Ács Margit

Csak víz és levegő (1977)

Ács Margit első könyve, a Csak víz és levegő című elbeszéléskötet 1977-ben jelent meg: az író, a Szépirodalmi Kiadó lektora, ekkor 36 esztendős. Életidőnek nem sok, mi több, kivált visszafelé tekintve, akár az emberi élet legszebb korának-stációjának is nevezhetjük, pályakezdésnek ugyanakkor kissé megkésettnek tetszik. Életrajzi vallomásaiban, több helyütt is, beszél erről az író. Rejtegetett, vallja, öt éven át: „A novellák 1970-től gyűltek a fiókomban, Domokos Mátyáson kívül nem tudott róluk senki…. A kiadói tapasztalatok nyomatékosan figyelmeztettek, hogy milyen keserves sorsa van az irodalmi közéletben az önjelölt, a tehetségtelen tollforgatónak. S kiütötte a tollat a kezemből a nagy tehetségekkel való találkozás is, a csodálat. Első novellám ezért szinte véletlenül született meg: valami házimunka közben egy párbeszéd hangzott fel a fejemben, jópofának találtam, s hogy ne felejtsem el, hozzákezdtem lejegyzéséhez, de akkor már a szituációt is kitaláltam hozzá, meg kicsit kipofoztam. Domokos Mátyásnak megmutattam, és ő álmélkodott, hogy ez egy épkézláb novella abból a fajtából, amit mindig is kedvelt. Ha fanyalgott volna, alighanem felhagytam volna a novellaírással, mert a magam tekintélyének elvesztésénél csak az aggasztott jobban, hogy féltehetségű novellistaként kínos helyzetbe hozom a férjemet a pályán. Ám hogy biztatott, ki akartam próbálni magamat, vajon a kétszereplős novella után tudok-e négy szereplőt életre hívni".[1]

Lektori munkája mellett Ács Margit ekkor már kritikákat, könyvrecenziókat is írt, folyóiratokba, bizonyos rendszerességgel a Magyar Nemzetbe, s a férj, Domokos Mátyás biztatása, meg a belső szorítás, hogy „annyira nyomasztani kezdett a távolság belső értéktudatom és az ügyeske-okoska fehérnépnek kijáró lekezelő bánásmód között, hogy nem bírtam tovább", döntött, és „beadtam a Magvetőhöz a kötet kéziratát, és ezzel párhuzamosan folyóiratok szerkesztőségeibe is szétküldtem a novellákat". A folyóiratok elfogadták az írásokat, a Magvető visszaküldte a kéziratot, így hát, bár ellenére volt, Ács Margit első kötetével, Illés Endre támogatása mellett, a saját kiadójánál, a Szépirodalminál debütált.

Valójában jóízű, derűs pályakezdésnek látszik, sikeresnek is mondható, habár az a belső értéktudat, Bahtyint idézve az önmaga számára való én, és a mások számára látszó én, a külső szakmai megítélés korántsem lett szinkronban egymással. A fogadtatás igen vegyes volt, emlékszik az író[2] az „első kötetesek díjától a lebunkózásig terjedt a skála, jobbára „finomnak" minősítették az írások tónusát, történeteit elsősorban szerelmi történeteknek, s „finomságomra mentségként szolgált női mivoltom."

Valóban, ezt a női mivoltot szinte mindenki és szinte azonnal észrevette, fölemlítette. Az első elbeszéléskötetben öt írás olvasható, s mindegyik főszereplője nő, vagy éppen: nők (Néhány trükk): a kritikusok jelzői, s hogy Ács Margit a női lélek megszólaltatója, nem tűnik fel tehát mégsem túl nagy tévesztésnek. Azzal együtt sem, amit Határ Győző ír[3]: „a nőiesen duruzsoló, érzelmeskedő, ráérősen elterpeszkedő, avagy kompulzíve pletykáló nőírók" között az ő női hangja meglehetősen új hang: Ács Margit „ugyanis az írói alkat alkímiájának szokatlan keveréke: maszkulin szellem, de úgy férfias, hogy elnőiesedik, mihelyt íját nekifeszíti; ugyanakkor nőies is (kivált a szerelmi aktus női oldalról való ábrázolásában), de mihelyst elnőiesedik, s azon rajtakapja magát, azonnal facsar egyet izmain, s hangja férfiasan fanyarra változik."

Ács Margit írói belépője prózatechnikai értelemben nem mutatott sem feltűnően érett, netán túlérlelt rutint, zökkenésmentesen gördülékeny magabiztosságot, ugyanakkor tapogatózó, bizonytalankodó, kísérletező helykeresést sem. Valamiképpen csak kész volt. Írásmódja: alakfestési, helyzetteremtő készsége, cselekménybonyolító, dialógusteremtő ébersége, szerkeszteni tudása vitathatatlanul jelzik az írói tehetséget, de a lélektani-realisztikus eljárásmód akár „konzervatívnak is tekinthető", (Márkus Béla), kivált a posztmodernnek nevezett új próza feltört-széttört, darabolt szerkezetét, megszaggatottidő-ábrázolást tekintve. Ács Margit témaválasztása, szereplőinek társadalmi státusa sem különösebben újszerű (művész, bíró, mérnök, háziasszony, tanácsi potentát, tanársegéd, elhivatott munkásőr, szinte fél-analfabéta munkáslány és főként, de nem kizárólag, értelmiségi, egyben zömmel városi környezetük). Hacsak abban nem, ami éppenséggel felborzolta a kritikákat olvasó Ács Margit kedélyét! Hogy mindegyik korai elbeszélésében a külvilág és a belső értékrend ütközésén, élményén-érzésén merengő nők az írások központi figurái, Ács Margit tehát, igen, a női lélek megszólaltatója.

