Ádám Gyula

„Azt mondják, senki nem tudja, milyen lehetett Krisztus arca, mindenki másként ábrázolja, de én úgy éreztem, tudom” – meghökkentő mondat, Ádám Gyula fotóművésztől származik. Legutóbbi albuma, a Transylvania Catholica szülőfalujában, Csíkkarcfalván tartott bemutatója alkalmával hangzott el, amikor az alkotó gyermekkora Krisztus-élményéről számolt be.

Ádám Gyula fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja a felcsíki Csíkkarcfalván született, ott töltötte gyermekkorát, s tanulmányai, majd művészi szárnybontogatása és kiteljesedése idején is oda tért vissza minduntalan feltöltődni, támpontokat keresni. A szülőfalu magas falakkal kerített temploma meghatározta az életét, az volt számára a szent hely. Gyermekkorában a sekrestyébe jártak hittanórára és énekórára, s a két óra közötti szünetet a templomban játszva töltötték el: kergetőztek, bújócskáztak, elbújtak a szobrok mögött vagy a szószékben. S e játékok alkalmával a templom képeit egészen más szemszögből láthatta, mint a szentmiséken, akár meg is érinthette őket. Ekkor tudta meg például, hogy a képeket olajjal festették vászonra, s ekkor kerültek hozzá közel az ábrázolt szentek.

Az egyik kedvenc képe Mária menybevitelét ábrázolta, tetszett neki az, ahogyan az angyalkák viszik a mennybe a Boldogasszonyt. Tetszett neki a Szent Lászlót és Szent Istvánt ábrázoló szoborpáros, s bár nem tudta, hogy kik ezek, megállapította, hogy vitéz betyár legények lehettek.

A sekrestyeajtó mellett egy, a szokásosnál nagyobb feszület volt a falon. S mivel akkoriban napközben is nyitva állt a templom, gyakran járt be, leült a feszület közelében, és csendben lerajzolta. Később festményt is készített róla, majd ahogy nőtt az érdeklődése a fotóművészet iránt, ezen a feszületen próbálta ki mindig az új fényképezőgépét, új filmjét, új objektívjét. Krisztus volt számára a teszt, számtalan munkán örökítette meg megannyi műfajban. Viszonya bensőséges volt a feszülettel, gyakran úgy érezte, hogy a békés, csendes, megnyugtató, szenvedés és szenvedély nélküli Krisztus őt figyelte és gyakran biztatta: ne félj. Miután elkerült otthonról is gyakran késztetést érzett arra, hogy visszatérjen az ő kedvenc Krisztus-ábrázolásához. Így már érthető idézett kijelentése: „Azt mondják, senki nem tudja, milyen lehetett Krisztus arca, mindenki másként ábrázolja, de én úgy éreztem, tudom.” Kötetében is helyet kapott természetesen a remek alkotás, amely – Ádám Gyula kutatásainak, vizsgálódásainak eredménye szerint – egy déltiroli műhelyből kikerült mestermunka, s mintegy alátámasztja a boldog emlékű Márton Áron püspök 1971-es húsvéti szentbeszédéből vett idézetet: „Nekünk, keresztényeknek sem könnyű Jézus emberfeletti mivoltát megélni. Ezerszer hallottuk, mert ezerszer ismételték, fejtegették, magyarázták Jézus tanítását, példabeszédeit, csodáit, cselekedeteit. A kép, melyet Róla ezek alapján alkottunk, színes és édeskés, de merev és élettelen. Hasonlít a gipszszobrokhoz, melyekkel gyakran fölöslegesen is teletömjük templomainkat. Ezek az előregyártott minták, a mindegyre ismételt beszédek, az individualista polgár "édes Jézusa", nem felfedték, hanem eltakarták Jézus igazi alakját. Félre kell tennünk ezeket, hogy megsejtsük, milyen nyugtalanító, titokzatos, mennyire megfoghatatlan és hatalmas, mennyire emberfölötti a Názáreti Jézus igazi mivolta”.

