Önéletrajz

Ágh István: Tizennyolc és a többi évem

„Nem szerettük, hogy a Pisti született. Nagy lányok voltunk, polgáriba jártunk. Karácsony-kor, mikor hazamentünk, anyánk már hathónapos terhes volt, dagadtak a lábai. Nem szóltunk arról, hogy testvérünk lesz, láttuk a szekrényben a holmikat. Csak Lackó örült, akkor otthon volt még. Húsvétkor, pár hetesen, nem is néztünk rá, sírt a pólyában az ágyon, idegesített bennünket, megfordítottuk a pólyát, de csak egy pillanatra, nehogy megfulladjon. Az év végére már nagyon aranyos lett. Szépen öltöztettük, fehér mackót vettünk neki, hurcoltuk mindenhová. Hát amikor tudott már valamit mondani! Volt nálunk egy ember, aki segített, azt kérdezte tőle, mi a tapasztalat, hároméves lehetett. Azt a választ kapta, hogy szomorú tapasztalat. Megkérdezte, mi a vitamin. Sokat hallott, tanult tőlünk. Mindenhol ott volt, ahol Lackó és mi voltunk. Igaz, én sokszor egzecíroztattam, mindig vigyázni kellett rá. Aratáskor pálinkát hoztak Jánosházáról, betették a spájzba, mi meg Marival ruháinkat próbálgattuk a tükörben, nem figyeltünk oda, összetörte az üveget, nagyon kikaptunk miatta. Szüleim azt gondolták, lesz majd valaki, aki átveszi a gazdaságot" — emlékezik legidősebb nővérem, Izabella. Kései gyerek lettem, fészekfentő: Bella tizennégy, Laci tizenhárom, Mari tizenegy évvel idősebb.

Létemet bátyámhoz kötötte a sors, 1935-ben megbetegedett csontvelőgyulladásban, elvágták az orvosok bal lába inait, s járógépre kényszerült. Ha meggyógyul, lehet, nem születek meg. Nem kellett beszélnünk erről, a szeretet mindent kifejezett. Ugyanaz a világító emlő táplálta őt és engem is. S mire öntudatra ébrednék, eltűnik ő is Pápa városában. Hát kitalálom a sámlit, kereket, motort álmodok rá, a Zöldfa utcába utazom, s hazaszállítom. Egymás mellett fekszünk az ágyban, fölképzelődöm erejéhez, vagyis Toldi Miklóshoz, More Dzson vándor- bokszolóhoz s Czája erőművészhez, aki láncot szakogatott a felsőiszkázi iskolában.

Legelső emlékem egyévesen a himlőoltás: valami között egy nagy világos valamiben valaki kivitt valakitől valahová, mert jajgattam valami rossztól, s fölmutatott, hogy a fönti valamivel vigasztaljon. Barna fedeles vesszőkosarak között asszonyok csoportja az orvos körül, nikkelszikével támad karomnak a fehér köpeny, fölhasogatja bőrömet, sírok, s anyám kimenekít karjaiban a népház udvarára. Fölöttünk épp egy repülő száll, mutogat rá, nézem, és elcsöndesedek. Egy bombázógép búgása lett sorsszerűén világra eszmélésem. Akkor tört ki a háború, és hétéves koromig eljátszott velem.

Csodálatos liget a riadalom ellenében, nem tudom, melyik mezőrészben, talán mennyei álomban; a paradicsomkertben tömjénfüstös fények, sárga, piros szőlőfürtök, kék szilvafüzérek a roskadó zöldben, foxiféle kiskutya áll egy kedves ismeretlen nő sétál velünk, beszélget anyámmal, s mintha testem se lenne, a lélek formája vagyok. Ez a kép gyógyítja minden további félelmemet, apám első és utolsó nadrágszíj csípését, anyám gyakori, kevésbé fájdalmas dádázásait, Bella nővérem elfenekelését, mert új ruhámban becsináltam a toalett-tükör előtt, vagy más ilyen rosszaság miatt; futottam előle, de a pajtánál mindig utolért.

Mari kék hálóingben karácsonyi angyalom, sohase vert meg.

Laci Heine dalát tanította meg velem németül, mikor a lányok a Tannenbaumot, s a „nem vezethet által az én kincsem" finn szavaival simogattak. Előbb tudtam a Nincsen apám se anyámat a káromkodásnál. Sinka szegény kis hercege, mint A megfagyott gyermek, megsirattatta velem magát három-négyévesen, mert messze túl, a major mögött alszik, sárral a homlokán. József Attila szentkép a Cserépfalvi kiadásban, bátyám beragasztása a címlapon. Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? Ez bizony! Levetett rossz bakancsa a képen csámpáskodik, s a derékig meztelen költőnek mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy födetlen feje, nyaka meg ne fázzon.

Apám szállította az élelmet a pápai konyhára, anyai nagyanyám felügyeletére bízva a kosztot és az unokákat. Néha engem is elvitt magával jó időben, pedig szánnal lett volna gyönyörű suhanni testvéreimhez, fölmelegített téglán toporogva. Sírtam, követelőztem. Néztem a Vörös-dombra a kutyákkal. Ez a domb választott el bennünket, mögötte eltűnt az országút, mögüle csak a hangok hallatszottak. Legelső emlékeim közül való: pelenkás időm után a Mester szürke autóján Pápára vitt az anyámmal, előbb, mint hogy egy szekérre fölkéredzkednék. Szürke autója szürke bársonyülésére pisiltem. Előttem a Mester dühös arca, anyám zavara, bocsánatkérései. Ráadásul még a pisai ferdetornyot is eltörtem vitrinükből.

Kedves tárgyam az ülésdeszka, jó kuporogni apámmal a szekéren, legjobban szerettem a legtávolabbi Erdő-dűlőt, több idő jutott a mesére, amely a felnőttnek egyszerű valóság, a gyereknek varázslatos. Annál jobban unatkoztam, mikor fölösleges lettem a lucernakaszálás miatt, idegesítően kérdezgettem, mikor megyünk haza. Alig vártam, hogy belefeküdjek a zöld takarmányba, s végig a mezőn, a falun, hanyatt. Akik maguk mellé ültettek, azokkal komolyan beszélgettem. Furcsa neveket akasztottak néhány öreg barátomra: Taufer, Stuxur, Kankus! Hiába ijesztgették a többieket: „Majd elvisz a Kankus!" — én nem féltem, mert sokat járt hozzánk, segített nekünk.

Marhavész, száj- és körömfájás ütött ki környékünkön, azt beszélték, az emberek is, inkább a gyerekek elkaphatják, hát elvittek a Zöldfa utcába 1943 őszén. Először akkor szakadtam el hazulról, semmi sem tetszett, akaratoskodtam és sírtam. Beadtak a zárda óvodájába, és utálkoztam, mert az apácák még egy koszos, eltévedt, csipás kismacskát is összecsókolgattak. Lehet, az a macska nem is volt koszos, lehet, hogy csak az apácákat nem szerettem. Kis tízórais kosaramat vállamra akasztotta a nagymama, és Herz Vera, aki igazi városi lány volt, tapasztalt óvodás, kísért el, ráakaszkodtam, s mentünk a zárda felé, valami rózsaszín épülethez, aminek olyan hosszú folyosói voltak, mint a pokol tornácának, s végükön látszott egy csöppnyi fény Az utcán, apró házak előtt szakállas emberek ültek, féltem attól a rengeteg szőrtől, Vera azt mondta, zsidók. Katonák énekeltek a teherautókon: „Ejtőernyős bátor fiúk, föl a fejekkel! Nézzünk az ellenségre zord tekintettel." Emlékszem egy rendőrre is, nagyon megtetszett a bojtos kardja, és emlékszem az Anna-templom belsejére, színes ablakok világítottak, és a nagymama nagyon megszidott, mert hangosan beszéltem. Ideje volt otthagyni Pápát, ha minden olyan idegen, még a nagymama is, még a testvéreim is mások. Fejes Szilárd rőfössegéd unokabátyám kispárnát kötött a biciklivázra, maga elé ültetett, és megszöktem három hét után. Kukoricát fosztottak éppen a kocsiszínben viharlámpánál, belefeküdtem a csuhéba, zokogással is fárasztottam magam, míg el nem aludtam. Sokáig nem mertem Pápára menni, azt hittem, jól megszidnak, de azt se tudhattam, kicsoda, lehet, hogy minden pápai.

Otthon újra magányos lettem, mint az egyke, akinek baráti szeretetért kell kujtorogni, legtöbbször a szomszédba, Tomor Jenőhöz. Pesten szolgáló nővére az úrigyerekek megunt játékait küldözte haza, s mi, akik keréksínnel karikáztunk, rongylabdával kapóztunk, kifutóztunk, kukoricaszár-hegedűvel nyávogtunk, kukoricaszár- és csutkaállatokkal népesítettük be ládaistállónkat, igazi, festett pléhkocsit tolhattunk a hosszú boton, annyira belefeledkezve, hogy Jenő a szembejövő fogat alá játszotta magát, majdnem a rúdnak, majdnem a lovak patái alá. Baleset érte kamránkban Nagy Ottó barátomat, kitaláltunk valami nekünk valót a kukoricadarálóval, földűlt, és hajtóvasa beleállt lábfejébe, és féltem, mintha én okoztam volna, anyja kétségbeesését összetévesztettem a gyanakvással, vitték a csöglei orvoshoz házunk előtt, s elbújtam, meg ne lássanak. Legtöbbször mégis az utcán voltunk, alig minálunk, kívül a falun, távol a bandázás libaúsztatós, templomdombos játszóterétől.

Testvéreim vakációja énnekem éppolyan boldog vagy még boldogabb, hiszen nekik már dolgozniuk is kellett. Csak télen, csak a nyári vasárnapokon szórakozhattak. Laci fején bordó bársony diáksapka, peremén aranyzsinór, jelvényén szederfa fehér mezőben, úgy, mintha gyökerestül a levegőben lógna; Pápai Református Kollégium. Nővéreimé sötétkék, a jelvényükön kereszt, a pápai licista zárdistáké s a veszprémi angolkisasszonyok növendékeié. Laciét szeretném hordani, de még elálló füleim se tartják meg, szememre csúszik. Mályvaszín csúcsos sipkámat utálom, kinevetnek a gyerekek.

Szilárd fényképezett, mert neki még fényképezőgépre is tellett. Hócsata a házunk előtt. Lányaink és Vali unokatestvérünk muffba dugják kezüket, Valié az igazi, pesti ő, ott dolgozik a 62-es postán. Nővéreimét a sánta Pali csinálta Csőszön csincsilla nyulaink prémjéből. Amekkorát füllentett Pali bácsi, még egy grófkisasszony is rendelt nála muffot, a mi lányaink annyira ócsárolták, de azért használták, mert az akkori telek nagyon hidegek voltak. A nagy szánozásokat nem fotózhatta senki, annyiszor fölborultak, csodálkozhattak a kertaiak, mikor egy kupac lány és fiú sikogatva, hujjogatva bukik a hóba a népháznál. Apám csinos szánt készíttetett parádéra, a talpak a förhénc fölött makkforma díszben ívelődtek össze. Kocsijára nem adott annyira, túl úriasnak tartotta a hintót, a csézát, kassal, rugós bőrüléssel ünnepelte utazásait. A nyári képeken szénapetrencében ülnek, velük mosolyognak a veszprémi Mezriczky lányok, akiknél Mari lakik, hátul oldalt Laci és Szanyi Ernő barátja, a piarista diák. Másznak a Somlóra, kikönyökölnek a Kilátó peremére; Kiss Laci, a tanító fia, nagyváradi hadapród, karddal sújtana fenekükre, csákóját a lányok hosszú hajukra csapják. És én kopaszon, hunyorgósan ott állok, ülök mindig, mert hűséges kutyaként követtem őket.

1944 szeptemberére, első iskolás napomra homályosabban emlékszem, mint sok előbbire. Biztosan sokkal nagyobb élményeim voltak az iskola küszöbe előtt. Mégsem felejthetem a tanterem első látványát. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutowitz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképéi sem, meg az az ormótlan kályha a jobb oldali pad előtt, amelyhez fogható akkor nem volt a világon. A mienk akkora, mint egy pulikutya. A padok hosszúak a két oldalon: egyikben a lányok, másikban a fiúk. Nyolc osztály egyben. A kicsik elöl, padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom, és fölébredtem. Katonákat szállásoltak az iskolába.

Nagy Feri jött katonaruhásan elbúcsúzni, azóta sem láttam, akár a többi felejtett arcot: Kordolák Ernőt, Samu Palit, Marton Lajost, Mátis Karit, Nagy Lacit, Nagy Jenőt. Álmodtam vaskalapos csontvázzal, csörömpölve kergetett, bordáin kitüntetések, aznap nem merészkedtem ki a házból. De a másik emlékezetes álmomban legyőztem a halált: a tisztaszobában voltunk, s előttünk a fűben megjelent egy nőfej, keresztbe álló lábszárcsontokon lépegetve énekelt férfihangon, cirkum dederunt me, ugatott fekete kiskutyája, míg unokabátyám borotválkozótükörrel törölte meg a párás ablakot, éneklés közben valami forró erő sütötte a fenekemet, asztalra döntött, nem halok meg! és fölegyenesedtem.

Bácskai menekülteket szállásoltak be hozzánk. A hosszadalmas balatoni front hátországa lettünk. Képzeletemben átváltoztak a katonai teherautók, dzsipek, tankok fölfoghatatlan, titokzatos játékszerré, s már az is mesei kép, hogy a falu közepén, a befagyott tócsán szerelőműhely ponyváit húzták föl a németek, csúszkáló, korcsolyázó helyünkön, olyan halandzsázva gesztikuláltak, olyan játszásiból, ahogyan mi szoktunk. Kiabáltak, hegesztettek, kalapáltak. Tudtam, a tócsa elolvad majd, s jöhet még olyan áradás is, amelybe ezek az óriásira nőtt játékszerek belevesznek, mert akár tenger is lehet a tócsa, ha úgy akarja az Isten. Újdonságos érkezések és búcsúzások közben tangóharmonika szólt a lányos házak táján, a népházban teaesték. Testvéreim mintha a vidámság mámorában libegtek volna, pedig rettegve láthatták a szobánkba szállásolt karpaszományos bácskai gyógyszerész, Móci feleségének jóslatát a szilveszteri ólomöntés figuráiból. Csak Serkótól féltem, aki igazi nevén Vigh Ferenc, és főhadnagy volt. Fölköszöntöttem neve- napján: „Isten éltessen sokáig! Nőljön az orrod bokáig!" Nagy orra miatt még jobban megharagudott rám. Néha a gondterhelt arcoktól is megijedtem. Féltek a balatoni front híreitől, megdöbbentek a rádiótól, mikor karácsony este bemondta, az oroszok elfoglalták Soroksárt, vészterhes éjféli mise hallatszott a bekerített Budapestről.