S hogy kik ezek a nők?

Valéria, a negyvenegy éves, színésznővé lenni nem tudott előadóművész, aki a nálánál évtizedekkel fiatalabb, beatzenész fiúval bonyolódik az ízlése ellen való, egyéjszakás kalandba (Párás, meleg szél); a Hiány nevesincs anya-figurája, aki erősen konformista lánya eljegyzési vacsoráján s a maga múltján tipródik-monologizál, 56-ban eltűnt fia fájdalmas emlékétől gyötörtetve; az Opusz 0.1 kirakatot bámuló Jusztikája, aki úgy válik a novella hősévé, hogy a történet látszólagos főszereplője, a beszélgetés irányítója a vele, ott a kirakat előtt szóba elegyedő fiú; a Néhány trükk szerelmi háromszögellési pontjain hol itt, hol ott bizonytalankodó, a fiatalabb vetélytárssal küzdő Ilona, meg a vetélytárs, Ilona szeretőjének nagyon is ifjú felesége, Edit; és a Csak víz és levegő Kamillája, aki egy megalázó szerelmi kapcsolatból próbál ép lélekkel kimenekülni.

Már első kötete alapján látható-tudható: a szerző az erős közéleti érdeklődésű, a történetek jelen idejében élő, tehát a konkrét társadalmi közeghez kötődő, konokul önfaggató-önvizsgáló, társadalmi és nemi szerepének, státusának ismérveit pontosan tisztázni akaró nők lélektani realizmussal megrajzolt változatait írja: pedig, ahogy vallja, dehogy akart ő realista író lenni! Elbeszéléseinek alapkonfliktusa a kötet valamennyi írására jellemző: ezek a nőalakok önérzetükben, érzelmeikben megsebzett lányok-asszonyok, a megalázottság traumája kíséri-kísérti őket, és nyomában, fölfeslő sebként, ott az önbecsület vesztő kudarcérzet, a belsőleg mélyen átérzett megalázottság. Az első kötet fülszövege is utal erre: „hatalmas súlyokat emelnek az elbeszélések hősei: önmaguk, múltjuk, tisztázatlan kapcsolataik súlyát", a sarokba szorított, csapdába csalt lélek károsodott önvédelmi reflexeinek terhét. A hősöknek ez a makacsul önelemző magatartása, a nézőpont alapvető perszonalitást sugalló hangoltságával egyetemben: „Az ember a tükör előtt. A bennem lakozó lét, ami valamivel több, mint ami én vagyok."[4]

A Hiány című novella azonban más tartalmak miatt izgalmas írása a kötetnek.

Az elbeszélés anya-figurája, miközben a történet fő sodrában önmaga múltjával, a maga egyszerű, de biztosnak tudott értékeivel próbálja szembesíteni a vőlegénye hol rendszerbarát, hol cinikusan-cinkosan távolságtartó szüleinek jobb módot kiügyeskedett életétől elalélt; előttük a saját szüleit, otthonát szégyellő lányát; s miközben az eljegyzési vacsora kínos-keserves pillanatait is próbálja elsimítani, megéli, újra éli a maga személyes tragédiáját is. Az 1956-ban, az elbeszélés jelen ideje szerint már tizenhét éve eltűnt, a felkelők oldalára állt, fegyvert is fogott fia újbóli, immár végleges elvesztésének gyötrelmét. Az elbeszélés egyetlen, nagy, mély lélektani erővel megírt monológ, ily módon minden az anya nézőpontját, értelmezését tükrözi. Jelezve, hogy az anyai fájdalom minden egyéb, a szülők, a lányuk és a jövendő nászék közötti társadalmi-politikai eredőjű konfliktust, világ-értelmezést, minden racionális okfejtést felülír. Innen az is, hogy a halál másíthatatlan tudatánál fájdalmasabb az a már irracionálisan lényegtelennek tetsző kín, hogy milyen is volt, lehetett ez a halál. Nincs is ebben az érzékeny szövegben a munkásőr apa (nevelőapa) és a fiú közötti politikai vitának mély politikai tartalma, vitathatatlan érvrendszere, hithű kommunista, a rendészekhez fegyverrel csatlakozó apa és az ellenük is fegyvert fogott forradalmár fiú egyként politikai panelekben vitázik egymással. „Mi bajod van neked velünk?"-kérdi az apa. Ő élmunkásként kapott lakást, sztahanovistaként „jobbnál-jobb beutalókat", mindezzel a munkával szemben (mert munka volt, kemény és valódi erőpróba) Ferike csak az „örök erkölcs" nevében ágál; s hogy: „átvertek benneteket". „Szédült taknyosok", mondja az apa, „magának kimosták az agyát", feleli a fiú. Az anyai nézőpont nem engedi meg az indokok-igazságok közötti választást, hiszen az anya látja, tudja, hogy a politikai ellenfél nevelőapa, a férje, a társa, zabigyerek fiának örökbe fogadója, felnevelője is mélységesen szereti, szerette a fiút: mindkettőjük igazságát elfogadja, s a maga módján mindkét igazság erős. De jogosnak tetszik az az írói panaszszó, hogy a kritikák zöme igen sokáig, kisregényei kapcsán is, csupán a „női hétköznapok kis, szürke epizódjait" látta az írásokban, bár „finom", „szerbantalos" fuvallattal. S hogy - többnyire - nem óhajtották észrevenni az írónak például az épp e történetben megnyilvánuló, határozott társadalom-érzékenységét, éles figyelmét, amellyel a korszak politikai két(sok)arcúságára, egyáltalán: a magyar történelem máig érvényes példázataira figyel s hogy: beszél róluk!