Az eszmény és hasonlatosság kérdésével a magyar biedermeier festészet kiemelkedő alakja, az első magyar fotográfusok egyike, Barabás Miklós is foglalkozott, vonatkozó szavait Egyed Péter filozófus idézi a Fényes pillanatok Barabás Miklóssal című tanulmányában: „az utókornak teljesen mindegy, tökéletesen hasonlít-e az egyik arczkép a másikhoz. Hány ezer képe van a Megváltónak s hasonlít-e ezek közül kettő is egymáshoz? És vajon hasonlít-e egyetlen egy is a valósághoz?” A választ is megfogalmazza e kérdésekre: „az utókor elfogadja azt valódinak”, mert egy eszme kötődik hozzá. Egyed szerint „Barabás tehát egy meglehetősen bonyolult összefüggésrendszert állított fel, amelyben a képmás, a valóság, az eszme és az interpretáció ama legfontosabb elemek, tényezők, amelyek a teremtés, a létrehozás folyamatában egy négyelemű mátrixként a végeredményt meghatározzák…”

Ebben a kontextusban értelmezhető és érthető Ádám Gyula kijelentése. Transylvania Catholica című albuma hozzájárul Jézus igazi alakjának felfedéséhez, egyháza, s annak erdélyi főegyházmegyéje igazi arcának megmutatásához, hívei életének és hitének megismertetéséhez. A főegyházmegye gondozásában megjelent remek kivitelezésű album színes, de nem édeskés; nem merev, ugyanis a hagyomány és a korszerűség szimbiózisának dinamikáját rögzíti; és nem élettelen, hanem az egyének – és ami fontosabb: a közösségek – életét, annak lüktetését mutatja be. Nem egy édes Erdélyt, hanem egy élő Erdélyt. S ilyet csak az tud alkotni, akinek biztos tudása és rendíthetetlen hite van. Olyan, mint Ádám Gyulának, aki tudja, hogy milyen Krisztus arca…

Így érthető az is, hogy Ádám Gyula művészetének középpontjában az ember, s főként az emberi arc áll: az Isten saját hasonlóságára teremtette az embert és küldte megváltására fiát, Krisztust. Krisztus arcában, az emberek arcában Őt keressük, s Őt találta meg Ádám Gyula.

*

Ádám Gyula Csíkkarcfalván született 1961-ben, szülőfalujában kapta az egész életét, pályafutását és alkotói munkásságát meghatározó élményeket, impulzusokat. Itt járta elemi és általános iskoláit, itt kapott biztatást arra, hogy a művészetek felé tájékozódjon, a falu jeles értelmiségije – Macalik Ernő keltette fel az érdeklődését a vizualitás iránt, s az akkor képzőművész-hallgató rokona, Zsigmond Márton bátorította, hogy művészeti tanulmányokat végezzen a csíkszeredai művészeti iskolában. Szülei támogatták útkereső törekvéseiben a különc gyermeket, beíratták a Gaál András, Márton Árpád és Sövér Elek művésztanárok nevével fémjelzett csíkszeredai tanintézetbe, ahol bár osztálytársaihoz képest kis fáziskéséssel kezdte tanulmányait, igyekezett felzárkózni, szorgalmának és tehetségének köszönhetően hamar behozta a lemaradást. Holott számára többleterőfeszítéssel járt a művészetiben való tanulás, ugyanis szülőfaluja iskolájában tanulta az általános műveltségi tárgyakat, délutánonként pedig Csíkszeredába vonatozott, hogy részt vehessen a szakórákon.

