Aknay János

Aknay János festőművész művészete szervesen kapcsolódik a 20. századi szentendrei festészet konstruktív, konstruktív-szürrealista, a Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő és Deim Pál nevével és művészetével fémjelzett áramlatához, illetve stilisztikai köréhez. E művész geometrikus, majd oldottabb, a színfoltok konstrukcióját hangsúlyozó, olajjal és akrillal farostra, fatáblára és vászonra, valamint merített papírra festett képeket, valamint tusrajzokat és szitanyomatokat alkot, és e műveivel a szentendrei progresszív neoavantgárd művészeti csoportosulás, a szervezetten 1972 óta működő Vajda Lajos Stúdió egyik emblematikus reprezentánsává vált. A tradicionális eszközöket alkalmazó, a klasszikus képformát megtartó kompozícióit a hetvenes években a szentendrei építészet jellegzetes részleteiből, stilizált elemeiből építette fel, majd a nyolcvanas évektől a konkrétságok és elvontságok határvonalán egyensúlyozó, jelszerűen tömörített, szimbolikus töltetű, visszatérőn szereplő motívumok váltak hangsúlyossá művészetében: a ház, az ablak, a kereszt, a bábu és kiemelten az angyal, az angyalszárny. A nyolcvanas évek második, a kilencvenes évek első felében a magyar rovásírás-jelek megjelenítésével komponálta meg műveit, majd az ékszerű formák, a háromszögek váltak dominánssá festészetében, amelyeknek éles egyenesekkel keretelt nagy formái később meghajló, átfogó ívekkel határolt foltokká, foltkompozíciókká alakultak. A kis, a közép- és a nagyméretű önálló képek mellett gyakran fest nagyméretű diptichonokat és triptichonokat. A festészeti és grafikai munkássága mellett rapszodikusan kifejtett szobrászati tevékenységének eklatáns alkotása a Szentendre városában 1995-ben felállított, a festői világával formailag együtthangzó, műgyantából kivitelezett monumentális elvont kompozíció.

Jóllehet az alapvetően elvont, konstruktív-szürreális orientációjú, a tárgynélküli világ festészeteként épülő oeuvre-ben fel-felbukkannak Szentendréhez kötődő valóságelemek, építészeti motívumok, tárgyi rekvizitumok is, és hangsúlyos képépítő elemekként szerepelnek a szimbolikus jelentőségű latin betűk és rovásírás-jelek, de az Aknay-piktúra lényege az absztrakció: az illuzionisztikus terekbe szervezett elvont formák és foltok, nonfiguratív alakzatok és színmezők öntörvényű rendszerének kidolgozása és megjelenítése, kifejezéseinek, hatásvilágának kibontakoztatása. Ebben az elvonatkoztatásra alapozott festészeti világban nemcsak tematikailag, hanem formailag is különálló egységet képeznek az angyal-képek: bár az angyal már-már végletesen átírt stilizált és absztrakt formavariánsként is feltűnik egy-egy kompozíción (mint az 1994-es Angyalikon-on), a művek túlnyomó részében a figurativitás szellemében kidolgozott, az emberi (angyali) alakot a természetelvű (ideálelvű?) ábrázolás szabályai szerint megjelenített formában rögzítette a művész. Már a pálya korai szakaszában, 1972-ben megjelent a Szentendrén dolgozó művész festészetében az angyali üdvözlet-motívum, és aztán az angyal-alak-megidézés végigvonult a múlt század hetvenes, nyolcvanas majd kilencvenes évtizedének termésén és jelen van az ezredfordulót követő évek alkotásain is. A művész az akrillal és olajjal farostra, vászonra és papírra festett, pasztellal és színes ceruzával papírra rögzített műveivel, illetve a technikákat vegyesen, keverve alkalmazó, jobbára közép- és kisméretű alkotásaival és grafikai munkáival – elsősorban szitanyomataival – rendszeresen vissza-visszatért a szárnyas-glóriás transzcendens lény megjelenítéséhez, amelynek egyre intenzívebb, központi jelentőségű festészeti jelenléte az ezredfordulót követő években figyelhető meg.

Analizálva Aknay János angyal-képsorozatának műveit, a formai aspektusokat mérlegelve az regisztrálható, hogy a művész angyal-portrékat, mellképeket, félalakokat, valamint stilizált városképek elemei előtt vagy fölött megjelenő, függőleges testhelyzetben lebegő vagy repülő szárnyas lényeket szembesít műveinek szemlélőivel. A „szembesítés" fogalmának használata azért indokolt, mert a portrék hol bábuszerű arctalansággal, hol jelzésszerű részletekkel jellemzetten, hol maszk mögé rejtett, hol valószerűen kidolgozott arccal az egységes, monokróm vagy több színnel jelzett, élesen metszett vonalakkal határolt foltokból komponált háttér előtt, a kompozíciót szemlélővel szembeforduló, a kép teréből kitekintő testhelyzetben, frontálisan megfestettek. A sorozat csaknem minden képén megjelenik a fejet övező dicsfény és fontos ismétlődő motívumok a szárnyak lendületesen ívelő körvonalakkal közrefogott, kiterülő síkjai. A viszonylagos kompozicionális egyneműséget oldja a színhasználat üde változatossága: az égő vörösek, az élénk okkerek és narancsok, a kékek és zöldek érzékeny árnyalatainak expresszív, a forma-kereteket feszegető rögzítése, s mindemellett a koloritot egy-egy műben az arany alkalmazásával gazdagítja a művész.