Beavatás (1979)

Holott a Beavatás, a következő mű, már minden szerbantalosan finom tónusai ellenére, s majd a második elbeszéléskötet több írása is, igen erős kontúrt adnak ennek a keményen a közéletre fókuszáló szemléletnek. A kisregény 1979-ben jelent meg, a második könyvét tehát már nem „dugdosta" a szerző, alig két esztendő telt el a novelláskötet kiadása óta, és - ismét a Szépirodalmi Kiadó – napvilágra hozta a velencei utazásról szóló, két fiútestvér és egyikük felesége utazásának, és egy itt is felbukkanó szerelmi háromszögnek, a férj megcsalatásának, meg a nő önerőre ébredésének végül is, szomorú, de katartikus történetét. Károly és a fivére, Ambrus, valamint előbbi felesége, Laura, kiszállnak a velencei „Stazione Ferroviaria Santa Lucia szűrt világítású peronjáról a déli napfényre", és megpróbálják szemmel befogni az előttük lévő képet. Először jutottak el Nyugatra, a lagúnák minden képeslap-fotót megszégyenítően felkavaró szépségű városába. Ez a filmszerűen erőteljes vizualitás, leíró képiség végig az elbeszélésmód sajátja marad, s már a bevezető oldalakon határozott karakterjegyekkel ruházza fel a hősöket is. Hogy Ambrus testileg csúnyább, ugyanakkor magabiztosabb, leereszkedőbb, tájékozottabb, fölényesebb, vagyis mégis vonzóbb, érdekesebb, mint a preciz, aggályoskodó, de gondoskodó, megbízható, azért persze nem adoniszi termetű Károly, s hogy épp ebből (is) alakulhat majd az érzelmi káosz. Ambrus, ez az okos, de „teknősbéka" küllemű, összességében vonzó férfi a Laurával közös (a férj pihen) muránói kirándulásán, egy sebtében bérelt szállodai szobában viszi kísértésbe, a kísértésnek ellenállni nem is akaró, a jófiú, rendes Károly kicsinyességétől, pénzfogásától már irtózó, a „Károlytól való örökös kiszolgáltatottság" miatt halovány elégtételt venni is óhajtó Laurát. Megtudjuk azt is, milyen személyiségjegyei vannak, milyennek ismeri a lányt a két férfi: hogy Laura az értelmiségi fiúk között, akik „irtóznak mindentől, ami szokványos", „csak" egy gyógytornász, s hogy mindenkor kisebbrendűségi érzése lehet csak mellettük, Velencében is, s ez a betoppanás első órájában tisztázódik. Laura az intellektuális alávetettségéből, az örökös habozás és bizonytalankodás állapotából próbál, tudva-tudatlanul kitörni, a Beavatás tehát lehetne egy pompásan realisztikus háttér előtt zajló, szépen fényképezett, hiteles lélekrajzú megcsalatás és elhagyatás, elhagyástörténet. S értelmezhetnénk a címet is úgy: Laura megismert valami mást, mint amit addig tudott férfi és nő ágybéli kapcsolatáról, meg úgy is: Velence beavatta őt egy addig nem ismert, értéket és nem égtájat jelölő nyugati világ kulturális csodáiba, avagy, elbeszéléseik révén, beleláthatott az ott turistáskodó, bármikor bárhová eljutó ír fiú és amerikai lány a három magyar számára ismeretlen külső-belső szabadságába. Lehetne a nő önmagára eszmélésének története is, merthogy Laura, bevallva férjének a muránói kalandot, azt is megérti: sem Károly, sem Ambrus nem neki rendeltetett, összecsomagol, és – egyedül, az örökös és megszokott károlyi segítség nélkül, a folytonos alávetettség-érzettől megszabadulva – nekiindul az állomásnak. Lehetne tehát a mű egy felszabadult, megnyugodott, végre önértékére ébredő nő katartikusan jó véget ért története.

De a Beavatás a csak szerelmi háromszögtörténetnél jóval több.

A kisregény a két fivér és a Velencében turistáskodó ír fiú szemléleti, világértelmezési vitája is: építészet-filozófiai és- pszichológiai, vallásfilozófiai, morál-filozófiai, irodalomtörténeti és históriai, művészettörténeti, társadalomtudományi, reálpolitikai elemzések, eszmefuttatások keretében. S ez az érzelmi szállal szemben erőre kapó intellektualitás, ezek az eszmecserék rejtik a regény legizgalmasabb eszmei közlendőit. Épp a magyar történelem és a nagyvilág, kelet és nyugat szinte históriai örökségként hordozott különbözőségéről szóló szócserék, viták töltik meg a kisregényt intellektuális többlettel, emelnek a lélektani alapokra, a szerelmi szálra tágas társadalom-filozófiai, eszmei, ideológiai boltozatot. A folytonos keleti frusztráltságról, és az ezzel szembeni nyugati érdektelenségről és közönyről. A szabadság sokféle értelmezéséről, egymáséihoz nem is hasonlítható ismérveiről, tartalmairól, kiterjedéséről, korlátairól, az erő, a nagyság és a leigázások, a tatár pusztítás, meg török uralom miatti szabadsághiányos századok örökös váltakozásáról. Kivéve a regényidő magyarországi, szocialista rögvalóságának lényegét, amely sem részleteiben, sem összességében nem volna a minden tekintetben szabad beszélgetőtárs, az ír Harry számára értelmezhető. A magyarok tehát meg sem kísérlik felvilágosítani őt sem a disszidálás fogalmáról, sem a kapitalista országokba utazás útlevél-mizériákkal korlátozott szocialista szokásrendjéről, sem az ezen utak finanszírozásához szükséges valuta törvényileg szabályozott keretéről, s a mindezek miatti nemzeti szégyenérzetről, zavarról. De arról igen, hogy csak egy nem kelet-európai gondolhatja, miszerint a „foglyul ejtett szabadság gyászolása… maga a múlt század eleji romantika", mert a kelet-európai nemzet(ek) szabadság-képzete nem azonos az amerikai (vagy itt: ír) alibi szabadságával, a bliccelés, az iskolakerülés, az „örök kiskorúság", a felelősség-elhárítás vagy éppen a felelősség teljes tagadásának szabadságával. De nem azonos azzal a végtelen és gátlástalan önállósággal sem, amellyel az amerikai lány, Joan utazza végig a szüleitől kapott pénzzel Európa országait, mert nem azonos a mégoly teljes egyéni szabadsággal. S hogy Magyarországon „egészen más modellje és mítosza alakult ki a forradalmárnak és az osztályharcnak", mint ahogy azt az olasz ifjúkommunisták képviseletében röpcédulázó Enrico véli (a kisregény ezzel kapcsolatban a kelet–nyugat szabadság-felfogás ellentétei mellett a két fivér nézeteinek különbözőségét is megvillantja). Meg arról, hogy – legalábbis Harry, a meggyőződéses világpolgár szerint - sem a szülőhaza-gondolat, a hazához kötő érzület, sem a történelmi-tudat, a nemzettudat nem igazán lényeges szempontok egy ember életében, s hogy érdekesebb az egyes ember, mint a nemzet, számára konkrétan a három magyar, mint a magyarság, mely fogalommal ő nem tud mit kezdeni, nacionalizmusnak gondolja a róla való örökös beszédet, s ez viszont nincs ínyére.