Hetedik születésnapomon olyan melegre fordult az idő, hogy mezítláb jártam a többi gyerekkel. Német rádiósok rakták tele antennákkal a kerteket, a szérűket. Ölükbe ültettek, átadták fülhallgatóikat, s egyszer csak megjelent nagyon magasan egy repülőgép, keringett, aztán eltűnt: a németek veszte, az esti történet vészmadara.

Villámcsattanás, mennydörgés, sötétség! Az asztal vagy az ágy alatt találtuk magunkat, észre se vettük az ijedségtől, mit csináltunk. Anyám fölsikoltott, amikor csönd lett, a Laci hol van? Éppen hazatartott, leült a közeli árokpartra, onnan nézte a falu lángolását. Égtek a zsúpos házak, az istállók, a pajták. Mire fölocsúdtunk, a németek elmenekültek. A falusiak nyárfáink alá futottak, kertünk aljába. Míg a férfiak kiabáltak: „Idesanyám! Gizella néni!" — anyám és nővéreim között szaladtam én is a többiekkel, belélegeztem abból a hatalmas füstözönből, amitől azt hittem, meg fogok halni. Az apám és a bátyám nem beszéltek össze, hogy kiengedjék az égő istállókból az állatokat, a végén összetalálkoztak ellenkező irányból, de nem hiszem, hogy ölelkeztek volna. Talán csak azt mondták, jól van! Ismerték egymást, nem kellett meglepődni és büszkélkedniük.

Virágvasárnap délelőttjén különös felhőpamacsot vettem észre a keleti égen, balsejtelmemről nem szóltam senkinek, nem is foglalkoztak velem. A lányok menekülni akartak.

Nagyhétfőn, március 26-án a szomszédék bunkerében durákoztunk. A felnőttek az utcán izgatottan várták az oroszokat. Az élcsapat tizenegy órakor lassan és méltóságosan gurult át az utcán, géppisztolyukat öntudatosan szorították mellükre, ágyút vontattak. Másféle sereg özönlött utánuk árkon-bokron, inkább a Somló felől részegen. Anyám és nővéreim megint a nyároshoz menekültek. Családunk magunkra hagyott bennünket a nagymamával, a gyerekeket meg az öregeket úgyse bántják. Anyámat kerestem, s láttam, valami történik az öreggel, ha szobájában olyan nagy a tumultus, állt a nyitott szekrényben, és nevették, ő meg bárgyún visszanevetett rájuk. Sorban álltak miatta. Teleülték a gyöpöt, az országúti árok partját, még az sem érdekelte őket, hogy a ráták a falut újra fölgyújtották, az övéiket lőtték a repülők, és nem akad senki, aki valamilyen figyelmeztető jelzést adott volna. Anyámat megtalálván szoknyája mögül látom, az egyik katona pinát rajzol elé a falra. Leburzsujózták, legrófozták apámat. Lelőtt tyúkokból, galambokból levest főzettek vele a legnagyobb edényben, a füllesztőben. Laci humora következménye lett — hogy nemzetiszínűre festette az anyalúd nyakát —, a magyar trikolórt keresztülvágták, falhoz csapták az egész fészekalját.

Éjszakára a fél falu bemenekült a pap üres borospincéjébe. Egymáson feküdtünk, takartuk a nőket, akik korommal álcázták, öregítették magukat. Ha reggel ötig nem kapnak órát, kézigránátot dobnak közénk. Apám és bátyám zsebórája padlásunk búzahalmába rejtve, és nem volt kézközeiben senkinek. Nem csak én hittem, hogy reggelre már nem élek, de megmenekített bennünket a magyar-zsidó-szovjet tiszt. A hét közepén a nehézfegyverek eltűntek akácosunkból. Hazalopakodtunk, láttuk öreganyám kék serblijében a tyúkhúsleves arany maradékát, s körötte a herendi tányérokat a fűben, ezüstkanalakkal, melyek csak a pesti ismerőstől falura menekített ládákból kerülhettek a szőlő mellé, láttunk levágott galamb- és tyúkfejeket, az angóranyulak piros szemű tetemét, nővéreim bolyhos, fehér pulóver-álmát lelőve.

Nagyhét végén a hátulsó sereg háziállatokkal elkeveredve vonult nyugatnak, vagyis egyelőre északra még, hogy aztán nyugatra forduljon tovább. Apámat hajtónak parancsolták, annyira a marhák és maguk mögé, nem is láthatták apró termetét a tehenek és ökrök faránál. Ott, házunk és a Haraszt között, azon az ötszáz méteren sorsát döntötte el egy pillanatnyi bátorsággal. Látta, a katonák magukkal vannak elfoglalva, s az állatok, legelöl az övéi, nyugodt tempóban vezetik a többieket, akárha a megszokott legelőre, a csőszi rétre mentek volna. Megfordult, visszafelé lépkedett, mint aki ellenirányból jön dolga szerint. Abban a pillanatban a bizonytalan jövő és a halálos tét között kellett választania. Visszatért a megürült gazdaságba.

Átélhette a kifosztottság borzalmát egyedül a gazda, ott az udvaron. Az istállóban egyetlen állat sincs, elvitték az aranyokleveles Fácánt, Csillag csikaját nyeregbe törték. Üres az ól, a hidas, a tyúkház, elijedtek a galambok. Hazamentünk a semmire. Egyetlen csorba bögre maradt a kredencen. Eltévedt malacot fogtunk, egyedül röfékelt a hidasban, egyedül bőgött a szomszédnak ajándékozott, visszakapott tehén. A határban, az őszi búzavetésben talált rá másfél éves csődörcsikónkra, hazavezette, húzta apám lótenyészetének dróttal fölkötött szájú maradékát, akit talán egy katonakölyök szemelt ki magának, kis katonának kicsi lovat, de mert nem bírt vele, ott hagyta sebes szájjal, kiéhezetten a Haraszt fölött, hiszen legelni képtelen volt. Fácán fia kiábrándítóan sovány és jövőtlen. Zalavár nevű apától származván Zalavár maradt a neve. Nem heréltették ki a ménhiányban, födöztettek vele, s mint kenyérkereső vett részt az életünkben.

Április végén megkezdődött a tanítás. Szívgárdisták lettünk. Magam csinálta tagkönyvemben Jézus szívéből kinövő kereszt, belül strigulák jócselekedeteimről. Óra közepén is, amikor tanítónk eszébe jutott, padra borultatott bennünket, imádságos kézzel fohászkodtatott pár percig. Reggelente kötelező a kismise. Megmaradt első bizonyítványom, világoszöld füzetecske. Fönt két angyal tartja a koronás címert, az 1945. évi július hó 9. napján ütött pecséten: R. kath. Népiskola, Felsőiszkáz. 1949. június 15.: Kossuth-címer. 1950. február 1.: az új alkotmány címere nyolcadik osztályom befejezéséig. Értesítőm nemcsak érdemjegyeim dokumentuma. Most, mikor lapozgatom, megdöbbenek, miken mentünk mi akkor keresztül.

1948-ban úttörő lettem, s elküldött új, fiatal tanítónk a budai Mátyás király útra őrsvezetőképző tanfolyamra, zakatolni Rajk képe alatt. 1949 nyarán elmehettem a tihanyi úttörőtáborba, a Mester kísért el, s ő adta kölcsön azt a tíz forintot, amibe került. Először láttam a Balatont, zöldellt, akár a tízforintoson. Laci ösztöndíjas Bulgáriában, nagy lakodalommal megy férjhez a Bella, Mari adminisztrátor az ajkai Tüzépnél. Újra egyedül maradtam szüleimmel. 1951-ben kulákok lettünk egy éven át, úttörő-nyakkendőm elpirulhatott szégyenében. Előbb még én voltam az úttörővezér, Tyihonov Pohárköszöntőiét szavaltam Sztálin születésnapján, vezettem a május elseji mozgalmi dalos ébresztőt, ugyanakkor a püspöknek ministráltam bérmáláskor. Megáldott a mise végén, kegyelemben részesülök szolgálatomért. Gyermeki tudatzavarom a kulákvilág idején megszűnt, megértettem, átéreztem, mit csinálnak szüleimmel. Vettek egy hízott gúnarat a jánosházi piacon, hogy a baromfibeadást teljesíthessék, a lúd reggelre megdöglött. Még az Isten is elhagyott bennünket. Elsírtam magam a reggeli misén. Máskor szavalnom kellett volna Scsipacsov versét az iskolai ünnepélyen. Előttenap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök bejött. — Minden terményt el kell vinni tőletek, Béla. — Tessék! Ott a padlásföl járó. Vidd a zsákot, a falapátot. Csinálj, amit akarsz! Én megyek szántani. — Anyám sivalkodott, egyik kezével fogta a zsák száját, a másikkal a lapátot, segítségül kellett hívni a szomszéd lányt. Apám semmit se talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, felforgatta a házat, nincs-e eldugva valami. Hát másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom. — De muszáj. —Jó. — S kiálltam a dobogóra, és elkezdtem, A nép, írta Petőfi Sándor: ,,Haza csak ott van, hol jog is van S a népnek nincs joga." Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek! Petőfinek éreztem magam, szavalatomat Talpra magyarnak a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.

Cinkos lettem a rejtegetésben, minden titokban. Az ólak fölötti tyúkházban hizlaltuk a disznót, a faluvégen könnyebb volt eltitkolni anyám moslékosvödör-cipelését is a létrán. Azért mégis velünk az Isten. Viszi anyám a moslékot, a hízó egyetlen pallón, a többi korhadt deszka leszakadt alatta. Ölése volt a legveszélyesebb. Kiállítottak az utcára, jelentsem, ha rendőr találna jönni. Nem tudom, a halálos visítást meghallotta-e valaki a faluban. A kocsiszínben pörzsöltük, lángra lobbanhatott a pókháló még akkor is, ha tűzrendészed parancsra, zaklatásra minden gyúlékony anyagtól megtisztították. Hiába a kútnál a kötelező kétszáz liter víz a vashordóban, a tűzcsapó, a csáklya. A legtitkoltabb az a használhatatlan vadászpuska lett, melyet a háztető alja és a gerenda közé dug-tunk, kit érdekelt volna, hogy rossz, mindenképpen börtönnel járó fegyverrejtegetés.

Apám nem parcellázta föl a földjét, kataszterokban vetett. Házunk mellett futónövényekkel egybefonódott rozstábla szürkült legalább hat holdon. Nagy Béla szabotálja az aratást! Apám a kaszára már gyönge, hát nekiállított tizenhárom évesen a hatalmas táblának. Egy kaszavágástól húsz métert rengett a rozs, ötven méter felé majdnem beleszédültem a kaszába, vissza kifújtam, az émelygésből összeszedtem magam. A rend elejére kiállított egy almaboros üveget, meghúztam minden fordulónál, csoda, hogy nem rúgtam be.

Tehetetlenségünkben nem művelhettünk huszonnégy holdat, tizet kiadtunk árendába, látszatbérért, amit úgysem fizetnek meg, de a tanácselnök és a párttitkár jóindulatából letörölték rólunk az osztályellenség bélyegét. Jár-hattam a tapolcai gimnáziumba. Pápára szerettem volna menni, de abban az időben helyeztek minket még Pápa kertaljáról is a távoli kisvárosba. Négy évvel előbb sem sikerült pápainak lennem, Mari nővérem beíratott a bencésekhez, államosították az iskolát. Iszkázon fejeztem be a nyolc általánost.

Elutazok beiratkozni. Mielőtt fölült volna a buszra a felnőtt kisfiú, kért egy pohár sört a devecseri kocsmában, és két kézzel fogva itta meg. Mosolyogva adták, büszkén fogyasztottam. Micsoda öntudat! — gondoltam most, még abban is, hogy: Merre a gimnázium? Ott volt a tó fölött, templomhoz ragasztva. Földszintjén, mint egy portásfülkében, beírt az alacsonynál valamivel nagyobb, fehér köpenyes ember, a kopasz, szemüveges igazgató. Boldogan ismerkedtem az utcákkal, kimentem a város szélére, ahol a Csobánc, Badacsony, Gulács, Szentgyörgyhegy első gyönyörűsége jutott nekem. Leültem a ligeti padra, és a Sport csokoládét milliméterről milliméterre harapdáltam tűnődve, szinte már jövő időben, mikor itt ülök majd a kora őszben, randevúra várva. Hogy szerelmesen, olyan természetes, mint egyetemi elsős időm kezdetén, mikor minden szép pesti nő közül válogattam kedvesemet. Csalódásaimról beszélni fölösleges. De természetes a pecsétképes Tapolcai Állami Batsányi János Általános Gimnáziumról. Olyan, mint az épülő ház, melynek csak az egyetlen, a legkisebb szobája lakható. Ám lakni kell valahol, ha se fűtés, se világítás, se ablak nincs odébb. Majd megcsináljuk!