A középiskolát már a rendszerváltás előtti erdélyi magyar művészképzés bölcsőjében, a marosvásárhelyi művészeti líceumként ismert tanintézetben végezte, grafika szakon. Az iskola biztos alapokat teremtett a művészpalánták fejlődéséhez, továbbtanulásához, a szakmát magas szinten sajátíttatták el a növendékekkel. Biztos tudásra volt szükség ahhoz, hogy megkapják a továbbtanulás lehetőségét, mert bár hivatalosan nem vezettek be numerus clausust a magyarok számára a felsőfokú művészképzésben és a bölcsészképzésben, a gyakorlatban évente alig pár embert vettek fel, s a tehetség mellett sokat nyomott a latban a politikai háttér is. Molnár Dénes grafikus tanította osztályában a betűk művészetét, s arra biztatta tanítványait, hogy jól sajátítsák el ezt a tudományt, mert a betű jelentheti majd számukra a kenyeret. A kenyérbetű – azaz egy kiadvány szövegbetűje – fogalma ebben az összefüggésben új értelmet nyer. De szintén az iskolában ismerkedett meg a fotográfia művészetével is, tanárai bevezették a képírás e különleges módjának rejtelmeibe is, s nemcsak képalkotást, kompozíciót tanítottak, hanem a laboratóriumi kidolgozást is megtanították tanítványaiknak. E két tudás amolyan hamuba sült pogácsának bizonyult Ádám Gyula számára, ugyanis, mikor érettségi után elindult a felnőttélet útján. 1981-et írtak. Felvételizett a kolozsvári képzőművészeti akadémiára, s az említett okok miatt nem lepte meg, hogy nem vették fel. Így munkába állt, Balánbányán a rézércbányánál, akkori hivatalos nevén a Balánbányai Bányaipari Vállalatnál. Rajzkészségét és -tudását itt is kamatoztathatta, ugyanis a topográfus irodába helyezték el. Moldvai csángó munkatársai is voltak, ismeretséget, barátságot kötöttek s e barátságok később jó útlevélnek, ajánlólevélnek bizonyultak rendszeres Moldva-járásai során. Lévén, hogy érdekelte a népélet, a népi kultúra, annak tárgyi és szellemi néprajzi vetülete egyaránt, szenvedélyes táncházas lett. Moldvába is néprajzi érdeklődése és elkötelezettsége vitte, fényképen akarta megörökíteni, dokumentálni a csángó falvak akkor még szinte érintetlen, archaikus világát. 1982-ban indult egy falubeli barátjával Moldvába, Lészpeden szálltak le a vonatról, s úgy érezték, mintha csupán a szomszédos Domokosra érkeztek volna, mindenki magyarul beszélt az utcán. Ráköszöntek ez emberekre, fényképezték őket, majd következő útjuk alkalmával a róluk készített fényképekkel ajándékozták meg alanyaikat. Ezután barátként, kedves vendégként fogadták őket.

E moldvai fotózások tanították meg a fénnyel bánni, a felvételeket legtöbbször sötét szobákban, a szűk ablakokon beszűrődő fényben vagy esténként petróleumlámpa vagy gyertya fényénél kellett elkészíteni. Nem voltak műtermi feltételek, azzal a fénnyel kellett élővé tegye a környezetet, ami volt…

Többször elmondta, hogy eleinte kínosan vigyázott arra, hogy csak az autentikus tárgyak kerüljenek a fotókra, ódzkodott attól, hogy a modern kor kellékei – például egy Dacia személygépkocsi vagy egy akkoriban kapható műszaki cikk vagy ipari termék megjelenjen a fotókon, de később rájött, hogy nemcsak a múltat dokumentálja, hanem a jelent, az egyre gyorsabban változó jelent is.

Később Barabás Zsolt barátjával rótták Moldva falvait, Kallós Zoltánnak számoltak be időnként munkájuk eredményről és kaptak eligazítást, útmutatást a következő utakra vonatkozóan. Ezek a tartalmas, magvas beszélgetések emlékezetesek maradtak Ádám Gyula számára, mint vallja, többet tanult belőlük, mintha egy egyetemen néprajz szakot hallgatott volna. Rendszeres és következetes Moldvajárásuk 1992-ig tartott, addigra tetemes mennyiségű fotót készítettek. A helyiekkel ápolt mély barátság megóvta őket a néprajzkutatókat, a moldvai magyar népélet iránt érdeklődőket általában ért hatósági zaklatásoktól egészen addig, míg nem sokkal az 1989-es rendszerváltás Külsőrekecsinben, miután egy lakodalomban fotóztak és filmeztek, szállásukon rajtaütésszerűen megjelent két rendőr, közölte velük, hogy már két éve vadásznak rájuk és bekísérték a megyeszékhelyre, Bákóba a rendőrségbe. A két „delikvens” ott azt próbálta „eladni”, hogy ők pénzért fotóznak eseményeken Moldvában, gondolták, hogy inkább gazdasági bűncselekményt varrjanak a nyakukba, mint politikai jellegűt. A vallató őrnagyot azonban nehéz volt átverni, néprajzból jeles lehetett, ugyanis a fényképeken az alanyok által viselt ingek hímzéséről pontosan megállapította, hogy hol, melyik faluban jártak. Ráadásul azt hitték, hogy magyarországiak, tolmáccsal próbáltak értekezni velük, de mikor megtudták, hogy csíkszeredaiak, majdnem megrugdosták őket. Végül hazaküldték. Otthon is folytatódott a balhé, de szerencsére jött a forradalom, s még lőttek az ország egyes helyein, mikor ők Bakóba utaztak, hogy visszaszerezzék az elkobozott filmeket, felvételeket.