A beavatás tehát, a kifejezésben rejlő szakrális fuvallattal, talán az a kísérlet, vagy: az is, hogy a magyarok históriai eseményekkel megokolható, a „múltjából ráháramlott" érzékenységét, frusztráltságát, félelmeit, kisebbrendűségi érzését, bizonyítási vágyát, túlzott önérzetét vagy túlzott önérzet nélküliségét valamiképpen megértessék a két, mindebből valójában semmit nem értő, mindezt teljes közönnyel figyelő alkalmi turista-társsal. A Beavatás a keleti és a nyugati ember, társadalmi ember, állampolgár egymást felvilágosító, beavató, valójában kétséges eredményességű igyekezetének jól megkomponált, izgalmas regénye is.

Kard, korbács, alamizsna (1983)

Az 1983-as elbeszéléskötet, a Kard, korbács, alamizsna első írása, a szimbolikus tartalmakat sejtető című A hídmászás örökös bajnoka, s a címadó elbeszélés hasonló módon, habár nem hasonló mélységű érveléssel ütköztet politikai-szemléleti nézeteket.

Az első elbeszélés két hőse ugyanis egy – a kezdetkor – tíz-tizenegy éves fiúcska és a fiatal tanára, s ez az élethelyzet eleve lehetetlenné teszi az egyenrangú partneri viszonyt. A történet helyszíne egy Duna-közeli kis falu. A fiatal tanár, aki négy évet tölt a falusi iskolában, származását, élethelyzeteit, gondolkodásmódját tekintve pontosan a kommunista meggyőződésű családja gondolkodásmódját képviselő fiú ellentéte. Jómódú budai ügyvéd gyereke, aki bár a háborúban teljes árvaságra marad, ám épp ez az árvaság, tehát a jó származás segíti őt az egyetemig, de ott sem talál igazi szellemi támaszra. Az elbeszélés cselekménye szerint a tanár mintegy ráneveli, ránevelni szeretné kis tanítványát arra: lásson, ne csak nézzen. Hogy ne rágódjon azon az agyonfőzött, agyonfertőtlenített kásán," amit a tankönyvekben talál; hogy ne azt az „ifjúsági szemetet" tömje a fejébe, ami épp kéznél van otthon.

A címadó elbeszélés vitázó, egy meghívásos vacsorán társalgó szereplői is eszméket csattantanak egymáshoz, a rendszer-kompatibilis és a „defetista, vagyis Zsiga és Brúnó egymásnak rugaszkodásában. Nem is a már Ács Margit újra és újra bonckés alá tett témáját: a létező szocializmussal jól együtt élő, remek önérdek-érvényesítő képességből vagy naiv hitből, netán közönyből, esetleg félelemből rendszerhű, és velük szemben a kételyekkel küzdő, vagy közönyösen, netán cinikusan érdektelen alakjainak, nézeteiknek összeszikráztatását tartjuk az elbeszélés kiemelkedő gondolatának. Hanem azt a lassan megvilágosodó, bizonyossággá érő gyanút, amellyel a rendszerrel szemben morális kétségeket fogalmazó Brúnó, a vacsoravendég, épp a vendéglátó Zsiga lakásbelsőjét nézegetve döbben rá: ez a lakás egykor belügyi lehallgató lakás volt, lényegében fiatalkori barátja, Zoltán „irodája". Ő maga pedig egy sikertelen beszervezési kísérlet gyanútlan, hülye, naiv alanya: amikor úgy vélte, csupán egy beszélgetés erejéig hívta fel magához Zoltán. Akivel gimnazista diákként „1957 elején, egy politikai okokból foganatosított csoportos kizárás kárvallottjaként" egyazon bírósági ügyben szerepeltek, egyazon rendőrségi kihallgatásoknak vetették őket alá. Brúnót kicsapták az iskolából, de más gimnáziumban folytathatta, Zoltán további sorsa ismeretlen lett előtte. S évekkel később, egy tanfolyamon találkoztak. Abban a lakásnak hitt irodában derül ki, október 23-a tizedik évfordulóján, hogy mivé lett az egykori forradalmár fiú, aki pontosan „tudta, mit tesz" 56-ban, s gyűlöletét a tudatlan, „mindent megúszó" „hőzöngő taknyosokra", a történetben konkrétan Brúnóra zúdítja. Zoltán zsarolhatóságát éppen ez a tudatos vállalás okozta. Talán ez az elbeszélés emlegeti a kortárs irodalomban először a lehallgató szobák tényét, s teszi láthatóvá a beszervezés koreográfiáját, módszertanát, embertaposó, megszégyenítő, életeket tönkretevő gyalázatát. Az olvasónak nincs kétsége afelől, hogy az ötvenhatos tettei miatti zsarolással szembeszegülni nem képes, megtiport életű, gyűlöletbe roskadt Zoltán bűne korántsem csak egyéni-személyes, sokkal inkább rendszerszintű bűn.

