Ágh István

Az utolsó békeévben, 1938-ban jó helyre született Nagy László kései kisöccse. Felsőiszkáz a Somló aljában fekszik, síkságon, de közel a képzeletet megmozgató hegyhez. A porta faluszéli, de az apa törekvő ember, a kis falu bírája is volt a mintagazda. A család látóköre messze túlterjedt már Iszkáz határán. Ebben az időben itt még elevenen élt a hagyományos paraszti kultúra, de megkezdődött már az átalakulás is, amely aztán Ágh (Nagy) István életidejében viharosan felgyorsult, a hetvenes évekre szinte el is törölve az általa még megtapasztalt szellemi és tárgyi kultúrát. Különösen fontos bátyjának példája. Nem csupán a hozzá képest felnőtt férfié, hanem a fiatal irodalmáré is, aki eszményi életmintát jelentett a kisfiúnak és a kamasznak is. Ágh István közelről figyelhette, követhette a költészet szemléleti és poétikai változásait, amelyek az igazmondásért perelve szembeszálltak az ötvenes évek sematizmusával. Első éves bölcsészhallgatóként megtapasztalhatta 1956 fenségességét és tragikumát is.

Szabad-e énekelni? – kérdezte első kötetének címével (1965), azaz szabad-e kiválni? S vajon szükség van-e a költőre, az énekére? Igenlő választ ad a kötet, amelynek meghatározó jegye egy szinte bukolikába oldott szülőföld-, természet- és ifjúságvarázslat, amely nagyon hamar, már a második kötetben (Rézerdő, 1968) megcsöndesült. A fiatalember a szépség mögött a romlást is megérezte, az idő könyörtelenségére is rádöbbent, az Új év már így indítja a könyvet:

Majd eljön minden pontosan, mint ez az év,

ahogy a férfiak homlokához fölértem,

ahogy a nőkre megértem,

végülis ő lesz látható belőlem,

akit a kínok vágtak, összegyűrtek,

a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő

ének mögött a veszendő ember arca.

A költő rátalált alapkérdésére: az örökzöld, az ének és a veszendő ember kapcsolatrendszerére. A Harangszó a tengerészért című oratorikus hosszúversben, egyúttal első komolyabb sikert arató művében összegezte és le is zárta az első pályaszakasz központi kérdését. A tengerész jelképe mindazoknak, akik kiválnak, s ezzel olyan tudás birtokába jutnak, hogy már sem régi, sem új környezetükben nem láthatják felhőtlenül egyértelműnek a világot. Azonosság és különbözőség, otthonosság és idegenségérzet keveredik számukra a létezésük minden szintjén, s ez érzékenyebbé teszi őket a változások rendje, jellege, minősége iránt, következésképpen szemléletük kiiktathatatlan elemévé válik az időélményük. A polifónia alapja az időszembesítés.

A megélt történelem tragikus élményei alapján lehetett rádöbbenni arra, hogy bár az idő múlik, az igazi változás csekély, s nemegyszer azt is csak az emberi harsogás hirdeti. Kérdésessé válik a fejlődés, a világtörténelmi haladás, s ennek elfogadása esetén sem ez az egyetlen minősítő szempont már. Hiszen megtapasztalható, hogy az emberiség történelmét nem meghatározó célelvűség hatja át egy folytonosan előrehaladó, valahonnan valahová tartó úton, hanem inkább körkörösségek, ismétlődések figyelhetők meg, még ha az emberi lét körülményei, környezete változnak is, maga az emberi természet és a társadalmak természete alig. S ha nem az emberi akarat a történelem egyetlen mozgatója és meghatározója, akkor nem is ő az egyetlen viszonyítási pont a világ rendjében. A 20. század olyannak mutatkozott, hogy sem az ember-, sem az istenelvűség nem adott megnyugtató magyarázatot a létre sem önmagában, sem egymásra vonatkoztatva. Így vagy a természetelvűségben található meg a viszonylag szilárd pont, vagy arra lehet jutni, hogy a létezésnek nincsen sem egyetlen, sem több alapelve, a lét egésze rendezetlen, végső soron értelem nélküli.