Mi voltunk a második elsősök az iskola történetében, s mi voltunk az első kollégisták. A kollégium pedig a volt iparegylet kultúrhodálya. És ágyak sincsenek benne. Én meg először érkezem, buzgón félreértve a kezdés idejét. De megjött Dömötörffy, és nem kellett egyedül elviselnem az éjszakát. Másnap gyerekekkel és kísérőikkel telt meg a hodály. Vaságyszerkezetek, sodronyok, matracok hordása, összerakása közben ismerkedtünk, pokrócok alatt folytatva a diskurálást. Mindig akadnak jópofák, akik később megunhatók. De ilyenkor ők a nagymenők. Nagymenők és kis szerények udvari csapnál mosakodtunk hátul, a sörözőktől és kuglizóktól örökölt klozett előtt. Beosztották minden napomat, nem akartam kollégista lenni. Egy hónappal később, mikor hazaengedtek vasárnapra, a régi dunyhában sírtam életemben a legnagyobbat, akkor éreztem házunkat a legmelegebbnek, szeptember végén. Kertünkben sohasem teremtek akkora őszibarackok és olyan harmatosak. Pápára akartam menni, adjanak valamelyik rokonhoz, Tapolca kibírhatatlan. Szüleim mintha gondolkodtak volna, de amennyire megszoktam, annyira feledkeztek meg róla. Talán azért is, mert a legfontosabbakat nem mondtam el nekik. Kicsiségemről kellett volna szólnom, hogy minden fölvonuláson az utolsó sorban egyedül vagyok, és az emberek kinevetnek. A többiek érettebbek nálam, néhányuknak nője is volt, én meg még nem csókoltam senkit, érezték rajtam, mert mindig elpirultam. És a tornaórák! Azelőtt sohasem voltam tornateremben. A tanár hátraarcot vezényelt, én kerültem a sor elejére, két bizalmasát a svédszekrényhez állította segítőnek, s el kellett kezdenem az ugrást. Nem emlékeztem, mit csináltam, a többiek mondták, hogy a Somogyi fenekébe dugtam a fejemet, úgy akartam ugrani. Egyszer a nagyobbak valami szart dobtak az iskola folyosójára tízpercben. Mindenki a falhoz állt, csak én nem figyeltem oda. Elkiáltották: „A Kisnagy beszart!" Ilyenek miatt akartam onnan elkerülni. Harmadikos koromban már büszkeséget éreztem az óvszer-ügy miatt. Reggeli szilenciumunk végén az evés előtt, menzajegyemet keresve, kirántottam az asztal alá véletlenül. Igazgatóm áthívatott irodájába, csippentve rakta elém azt az újságpapírlabdacsot, amit a takarítónő adott át neki a Nívóval. Más-nap a tornatanár annyiszor mászatta meg velem a kötelet, ahányszor csak bírtam. Olyan volt az egész, mintha füstön kellett volna égbe mászni. Verseim némelyike naiv félreérthetőségük miatt lett sikeres a tanári karban, pedig én csak a dohányfűzést akartam leírni: ,,Följajdul, mikor tűmet átbököm tövén e szűzi, nedvdús törzsökön." Klárinak így udvaroltam: ,,Figyelem húsos tomporod, s a ringást hegyes melleden." De a március 15-én előadott politikai versemről nem mert, nem akart szólni senki: „Pirosságodat most is takarja nyomdafesték." Jelesre érettségiztem olyan lámpalázasan, hogy még az összeadást is elrontottam. Azóta rendszeresen vizsgázom álmomban, csak a rémület ébresztése ment meg a végső nagy bukástól.

A kertalji kaszálón tudtam meg 1956 július végén, fölvettek az Eötvös-egyetemre bölcsésznek, magyar—könyvtáros szakra.

Még vulkánfíber bőröndöm is izgult, mikor leszálltam a 6l-es villamosról és megindultam a Himfy utca emelkedőjén. Magabiztosabb voltam négy éve Tapolcán. Az Eötvös-kollégium ismeretlen kapujában, idegen szoba- és évfolyamtársak között próbáltam meglelni az otthonosságot. Az emeletes vaságy alsó fekhelyén durva papírzacskóból ette a szilvát a pótvizsgás Nagyfiú; megérkezésem első órája szilvaillatú és dorkószagú volt. Másnap még semmi dolgom, se menzajegyem, lementem a körtéri Lordok házába reggelizni. Előttem tejeskávé, kifli, a szomszéd evőpultnál céklagumóorrú, lezüllött Tolsztoj lesben a sárgaborsó-főzelék maradékára. Az őszelő enyhe délelőttjének nyilvánosságában, a Ménesi úton egy férfi pofozza nőjét, ágyékrúgás a viszonzás, újabb pofonok, aztán, mintha semmi se történt volna, egymásba karolnak. Ha anyám látja, imádkozik fiáért, micsoda fertőbe került, amit fia színházi előadásként vett tudomásul. Sőt, elmegy a rosszlányok utcájába, ahol a földszinti ablakokból megborzolják érettségitablós frizuráját. Kis- fröccsöt iszik barátjával az Ilkovicsban, két asztallal odébb a fiú, a „selyem" korsó sört önt az egyik röplabda-mellre, habzik a málnaszínű pulóver. Izgalom a teremben, tűnés a másik ajtón, alig maradnak valahányan, s még csak nem is igazoltatják az ártatlan képűeket.

De a hétköznapok iskolapadjaiból susognak a papírok, rebbegnek a könyvek az anonymusi szavak felé. Füst Milán dörög a katedrán, Waldapfel József unalmában az ifjú költők egymásnak olvassák verseiket. Meglógok az előadásról, bátyámmal találkozom irodalmi asztaloknál. Zelké, Szegi Pálé, Juhászé, Kormosé, Jékelyé, Vasé, Déryé, a Három Lektoré ott a szék, enyém meg a székem egyik fele. Lukács György riadt előadója a politikai áradásnak. Élveztem azt a jelent, melynek jövője számomra elképzelhetetlen, még akkor is, ha az írók Kossuth klubbeli demonstrációján olyan verseket hallok, amilyeneket eddig sosem, és ahol Nagy László ,,ügyesen rímel csupán" Nagy Imre véleménye szerint.

Belesodródás ősze, mint ahogy átvágok az avaron, s a lombokat lerázza a szél, az indulatok ellenőrizhetetlenek, lelkesítenek és taszítanak. Azt hiszem, leszakad a Kossuth híd emberterhünk alatt. Külön senkit sem hallani. Katihoz kerülök, amint hozzám ér, kamaszosan érzem meleg kezét, hozzám kap, mert talán tömegfélelme van, mert talán fél a Szabad Nép fáklyáitól, a teherautókon száguldó jelszavaktól, a Sztálin-szobor kongásától, csörömpölésétől, a fölgyújtott mentőautóktól, a betört, zavartalan kirakatoktól, a derékszíjtól, az újpesti munkások puskás özönétől a Múzeum körúton. Sortűz a Rádiónál, Kati beránt a kerti fák törzse mögé. S én akkor ott szerelmeskedni szerettem volna vele, akár az egész Budapesttel. Lehet, ez a lánykéz sugarazta belém a gyanútlan bátorságot, a halhatatlanság kifogyhatatlan képzetét, talán ő mentette meg életemet október 25-én, az ifjúság szerelmi vágyakozása.

Pihenten ébredtem, tisztán akartam készülni a napra. Borotválkoztam, sokáig mosakodtam, de hideg vizes tenyeremben mintha véraláfutást fedeztem volna föl, gondoltam, balsejtelmem oktalan, hiszen már bátyámékhoz is elmehetek Zuglóba, jár a 7-es busz. Megyek, hadd tudjunk egymásról. A 7-es nem ment tovább az Astoriánál. Helyette nemzeti zászlós tank vezetett a pokolba, ahol a Himnusz érvénytelen, anya és gyermek éppúgy lelőhető, mint az orosz tankparancsnok, s mindannyian mészárlásra valók vagyunk.

Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Nem emlékezhetem arra a másodpercre, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, fölülről. Búvóhelynek képzeltem a Rakóczi-szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a földbukó embereken, át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé, az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam és elveszítettük egymást. Nem óvott az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzelgésével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyver tüzes, jégverés-fehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek — és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem hallhatok meg! rám gördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha fedezék lehetne. Bal combomban villamos ütés fekete zsibbadása, lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a repesz, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk.

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk a szemközti házba, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakosüveget. Élünk. Élőnek vettem észre magamat, Uram! Megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, repültem, Uram!

Teherautó platóján szállítottak a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőrülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem. Mint kör, vadászat után! Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetében. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés száj szorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötés után, mert a kórházban nem vettük észre a másik sebet: elöl szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomatommal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű személyi igazolvány belsejében, fényképem alatt.

Asszonynéven voltam bejegyezve a szülészeten: Nagy Istvánná. Férfi sebesültek szültek akkor ott. Második születésem, én vagyok az anyám és a fiam.

1956. november 4-én évtizedeken át visszhangzó segélykiáltásra ébredtem.

1959-ben szüléimét szövetkezetbe kényszerítették. Iszkáz elesett végérvényesen.

1961-ben befejeztem az egyetemet. Ősszel feleségül vettem Lángh Zsuzsannát, garzonban laktunk a Keleti Károly utca fölső végén, egy házban Sinka Istvánékkal. Áldott állapotban készült az államvizsgára, én meg jártam a külvárosok építőipari könyvtárait, ez a reménytelen munka volt a fővárosban maradásom ára. Inkább a trágyadomb tetején, mint az alján — tanácsolta Juhász Ferenc, s én megfogadtam. De már a Népművelési Intézetben dolgoztam, mikor Zsófia megszületett.

1966-ban elváltunk, elköltözködtem a Rózsadombra, egy fűthetetlen hétvégi házba. Sajnálattal vegyült szerelemmel adták magukat a nők. Télre központi fűtéses szobába jutottam baráti segítséggel. Katika volt az egyetlen, akit megrendülten, fönntartás nélkül szerettem itthon és Szkopjéban, ösztöndíjam idején, 1967 augusztusában, szeptemberében, októberében.

1968 márciusában, egy héttel megismerkedésünk után összeházasodtunk Széles Judittal, textilművész, és társam azóta is, Eszterünk anyja.

1969 júliusában meghalt az apám, kialudt, kivonult az életből az utolsó paraszt.

1971 eleje óta szabadfoglalkozású íróként teszem a dolgomat.

1978 januárjától árva vagyok Laci bátyám halála miatt.

Anyám Bella nővéremékhez költözött Devecserbe, nem vár Iszkázon se Ő, se a ház, senki a faluban. De az én hazám akkora mégis, amekkorát magamévá tettem a Földön: Csíkszereda, Kolozsvár, Újvidék, Pozsony, a Tarpataki-vízesés, Prága, Berlin, Bázel, Párizs, Normandia, az Atlanti-óceán, Róma, Firenze, Pisa, a Tirrén-tenger, Ljubljana s a Bledi-tó, Fiume, Dubrovnik, az Adria, Belgrád, Szkopje, Ohrid, Szófia, Burgasz, a Fekete-tenger, Moszkva, Szentpétervár, a Finn-öböl, Irkutszk, a tajga, a Bajkál, az Angara, Varsó, Bécs, a szibériai gyopár és a római Gianicolo hervadhatatlan csillagvirága.

És budapesti lakásaim: Ménesi út, Bartók Béla út, Mártírok útja, a rózsadombi Baba utca, Üllői út, Ábránd utca Máriaremetén, Uzsoki utca, s miként a kör bezárul, a Budafoki út.

S a paksi nyár, a szigligeti tavasz.

(Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Bp., 1995, Kortárs, 5–28.)

Életrajz

Ágh István eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette.

A vers háttere - Ágh Istvánnal beszélget Szakolczay Lajos

Csendes, rejtélyes alak. És csodálni való, hiszen olyan tájról jött, amely – a bátyja Nagy László révén – szinte a görög istenek lakóhelyével egyenlő. A villámok talán ezért is csapkodtak annyiszor a döngölt agyagfalú pajta felett, mert dörgedelem és fény közt jelezni kívánták: elfogadják a rokonságot, az itt élők is valakik. Hogy eme szövetség megkötése közt a Somló – rideg tanú – mosolyintott-e, ma sem tudom, de egy bizonyos: a Nagy-porta fényességek kibocsátójává vált. Innen indultak a parasztfiúkból nem mindennapi hősökké vált tanúk, László és István, hogy tehetségük révén igazságot szolgáltassanak a szegényeknek, a megnyomorítottaknak. Akik a földdel álmodva és kelve sem mondhatták magukat boldognak, mert mindig valami – hol a háború, hol a beszolgáltatás, a padláslesöprés – kihúzta lábuk alól a talajt. Az ének – egyszer kénköves esőt zúdítva a tájra, másszor örömös felszabadultságban – értük szólt. Értük, és a harsonás igazságtevők, vagyis saját maguk méltóságáért. Csak ők kiálthatták bele a politika paticsjaiból épült szirupos némaságba (mert annak tetszett a ricsaj), hogy elég! Magam előtt látom Ágh Pistát battyogni az utcán, behúzott nyakkal. Mintha ezredévek tonnáit cipelné, holott csak fáradt. Épp leugrott valamiért, cigarettáért, ennivalóért a boltba, hogy aztán nyugodtan az íróasztalához ülhessen. Első ránézésre hétköznapi alak, akiről elsőbben inkább a somlai bor, mintsem Pliceszkaja művészete jut az eszembe. Aztán ahogyan leülünk beszélgetni (én szerencsétlenkedem a magnóval, az első részt újrakezdjük), fokozatosan angyalszárnyakat növeszt. Kisimul az arca és megszépül. Egy író emlékezik a voltról, ami – fájdalom – többé sosem térhet vissza.

Bátyád, Nagy László írta egyik korai versében: „minden csillag csipkés kerék, / tündököl a végtelenség". Kétség nem fér hozzá: mitikus táj, mítoszi ember, mítoszi vers. Egy kicsit közelítsünk az iszkázi világhoz! Amely számomra, a kívülálló számára megmagyarázhatatlan csoda, de nektek mindennapi valóság volt. Te, ahogy említetted korábban, az iszkázi létet – ami, megismétlem, nekem mindenképp mítoszi (vagy legalábbis azzá emelt) dolognak tűnt fel – egyszerűen egy, a földdel bajlódó parasztcsalád tagjaként élted át.