A kötetből nem hiányoznak az olyan típusú novellák sem, amelyek az első elbeszéléskönyv, meg a Beavatás kapcsán kimondatták a kritikusokkal az Ács Margit számára nemszeretem véleményt: írásainak lényege, hogy avatott kézzel játszik a női lélek bonyolult hangszerén. s e lélektani szenzibilitás legmegkapóbb példájának a Csendélet című novellát gondoljuk.

Az írás egy magányos, anyjával élő nő, már a kapott nevével is valahogy erőtlenített, kicsinyített, önállótlanított Gituska néhány órájának története. Bevásárolni indul a Klauzál téri csarnokba, olcsón akar venni pár dolgot, holott tudja, ő „mindig rosszul járt, mindig becsapták". Az író itt is, most is hőse kész jellemrajzával indít: „ő az a fajta ember volt, aki a döntéseit később megbánja, aki úgy fog bele a dolgokba: „Hiába, tőlem csak ez telik. Én sajnos ilyen vagyok". A bevásárló út fő állomása a madárkereskedés: hogy az elpusztult nőstény madara helyett újat vegyen a bánatában a bögyét már kopaszra csipkedő hím mellé: Gituska társa ez a magányban vergődő madár, persze, hogy szimbolikus az életkép. A bolt fojtó vadszaga azonban furcsán felkavarja, ilyen lehet a dzsungelszag, a dzsungel pedig azonos a szabadsággal. A nő őrzi magában az émelyítő szagot, hazamegy, s anyja szemrehányó tekintetének kereszttüzében nekilát ebédet főzni. A tejbe áztatott máj rózsaszínje, az orrából tűnni nem akaró vadszag, egy korty vodka a kamrapolcra, a tisztítószeres üvegek mögé rejtett flakonból: és Gituska torka dugig lett sírással, mert eszébe jutott a szabadság szó. S ahogy a májat szeletelni kezdte, a szétszivárgó vér láttán „Gituska arca elzsibbadt, különálló maszkot alkotott a feje előtt, az arca csontváza előtt, ami mögött az agya meglepően józan maradt. Most ráismert az érzésre, ami eltöltötte. Szerelem. – és egy név." A szinte brutális erővel rátámadó érzés, a sajgás egy régi, be nem teljesülhető, tőle elorozott, családos férfihoz fűződő, emiatt az anyai erőszakkal durván szétzúzott kapcsolat, egy részegítő szerelem emlékével üti szíven.

A gyanútlan utazó – Az esély (1988)

Az 1988-as könyv, A gyanútlan utazó – Az esély című kötet a két kisregényt tartalmaz: egy „abszurd" történetet és egy nagyon is reális lélektani elbeszélést: utóbbi a sérülékeny személyiségű, semmiképp nem szokványos, feltűnő női hőseinek sorába illeszti az elbeszélés Olga nevű, idősödő, ám igen szép, s szépségét a fiatal meny-jelölt igazi, ifjúi szépségében, meg egy kései, s fiatalabb férfihoz fűződő szerelem visszfényében megfürdető nőalakját.

Az első kisregényben Ács Margit gyanútlan utazói, a két barát, szinte észrevétlenül, pottyannak egy kisváros szélére, furcsaságok és kalandok közé, s lassan kezdenek ráeszmélni arra, hogy nem mindennapi világba kerültek. Hogy ez az abszurditások földje, s arra is rá kell ébredniük, hogy távolról sem az utópisztikus szépségek, jóságok, igazságosságok terepe. Mert, hogy itt senkinek sincs azonos énje, ön-azonosság tudata, s múltjuk elvesztésével jövőjük sincs. A városlakóknak nincsen emlékezetük, minden reggelre elfelejtik az előző napot, nem tudják, kik ők, hol laknak, vannak-e gyerekeik, van-e családjuk, minden nap más és más lakásba térnek be, s élik a lakáshoz illő életet. Ha betér valaki, lehet belőle férj, feleség, szülő, gyerek, ha másnap munkába indulnak, az a munkahelyük, ahová éppen bemennek, ha fodrász megy a villanyszerelő műhelybe, hát úgy, ha fordítva, akkor úgy. Az abszurditás olyan mértékű, hogy logikus kérdéseknek – a két barát eleinte ezzel is kísérletezne – nincs értelmük, s hogy miért nem omlik össze az egész város, miért nem maradnak óvodában, iskolában a gyerekek, miért működnek mégis, a „tökéletes emlékezethiány" ellenére, a közszolgáltatások, arra teljesen elfogadható válaszként elég a „valamiképpen", a „valahogy mégis". Ebben a városban nemcsak egyéni, de közösségi tudat sincs, ily módon sem egyéni, sem közösségi történelmi emlékezet sincsen, illetve „csupán az aznapi újságcikkek kivonatolása alapján készül, mindazonáltal az egyszer volt forradalmat elhallgatják, átírják, akárcsak nálunk 1956-ot, s még annyi minden mást."[5] Itt „teljesen esetleges, hogy kinek mije van", természetes a „fedezet nélküli szócséplés", és sajátos módon, mindaz, ami eleinte „totális anarchiának látszott" valamiképpen, valahogy „halványan tagolódni kezdett, rejtett áramlások" jelentek meg, valami rendszer mégis kirajzolódott, bárha véletlenszerű és esetleges módon is.