Ágh István lírájában az emberközpontúság elvét megkérdőjelező számos tapasztalati tény és gondolati következtetés az ösztönt és a tudatot is a természetelvűség felé vezette. Ez költői szinten azért is kínálhatott eredményes fel- és megoldást, mert így az ember újra természeti lénynek tekinthető, s ezzel maga a személyiség is másként mutatkozik meg. Az ember halandó volta nemcsak biológiai, hanem történetfilozófiai, lételméleti és etikai vonatkozásaival is megjelenik: esendőségében, romlandóságában, veszendőségében. A váteszi költőszerep ezért is elképzelhetetlen ebben a világszemléletben. A veszendő ember arcához inkább illik az elégikus költészet, s a költőszerep visszaillesztése a többi emberi szerep rendjébe. Ha a természet rendjének az ember nem annyira kitüntetett pontja, talán a társadalomban sem annyira különleges a költő szerepe, bár különösnek számít, hiszen szándéka szerint ő valamifajta világmagyarázatot ad. Ágh István nem a költészet értelmére, nem a költő lehetséges szerepére kérdez rá, mert számára a létnek van értelme, még ha korlátozott is, mert a halandó nem válhat halhatatlanná, s így életcélja, a boldogság is korlátozott. A földi rend nem tökéletes, de rend, amely sokféleképpen behatárolja a személyiséget, mégis mozgásteret ad számára:

Legyen vizemnek íze, rezgesse vissza

kenyerembe a sót elvesztett anyakéz!

amíg belső növényzetem issza a teliholdból

a krumplihéjszagú, gyerekkori éjt,

amíg kiválasztódom egy személlyé

csodavárók közül szólni csodát, igazit,

szörnyeteget borzongva simogatni szelíddé,

elhitetni a hihetetlent, soselátott

tengert, akinek tengere nincs,

átcsempészni tilos határokon

ifjúba a mulandót, vénbe az ifjúságot,

s úgy teremni, hogy végemet tudom.

(Úgy teremni)

Ez a sokadik kötetet záró ars poetica (Napló és tulipán, 1987) a hitben teljesebb hangokat erősíti fel. Szervesen kapcsolódik a pályakezdéshez, s megelőlegezi a folytatást is. Ez a költészet variációk sora a személyiség és a világ kapcsolatára. A pályakezdő bukolikusság és az idilli jelleg később sokkal ritkábban, s inkább célképzetként jelenik meg. Az elégikusságot áttörő vallomások mellett – mint az előbb idézett vers – elsősorban a dalforma kitüntetett szerepe és az éneklés motívuma, valamint annak szerkezeti-formai megvalósítása tanúsíthatja mindezt. Éneklésen nemcsak egy belső dallamrend értendő, hanem egy magatartás is, amelyik így fejezi ki a maga elementáris élményeit, örömét, bánatát. Az éneklés mindig társadalmi jelentéskörű: a többi emberhez köt. A gyász és az öröm esetében nemcsak azok megéléséhez, hanem kiénekléséhez is szükség van a többi emberre, a közösségre. A dalok is „énekelnek", de sokkal inkább egyetlen személyhez szólóan, egyetlen személyről. A személyiség nem annyira kapcsolatrendszerét, mint inkább önmagát figyeli bennük: helyét a természetelvű rendben:

Valami selymes állat

japánakác-sziromban

szaglássza cipőm orrán

az eltűnő időt

Morzsája hull a nyárnak

mintha lerázták volna

uzsonna után a tarka

asztalterítőt

(A bánat vasárnapja)