Az általad idézett költemény, A gyöngykakas felrikoltoz, tulajdonképpen realista vers, hiszen az ember a megszokott égbolt alatt, este ilyesfélét gondolhat. Hasonlíthatja csipkés kerékhez a csillagokat. Mi ott, a szélső házban, igen, a végtelenséggel éltünk együtt. Ahogy az ablakon kinéztem nyugat felé - dombos vidék volt, egy domb vonulatán laktunk elláttam egészen az Alpokig. Kelet felől, négy-öt kilométerre tőlünk, a Somló magasodott az udvar mögött. Hatalmas volt a panoráma ahhoz, hogy az emberben ilyen érzések keletkezzenek. Ezt annyira természetesnek tartom, hogy most sem gondolok másra, csak arra a valóságra, amit akkor átéreztem. Hogy valami mítoszi (a megnevezés is elég pontatlan), nálad nyilván a felemelkedett, költői érzelmet, az univerzumot befogó, egységes világképet jelenti. Ugyanakkor az ott nem volt más, mint az iszkázi tája Bakony alján.

Sokat írtál az életedről, nem egyszer történelmi hitelességű dokumentumok, jegyzőkönyvek, levéltári iratok alapján is. Újat nehezen lehet kihúzni belőled. Mégis szeretném, ha egy kicsit elidőznénk a gyerekkorodnál, szüléidnél!

Kései gyerek vagyok, ezért a szüleim gyerekkoromban nem azt a képet mutatták nekem, mint évekkel azelőtt idősebb testvéreimnek. A fiatal, szilaj apámból, akit a bátyám a Rege a tűzről és jácintról című poémájában tűzként mutatott be, fáradt parázs lett. Anyám is, aki tizenhat évvel fiatalabb volt apámnál, abban a világban, amit éltek, lélekben korán megöregedett. Én gyerekként, természetesen a nálam több évvel idősebbeket is korosnak tartva, már akkor öregnek néztem a szüléimét, amikor anyám mindössze negyven, és apám is csak ötvenhat éves volt. Ez most így elmondva hihetetlenül hangozhat - és az is, hiszen én negyvenéves koromban, sőt még ötvenhat évesen is, fiatalnak éreztem magam. Tehát nekem az ő életükből csak a fiatalságuk elmúlásának az ideje jutott. Anyám egy Nyárád nevezetű. Pápa melletti faluban született, és ott is élt egészen asszonykoráig. Anyai nagyapám, alig kezdődött el az első világháború, kora ősszel, Kisaszszony napján, bevonulása után két hétre, Lublinnál hősi halott lett. így az öt kisgyereket a nagymama egyedül nevelte fel. A gyerekek, ahogy nőttek, segítettek a gazdaságban. Az életüket parasztként élték végig. Azért említem, hogy parasztként, mert anyám az unokatestvére példájára - akiből végül egyetemi tanár lett tovább szeretett volna tanulni. Szorgalma és tehetsége is megvolt hozzá, de árvasága, mi több, a rossz körülmények miatt nem tanulhatott. Ezért később mindent megtett azért, hogy legalább a gyerekei iskolázottak lehessenek. 1938-ban mind a három gyereket - a testvéreimet - beíratta a pápai iskolába, a polgáriba. A mi családunk volt az egyetlen a faluban, amelyből minden gyerek továbbtanult. Ebbe apám nem szólt bele (vagyis nem ellenezte), és megértette, hogy ennek így kell lennie. Apám művelt ember volt; úgy is mondhatnám, hogy egyetemes műveltsége volt a maga módján. Az akkora földdel rendelkező embernek, mint ő (huszonöt holdja volt), mindent kellett tudnia az időjárástól a geológiáig, az állategészségügytől az állattartás tudományáig. A gazdaság iránti érdeklődése a legmodernebb szintig tartott. Szakkönyvekből, a pápai iskola tanfolyamán képezte magát. Később bíró lett. Országgyűlési képviselőnkkel, már szinte barátjával, Szandi Károllyal - aki kiváló közgazdász lévén sok könyv szerzője volt - ő hozta létre a faluban a Népházat, amely egyben kultúrházként is szolgált. Volt benne könyvtár, rádió, ott működött a hitelszövetkezet irodája. Egyébként Szandi Károlyt a bátyám bérma-keresztapjaként is tisztelhettük. Mondanom se kell, apám úgy tartozott a falu „elitjéhez", hogy nála ez nem jelentett semmiféle kívülállást; a legszegényebb réteggel is barátkozott.

Apád indulatos ember lehetett, ez az írófiúk írásaiból egyértelműen kiderül. Ez hogyan jelentkezett a családi életben? Féltetek tőle?

Nem. Nem volt ő indulatos ember, inkább hirtelen haragú. Csak egy példát; ha anyámnak azt akarta mondani, hogy szamár, csacsira váltott és szacsit mondott. De azért néha ki-kitört. Volt a Somlón szőlőnk, ami a borozásokkal is együtt járt. Némelykor - például szőlőkapáláskor - a barátaival ott ragadt, nem jött haza, s ha anyám kifogásolta az állapotát, dühbe gurult. De mindez nem volt rendszeres. Az én időmben már nem volt szőlőnk, 1940 körül nagynénémék elörökölték. Ám én úgy voltam a másik nagynéném szőlejével - sokat is jártam oda -, mintha a mienk lett volna. Persze apám az egész Somlóra haragudott, nem is ment a hegyre. Ezzel együtt, ha meg akarnám rajzolni a portréját, mást nem mondhatok: szelíd ember volt, aki nagyon indulatos is tudott lenni. A faluban tisztelték és szerették.

Soha nem vert meg benneteket?

Engem egyszer megvert, rám suhintott a derékszíjával - az nagyon csípett. De az anyámtól több pofont kaptam, jó anyai pofonokat. Apám nem volt verekedős. Inkább rátarti, büszke ember volt. Mindenkinek - az aratómunkástól a tanítóig - a szemébe mondta az ő vélt igazságát, vagy ami a szívét nyomta. Nem tudom, hogy a báróval is így tett volna-e, de elképzelem, ha ilyen helyzetbe kerül, akkor sem hallgat. Egyszóval nyílt ember volt. Nyílt, de nagyon tudott haragudni. Azóta, hogy a nagymama a szőlejét apám nővérére íratta (akinek a férje kocsmáros volt, és úgy gondolta, hogy a bor ott jó helyen lesz), haragban volt a testvérével, egyetlen szót sem szólt a sógorához. Emlékszem, egyszer mentünk a dűlőúton, ő pedig jött szembe velünk a homokfutón, vagyis csézán, s mindketten elfordították a fejüket. Tartották a haragot. Ezek a kis villanatok jól mutatják, milyen ember is volt. A bátyám a Rege a tűzről és jácintról című versében bármennyire is mitizálja apánkat, konkrétan a valóságot is megírja: lóimádatát, természet- és gazdálkodás-szeretetét. No meg azt is, hogy a Somlóról borosán jön haza.

De bátyádnak más volt a viszonya apáddal, mint neked.

Biztosan. S ez a kettőnk közötti korkülönbség miatt is van. Én például az apám mellé álltam. Mert akkorra már ő lett a védtelenebb. Az a tizenhat év korkülönbség kettejük közt - főképp, amikor apám már elhagyta a hetvenet - igencsak meglátszott. Ebben a viszonyban az öreget kiszolgáltatottabbá tette, s ezért érzelmileg mindig őmellette kellett állnom. A lelki rokonság révén inkább apámhoz voltam közelebb. A bátyám pedig - úgy érzem – inkább anyámra ütött. Bár ez nem annyira egyértelmű, különösebben nem is foglalkoztam vele, csupán így gondolom.

Egyik nagy versedben, az Apám órájában – amely több mint harminc évvel ezelőtt a Jóslatok az újszülöttnek című könyvben jelent meg – van két jellegzetes sor: „Vén paraszt, veled veszett /ház, szerszám, kutya, ló", amely bizonyosfajta elszámolást is mutat. Elszámolást – apáddal. Nyilván itt mitikusan {csak ezt a szót tudom használni, hiszen az órának külön története; hadd ne mondjam, mitológiája van): nem le-, ha- nem elszámolsz apáddal, s egyúttal a múlttal is.

Addig is már, a vers megírásáig, több ilyesfajta próbálkozásom volt. Apám halála ezt a törekvésemet végérvényessé tette. Úgy éreztem, hogy ővele egy egész hagyomány, az egész parasztság, mint osztály kimúlt, elnémult, nincs. Akik maradtak, azok csak gyönge túlélői az egésznek. Tehát amikor én az apámra – szokatlan modorban – azt mondom, hogy „vén paraszt", az az egész paraszti világ elpusztulásáról szól. Aminek az apám egyik jellegzetes képviselője volt. Sorsa jelkép a fájdalmat és dühöt együtt megszólaltató versben. Az órája mutatójának a körbejárásával írom meg az életét (ezzel egyúttal egy paraszttípust is), a gyerekkorától kezdve egészen az utolsó találkozásunkig. Ez utóbbi különösen megrázó élmény volt. 1969 júniusában hazamentem, és a zöld angyal nagy tobzódásakor – a természet júniusban a leghatalmasabb – ott láttam kalapban, picinek, a zöld tengerben egy szürke manót, aki nem más volt, mint az apám.

A versben szereplő óra valóságos tárgy volt, vagyis rendes időmérő eszköz?

Igen. Egy svájci márkájú ezüstóra, arany véretekkel, indás díszítésekkel. Gyönyörű. Ám ez az óra, bár „kezdete" ismeretlen előttem, sors is. Honnan és mikor jutott apámhoz, ma sem tudom. Valószínű, hogy bizonyos jeles napra szóló ajándék volt. Élete azzal vált emlékezetessé, hogy az oroszok nem találták meg. Mindent elvittek, a bátyám óráját is, de ezt - a padláson, a búzahalomban volt eldugva – nem találták meg. Átvészelte a háborút is. Szinte egyetlen örökségként, mint vagyontárgy maradt rám. Apám temetése napján a bátyám a sublótból kivéve azzal adta nekem, hogy „Ez a tiéd!". A cselekedetet értelmezhetem úgy is, hogy a bátyám szinte megajándékozott a magáéval.

Mikor a szülők úgy döntöttek, hogy mind a négy gyereket taníttatják, akkor gondolták-e, hogy ezzel értelemszerűen befejeződik nálatok a paraszti életforma?

Nem gondolhatták. Csak arra gondolhattak (említettem már, 1938-at írtak, amikor testvéreim elkerültek hazulról); ha anyám nem tanulhatott, legalább a gyerekei tanuljanak. Valószínű, az sem jutott eszükbe, hogy senki se fogja folytatni a gazdálkodást. Mért is jutott: volna! Két fiú van a családban. (Bár a bátyám betegsége miatt csak én lehettem volna alkalmas a földmunka továbbvitelére.) S azok legyenek több a parasztnál, még akkor is, ha földművelők lesznek! Tehát a lányok mentek a líceumba meg az angolkisasszonyokhoz, a bátyám pedig a polgári után a pápai református kollégiumba. Rólam most ne beszéljünk, mert mén már egészen más világban és más okok miatt tanultam. Ha korábban születtem volna, a régi rendszerben, valószínű, hogy elvégeztem volna egy gazdasági főiskolát^ aztán majd meglátjuk.

Miért ne beszéljünk rólad?

Azért, mert az 1945 utáni parasztgyerekek tanulása egészen más dolgok következménye volt. Abból a tizenvalahány gyerekből, akikkel együtt végeztem a nyolc általánost, nem én voltam az egyedüli, aki továbbtanult. Van egy vegyészmérnök és egy építészmérnök is köztünk (az utóbbi Szombathely főépítésze), és sok érettségizett. 1952 körül még a taníttatással is serkentették a gyerekeket, hogy hagyják ott a falut. Ez egészen más világ volt, mint a korábbi. Az 1945 előtti tanulások, főképp a parasztcsaládokból való iskoláztatás, mind-mind egyedi eset volt. Nálunk, szerencsére, szüléink jóvoltából mindenki tanulhatott. A faluban két szegény családból egy-egy fiú. Bátyám egyik barátja, akinek az apja asztalos volt, a veszprémi piaristákhoz járt, s a másik család gyereke ugyanott érettségizett. Az egyházi középiskolák, a plébániák ajánlására, már akkor is segítették a jobbfejű gyerekeket. Hogy értelmiségi legyen belőlük. A két ember közül, akiket említettem, az egyik jogász lett, a másik gépészmérnök.

Bátyád indulásáról egy kicsit bővebben szeretnék hallani! Ő nagyon találékony, kézügyessége folytán az anyaggal ezermesteri szinten bánni tudó, s azt formáló-alakító gyerek volt. Sőt, kiválóan rajzolt és festett. Viszont amikor íráshoz fogott, a látó szemek elől a pajtába menekült. Nem akarta, hogy környezete tudomást szerezzen ebbéli - számára felettébb fontos -foglalatosságáról.

Laci valószínűleg anyám rajzkészségét örökölte. Anyám, amikor alkalom nyílott és ideje volt rá - különben nem sok ideje volt - kedvtelésből szívesen rajzolgatott. Volt tehetsége a szépre, ízlése meg stílusérzéke is. A bátyám, aki tízéves korában megbetegedett, s azóta csak bottal tudott járni, a korlátozott mozgása miatt is igyekezett elfoglaltságot keresni magának. Az ösztönös rajzkészségéből kiindulva keresett - és talált is. Már középiskolás korában olyan képeket festett és olyan rajzokat készített, amelyek művészi színvonalukat tekintve valódi műalkotások voltak. S minthogy nem tudott mezei munkát végezni, kaszálni és szántani, otthoni tennivalót keresett magának. Olyan munkákat, amelyekben ki tudta használni kézügyességét, így, megintcsak ösztönös tehetsége folytán, „mesterkedett". Mindent megcsinált- javított, újrateremtett -, ami a keze ügyébe került. A hasznos dolgok vonzották, a kapanyél kifaragásától kezdve a kocsiülés megjavításáig szinte minden. Sosem a díszítő jelleg vezette, hanem a hasznosság.