Ezt a történetet az olvasói megértés, a ráismerés, az értékelés tölti-töltheti föl értelmezhető tartalmakkal: hogy nem utópiát, hanem anti-utópiát olvas, épp az ellentétét a szebb és jobb, a tökéleteshez közeli, a vágyott világnak, s hogy a városlakók viselt dolgai, jellemképük egyre több hasonlóságot mutatnak a két utazó odahagyott világával. A barátok egyike magabiztosan igazodik el a város naponta felbomló rendjében, élvezi a felelőtlenség, a kötelesség nélküliség állapotát, a tét nélküli létezés laza könnyedségét, másikuk önmaga identitásának megőrzéséért küzd, s elhagyja a várost. A nyom nélküli elmúlás víziója ebben az Ács Margit elbeszélésmódjától, de legfőképpen történeteinek környezetétől és helyenként erős valóságtartalmától különböző, minden ízében fikciós elemeket felvonultató műben találja meg az elmondhatóság autentikus formáját.

Az esély című kisregény műfajképlete szerint a nyitó keret-jelenetében a menynek való, de Olga fiától, Miklóstól már elszakadt, Olgához azonban kötődő Zsuzska, a zárlatban az idős Olga vizslatja-vizsgálja, elemzi, mintegy összegzi önön életútját. A közbeeső jelenetekben az író elbeszélői nézőpont váltásokkal, narrációcserékkel, idő-keveredéssel, a hosszú élettörténet szövevényes eseményeit (valójában Olga sorstörténetét) szétosztja a nőhöz kapcsolódó figurák között. Olga életét a többiek értelmezik, magyarázzák, ezt a mozaikos szerkezetet, talán a Mészöly-féle kaleidoszkópos szerkezetnek is nevezhetjük. Olga történetének felidézésében Ács Margit az egybefüggő szövegfolyamot, az egyenes ívű szerkezetet megtöri, részekre tagolja (e részeket kis csillaggal is elkülöníti: segítve az olvasást), ám a részeket nem a történésekben uralkodó okszerűség, ok-okozati kronológia fűzi egybe, hanem az asszociációs ritmus. Olga: ahogy az életútbeli társak, barátok, a röplabdás sporttársak, ahogy a fiának menynek remélt Zsuzska látják őt. Ahogy a férj, s ahogy a nagy, az utolsó szerelem, Ilár látja: aki „túl szép és túl fiatal" Olgához, de akiről mégsem tud lemondani, ebben a történetben nem egy éjszakányi időre, de hosszú hónapokig őrlődve a kapcsolatban. A kisregény sűrűre szőtt, ezer apró eseménnyel, életképpel jeleníti meg Olga évtizedeit, a sokszálú viszonyrendszert, de ennek a szerelemnek a leírásakor lelassul az elbeszélés ritmusa, mintha visszaállna az egyenes szerkezeti ív, Olga elmerül az emlékek felidézésében. A záró jelenet egyértelműen Olga önmegtartó erejét, összeszedettségét mutatja: bár élete során számtalan helyzetben kellett innen-onnan ráosztott szerepeknek megfelelnie, s bár ez az életút a többiektől elkülönülés és a szerepekbe merevedés sorozata is volt, s „kényszerpályákon haladt az élete", s bár az utolsó nagy szerelmet épp Zsuzska orozza el tőle: mindezt Olga már fölénnyel és nyugalommal viseli.

Kontárok ideje (2011)

A kisregény-kötet után több mint két évtized telik el Ács Margit alkotó pályáján szépirodalmi művek nélkül. Majd csak 2011-ben, amolyan születésnapi ajándékként jelentkezik ismét elbeszéléskötettel. A Kontárok ideje a rendszerváltás története, jegyzi meg a könyvről, amolyan közmegegyezéses alapvetésként, szinte minden kritikusa: s okkal, joggal. A mű, lényegében minden mismásolás, szépítgetés nélkül a rendszer-váltás éveire utal (Márkus Béla); a novellákból a rendszerváltozás éveinek történetei bomlanak ki, 1988-94 között, a történetek középpontjában pedig jellegzetes értelmiségi figurák állnak, életük igen szorosan összekapcsolódott a nagy politikai változásokkal (Erdész Ádám); a „kontárok ideje" a magyar közelmúlt legkülönösebb időszakát mutatja be, a rendszerváltozás, rendszerváltás, kerekasztal-forradalom, bársonyos forradalom idejét (Nagy Gábor). A Kontárok ideje novelláiban Ács Margit a rendszerváltás hajnalának furcsa, nem várt bonyolultságát, eszmei zűrzavarát, a politikai erők sajátos koreográfiájú hadműveleteit, egymást lődözését jeleníti-örökíti meg. Nincs ezekben az írásokban metaforikus célozgatás, nincsenek megfejtendő jelképek, feltöretlen kódok, nincs politikai, ideológiai sugalmazás: nyílt és egyenes véleménymondás van. Hősei határozottan vállalják politikai meggyőződésüket, s osztják meg az olvasóval reményeiket, csalódásaikat, ítéleteiket.