A váteszköltő és az Ágh István-típusú elégikus költő között nem az a lényegi különbség, hogy az előbbi az emberiség üdvéért száll síkra, az utóbbi pedig a személyiség állapotát faggatja. A két ügy nem választható el egymástól. A váteszszemlélet a létet, az életelvet fontosabb etikai értéknek tartja magánál az életnél. Hajlamosabb arra, hogy az emberiségben gondolkodva kevésbé figyeljen az egyes emberre. Etikájában élesen megkülönbözteti a jót és a rosszat, a személyiséget romantikus felnagyítással gyakorta egészen jónak vagy egészen rossznak látja. Az elégikus költő az életet pótolhatatlan értéknek tartja még akkor is, ha annak etikai megítélése korlátozott lesz. Az ember nemcsak veszendő, hanem esendő is, azaz pozitív és negatív tulajdonságok szövevényeként írható le.

A személyiség életútja időben zajló folyamat. Miután a természetelvűség módosította az időszemléletet: a fejlődéselv helyett a ciklikusság a meghatározóbb. Minden időszeletnek van valami lényegi azonossága: ugyanarra a természeti rendre vonatkozik. Így sok szempontból a személyiség létének időszeletei is azonosak: az emlék, a jelen és a még várható idő, vagy példaként: az ifjú, a férfi és az öregedő ember egylényegű s egyetlen rendbe illeszkedik, amelyben Keseredik a föld héja:

Elegem volt a nyárból, ó, téli nyárimádat!

nyári, őszre furdaló vágyakozás!

éltem már annyi évet, hogy semmit ne kívánjak,

csak elviseljem, amit mai napom ád,

akár a földműves, mindent a maga idejében,

az égbolt évgyűrűs óralapjához mérten.

Lomb belsejében kísértő sárga szellem,

rebbegő szemem káprázata csak?

lobogó lepedő valami külön szélben

tán, amit mondana az a legfontosabb:

hogyan öli meg egymást napra nap,

s amit elkezdtem már be is fejeztem.

Korreszpondenciák, kapcsolatok hálózzák be ezt a költészetet. Ezek lehetnek időbeliek, gondolatiak, hangulatiak, érzelmiek, képiek, s az, hogy keseredik a föld héja, mindegyikre példa. A költői alapélmény az időbeliség és az időtlenség összefüggése. Az előbbi az élet-halál kettősségében nyilvánul meg elementárisan, az utóbbi a halálon túlmutatóan a „halhatatlan" természetben és s az emberiség életelvében.

A kapcsolódások és a belőlük is következő polifónia jellemzi a poétikai sajátosságokat is. Ágh István versei igazi költői alkotások, ám a lírai mellett az epikai és a drámai elem is jellemző lehet rájuk. Erősen lirizáló vonás az elementáris elégikusság, átszőve a dallal és az énekléssel. Epikussá tesz a sorstörténet s annak időbeli vonatkozása, drámaivá pedig a sorstörténet magja: élet-halál kettőssége. Ez a személyiség és a közösség szintjén egyaránt megmutatkozhat. Poétikai jellemző a kevert szerkezet, amely a linearitás és a körkörösség nézőpontjait vegyíti, megfelelve az időbeliség és az időtlenség ellentét- és kapcsolatpárjának. Ilyen párokat alkot a tárgyiasság és a látomásosság, az áttetszőség és a homályosság, a köznapiság és a fenségesség.

A természetelvűség meghatározó volta korántsem jelent valamiféle romantikus elvágyódást vagy távolságtartást a társadalom történelmétől és jelenkorától. Ágh István nem a szó köznapi-publicisztikus, hanem esztétikai jelentésében nevezhető közéleti költőnek. 1956 forradalmában a parlament előtt ő is megsebesült. Egész életműve tanúsítja, hogy sebe és a magyarság sebe azonosult. Ez a két fájdalom egyetlen motívum lírájának mélyáramában, amit az Októberi fogadalom című válogatás tett egyértelművé (2006). Ez a motívum nem csupán 1956-ról szól, hanem jelképesen minden reményről és leveretésről. A sorsról, amely nemzeti és emberiségsors egyaránt. Az 1989-ben keletkezett vers, A Parlamentnél pontosan fogalmaz:

Mert egész hétköznapi életemmel,

ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés

terén, cigarettára gyújtok,

eldobom az érvénytelen jegyet,

ő működik, ki akkor erre voltam

véletlenül és mégis sors szerint,

fiatal arcom láthatom ma is

oda-vissza a 2-es villamosban.