Ekkor már „saját műterme” volt Csíkszeredában, ugyanis kirakatrendezőként dolgozott nyolcévi bányavállalati munka után a megyei zöldség- és gyümölcskereskedelmi vállalatnál. A rendszerváltás után megkereste Ferenczes István újságíró – később a Székelyföld kulturális folyóirat alapító főszerkesztője, Kossuth-díjas költő –, aki a forradalom napjaiban a megye kulturális életét alakító intézmény, a Hargita Megyei Kulturális Felügyelőség vezetője volt, és felkérte, hogy vállaljon részt az intézményépítő munkából, amolyan kutatóközpontot hozva létre, s ez olyan mértékben sikerült, hogy Bukarestből is jöttek megnézni, hogyan és mit dolgoznak. Akkor kezdtek népzenét-néptáncot filmezni, archiválni. Emlékei szerint abban az időben még a fotózás is háttérbe szorult, annyira lekötötte az új munka, ugyanis akkoriban még annyi élő népszokás volt, amit rögzíteni kellett… „Rengeteg adatközlő táncost tudtunk lefilmezni, olyanokat, akik utána nem sokkal tudásukat a sírba vitték. S valahogy megérezte Ferenczes István, Kostyák Alpár, hogy én ezt tudom. Tehát nemcsak technikusként dolgoztam a kamera mögül, hanem olyan emberként is, aki tudja, mi történik a kamera előtt” – idézte fel egy interjúban. Az új rendszer első éveiben minden gyorsan változott, intézmények szűntek meg és újak jöttek létre, így Ádám Gyula is hamarosan a Népi Alkotások Házánál, majd 1999-től 2024-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig ez utóbbi intézmény jogutódjánál, a Hargita Megyei Kulturális Központnál dolgozott szakreferensként. Szerencsésnek tudja magát, ugyanis megadatott neki, hogy kenyérkereső szakmája és hobbija egybeessen, a fényképezésnek szentelhette életét. S nem bánja, hogy három sikertelen képzőművészeti akadémiai felvételi után nem próbálkozott többé – noha azzal biztatták, hogy következő alkalommal rajta a sor. „Ha akkor felvételizek s felvesznek, bizonyára most valahol egy kicsi festőcske vagy rajztanárocska lennék, de úgy érzem, hogy a fotóban több lehetőség volt számomra” – emlékezett erre a sorsfordító döntésére.

A rendszerváltás előtt gondolni sem mert arra, hogy csángó fotói kiállítja, esélytelen próbálkozás lett volna. Pár helyre beküldött pár munkát, de csángó témával nem mert foglalkozni senki. A fordulat után adatott meg a lehetőség, hogy kiállítsák ezeket a képeket. Fontosnak tartotta, ugyanis Kallós Zoltán arra tanította, hogy az alkotás nem lehet öncélú, „Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé?!” Barabás Zsolttal együtt felkeresték volt tanárát, Márton Árpád képzőművészt, előadták kiállítási tervüket, ő meg nagyon lelkesen melléjük állt. A csíkszeredai Moldvai magyarok című kiállítás nagy sikernek örvendett, a szakma és a közönség egyaránt rácsodálkozott a látottakra. Még abban az évben egy alkalommal Magyarországon jártak, pár képet magukhoz vettek és bekopogtak egy galériába. Mikor előadták, hogy ki ők és mit akarnak, azt a választ kapták, hogy elegük van az erdélyiekből. Aztán mikor a képeket is meglátták, csak hümmögtek, majd azt mondták, hogy két év múlva meglesz a kiállítás. És megvolt. Ádám Gyula szerint „Addig Magyarországon csángóügyben is inkább az egzotikum dominált, a mi képeinknek, azt hiszem, a hitelességükkel volt sikerük. Látszott, hogy ezek élő, hús-vér emberek.”