A novellákban az írót a közéleti esszéiben is megfogalmazott kételyek, intellektuális, ideológiai, politikai vélekedések, értelmezés-kísérletek, a helyzetelemzés foglalkoztatják. Például a katona fiait látogató szülőket (Buta állat a krumpli); a kertjében szöszmötölő, a világtól egy falusi házba elvonulni kénytelen értelmiségi asszonyt, tanárnőt (Kontárok ideje); a még szélütött vénségében is Kádár-hívő nagyanyját látogató nőt, az unokát (Doktorátus); az az MDF-es képviselővé lett, megalázó támadások kereszttüzébe kerülő tanárt (A te dolgod), a váratlan, esti csengőszóra rémülten összeránduló, MDF-szervező orvosnőt (Bársony). A „prózaszünetben" közéleti esszéket író Ács Margit számára, láthatóan maradt elmondanivaló a rendszerváltás bőséges ellentmondásairól a novellákban is. A Kontárok ideje tematikailag az esszékhez, legalábbis azok egy részéhez kapcsolódik, ám, főként az elbeszéléstechnikai hasonlóságok alapján, kötődik a korábbi prózakötetekhez is.

Izgalmasnak tűnik fel ez a tematika, amely egy korszak masszív, helyenként politikatörténeti, másutt egy, a rendszerváltás alaki jegyeit több-kevesebb sikerrel meghatározó értelmiségi csoport szociológiai lenyomataként is értelmezhető. a szerzőnek a közéletiséggel, a közéleti etikával, a morális igényességgel, meg a politika és a morális elvárások gyakori össze nem egyeztethetőségével kapcsolatos gondolatait közvetíti. Az elbeszélt történetekben erőteljes szálként van jelen az értelmezési intellektualitás, okkal, hiszen a figurák is többnyire a városi értelmiség képviselői, a novellahősök életét a töprengő önelemzés határozza meg most is, ötödik prózakötete igazolja, hogy Ács Margit szemléletmódja következetesen értelmező szemléletmód, tehát hősei sem kerülhetik ki ezt a korántsem könnyű feladatot. Ács Margit szinte leltárát adja, szinte aforisztikusan összesíti a rendszerváltás főképp értelmiségi kudarc-élményeit. (Roppant lesújtó ellenpéldákkal is szolgálva: a Kontárok ideje falubéli munkásembereinek, a közeli kőbánya magánkézbe adása, ebből következően részleges bezárása, az áldott profit mindenhatósága miatt munkanélküliséggel fenyegetett férfiak szinte reménytelen sorsa; a Te dolgod „kis szikár" vasutasáé, aki milliárdos sínlerakó gépen dolgozik, az ő tévedésén utasok élete foroghat kockán, a keresete pedig épp hogy súrolja a minimálbért; vagy az új rendszer padon élő hajléktalanjainak riasztóan szaporodó száma.) Ez a leltár a rendszerváltás első, korai időszakáé, de máris terjedelmes. Érzékelni lehetett, hogy a nép „szabadságvágyával" „valami nem stimmel", valahogy nem volt szinkronban az elbeszélés hőseinek, a cselekvő embereknek a saját undora a „mutyizó, hazug pártállamtól", és a nép szabadság-vágyának ereje, a népi aktivitás. Hogy néhány emberről már az elején teljes bizonyossággal tudható volt: „küldetése van", s hogy nem segíteni, ellenkezőleg, megakasztani kívánja a feladat végrehajtását. Mi több: már közeli jó ismerősökről is kiderült, hogy csak „beépültek a mozgalomba", nem akartak mást, csupán belülről tudni mindenről. Letaglózó tapasztalata az írónak, s hőseivel ki is mondatja: „Elhamarkodott személyi döntések születnek, felszínes információk alapján meggondolatlan véleményeket hangoztatunk, és elsüllyedünk a kicsinyes problémákban". S folyik a helyezkedés a „mozgalom központjában", a legdeprimálóbb észlelet pedig: a politikai tagozódások barátságokat szakítanak szét, nem egyszer gyűlöletet ébresztenek egykor jó viszonyban lévő munkatársak között. A kötet elbeszélései egyértelműen, bár nem szabályosan, füzérbe rendeződnek, a szereplők ki-bejárnak egyik szövegből a másikba, megjelennek egymás történeteiben. A Kontárok ideje történetei az 1988 táján kezdődő évtizedforduló korszakát fölelevenítve elsősorban nem is annak a gyökereit mutatják be, írja Vasy Géza, hanem a kiszélesedését, az elmérgesedését. „Húsz év múltával két nézőpont jelenhet meg az elbeszélésekben: nyomatékosan az akkori jelen idő, képzetesen a megírás ideje. Húsz év távlata egyértelműbbé teszi a megfogalmazásokat, a szemléletet, hiszen minden elmúlt év egyre bizonyosabbá teszi, hogy amit az elbeszélő szereplői megéltek, az tényleg úgy történt." A kötet komoly individuális és szociológia látleletet adó mű (Nagy Gábor), nehéz lélegzetű elbeszéléskötet.

A hely hívása (2000)

Bőséges előszóval vezeti be a 2000-ben megjelent tanulmány- és esszékötet (A hely hívása) szemléleti-tematikai járataiba az olvasót Ács Margit.

A szemléletibe: „Most népinek, nemzetinek, konzervatívnak (következésképpen jobboldalinak) minősül az a látás-és gondolkodásmód, ízlés, mondhatni szociális beágyazottság, amely negyven évi értelmiségi-írói pályámat meghatározta, ami az enyém". Vagyis, írja, egy másik újnak a várásától minősül konzervatívnak azon haladárok szemében, azok terminológiája szerint, akik viszont attól haladárok, hogy „mindegyre felülírják, ami volt". A népi-nemzeti meghatározása viszont, véli, még a fentieknél is bonyolultabb. Az eredeti jelentés módosulásával már régen számot kellett volna vetni, ő maga szívesen nélkülözné is a torzult fogalmat, de ha közmegegyezéses módon nem lehet, akkor számára a mi hangoztatott nemzeti jelzőnk pontosan azt jelenti, mint például más népek (olasz, francia, norvég, stb.) simán, jelzet nélküli patriotizmusa.