A bőrrel mint anyaggal is jól bánt…

Ez későbbi időszaka. De várj csak, a bőrt említetted? Eszembe jutott, amikor nekem cipőt fabrikált. Jó barátja volt a suszter, napokat szokott nála üldögélni, és segített is Lajos bácsinak. 1945-ben nekem nem volt lábbelim, viszont volt a háborúból otthagyott bőrülés, amit Laci lefejtett, és felsőrészt csinált a bőrből. Szanaszét heverő autógumi is került, abból lett a talp. Kiváló cipő sikeredett így. Ha a hátam mögött lévő falra pillantasz, a kis olajfestményen - szintén az ő keze munkája - láthatod is a remek lábbelit. Amely ugyan hasznos célt szolgált, de ihletből, ihletett módon készült.

A versírásról beszélj! Bátyád azért bújt el a családtagok szeme elől, mert az írást nyíltan nem akarta - nem merte - vállalni?

A versírás intim dolog. Aki költő, annak mindig volt valami sti^je. A mi falunkban méginkább. Mert élt itt egy költő a múlt század elején; suszter volt a tisztességes foglalkozása, de költőnek mondta magát; Marha Miska, akinek könyve is jelent meg. Viszont akit én is ismertem, Kiskamondi Németh Jóska „nemzeti és vándortanyai" költő, járta a Nyugat-Dunántúl falvait, s árulta a verseit tojásért. De a költészet mint mesterség, mint hivatás inkább titkolnivaló volt, mintsem hogy az ember dicsekedjék vele. Laci emberek elől való elhúzódásának, bár a pajta csendjét nagyon kedvelte, nem ez volt az oka. Ö a tehetségét már megmutatta a festészetben, a rajzolásban. Vagyis a képzőművészetben. Hiszen azt nyilvánosság előtt kellett csinálnia. És műveiért megvolt a jutalom; sok dicséretet is kapott. Az iszkázi Nagy László Emlékház képei éppen abból az időszakból valók, amikor ő még festőként gondoltaajövőjét.

A pápai Református Kollégium rajztanára, A. Tóth Sándor – aki a tehetségek felfedezésében is kiválót nyújtott – jó szemmel vette észre, hogy a látni is tudó gyereknek milyen érzéke van a képzőművészethez.

A nővéremnél van egy kis akvarell, amelyre A. Tóth Sándor – mondjuk, 1943-ban – „Kossuth-díjat" adott. A kollégiumban volt egy önképzőkör, ahová a bátyám is járt, s amelynek tagjai, buzdítva egymást, állandóan versenyeztek. Kiskoromban annyit hallottam A. Tóth Sándorról – a kollégium szellemének ő volt az egyik meghatározója –, hogy úgy állt előttem, mintha személyesen ismertem volna. Pedig csak valamikor az élete vége felé találkoztam vele Pápán – először és utoljára.

A család mikor szembesült azzal, hogy bátyád nem csupán festő, hanem költő is? Meglepetés volt a verseinek első megjelenése?

Jóllehet nagyon titkolta a versírást, de a mi családunkban nem volt meglepetés, ha valaki valamit csinált. Én akkor tudtam meg, hogy bátyám költő (is), amikor 1948 őszén – rajzok és önéletrajz kíséretében – több verse megjelent a Valóságban. Nála láttam a folyóiratot, hiszen őrsvezető-tanfolyamra utazva akkor épp Laci kollégiumában aludtam. Verseit nemcsak köz- ismert szemérmességéből nem mutogatta (az nem mutogatni való!), hanem azért sem, mert még élt az apai nagyanyám, akiről azt írta, hogy „bolhakaszárnya". Vagy olyan versei is voltak, amelyekben apánkkal annyira ellenkező elveket vallott (ez volt a Nékosz-korszak), hogy sok jó nem származott volna belőle. Ekkor írta a Tavaszi dalt. Parasztpárti volt, és egészen más jövőt gondolt, mint apánk

Emlékszem, amikor apátok a nagyfiát szembesítette a valósággal, mondván: „Iszkáz elesett".

Ez későbbi időszak. Lacinak kiesett a Bulgáriában töltött másfél év. Éppen akkor folyt a legnagyobb dúlás a faluban; ez volt a padlás- lesöprés korszaka. Bátyám egyszer csak, 1951 húsvétjára hazajött, és az ünnep reggelén - emlékszem a pillanatra - döbbenettel kellett: megtudnia, hogy a háborúban az oroszok által meghagyott tehenünket most viszik el adóba. Csak állt az ablaknál háttal és sírt. Akkor írta az Aszály című versét. Bátyám költészetét olyan természetesen fogadták a szüleim, mint akármi mást. Nem hiszem, hogy befolyásolni akarták a pályáját.

És a te indulásod? Volt-e olyan kockás füzeted, mint a bátyádnak? Ha nem, mibe írtad a verseidet? Milyen könyvek nyitották rá a sze- medet (ha egyáltalán léteztek ilyenek közeledben) a világra? A testvérbátynak köszönhetően te állítólag már García Lorcát is olvastál…

Kockás füzetem persze nem volt, de volt iskolai irkám. És ebbe írtam a verseimet. Pontosabban, később mintha kineveztem volna egy irkát versesfüzetnek, emlékszem, a fedelére rá is írtam: Nagy István versei. Először bátyámnak a művészet felé fordulása ragadott meg. Előttem van, ahogyan Szabó Dezsőt olvasott; még a könyv küllemére is emlékszem. A népiirodalmat kedvelte (akkor még nem tudtam, hogy mi az a népi irodalom); Németh Lászlót, Sinkát. És természetesen József Attilát. Volt egy féltett kincse, a Cserépfalvi kiadásában megjelent József Attila-összes. Valahonnan megszerezte a költő fényképét, és beragasztotta a könyv első oldalára. Már kisgyerekkoromban megtaníttatta velem a Nincsen apám, se anyámat. Milyen furcsán hallgathatták, amikor az ötéves gyerek azt szavalta; „ha kell, embert is ölök". És Sinka István egyik versét (Fillér penészlik a szemén) szintén tőle tanultam, amit még ma is tudok kívülről. Egy korán meghalt kisgyerekről szól, és ez engem akkor nagyon meghatott. Laci Heine-versekre is tanított. Németül.

Milyen könyvek voltak a családban?

Leginkább tankönyvek. Az egyikben megtaláltam Berzsenyinek A magyarokhoz című versét. Abban az időben találkoztam Horáccal is, csak nem tudtam, ki az a Horác, de a versben szereplő Sághegyet ott láttam szemben az ablakból. Volt egy-két költő, akik gyerekkoromban szinte tárgyi valósággá váltak. Ilyen volt Berzsenyi a Ság hegyével, és ilyen volt Kisfaludy Sándor a Somlóval. A könyvek nálunk az éjjeliszekrényen és a toalett-tükör kis polcán hevertek. Hogy miként és honnan kerülhettek oda, magam sem tudom. Egyszerűen csak voltak, a maguk teljes összevisszaságában; Oscar Wilde és Szabolcska Mihály, Németh László és Acsády Ignáctól A magyar birodalom története, no és a Tolnai Világlexikon első kötete. De ott volt Csokonai is. Úttörőként táborozva – talán tizenegy éves lehettem – átmentünk Szántódra, s örömömre a csárda falán megpillantottam Csokonai márványtábláját, máskor meg A tihanyi ekhőhoz sorait hoztam össze a hely szellemével. És Petőfi nyomait is megtaláltam Pápán. Ilyenkor mindig úgy éreztem magam, hogy a kedvenceim itthon vannak, és én meg ott vagyok, ahol ők otthon voltak. Egyszóval már gyerekkoromban is nagyon szerettem a verseket.

Szavaltál is?

Szavaltam. Már 1947-ben. És 1948-ban is verset mondtam a centenáriumi ünnepségen, Adytól A Tűz márciusát, amelyet a nővérem tanított meg. Az iskola szavalója voltam végig. S Ady hatása alatt egyszer csak elkezdtem magam is verset írni. Apám Püski Magyar Élet Kiadóiknak az ügynökétől megrendelte Ady Az ütések alatt című kötetét. Sokat olvastam, mert szerettem a költőt. Olyanféle stílusban próbálkoztam. Miután bátyámnak megmutattam az egyik „verselményemet", lebeszélt arról, hogy adys verseket írjak. Azt mondta, először is nézzek körül a környezetemben; mi van az udvaron, mi van a mezőben, milyen madarakat ismerek. És ezeket az élményeimet írjam meg. Bátyám tanácsára leíró verseket írtam akkor, aminek a hatását még most is érzem. Vagyis az egész még ma is érvényes rám.

Volt-e gyerekkori félelmed? A táj volt a szülője, a paraszti valóság? Bátyádat kínozták-e félelmek, látomások?

Az utóbbival kezdem. Egyszer Laci elmesélte nekem egyik (1945-ös vagy 1946-os) szilveszteri élményét. Az is lehet, hogy nem szilveszterről, hanem újévről volt szó. A tanítóéknál - akinek a fia a barátja volt - egy nagyobb társasággal ünnepeltek. Késő este jöfi: haza, és a házunk előtt az országúton megpillantott egy furcsa társaságot. Pepitaruhás úriemberek csoportja volt, és mintha folyton közeledtek volna hozzá. Mutogattak neki, ő visszamutogatott, végül a botjával akarta őket elkergetni. Egyszer csak a semmibe tűntek. Miként történhetett ez, nem tudom, hiszen a bátyám semmitől sem félt. Erre nézvést én nem vagyok hasonlítható hozzád

Honnan a kockás ruha?

Minden vízió egyedi akar lenni, olyan tulajdonságokkal ruházza fel a kép részleteit – itt az emberi figurákat –, hogy azok különösek legyenek. Egy pszichológus valószínűleg érvényes magyarázatot tudna adni; én ezen nem gondolkodtam. Ezt is csak azért említettem meg, mert sok kísértetjárásos história dívott; felénk. Nagybátyámtól kezdve apámig, mindenkinek megvolt a maga rémisztő története. Apám mesélte; a Balaton-vidékről bort hozva éjjel át kellett kocsiznia a nyirádi erdőn, s egyszer csak megjelentek előtte a rablók, a szellemek. Amire igazán megijedt volna, el is tűntek. Mikor valaki nem azon a helyen és nem abban az időben van ott, ahol többnyire megszokta – egy sötét erdőben, egy éjféli udvaron, kocsma utáni állapotban –, a valóságnál valóságosabban éli át felajzott képzelete világát.

S te hogy vagy a rémekkel?

Én még mindig valami ősi félelemben élek, holott nem kell félnem a rablóktól, s életem során olyan dolgokon mentem keresztül, hogy hozzájuk képest a legrémisztőbb álom vagy képzelgés is semmi. A kísértetekben sem hiszek. Mindezek ellenére van bennem – lehet, hogy más embertársaimban is – valamiféle velem született ősi félelem. A léttől való félelem? A mákszemnyi ember félelme a világegyetem nagyságával szemben? Akárhogy is van, ezek a súlyok lenyomnak. Borzongani tudok a semmitől. Lehet, hogy más is így van ezzel, s ez a „kitüntetett félelem" nem csupán az én tulajdonságom, de valahogyan nem jön ki, nem beszélnek róla. Ha gyerekkorom körülményeit nézzük – a falu legszélső házában laktunk (hátul akácos, oldalt gyümölcsfák), amelyet nagy zöld rengeteg, a természet fojtó bilincse vett körül –, akkor jogos volt félnem. Nem szerettem a sötétséget, nem szerettem egyedül lennie De ma?

Volt-e látomásod?

Nekem sosem volt látomásom. Csak álmodtam a halállal. Ez volt az első emlékezetes álmom. Kisgyerekkoromban, a háború idején történt. A szereplők, akik akkor ott voltak velem a szobában és velem együtt látták a halált, mind ismerőseim. Az unokabátyám – aki éppen akkor jött haza a katonaságból – a borotválkozó-tükörrel törölte le az ablakról a párát. Egy női fejet láttunk a fűben keresztbe rakott csontokon – az egész olyasféle volt, mint a villanydúcokon „A vezeték érintése halálos!" táblácska figurája –, és egyszer csak a koponya, vagyis a női fej elkezdett járni a keresztbe rakott lábszárcsontokon. S olyan óriási meleg sugarat vetett rám, hogy az asztalra kellett hasalnom. És akkor úgy éreztem, hogy most meg fogok halni. De egy pillanat alatt feleszméltem; dehogyis halok meg! Nem akarok meghalni. És felálltam. Láthatod, azóta is élek. De azon a napon, és még az azt követő néhány napig, nem mertem kimenni a házból, olyan félős lettem. De akkor sem a haláltól féltem, hanem csak úgy. Egy „önműködő félelem" jött rám. Nagyon emlékszem erre az élményre; verset is írtam róla.

Hány éves voltál akkor?

Hatéves lehettem. És tél volt.

Az idős embert - azok vagyunk, ne tagadjuk - többé-kevésbé foglalkoztatja a halál, az elmúlás élménye. Ha nem is olyan sokkszerűen, mint ahogy gyerekkori révületedet elmesélted. A látomásos vagy álom-halállal szemben most inkább egy valóságközeli halálra emlékeztetlek, az 1956-os, tragikus körülmények közötti „meg- halásodra'. Ez az októberi, annál a bizonyos sortűznél átélt halál hogyan lett egyben újjászületés is?

Mintha az az álom ismétlődött volna meg a valóságban. Éppenúgy hasra feküdtem a Kossuth téren, a metróépítkezés, a földhányás oldalában. Az utcasarokról a tank szinte a régi halálfej formájában, azt imitálva zúdította ránk a tüzet, lőtt a hátamba. A barátomnak a keze sebesült meg, nekem a lábam. De az egy pillanatig tartó tűzszünetben a segítségével felálltam. A szünet éppen elég volt arra, hogy be tudjunk menni a hátunk mögötti házba. Megmenekültünk. Mindannyiszor beleborzadok, ha kezembe kerül a régi fotó, amelyen az a sok ember látható, akik között feküdtünk. A fényképen a „helyünkön" - a barátomén és az enyémen - egy kis rés van. Két testnyi hely, a többi hulla. Sokáig ez az élmény akadályozott meg abban, hogy 1956-ról, illetve a magyar forradalomról verset írjak. Nem tudtam. És ma is nagyon rossz erről beszélnem. Persze azért írtam1956-ról, és nem csupán 1990 után, hanem jóval korábban. Sőt, az első kötetemben is szerepel már egy vers, a Halottak napja. Amit, ha valaki jobban megnéz, megtalálja benne a Parlament előtti szörnyűség felidézését.