A természetelvű életszeretet Ágh számára magától értetődő, hogy e lírában központi helyet kapnak az emberi kapcsolatok. A személyiség nem önmagában való érték, s elsősorban nem az emberiséggel, hanem megnevezhető más személyekkel, kisebb közösségekkel él együtt. Ágh István világképének kulcsfogalma a szeretet. A felnevelő család, apja, anyja, testvérei, aztán felesége, gyermekei, barátai, költőtársai, s velük kapcsolatban az időt legyőző utazás évszázadokon át kalandozva olyan életutat mutat fel, amelyben a magánélet és a szakmai lét lényege szerint egyaránt értékek hordozója: őrzője és kiteljesítője. A családi líra, a szerelmes versek, a klasszikus költők megidézése egyaránt központi motívuma az életművének, s olyan fokú esztétikai és etikai érvényességgel, hogy kevés párját lehet találni. Az elmúlással szembenézve is jelen van a boldogság képzete.

A természetben élve, a személyiség és az emberiség világában szemlélődve a történések nem csupán a látvány szintjén mutatkoznak meg. A tények, a történések hálóját a képzelet mozgatja, átdereng rajtuk az emberi lét metafizikus felfogása. Az élet lezárásaként a halál természetesnek mutatkozna az őszikék költői korszakában, de egyre nyomatékosabb a halálutániság kérdésköre, magától értetődően az istenképzettel is összefonódva. Varázslatos vers az Istenháza, ám nem válaszol, hanem kérdez:

jó lenne, ha volna,

aki létünk igazolva

arra tudna megfelelni,

miért vagyunk így leosztva,

ha a végünk égi semmi,

A versek világképében, a szeretettel és a boldogsággal összekapcsolódva, a természetben létezve, az emberi kapcsolatok szépségét megélve, a művészet csodáját átélve, éppen zenét hallgatva jelenti ki, hogy az „oly éteri világot / tárt föl, amit már nem értek, csak érzem / a lét isteni részét az egészben." (Zene). Beszédes című A képzelet emléke, amelyben „az élet ünnepélye", az őszi kert csodája felidézi az apró gyermekkor kertképzetét, s egymáshoz illeszkedik a régmúlt és a jelen:

Hogyan vehetném észre, milyen könnyű vagyok,

nem lehet az üdvözült lelket fölbecsülni,

nincsenek még szavak a kegyelmi állapotra,

most alakulnak a ködszerű eszméletben,

innen az elvadult gyümölcsös káoszából,

ahol minden magában való összefonódik,

s amit már elfeledtem, a létezés boldogságát

kifejezi helyettem paradicsomi nyelvén.