*

1992-ben lezárult a Barabás Zsolttal közös Moldvajárások korszaka, de Ádám Gyula később is rendszeresen visszajárt, ápolta kapcsolatait és dokumentálta a legkeletibb magyar népcsoport gyors átalakulását, azt, hogy a középkori állapotokat miként váltotta fel pár év alatt a civilizációnak mondott valami… „Ott nem úgy következett be a változás, mint Székelyföldön, szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla” – summázta a rohamos fejlődést. Érdeklődési köre tágult, nemcsak a csángóvidéket járta ezután, hanem a csíki, udvarhelyszéki, gyergyói és háromszéki falvakat, a szász vidéket, s minden körülmények között a kíváncsiság vezérelte, objektívjével az embert kereste, fényképezőgépjének fókuszában az arc és az arcon tükröződő lélek volt.

A művész egyik kedvence a Márainak tulajdonított kijelentés, miszerint noha az emberiséget kiűzték a Paradicsomból, mi, magyarok a hátsó kapun visszamentünk, s látta az Úr, hogy ez jó, és akkor hagyta, hogy végezzük a dolgunkat. „A paradicsom megkerült, nincs kiűzetés” – nyugtázta. S vallja, számtalan alkalommal találkozott emberekkel, akik bármilyen nagy nyomorban éljenek, ha hogylétük felől érdeklődött, azt a választ kapta: úgy élnek, mint a Paradicsomban. Azaz anyagiak nélkül is lehet boldogan élni. Hogy ezt megtapasztalja, Ádám Gyula ismételten kerüli a Paradicsomot, körbejárja, vissza-visszatérve, hogy megörökítse annak lakóit, az ismeretlen Nagy Embereket. Ádám Gyula vallja, hogy olykor el kell távolodni, felmenni egy magaslatra, hogy jobban lássa és jobban belássa az ember azt a helyet, ahol mindennapjait éli. De minduntalan vissza kell térni, megélni alanyai mindennapjait. Mint mondja, van ahol testvérként mutatják be az idegeneknek, máshol meg még siratóba is foglalták a nevét: „Keljen fel, Mámika, mert itt van Gyula, s milyen szép kolor pózát [azaz színes fényképet] fog magáról csinálni.” Kell ennél nagyobb elismerés? – kérdezi a művész, de a választ is megadja: ennél nagyobb díjat nem kaphat. Meggyőződése, hogy a fotográfiában nem a technikán van a hangsúly, ugyanis senkit nem az érdekel, hogy miként készült egy felvétel, hanem az, hogy az mit közvetít feléje.

Ezekre a közvetlen emberi kapcsolatokra épít művészi tevékenysége során. Az ismétlődő visszajárás azt eredményezte, hogy nemcsak egy-egy településről tudna átfogó fényképes kiadványt készíteni, hanem a településeken belül akár egy-egy családról, minden képsorába történet – olykor drámai történet – sűrűsödik, dokumentálva születést, küzdelmes, de boldog életet és halált egyaránt.

De művészi szinten dokumentált más változásokat is: a 2000-es évek elején végigkövette a frissen alakult csíkszeredai önkormányzati színház első három-négy évadját, színházfotói is revelációként hatottak, ugyanis a Moldvában kikísérletezett és mesterfokon elsajátított technika, a kevés fényben való fotózás eladdig kevésbé ismert, látott eredményt produkált. Hasonló felvételeket készített a Csíkszeredában működő hivatásos népi együttes előadásain is, ugyanis tudta és értette, mi történik a kamera mögött és előtt egyaránt. De nem kívánt lehorgonyozni a színházi fotózásnál, kitartott az emberek, arcok fotózása mellett.

Munkája során számos hagyományőrző seregszemle szervezésében vállalt szerepet és fotósként dokumentálta az eseményeket: bábáskodott a gyimesi Tatros Forrásánál fesztivál, a Hargita megyei farsangi szokásokat elevenen tartó műkedvelő csoportok éves találkozója, a Csíksomlyón évente megszervezett Ezer Székely Leány Napja születésénél, életben tartásánál, ezek az események mintegy naptárként foglalták keretbe munkásságát, szabták meg ritmusát. Akárcsak a rendszeresen megszervezett fotótáborok és fotós tanfolyamok, amelyeken folyamatosan gyarapodó tudását és tapasztalatát igyekezett megosztani fotóstársaival és a hallgatókkal.