Első könyved, a Szabad-e énekelni 1965-ben jelent meg…

Igen. De én ezt a verset már 1962-ben megírtam. Próbálkoztam, próbálkoztam. Valahol megvannak azok a versek, amelyekben azokat az időket akartam megidézni, sőt egy két-három oldalas költeményem is erről szól. Mégsem ment. Nem voltam érett a mesterségben, és nem voltam alkalmas az emlékezésre.

Aligha mondok ezzel újat: a paraszti világban bizonyos élő hagyomány szerint az élet és a halál egysége olyan volt, mint a kozmosz rendje. Kikezdhetetlen. Eleink méltósággal viselték a halált, része volt az életüknek, a hétköznapjaiknak. Még a gyermek is átélhette a halotti ruhák megtisztításától (időnkénti „dédelgetésétől") egészen a siratókig húzódó folyamatot. Ami nem más, mint felkészülés a majdani búcsúra. Egy ilyen hagyományos szokásrendben talán sokkal könnyebb megbarátkozni a halál tényével, mint egy városi közegben…

De az erőszakos halál, az nem a kozmoszi törvényekben van. Azért is nem, mert az maga a kozmoszi törvények megszegése.

Nem az 1956-ból származó, még ma is megborzongtató élményekre gondolok, hanem a halálhoz való mostani viszonyulásodra. Hogyan gondolsz a halálra? Egyáltalán: foglalkoztat-e a gondolata?

Nem szeretném a közeljövőben szembetalálni magamat vele, mert biztosan nagy szenvedés a vége. Vagy pedig egy felfoghatatlan szenvedés, melynek hirtelensége riasztó. Különösebben nem foglalkozom a halállal, habár ebben a korban nem szabad tagadni: nemcsak a sejtek öregednek az emberben, a sejtek öregedésében benne van a felfogott halál is. Amit az ember tudatosan vagy tudat alatt, szinte folyamatosan él meg. Mégis, engem inkább az élet-idő foglalkoztat, hogy még mennyi mindent kellene csinálnom. És kérem Istent, hogy a szellemi állapotomat tartsa meg annyira, hogy ezeket véghez tudjam vinni.

Ha egy külső szemlélő lát téged az utcán sétálni, gondolhatja azt is, hogy az Isten mezején (Isten oldalán?) bolyongsz. Szociográfiáidból tudjuk, hogy az iszkáziak nem sokat foglalkoztak Istennel. Van-e valamilyen Isten-élményed?

Sem kevesebbet, sem többet nem foglalkoztak, mint más falvakban. Általában a megszokott módon foglalkoztak. Én is, a gyerekkoromban minden hónap első péntekjén gyóntam és áldoztam. És ministráltam – még püspöknek is. 1949-ben bérmálkoztam, ugyan akkor úttörő őrsvezető is voltam. Rettenetes, skizofrén állapot volt. így voltam Istennel is, a vagy-vagy, az igen és a nem között. Sosem voltam - csak gyerekkoromban, amikor szent akartam lenni - megállapodott ebben az ügyben. Elhatároztam magamban, hogy a bérmálás után szent leszek, nem követek el majd bűnt. Vagyis szent életet fogok élni. Szent István Lovagrendet is alapítottam magamnak; képzeletben fekete paripán jártam, bíborosi öltözetben, meg miséztem is a zöldben. Katolikus elemi iskolába jártam, és ott - egyházi iskola lévén - a vallásosság kötelező volt; vasárnaponként az orgonafújtatás éppúgy, mint a reggeli mise és a beosztás szerinti ministrálás.

De a bátyádnak, Lászlónak más volt az Istenhez való viszonya, mint neked…

Végül is én közeledtem a Laciéhoz, aki nem volt igazán vallásos ember. Ugyanakkor a gyerekkorom vallási élményének nagyon sokat köszönhetek. Az áhítatának is. A megannyi aranydísz és festmény, a barokkos világ különös hangulatot ad. Mennyire más ilyen körülmények között az oltárnál ministrálni, mint lent, szandálban a misét hallgatnia Nem kell nagyon tagadni azt sem, hogy szinte öröktől fogva dilemma gyötör. De idősödvén egyre jobban közeledem ahhoz a világszellemhez, ami mindent áthat és ural. Ennek jegyében isteninek tartom a fákat is, a természetet is, és nem utolsósorban a csillagokat. És ameddig lehet, át is élem az így tekintett mindenséget. De van egy határ, amit már nem lehet átélni: a végtelent nem lehet átélni, az örökkévalóságot nem lehet átélni. És Istent sem lehet elképzelni, csak emberi formában. Krisztusi formában.

Nemcsak az ének áhítatát érzed, hanem a csend áhítatát is. S ez, szerencsére, benne van azokban a drámai versekben, amelyeket én mindig valamilyen mítoszi erővel ruházok fel, te pedig azt mondod, hogy ez nem mítosz, hanem az iszkázi valóság.

Nagyon szerettem a nyári estéket, a munka utáni fáradtságban a pihenés csendjét. Azok a legcsodálatosabbak voltak életemben. Ha arattam, s a mező távoli részéről mentem haza gyalog, a vállamon kaszával; szinte szálltam, úgy megrészegültem a jó érzéstől, ami eltöltött. Sok ilyen alkalom volt. A munka - most már az írás - utáni lelkiállapotot, a megnyugvást nekik köszönhetem. Amikor jól végzettnek érzem az írással - ahogy korábban a paraszti munkával - töltött időt, az nagy ajándék.

Az egyik régebbi interjúban, 1971-ben Alföldy Jenő faggatott. Te így vallottál: „Nekem a falu természet, természetes élet, nehéz élet." Évtizedek bizonyították, hogy ez a „nehéz élet" - a paraszti lét -fontos volt a számodra, meghatározta egész későbbi sorsodat, gondolkodásodat is. Ha az időben egy kicsit visszaugrunk, rátalálunk arra a zseniális lóra, amely apád sorsának is jelképe volt. Zalavár kiszenvedése (nem megszokott állatnév ez) egy életforma pusztulását is magával hozta.

Apám nagyon szerette a lovakat. Bizonyára a felmenőim is. A családi legendában is szó van nagyapám gyönyörű lovairól. És hát dédapámnak, aki bognár volt, ugyancsak lehetett lova, hiszen nem csupán a szakmáját művelte, hanem a jobbágytelkét, aztán az ugyanolyan nagyságú saját földjét is. Apám annyira szerette a lovakat (anyám szerint jobban, mint a családot), hogy amikor az oroszok elhajtották az állatokat, szinte nekünk is halottaink lettek a háborúban. Mert a ló nálunk félig ember, csaknem családtag volt (főleg apám számára). Az oroszok úgy hagytak meg egy csődörcsikót, hogy tulajdonképp „elvitték". Mi találtunk rá a mezőben a dróttal felkötött szájú állatra. Zalavár mint csikó időközben „engedélyezett" csődörré nőtt - mert akkor az összes mént elvitték az országból -, és magánménként funkcionált, végezte a dolgát. Ám kimúlásával (ezért jelkép a sorsa) az a parasztság is kimúlt. Nagy pompáját a kiherélés nyomán elvesztette, s a kiheréltek butaságával megzavarodottságával fejezte be életét valamelyik vágóhídon.

Élete vége felé belerohant egy országúti menetbe…

Mezei marhacsordába. Valóban. Akkoriban sok botrányt csinált. Viszont ameddig épp volt, büszke tartása életerőt kölcsönzött annak is, aki csak ránézett. Ura volt az apám és a bátyám. (Én, sajnos, kocsin se hajthattam, mert anyám nem engedte.) De a szeszélyességével ők sem tudtak mit kezdeni. Sokszor feldűltünk, amikor megtáncoltatta a kocsit. Apám minden elindulásnál fohászkodott; „Jézus, segíts!" - vagyis szerencsét kívánt magának az útra. Akkor Zalavár rakoncátlankodása folytán már a keze is eltörött. A csődör viszont önbizalmat adott apámnak abban az időben.

És pénzt is hozott a házhoz a fedeztetésekkel…

Meg volt állapítva, hogy hány kiló búzával kell fizetni egy-egy alkalommal. A lovat – még most is megvan otthon a tenyészkiállításon szerzett oklevele – 1948-ban az Országos Mezőgazdasági Kiállításra is felhívták, de apám nem kockáztatta meg vele a vonatozást. Félt, hogy kitörik a lába. Ez az a ló, amely bátyám Búcsúzik a lovacska című versében is szerepel. Én A nagy herélés balladájában írtam meg, természetesen a parasztság sorsával párhuzamban, az udvaron történt drámát.

Nagyon kedveled az írói szociográfiát. S ez nálad nem csupán pénzkereseti forma volt, hanem az életmű kiteljesítésének egyik módja. Sokan elsősorban költőnek tartanak, de szerintem a prózád - a szépprózád és a dokumentum- prózád is - ugyanolyan súllyal esik latba. A táj mindig elbűvölt, de a számtalanszor megírt tájvalóságon túl a léleknek van-e térképe? S ha van, rajta szerepelhetnek-e olyan „helységnevek", mint isten. Szabadság, Haza?

Természetesen. Istenről korábban már beszéltem. A haza? Ott van írásom minden mozzanatában. S a szabadságot idehozván - bár ez sem annyira konkrét valami - csak annyit tudok mondani, hogy mindig azoknak az embereknek az életét, életlehetőségét, boldogulását próbáltam segíteni, akik alul voltak. S ha létezik „legnagyobb" szabadság, az az, hogy jól érzik magukat az életükben. Természetesen az egész nem ennyire tendenciózus. Első prózámat, A madár visszajár című szociográfiai riportot (tájrajzot? társadalomképet?) a Népművelési Intézet – akkori munkahelyem – megbízása nyomán kezdtem el írni. Felettébb érdekelt, hogy a Tolna megyei kis faluban, Tengelicen milyen az élet; hogyan vannak ott az emberek, mit csinálnak…

Ez 1971-ben történt.

Igen. Tehát az egész ilyen irányú tevékenységem egy megbízás, felkérés alapján kezdődött. De nem azért mentem oda, hogy a felgyűjtött anyag végül is egy irat- vagy dokumentumtárba kerüljön. Minthogy célom volt vele, a „hivatalos" kutakodás lassan szerelemmé nőtt. S ehhez az előmunkálatok is segítettek. Például a Vallomás az elszakadásról című szövegem 1964-ben az Új írásban. Meg kellett írnom azt az elszakadást. Mert azt csak én tudom, hogy mit jelent otthagyni az otthont, a falut, korai életem és eszmélésem terepét; és azt is; hogyan lehet - az itt és az ott mikor sajog jobban - hazamenni, és mi van otthon amiatt, hogy mi eljöttünk. Szinte az egész prózai tevékenységemnek ezek az alappontjai. Az országra is jellemző az elszakadás, az otthagyás, a visszajövés, a szomorúság és a tehetetlenség. Pete György, az Életünk főszerkesztője is biztatott; ha már megírtam az Üres bölcsőnk járását, a Bakony és a Balaton-felvidék lírai kalauzának is nevezhető könyvemet^

…amely - Szabó Zoltánnal szólva – valóban a legtisztább „szerelmesföldrajz"…

…akkor miért késlekedem a rokon táj embereinek, történelmének, neves és névtelen hőseinek, egyszóval a kemenesaljai csodának a bemutatásával? Berzsenyire tekintve, és szinte neki gyónva készült a Dani uraságnak című szociográfiai beütésű esszéregényem (tényregényem), ez a sok műfajt magába ölelő szeretet- és otthonosság-példatár. Láthatod, csak egy biztatás, csak egy valamit elindító ötlet kell, s máris megindul a toll. Két meseregényem, a Struga manó csöngölődzik és a Felekirály is ilyesféle ösztönzés alapján született. Egyiket sem akarom kihagyni az életművemből. Nem biztos, hogy kimondottan gyerekeknek valók, de jók. Életem legboldogabb, írással eltöltöti; idejét köszönhetem ezeknek a könyveknek. És a Kidöntött fáink suttogásáról se feledkezzünk meg! Amely egészen a gyökérig lehatoló, szociografikus jellegű családtörténet. A szociográfiák írásakor annyi szépirodalomba való anyagot halmoztam fel és annyi módszerbeli tapasztalatot szereztem, hogy megalapozták az újabb műveket is. A Rókacsárda és az Árokból jön a törpe, ne hangozzék dicsekvésnek, egész prózai munkásságomnak a szubsztanciája. A Róka-csárda az ötvenes évek falujáról szól; egy olyan világról, melynek valósága annyira valószínűtlen, hogy már kínos komédia. A rendszerváltás idején írtam, s döbbentem vettem észre, micsoda szörnyűséget hagytunk magunk mögött.

Az Árokból jön a törpe című művedben a novellisztikus valóságtörténeteket és novellákat (amelyeket én költészetnek is felfogható látomásnak gondolok) érdekes módon egészíti ki, mi több, a szerkezetét dúsítja az a levélhalmaz (akár stilizált levelekről van szó, akár valóságosakról), amely a művészetet a valósággal ütközteti.

Azok nem stilizált levelek, hanem anyám szó szerinti levelei. A halála után, amikor nézegettem őket, arra döbbentem rá, hogy ezekre mű épülhet. Szinte mintha ott csírázott volna meg anyám egy-egy mondatában az, amit én – a könyv tipográfiáját szemlélve, a levél-dokumentumok felett – elbeszéléssé kerekítettem.