Szemléletének etikai alapját, etikai modelljét egyfelől Bretter György két írásában véli megtalálni: a Zsögöd faluról készült, a „valamit mindig létrehozó, egyedit termelő én" tanulságával, s azután Bretter Berzsenyi-képében, amely arra figyelmeztet: „Berzsenyi-tudatunkban elfojtottuk az elszalasztott lehetőséget: az önmagáról mintát vevő kultúrát". Másfelől Heller Ágnes Berzsenyi-portréja említődik, azaz maga a Berzsenyi-magatartás: „itt, ezen a helyen, ebben a korban, azokkal a szellemi eszközökkel, melyek az övéi és senki máséi, lehet „jobbítani" is.

Vagyis alapvetése a szerzőnek, hogy tanulmány és kritikai témáihoz morális, etikai szemlélettel nyúl, s ez a morális nézőpont az alakítani, jobbítani, a „központot" keresni, a megtartani értékkereső szemlélete. Ennek megjelenése elsősorban a nagyformátumú, nagyobb lélegzetű esszékben, vita-anyagokban követhető nyomon: például a Balassa Péter tanulmányához kapcsolódó, a magyarság és a magyar zsidóság kapcsolatát elemző A kisebbség, a többség s az ember; a Fundamentalista modernség vagy megújulás, vagy az Irodalom-e a népi irodalom, A közhelyek évelő természete stb. A kötet másik nagy tematikai egységével, a kritikákkal kapcsolatban Ács Margit leszögezi: míg az esszéket a nyolcvanas évek óta észlelhető „közéleti-szellemi háborúk" váltották ki belőle, a kritikákat, portrévázlatokat csupán a „rezonőr s olykor a médium közvetlen funkcióját ellátva, és sohasem a birtokbavétel, a felülkerekedés rejtett ingerének hatása alatt" írta. Többek között portrévázlatokat Vas Istvánról, Nemes Nagy Ágnesről, Fodor Andrásról, recenziókat, kritikákat például Bajor Andor, Pilinszky János, Hajnal Anna, Mándy Iván, Bálint Tibor, Hubay Miklós, Szilágyi István, Lázár Ervin, Ladányi, Kertész Imre, Balázs József, Gion Nándor, Bodor Ádám, Ottlik Géza, Orbán Ottó, Ágh István, Nagy Gáspár könyveiről.

A tematika sokszínűsége, politikai és irodalmi értelemben vett oldal-függetlensége igazolja azt a szerzői közlést, amely szerint számára a „kulcsszó alighanem a szervesség". Amely jelenti szemléletében az adott természeti és történeti lehetőségek érvényesülését, a lenti és a fenti szervülését, amelyet első generációs értelmiségiként, a „talajtalanság triviális zavartságában" élt meg; de jelenti, a kritikaíró, a műbíráló számára a „méltóságteli szabadságot", hogy: „minden a maga módján létezhessék". A szervességre áhító író a tanulmányaiban, kritikáiban is ezt a személyességgel áthatott, rokonszenves szemléletet érvényesíti; hogy ne sajátíthassa ki egyik szellemi-irodalmi irány a kulturális életet, ne lehessen egyetlen művészet és szellemi áramlat „letéteményese a mának és a holnapnak.

A 2006-os megjelenésű Jeleneink és múltjaink írásai sem mutatnak alapvető változást ebben a tekintetben.

Látható, hogy változatlanul erős Ács Margitban az elméleti, teoretikus témák iránti vonzódás: e kötet esszéiben egyre szélesebb kitekintésű, egyre tágasabb horizontú például a nép-nemzeti irodalom és eszmeiség értelmezési szándéka; hangsúlyos a rendszerváltás eszmei közegének, az értelmiség helyzetének, szerepének vizsgálata. Például: a Kölcsönös garancia – Nemzet és irodalom; a Németh László 1945 utáni tanulmányait elemző Az üdvös, a szükséges utópia, amely írás, mintegy új példázat, kiegészítés gyanánt, szoros, elemző közelségbe vonja a Németh László-féle társadalmi utópiát a rendszerváltó utópiákkal; s változatlan kíváncsisággal, konoksággal töpreng a „népi író" fogalmán. A kötet kritikái részben az alkotói munka szoros nyomkövetését jelzik, ebben a könyvben is szerepel például Szilágyi István-könyvelemzés (korábban az Agancsbozót című regényt vette górcső alá Ács Margit, itt a Hollóidőt); s figyelme például Tőzsér Árpád, Jókai Anna, Albert Gábor, Sárközi Mátyás, Sigmond István, Görömbei András egy-egy művére irányul.

Ez a kötet alkalmi kisesszéket, és interjúszöveget, oldottabb beszédmódú műfaji formákat is tartalmaz, az írótól megszokott igényességgel és alapossággal, stilisztikai árnyalatossággal fogalmazott szövegeket, de üdítő zárásaként a most is súlyos, nehéz, meglehetős olvasói koncentrációt is igénylő esszékötetnek.

[2016]

[1] Kéziratban

[2] „Már-már szabadnak érzem magam saját magamtól is". Beszélgetés Ács Margit íróval, esszéistával, kritikussal. (Nagy Borbála Réka), Helikon, 2013/4.

[3] Határ Győző: Ács Margit. I.m: H.Gy.: Irodalomtörténet. (Kritikák, a BBC és a Szabad Európa Rádióban elhangzott könyvismertetések anyagából, vál. és szerk.: Lakatos István.) Békéscsaba. 1991. Tevan Kiadó.

[4] M.M.Bahtyin: Beszédelméleti jegyzetek (1970-71), I.m: M.M.B.: A beszéd és a valóság. Gondolat, 1981. Budapest

[5] Vasy Géza: Amatőrök és profik. Ács Margit: Kontárok ideje, Hitel, 2012/9.