Időnként eszébe jut hajdani tanára, Molnár Dénes intelme, hogy ápolja jó viszonyát a betűvel, ugyanis az lesz a kenyere. Számos könyvborítót tervezett, több tucat kiadványt tipografizált, plakátot, szórólapot tervezett, megannyin megjelenítve sajátos nézőpontját, a népi kultúrában gyökerező személetét, szakmai igényességét. Megalakulása óta grafikai szerkesztőként együttműködik a magyar nyelvterület legnagyobb példányszámban megjelenő kulturális periodikájával, a Székelyföld folyóirattal, ugyanakkor megszűnéséig grafikai szerkesztője és fotográfusa volt a Moldvai Magyarság című folyóiratnak.

Sokoldalú és áldozatos munkássága meghozta az elismerést is. Mint vallja, számára az a siker, ha dolgozni tud. És rengeteget dolgozik, évente több egyéni kiállítás és számos csoportos kiállítás, rangos kiállítóhelyeken és falusi kultúrházakban egyaránt. Munkáit látták és értékelik Budapesten, Bukarestben és Brüsszelben egyaránt.

Ádám Gyula munkásságával igazolta azt a feltevést, miszerint a peremvidéken lakók csak többletmunkával, tudással, tehetséggel végzett alkotómunkával tudnak kitűnni környezetünkből, ugyanis hiányoznak a gazdasági adottságaik, feltételeik ahhoz, hogy versenybe szálljanak környezetükkel. E feltevés igazságát Ádám Gyula fotóművész munkásságának elismerése igazolta. A népéletet ábrázoló fényképeiért az alkotót Szőts István-díjjal jutalmazta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Film- és Fotóművészeti Tagozata. A díjat, az adományozó indoklása szerint, a művész a moldvai és gyimesi csángó, illetve székelyföldi és a szórványban élő magyar emberek mindennapjait kivételes érzékenységgel megörökítő, dokumentarista stílusú fotográfiái elismeréseként kapta. Számára ez a díj legalább annyira fontos, mint a korábban kapott Magyar Érdemrend lovagkeresztje, ugyanis a Szőts István nevével fémjelzett díjat a szakmától, a magyar fotográfus szakma legjavától kapja, kapta. Ádám Gyula fotóit is – miként Szőts István alkotásait – áthatja a humánum, megjelennek rajtuk a szociális témák, láttatásukban szűkszavúak, lényegre törőek, balladai hangulatot árasztanak, ugyanakkor messzemenően kihasználja az alkotó a természetes fény szabta árnyalatokat, a fény és az árnyék játékát. Találóbb szakmai díjat talán nem is kaphatott volna, mint a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának díját, amely 2013 óta nevét viseli Szőts István nevét. S noha számos szakmai szervezet tagjai között tudhatja, mind közül arra a legbüszkébb, hogy levelező tagjai közé választotta a Magyar Művészeti Akadémia.

*

Ádám Gyula művészete poézis. Arcpoézis. Nem véletlenül adta a néhai Cseke Gábor költő, író, lapszerkesztő, a fotóművész önzetlen barátja és támogatója, munkásságának szorgalmas dokumentálója közös beszélgető-kötetüknek az Arcpoétika címet. Nem olcsó szójátéknak szánta az alkotót beszéltető, saját személyét teljesen háttérben hagyó szerző és alanya a címet. Ádám Gyula így vall erről az idézett munkában: „A címhez egy kis magyarázat kívánkozik. Van, aki olcsó szójátéknak fogja föl, pedig nem annak szántam. Emberi arcok vettek körül, kísértek el egész eddigi életemben. Őket örökítem meg minden lehetséges alkalommal és módon. Számomra mindennek arca van: az éveknek, a tárgyaknak, az embereknek, tetteimnek és mulasztásaimnak.”

Erre csak az képes, aki magasra állította a mércét. Ádám Gyula számára gyermekkora templomának Krisztus-arca az etalon. Rajta mérte le rajz- és festői tudását, rajta próbálta ki új fényképezőgépeit és azok tartozékait. Viszonya bensőséges volt a feszülettel, gyakran úgy érezte, hogy a békés, csendes, megnyugtató, szenvedés és szenvedély nélküli Krisztus őt figyelte és gyakran biztatta: ne félj. Ehhez az archoz méri, viszonyítja az általa megörökített arcokat is. Mert ő tudja, hogy milyen lehetett Krisztus arca, és újra meg újra felfedezi embertársai arcában.

[2024]