A madár visszajár című könyved fülszövege – vallomás. „Valamikor azt hittem, a versben minden kifejezhető, tévhitemet mintha költészetünk hagyománya is igazolta volna. Ma már tudom, a vers csak egyféle lehetőség: a lélek kegyelmi állapota, a szó zenéje és matematikája. Kiveti magából a valóság nyers rögeit, ha verssé nemesíteni képtelen." A vers mint kegyelmi állapot - akármiről van is szó köztünk, mindvégig a vers hátteréről beszélünk - elkülönül-e a prózától mint kegyelmi állapottól? Hiszen, ha jól olvastam a prózádat, benne ugyanaz a megmagyarázhatatlan, a témát mindig egy magasabb régióba emelő „kegyelmi állapot" munkáld

Én is azt hiszem. De amikor ezekhez a prózákhoz fogtam, akkor a határok közé szorított költészetet ki akartam egészíteni azzal, ami még én vagyok. A versben ezt nem tehettem meg, mert akkor az epikus lesz, publicisztikus lesz, és olyan színt kap, ami nem feltétlen tartozik a leikéhez. Abban az időben a versek direkt formában tele voltak politikai nyilatkozatokkal. Én a verset tisztának akartam megtartani a műfajában, viszont nem elégedtem meg vele. Akkor még nem tudtam, hogy regényt, vagyis szó szerinti szépirodalmat is fogok írni, de „másfelé" is fogalmazni akartam. A prózaíráshoz ugyanolyan ihlet kell - valamiféle állandósult lélekállapot -, mint a gobelin-szövéshez. Reggel felkelsz, ameddig az erőd futja, csinálod, és másnap és harmadnap és negyednap ugyanazzal a lendülettel - semmit se vesztve a kezdeti energiából - folytatod. Mi más ez, ha nem a mű törvényeit is figyelembe vevő erőbeosztás? Ezzel szemben a vers, ha nem is kitörés, de egy pillanatnyi sejtelem megvalósulása. Rövid idő is elég hozzá, de van úgy, hogy évekig készülődik az emberben, hogy kibomoljék.

Számomra prózaműveid közül mindenképp az Albérleteim története a legkülönösebb. Az is lehetne a címe, hogy Szerelmeim története. Úgy vélem, hogy a korábbi, iszkázi lét kibeszélése mintha valamiféle visszafogottságot, szemérmességet tükrözött volna. Itt viszont mintha egy paraszti sorból jött, a várossal és levegőjével incselkedő - közben megerősödött – kékszakáll működnék. Pontosabban egy férfiú, aki szívesen kékszakállkodik. A történetben valóság és álom annyira összejátszik, hogy többszöri olvasás után sem tudtam rájönni arra, hogy a Karolina nevű (kitalált vagy valóságos) szereplő szerelmes leveleit te írtad-e, vagy az a hús-vér figura, akikét – összesen nyolc kilót nyomó – kisgyerekét karjában tartva vall neked szerelmet.

Ö írta, vagyis egy valóságos hölgy. Méghozzá távoli kedvesének, hiszen én ösztöndíjasként akkor hosszabb időt töltöttem Macedóniában, Szkopjéban.

Paraszt-kékszakállú

Az említett szerelem mellett természetesen meg akartam írni a pesti életemet is. Pesti életemnek ez az albérleti vonala a Bartók Béla úton kezdődik, Mayer néninél. Ketten voltunk nála, egyik olasz szakos barátommal, ágyrajárók. Olyan szobában, amelyen a főbérlő átjárt. Majd folytatódott a sor És akkor folytatódik az albérlet, amikor nem vagyok házas. Amikor egyedül vagyok, amikor a szerelmek jönnek.

Hányszor nem voltál házas?

Egyszer. A kisregény magja az 1966-os válásomtól a feleségemmel, Judittal való megismerkedésemig tartó idő. Vagyis egy mozgalmas másfél év. Ennek csúcsa volt az a hölgy, akit a regényben Karolinának neveztem.

Ez valódi neve volt?

Nem. Katalin volt a valódi neve. 1969-ben közlekedési balesetben meghalt. Tehát a kapcsolatunk felidézésével bizonyos fokig emléket is állítottam neki.

De mi volt ez az őrület benned?

Ö maga volt az őrület. Annyira szemérmetlenül, mindenféle takargatás nélkül írtam meg szerelmi históriánkat, hogy a nyíltsága dicsekvésnek tetszhet. Ám mindez hozzátartozik az ő emberi nagyságához. Úgyhogy a „kékszakállt" kikérem magamnak, mert Kékszakáll, az valami más volt.

Ő csak a lelkeket akarta meghódítani…

Én meg az asszonyokat hódítottam meg, akik meghódították a lelkemet.

Ehhez a prózavonulathoz kapcsolható a Virágárok is; ugyancsak sok pálya- és művésztárs, barát szerepel benne Erdély Miklóstól kezdve Víg Rudolfig, akik optikád révén szépprózai hősökké emelkedtek. A valóságos emberek és cselekedeteik nálad hogyan válnak költészetté?

Valószínű, hogy a szeretettől. Meg attól a sokszor hihetetlennek tetsző valóságtól, amelyet produkáltak. Mert olyan emberek voltak. Itt kell megjegyeznem, hogy az Albérleteim története, s az a két kisregény, ami vele az Egymás mellett című könyvemben jelent meg, valamint a Virágok kötet első része a barátságról és a szerelemről szól.

De micsoda vad szerelmi orgiákkal!

Nem védem magamat, és semmit sem kell magyaráznom. Azt írtam, ami történt. Voltak, akik megbotránkoztak ezen, s olyanok is, akik örültek neki. Abban az időben, amikor ezek a művek készültek, még nem volt szokás ennyire, szinte a szemérmetlenségig megírni a szerelmet. Az a gyönyörű benne, hogy így sem lett ordenáré.

És alpári sem. Az egész – költészet.

Talán. Örülök, hogy megírtam az Egymás mellett darabjait. A nyitó írás (Kövön ülök, hazalátok) egy idegenben lévő férfi - jómagam -beszámolója, szerelmi hitvallása ahhoz az aszszonyhoz, feleségéhez, akit a legjobban szeret. Az ihletet tekintve szkopjei levélregénynek is mondható. A trilógiát záró rész (Keleti Károly utca) pedig, megannyi figurával, baráttal – akik más művekben is előjönnek – első házasságom dokumentuma.

A Virágárok jellegzetes, kavargó vonulatában a falusi lét kiegészítődött a városi léttel? Elég csak a felbukkanó neveket sorolni (Erdély Miklós, Kamondy László, B. Nagy László, Víg Rudolf Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán, Szabó István), hogy meggyőződjünk az állítás igazságáról: a tragikus sorsú alakok egyszersmind felemelő hősök is. Mondjál egy-két szót róluk; ki volt Víg Rudolf?

Víg Rudolf zenetudós volt, aki cigány népzenét gyűjtött. Abból a társaságból, amellyel 1948-ban a bátyám kollégiumában találkoztam, ő volt az egyik első, tehát legrégebbi ismerősöm. Látogatóba jött Lacihoz, hiszen együtt dolgoztak - bátyám fordítóként, ő szerkesztőként - a Duna menti népek dalai című könyvön. Emlékszem, a kezében egy Petőfi-kötet volt, és valamelyik versre mint zeneszerző dúdolta a muzsikát. Barátságunk akkor mélyült el, amikor az első feleségemmel Máriaremetére költöztünk, minthogy ők a szomszédban, Budaligeten laktak. Sajnos, korán meghalt. Akkoriban sokat találkoztunk Schéner Mihály festőművésszel is, hiszen ő meg pesthidegkúti volt.

Különös műveinek egész könyvet szenteltél, a Krumplinyomó huszár című gyermekvers-kötetet.

Mihály munkái, ötletei egyszer csak találkoztak gyermekkori emlékeimmel. Akkor született a lányom, és szinte három hét alatt megírtam a gyerekvers-ciklust. Ami később meg is jelent, természetesen a Schéner-képekkel, szobrokkal. De visszatérve a bátyám kollégiumához! A tízéves gyerek, aki akkor voltam, csak ámult az itt-ott feltünedező alakokon, akik később a barátságukba fogadtak. A decemberi esti ködből is kiviláglott - Laci hívta fel rájuk a figyelmemet - Kormos Istvánnak és feleségének az alakja. Épp mentek át a Széli Kálmán, későbbi Moszkva téren. Tehát a bátyám barátairól már akkor tudtam. Tudtam Juhász Ferencről, tudtam Simon Istvánról és az azóta elfeledett Tóth Gyuláról (aki a bátyámmal együtt induló költő volt), s azokról a festő- és művésznövendékekről (Papp Oszkárról, Somogyi Árpádról és Litkey Józsefről), akik Lacival együtt kezdték a pályát. Ott ismertem meg Juhászné Szeverényi Erzsikét is. A barátságaim általában művészbarátságok lettek - nyilván a közös téma meg a gyakoribb találkozások révén. Régebbi barátaim közül már sokan meghaltak (voltak, akik egészen fiatalon), s az elmúlásuk feletti megrendülés szinte kötelességszerűen ösztönzött az alakjuk megőrzésére. Nem a kapcsolatunkat akartam köztudottá tenni s ezzel eldicsekedni, hanem emberi és művészi nagyságukat megörökíteni.

Olyan tragikus hősökről, a magyar irodalom és művészet jeles alkotóiról beszélgetünk, akiket a szakma lassacskán elfelejtett, s nevük a fiatalabb korosztálynak alig jelent valamit. Ki tud Szabó Istvánról, az általad „paraszt- Csehovnak, paraszt-Gelléri Andor Endrének, a próza Sinkájának" nevezett, ragyogó tollú novellistáról? Nemzedékek számára érték-e még-sha igen, műveikben mért tagadják meg szinte naponta - Kondor Béla festészete-rajzművészete, univerzális lénye? A magyar novellisztika a magyar élet és a magyar kozmosz teljes képét mutatja-e Csanaki Jancsi - megint csak Szabónál vagyunk - cserszegtomaji varázslata nélkül? Portréid, alakrajzaid, emlékező esszéid ezeknek az értékeknek akarnak érvényt szerezni. Egyszóval szolgálatos írások.

Egyszer írtak rólam egy kritikát, amelynek az alábbi volt a gondolatmenete; Ágh István rájött, hogy a váteszi költészet idejétmúlt, s azért ír prózát, mert abban nem lehet „váteszkedni"; de olyanokról ír, akik váteszek. A kritikus a maga logikájából kifelejtette Erdély Miklóst. Azt az írót-művészt, aki tulajdonképp a mai posztmodern elődje volt. Ezek a fiatalok el sem tudják képzelni azt az időt; szemükben minden, ami él, ami szép, ami érzékien gazdag, s ami nem ők – gyanús. És írókat vátesznek titulálva próbálnak a partvonalon kívülre lökni. Kísérletezésük azért sem jár(hat) sikerrel, mert azok nem váteszek, hanem nagy művészek.

Ilyen művész volt a barátod, Huszárik Zoltán is. Mindmáig előttem van a kép, amikor a neves filmrendezővel átruccantatok motívum-keresésre a szomszédos országba. És az a döbbenet is, ahogy az érzékeny művészlélek motívumkeresés gyanánt átéli egész - készülendő -filmjének a sorsát, és a saját sorsát is. Egy szürreális, jóllehet valós tényeken alapuló mozzanat ugyancsak belém ivódott: amikor rátaláltatok az égen-földön keresett rendezőre - aki egy pillanat alatt úgy el tudott tűnni, mint a kámfor -, egy fürdőkádban jóízűen aludt. Az ilyen történetek papírra vetésekor mese és valóság közt egyensúlyozol. S leginkább ezzel fogod meg a filmrendezőnek és képzőművésznek is kitűnő Huszárik költészetét.

Mindez, amit említettél, egy Krúdy-világban, egy tátrai szállodában történt. Amelynek a berendezése a régi, monarchiabéli hoteleket juttatta eszembe. Az is volt, a múltnak egy darabja. Az egész valahogyan illett is Huszárik színben, formában érzékenyen nosztalgiázó személyiségéhez. Ha a Tarpataki-vízesést igazán csak hajnalfényben lehet látni, akkorra kell igazítani a sétát! Séta? Úgy ugrált szikláról sziklára, hogy alig lehetett követni. Alig tudtam utána menni. Ha nem ismerem eléggé a személyiségét - a laza életvitel és a vasfegyelmű precizitás ötvözetét -, talán megdöbbentem volna. Ám ezen a hajnalon olyan pontos volt, mint egy óra. Jellemző az egész „túrára", hogy teljesen kifáradt. S amikor már mindent megcsinált, amit a szíve-agya szerint meg kellett csinálnia, ellazult.

Még egy tragikus figura, B. Nagy László. Mi kergette a szárszói öngyilkosságba?

Erről nem beszélt. Lehet, hogy én voltam a barátai között az utolsó, aki találkozott vele. 1973 áprilisának első hetében – akkor még Máriaremetén laktunk – este későn meglátogatott. (S a hónap közepén már a vonat alatt feküdt.) A Völgy utcai szanatóriumból jött, ami nem volt messze tőlünk. Gondolt egyet, és át- ugrott hozzánk. Az egészben az volt a kísérteties, hogy a háziak kutyája, egy nagy kuvasz, szabadon volt. Még mi sem mertünk kimenni az udvarra, csak egy bizonyos hótoló lapáttal. Mikor megláttam, mondtam neki; „Ne gyere be, mert megesz a kutya!" Öt nem eszi meg, felelte. S amikor végigjött az udvaron, a kutya elmenekült előle. Valószínű, azért, mert nem érezte meg rajta - s ilyenkor az állat elbizonytalanodik - a félelmet. Nem akarom sorolni, hónapokig sorolhatnám az efféle történeteket. Nagyszerű, ugyanakkor szomorú volt ez az idő.

Kondor Béla zsenialitása - legalábbis az értők körében - korán ismertté vált. Annak ellenére, hogy el kellett hagynia a mesterét, és annál a Koffán Károlynál talált menedéket, aki el tudta viselni, sőt, értette az ecsettel való „rajzos festés"stádiumait.