Ágh István próza- és esszéírói munkássága egyenértékű a líraival. Prózakötetei változatos műfaji érdeklődést mutatnak. Műfaji megnevezéseik: szociográfia, vallomás, családtörténet, kispróza, kisregény, regény, elbeszélésciklus, esszé. A hatvanas években ismét fellendült az irodalmi szociográfia műfaja. Munkalehetőséget is adott az íróknak, Ágh István számára azonban többet jelentett. Elemzően szembesülhetett gyerekkorának radikálisan változó világával, s a múltat és a jelent szembesítve nemcsak a család történetét, hanem a magyarságét is írta. Különösen olyan művében, mint a Dani uraságnak (1984), amelyben Berzsenyi Dánielnek mutatja be a szülőföld jelenkori állapotát, a jelenkornak pedig Berzsenyit és az ő korát. Közben a jelenkor is rétegzett: a közelmúlt és a ma épül egymásra. Az ismeretterjesztő célú történetmondás, a lírai szociográfia, a naplójelleg és a költőiség alkot szerves egységet. Végül is ezek az egybeolvadó sajátosságok jellemzik a legtöbb prózakötetet, a legnagyobb erővel a lírai-szociográfiai családtörténet (Kidöntött fáink suttogása, 2008), valamint az önéletrajzi jellegű Egymás mellett (1988), a Virágárok (1996) lapjain. De ide sorolható a regény, a Rókacsárda (1993), hiszen az is a szülőföld regénye a tragikus ötvenes-hatvanas években. S ebbe a korszakba, s egy Iszkázra emlékeztető faluba vezet az elbeszélésciklus, az Árokból jön a törpe (1997). Gárdonyi mintájára ennek is lehetne az a címe, hogy az én falum. Felerősíti ezt egy poétikai sajátosság. A mű főszövegéhez minden lap alján kapcsolódik az édesanyának fiához írott leveleiből egy-egy részlet. Ágh Istvánnak a szociográfiától eltávolodó prózája tárgyias és önéletrajzi, élményszerű és mesei, a reálisat és a szürreálisat egymásra rétegző.

Az eddigi kilenc prózakötetet három esszékötet egészíti ki, amelyek tanulmányokat, kritikákat tartalmaznak. A szépírók inkább csak a magukéval rokon törekvéseket szokták elismerni, Ágh István viszont, különösen az előtte járó nemzedékeket tekintve gyakorlatilag mindenkinek az értékeire nyitott. Írásaiban nem kerüli meg a természetesen adódó személyességet: a rokon gyermek- és ifjúkori élményeket, a közös irodalmi pályakezdést, a barátságot, de a vitákat is említi. Mindezek hiteles adalékok lesznek azokhoz a társadalmi-történelmi tapasztalatokhoz, amelyek az adott költői világképet meghatározzák. Kritikái, kötetelemzései, esszéi szeretetteljességükkel együtt is tárgyszerűek és szakmaiak. Szép szóval beszélnek a szépről. Mindennek kiteljesítése esszé-triológiája, a Fénylő Parnasszus (2008), amely Balassi, Csokonai és Ady életművét tárgyalja. Számára mindhárman meghatározóan fontosak. Ady Endre költészetét „lélek-világegyetemnek" nevezi, s hasonlót gondol elődeiről is. A fiatalabbak számára idegenebbek ezek a művészek. Ágh esszéinek olvasása nagy segítséget adhat ahhoz, hogy magukénak érezhessék műveiket és személyiségüket.

Ágh István a gyermekirodalomnak is jeles alkotója. Két meseregénye és versei tanúsítják ezt. Ma már a legfiatalabb korosztály kiiktathatatlan, klasszikus verse a Virágosat álmodtam:

Édesanyám,

virágosat álmodtam,

napraforgó-

virág voltam álmomban.

Édesanyám,

te meg fényes nap voltál,

napkeltétől

napnyugtáig ragyogtál.

Ágh István költői-írói világképe nagyszabású és korszerű lírát és epikát eredményezett, amely a maga körén belül választ ad több, az ezredfordulón kiéleződő kérdésre. A magyarsághoz kötődő és egyetemes, hagyományőrző és újító, a fejlődést megkérdőjelező és jövőtudatú. A tágabb ezredforduló magyar irodalmának egyik legjelentősebb teljesítménye az övé. Sokműfajú alkotó, aki minden megnyilatkozásában kifejezi azt, hogy az irodalom értékeket teremt és közvetít a lehetséges olvasók, azaz minden létező és leendő ember számára. Így műveinek nemcsak jelene, hanem jövője is van.

[2013]