozatokat, papírforma szerint minden rendben is lenne. Ám ez a nem máson, csakis önmagán iskolázott kollektív (szadomazochista) ítélőképesség mégis megérdemli a Dr. Emberiség címet, rangot és jelleget, mert hála neki, aztán a nagy történelmi vásárbontások után minden a helyére is kerül. A kérdés csupán, hol is az a hely. Nálam például — na, nem a fejben: cédulákon. Hát igen, a cédulák, melyek mint valami zsinórpadláson féken tartott esedékes havazás, lassan elborítják az előadásom. De hát olyan körülmények közt éltünk, mikor nem lehetett csak úgy befutkosni a kiherélt s zárt osztállyá előléptetett könyvtárakba. A magyar irodalom elmúlt évtizedeit is volt, aki Biafrákban és Bangladesekben dolgozta át, a technika ilyen irányú vívmányainak kényelme nélkül, mikrofilmek és egyéb effélék nélkül. De akkor is akadtak, akik szerették karnyújtásnyira tudni a maguk legalább megkaparintható dokumentációját vagy önnön szellemi múltjuk történetesen el nem kobozott ,,archívumát", vagy legalább panoptikumát. Itt van mindjárt a szürke mezei olvasás, mely egy életen át eltart. Lehet ez rendszeres vagy rendszertelen, alkalmi, hivatásos — nem attól függ, hogy ,,mi marad meg". Előfordulhat, hogy tíz munkán rágódsz, mint valami egérke, s a tizenegyediken csak altatóul, kétoldalanként, s váratlanul onnan ugrik be a ,,komoly" mozaikkő. Ki nem ismeri ezeket a gondokat és örömöket a könyv proletariátusában! A szempontok és magán technikák végtelensége. És védtelensége. Van, aki bármit olvas, mindenből csak ugyanazt látja meg, szívja ki: a maga fő témáját, mint a mesebeli lány, aki a sövénykerítésből is aranyat fon. Adottság vagy szerencse dolga. Amit még szorgalommal se lehet egészen pótolni. Kinek mi szolgál forrásul, vízgyűjtő medence gyanánt, ebbe beleszólni nevetséges, sznob fontoskodás csupán. A szintézis nem kompiláció, és bizonyos szempontból minden és mindenki kásahegy. Az egész virtuális információhalmaz együtt egy mesebeli méretűvé dagadt kásahegy immár. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés — a megfigyelés megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége. Érzelmi életünknek folyton témái akadnak. Eddig... addig mindenen átütött a világ látványát mindenestől

felfogó és elfogadó alaptermészetem. Hiszem, hogy ez is inkább örökség, ez volt a gének munkája, dolga; a többi a saját szerzeményem. Mint Chopiné a Száz éve már... Apám egyik kedvenc mutatványa volt kirándulások alkalmával, hogy miután kihívott versenyre: ki talál előbb négylevelű lóherét, s mi egy idő után, már türelmünk vesztve, hajlottunk arra, hogy nincs is négylevelű lóhere, ő könnyedén felmutatott egyet. Mindig talált négylevelű lóherét. Négy másodperc alatt halt meg, amikor eljött az idő... Mennyi lehet még hátra? Most már legokosabb lenne, hogyha a puszta időt gyűjteném. Ki hogyan csinálta? Azt, amit vállalt, ami fontos volt, amit ki kellett pipálni. Milyen sorrendben? Amit, mert szerette, élvezett is. Derekasan megbirkózni a kicsinyes napi tennivalókkal s a kozmikus méretűvé vetülő személyes testi bajokkal — ennek az ívnek mentén feszül az életrajz; hogy mint valami rakéta, őrjöngve menekülhet nékem volt néha magamból, míg magamba nem találtam: abba a másikba, a szisztematikusan kivégzett üdvhadsereg-katonába és kommandó töltelékbe, vasárnapi magamba, ama bűnös, önmaga árán megkímélt, megváltott ép-emberbe, mely tényleg a nagy E-vel írható emberiség alapegysége, mozaikköve lehetne?

Tulajdonképpen mindig, egy életen át csillapítani, fékezni kellett magam, kedvenc kis bánatokkal, hogy túlságosan ki ne törjön, mindent fel ne borítson elemi eufóriám, el ne bohóckodjam egy szép napon az egészet. De ez is csak azért volt, mert legbelül ott bujkált valami kiheverhetetlen, csak tulajdon életemből meg sem érthető tragikum, mélabú, hogy tulajdonképpen egy életen át csiklintanom és babusgatnom kellett kedvenc játékokkal és reményekkel, különben olyan elemi és indokolt elégedetlenséget termelt vagy talált volna ki ez a palackba zárt szellem, hogy elpusztíthatott volna minden esélyt bennem, körülöttem. Még mielőtt mindenre okom lett volna. Most már van.

In: Curriculum vitae, Bp. 1995, Kortárs