A bölcsészkar mellett, a Váci utcában volt a Nárcisz presszó, ahová mi, bölcsészek is le szoktunk járni. Ott ismertem meg Pilinszkyt is, meg őt is. Pilinszkyt a francia szakra járó Tóth Éva mutatta be, Bélát meg talán ő. Az Építészpincében is többször találkoztunk. Egy kocsislegény álarcába bújt angyal volt. Szelíd, aki szemérmesen - tudását eltitkolva? – mindig az ellenkezőjét hitette el a környezetével. Az 1961-es újév napjának delén a Nárciszban ült egyedül, majd felmentünk a műtermébe. Úgy beszélt, mint egy Szókratész. Bölcsesség, kedvesség, szolgálatkészség bujkált a hangjában. Nemcsak bablevessel kínált meg, hanem a repülőmodelljeit is megmutatta. A hatalmas rajzasztalon, mint repülőtéren voltak felsorakoztatva. S ezt követően az orgonáit is. Kondor reneszánsz típusú ember volt, akiről az első pillanatban fel se tételezhették, hogy milyen okos. Nem mutogatta az eszét, nem dicsekedett. Mindezt nem tartotta szükségesnek. Amikor megismertem a verseit (a hatvanas évek elején adta nekem olvasásra a mártélyi füzetet), meglepődtem, hogy milyen jó költő.

Az esszéíróról, a verset a kritikusnál sokkal jobban - mert belülről - ismerő-érző tudósemberről váltsunk pár szót! Az Ahogy a vers mibennünk című 2000-es könyvedben írod: „Minden vers szerelmes valamiképpen, legalább olyan intenzitású, mint a vágy és kielégülés."Fejtsd ki ezt egy kicsit jobban!

Nem tudom jobban kifejteni, csak megismételni. Van a versben valami szerelmi viszony.

Benned hogyan születik a vers? El tudnád mondani valamely költeményed születésének a történetét? A megfoganás pillanatától egészen a befejezésig. Hogy egy konkrét példát is mondjak, nekem kimondhatatlanul nagy élményem volt - ez is negyven évvel ezelőtti történet – az újság formátumú miskolci Napjaink két szembenéző oldalán megjelent nagypoémád. Emlékszel-e a születés pillanatára?

Utalni is akartam a majdnem ötszáz soros versem születésére, de te megelőztél. Jó, hogy említetted a Harangszó a tengerészért című poémát. Ez váltott meg engem a költészetnek. Azóta egészen másképpen írok. Ha az azelőttiekhez hasonlót írok, azt is másképpen írom. Ez egyszer csak elkezdett belőlem áradni. Akkor a Népművelési Intézetben voltam könyvtáros, s nem bírtam magammal, mert munkaidőben is azt csináltam. Három hét alatt megírtam. Szinte a szerkezetet is láttam, mert monológokra épült, drámai játéknak mondható. Abból a helyzetből fakadt - fogant? -, amikor elváltam. Otthagyok megint valamit, most már a házasságomat is, nemcsak a falut - a második elhagyás! A rokonságban keringett egy történet. Anyám falujában a molnár fia elment tengerésznek. Hazajött, és az aratás idején találták meg - holtan a gabonában. Már többhetes halott volt, pedig azt hitték róla, hogy visszament a hajóra. Ez adta nekem a keretet, amibe belehelyezhettem mondanivalómat. Amikor az ember elkezd valamit, minden a segítségére van, minden a jó cél érdekében történik. Megvoltak a szavaim, megvolt a történetem. És akkor megismerkedtem a magyar tengerjáró hajó kapitányával, aki a feleségem második unokatestvére volt. Minthogy akkor én még nem voltam a tengeren, az ő történeteiből tudom, hogy mi az a tengerészélet. Erről a számomra is emlékezetes versről még sok mindent tudnék mondani, de inkább a legutóbbi - vagyis legfrissebb - költeményemről szólok. Arról, amely egy nyári élményemnek valamiképpeni verssé változtatása. Címe: Időn túli. Az iszkázi udvaron voltunk a nyáron, a bátyám születésnapjára rendezett emléknapon. Ugyanazon a helyen, ahol én gyerekként éltem, s egyszer nagy lakodalom is volt, melyhez ez a sokadalom hasonlít, csak a résztvevők mások, ismeretlenek. És ebben a helyzetben csak az az egyetlen biztos pont, hogy a hátam mögött ott van a körtefa. Volt egy olyan érzésem, mintha én már a távoli jövőből lennék itt. Egy olyan múltban, amely annak a régi múltnak a jövője.

Meglepő ennek a két versnek - a sok évtizeddel ezelőttinek és a nemrég születettnek – az összekapcsolása. És akkor illő eltöprengenünk a „korszerű" és „korszerűtlen" vers értékén! A dadától tudjuk, hogy a művészetben a dadogó, értelmetlen szavak is összeállhatnak műalkotássá. Ám a „korszerűtlen" vers is lehet korszerű, ha - mondjuk - egy József Attila-i kvalitású költő, éppenséggel József Attila írja. Vallomásod

ugyancsak leszögezi: „Én még tartom a József Attila-i törvényt: a vers-világegyetemből mikrokozmosz legyen." Ez a régies típusú vershez való vonzódásodat mutatja? Vagy József Attila nem régies verset írt?

Mi a régies típusú vagy mi nem, az nem attól függ, hogy éppen milyen izmus van divatban. Az a viszony, amit a József Attila-i törvénnyel kapcsolatban említettem, mindig meg kell, hogy legyen. Még abban is, hogy az ember csak érzi, amikor írja. De nyilvánvalóan nem azt írja meg, amit József Attila mondott. A vers a világ metaforája? A metafora ma nem annyira kedvelt a költők között; helyette a mondat a fő. Erre én azt mondom; a mondat helyett a szerkezet. Tehát sosem az egyik, sosem a másik, hanem együtt hat, ami hat. Éppúgy a szó is lehet fontos, a mondat is, de a vers egész struktúrája együtt határozza meg a költeményt. Ami mindenképpen valamiféle világmodell.

Pályád kezdetétől írtál kritikákat is…

Először csak az ÉS-ben, másfél flekkeseket. Meg a Könyvtáros szaklapban. Komolyabban Simonffy András hívására - ő szerkesztette akkor az Új írás szemlerovatát - kezdtem csak foglalkozni ezzel a műfajjal. Épp akkor jelent meg Áprily Lajosnak a válogatott kötete. Kedvenc költőim közé tartozott, szívesen írtam róla. Ettől fogva az Új írásnak elég rendszeresen írtam bírálatot. Majd a Kortársnak és a Tiszatájnak is. A szabadúszás miatt is történt, hogy egyszerre többféle műfajt műveltem. Bár a kényszer vezetett erre, amit aztán később nem éreztem kényszernek.

A klasszikus és kortárs költőknél maradva, ezek az esszé-kritikák az Egy álom következményeiben és az Ahogy a vers mibennünk című kötetedben olvashatók. Megragadott, hogy az egymástól teljesen különböző líravilágú költők - Kassák és Sinka - életművét tárgyalva mennyire pontosan fogod kötészetük lényegét. Igen lényegesnek tartom például a Zelk Zoltán Sirályára mondottakat is („költészetünk legnagyobbjai közül való"), hiszen fiatal költőkkel társalogván döbbenettel tapasztaltam, hogy még a nagy vers címét sem hallották - az olvasásról ne is beszéljünk! Hogy ezek a lappangó klasszikusok ne töröltessenek ki az emlékezetből, az - többek között - a te ilyen irányú munkásságodnak is eredménye.

Remélem, nemcsak énmiattam maradnak meg az említett költők az emlékezetben. És azt is remélem, hogy az írásaim is eljutnak valahová - nem a semmibe. Sosem daraboltam fel a költészetet különböző elvek szerint (egyik költő se oltja ki bennem a másikat); mindig az egész érdekelt. Sajnálom, hogy ebben a műfajban nem tudtam többet írni. Azért is kezdtem hozzá, mert egy-egy elemzéssel önmagamnak is meg akartam magyarázni, hogy ki az a Kassák, ki az a Sinka, ki az a Szabó Lőrinc. Tehát a jóízű tanulás is belefért egy-egy kritika írásába. Egyszer Kassák és Berda József szemben ült velem a Kárpátiában az Új írás asztalánál. Őket korábban személyesen nem ismertem. Viszont a kritikaírásban sosem a személyes kapcsolat játszott nálam döntő szerepet, hanem a költészetükhöz való viszonyom. Illetve a hozzám való közelségük. Mert olyanokról sosem írtam, akiket nem szerettem volna megmutatni. Adósságaim, azok persze vannak -Tandoriról, Csanádi Imréről, Szilágyi Domokosról és Lászlóffy Aladárról mindenképpen kellett volna szólnom.

Akárhogyan is szabadkozol, az Ahogy a vers mibennünk a magyar költészetnek egy olyan hatalmas és érzékeny tablóját adja, hogy a kritikusok is megirigyelhetik. A különféle értékek az illyési „ötágú síp" jegyében egymás mellé kerülnek, s így a magyar irodalom minden „külső" és „belső" hangja, líraértéke nyomon követhető (hogy csak a határontúliakat említsem: Hervay Gizella, Farkas Árpád, Tolnai Ottó, Kemenes Géfin László).

Viszont a fehér foltok, amelyekről korábban már beszéltem, nagyon zavarnak. Restellem is magam ezért. S hogy valamikor megszületik-e róluk a szívem szerinti írás, magam sem tudom, hiszen mostanában inkább a saját versre koncentrálok.

A Házam, hazám című esszédben írod: „A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is. A távolságok vízszintesek és függőlegesek. Mindkettőt be kell járni, hogy hazataláljon az ember. így juthatunk háztól - hazáig." Ez nem csupán nyelvi játék: a háztól hazáig?

Nem. Erre példa a Dani uraságnak című szociográfia. Amit úgy írtam meg, hogy a (horizontális) jelen és a (vertikális) múlt találkozott benne. Ezen belül a nép történelme a személyes történelemmel.

Gondoltál-e arra, hogy a Harangszó a tengerészért című poémádban, a megtartó és elküldő hangokban a szülőföldjétől, a bezárkózástól elszakadó s a tágasság (szabadság) felé tájékozódó fiatal vágya is benne van: összetörni mindent. Ez A szarvassá változott fiú láza, problémája.

A verset ösztönösen írtam, Bartók Cantata profanái (s megannyi megvalósulás) engem nem érdekelt. Ez egy világkép, amelyben én érzelmileg, teljes létezésemmel benne vagyok. Ám hasonlítgatásod természetesen jó.

A világképek lehetnek párhuzamosak is.

Ezt mondom én is. Amikor írtam, akkor nem gondoltam rá, de visszafelé sem zavart az általad említett párhuzam. Én ösztönösen csináltam – ez vagyok én.

Mi vitt arra, hogy a műfordítással is próbálkozzál?

A szkopjei ösztöndíj. Ott voltam többször is. Tanultam a nyelvet, megismerkedtem költőkkel. S volt időm és türelmem is. Mert nagyon nehéz a műfordítás, főleg a kezdetén. Az ember azt se tudja, hogyan kezdje, mihez is fogjon, mire figyeljen^

Kormos István, te idézted valahol, ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy elsősorban nem a nyelvet kell ismernie a műfordítónak, hanem (magyar) versül kell tudnia, lehetőleg minél jobban.

Versül talán már a kezdetekkor is tudtam. De ahhoz, hogy az ember jól fordítson, több mindennek össze kell játszania; tudni kell verset írni, az idegen szövegből tudni kell magyar verset csinálni, azt a más költőt a magyar olvasóhoz közelebb hozni, és végül tudni kell a verset hagyni a maga helyén, abban a nyelvi világban, amelyben született. Mindezt magyarul. Lassan-lassan alkalom nyílt arra, hogy műfordítóként is kipróbálhassam magam. Csuka Zoltán a macedón költők antológiáját szerkesztette, ezzel kezdődött, a kérésére több verssel szerepeltem. Az ösztönzők és buzdítók közül ki ne felejtsem Kormos Pistát, aki, amikor szabadúszó lettem, mindenféle megbízással segíteti; A világirodalom gyöngyszemei sorozat szerkesztésekor. Végül is az idők folyamán összejött egy tisztességes kötetre való műfordításom. Amit ma azért nem lehet kiadni, mert egyetlen kiadó sem vállalkozik rá, mint ahogy a közelmúltban szokásos volt – lásd Szabó Lőrinc Örök barátainkját agy Weöres Sándor A lélek idézését, de említhetném Somlyó György, Nagy László, Fodor András, Orbán Ottó gyűjteményeit is –, ilyen jellegű könyvek megjelentetésére. Velük szemben nekem az a hátrányom, hogy csak egy szűk irodalmat fordítottam.

Így is az életművednek szerves része. Mint a más műfajbeli tevékenység. Szégyennek tartom (és a mai furcsa idő sem magyarázat az érdektelenségre), hogy egy költő nem láthatja együttkönyvformában az életművét.

Ha lenne rá lehetőség, akkor el kellene kezdenem az épület hiányzó részeit beépítgetni, hogy kerekké váljék műfordítás-világom is. A már említettek mellett Rab Zsuzsa a finnugor népköltészet fordítására biztatott, Vujicsics D. Sztoján a szerb költők (a népköltészet meg a hősi énekek), a Rádió világirodalmi részlegéből Puskás Károly és Horváth László pedig Jeszenyin tolmácsolására ösztönöztek. Nagy hibám, hogy nem tudok nyugati nyelveket, mindig ki voltam szolgáltatva a nyersfordításoknak.

Tavalyi verseskönyvedből hadd idézzek egykét, számomra döbbenetes sort! „Lírai szenvedély híján üres a vers, / szerelem nélkül hasztalan az élet, / magára hagyott kisgyerek sírdogál /bennem (^.) játsszunk költeményt." / (Magárahagyott). Azért ez a „magára hagyott kisgyerek" valahogyan boldog. Elsősorban azért boldog, mert önmaga megvalósításán túl, az iszkázi kozmoszt erkölcsével, embereivel, szokásvilágával együtt meg tudta gyökereztetni a nagyvárosban. S még tágabban, a magyar irodalomban és kultúrában. Ez talán jó is lesz befejezésnek.

2004. december

In: Szakolczay Lajos: Párbszédek és perbeszédek. Bp., Magyar Napló, 2010, 52–82.