Csak a dicsfény és a szárny utal a képszereplők angyal-mivoltára: a keresztény ikonográfiában megjelenő attribútumokat (kard, pálmaág, lángpallos, zászló, mérleg, harsona stb.) Aknay nem szerepelteti, s ugyanígy az angyalok a több évszázados képi hagyomány által meghatározott szentjeikhez (Szent Mátéhoz, Szent Józsefhez, Szent Cecíliához stb.) sem kapcsolódnak. Az Aknay János által megjelenített angyal minden kompozíción egyedül van (csupán egyetlen képen, a 2001-es Angyal született című alkotáson jelenik meg két alak), vagyis új, a középkori és barokk ábrázolásokon hordozott hagyományos jelentésköröktől Aknay portrészerűen megjelenített angyalai elszakadnak. E piktúra angyalai az új képi összefüggések, illetve autonómiájuk megteremtése miatt alkalmatlanok az ember és az Isten között közvetítő szárnyas lények tradicionális rendje egyedeinek, az embertől az Istenhez való felemelkedés fokozatait jelképező „égi hierarchia" szereplőinek beazonosítására: nincsenek rangjelző-jegyek, nem jelennek meg kerubok és szeráfok, nem fedezhetők fel arkangyalok, s így feltételezhető, hogy a művész által megidézett dicsfény-glóriás szárnyas alakok személyes, választott, gyermeket óvó őrangyalok. (És ezt igazolja az angyal-képek műtárgylistája is, amelyen a címek között gyakran szerepel a művész Őrangyal-megjelölése. Ennek eredője a festő személyes sorsa; leánygyermekének tragikus, korai halála.) Az őrangyal-voltra utal a szelídséget és nyugalmat sugárzó lágy alakformálás és a kissé félrebillentett, meditatív, figyelő fejtartás is, amely jegyeket a kolorit éles kontrasztjai ellenpontozzák.

Az Aknay János festészetét elemző feldolgozások kivétel nélkül megemlékeznek arról, hogy e művész törekvései szervesen illeszkednek azoknak a 20. századi mestereknek a munkásságához, akik Szentendre és a modern magyar művészet történetében meghatározó jelentőségű életművet teremtettek. Az angyal-képeket szemlélve meghatározó előképek gyanánt Vajda Lajos portréi, önarcképei idézhetők fel, mint az 1935-ös Álarcos önarckép, az 1936-os Leányfej, Gyertyás lány, Fekete ikon, Ikonos önarckép, valamint az 1938-as Bohócos. A sárga-fekete színhasználat kapcsolja össze Vajda Lajos 1935 körüli Fekete önarckép-ét és Aknay János 1996-ban festett A rejtőzködő angyal-át, de a vajdai művészet képépítésének tanulságainak kamatoztatása konstatálható a kereszt- és az építészeti motívumokat felvonultató angyalos kompozíciók, és a maszkos angyalábrázolások esetében is.

Egy 1999-es beszélgetésben így jellemezte angyal-médiumát a festő:

„Volt egy kislányunk, Sárika, aki nyolcévesen meghalt leukémiában. Ebben az időben kezdtem el festeni az angyalt, amely több mint angyal, átlényegült gyermek és olyan szellem, amely őriz, véd, figyel. Ahol az angyal megjelenik, nagyobb baj nem lehet. Része életemnek, de része a mindenségnek is: közkinccsé tudtam tenni, ezáltal mindenkié lett, illetve lehet. Ötvöződik régi angyalaimmal. A városvédő angyalt 1976-ban festettem, védőn terjeszti szárnyát a templom, a házak fölé. A mostani, esztergomi kiállítás fő darabja a Szent család. A Madonna fölött ott is megjelenik az angyal. Alakja visszavezethető Barcsay-Deim-Balogh bábuira. Zámbó és Matyófalvi is megteremtette a magáét, az enyém ilyen lett, mondhatom, igazi Aknay-bábu. Az angyal, mint motívum végtelen lehetőségeket nyitott meg számomra, ki tudom vele fejezni, amit szeretnék."

Az angyal Aknay János művészetében a köznapitól, az evilágitól való eltávolodás esélyét, a lelki szférákba, a transzcendens tartományokba való átlépés lehetőségét teremtette meg. Ez a túlvilági alak Aknay interpretációjában sohasem bukott angyal, sohasem a halál angyala, hanem olyan médium, amellyel szembenézve a művész erőt meríthet, s amely számára a védelmezés, a tragédiáktól való megóvás, a tragédiákon való felülemelkedés, a megnyugvás, a megbékélés reményét hordozza. Az Aknay János festészetében művek hosszú során megjelenített dicsfény övezte szárnyas alak a szellemiségek birodalmában létező, de emberarcú, az Istenhez elvezető, de e piktúra révén mégis konkretizált, valószerűvé avatott lény.

Az ezredfordulót követő években az angyal-képekkel párhuzamosan Aknay János festészetében egyre jelentősebb szerepet kap a szakralitás: ennek a folyamatnak egyik csúcspontjaként a balatonboglári Evangélikus templom számára 2011-ben A Megváltó címmel festett oltárképet, majd Kiskőrösön a Római katolikus plébánia oldalkápolnájába kerül kompozíciója, és fontos mozzanat az is, hogy műveivel alapozzák meg a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteményének kollekcióját is. 2010 és 2013 között új műegyüttes született műtermében Korpuszok címmel, majd fontos állomás annak a tizenkét képből álló sorozatnak a megfestése, amelynek kompozíciói Jézus Krisztus földi életéből vett történeteket dolgoz fel, s amelyeket Nagy Márta 2014-ben megjelent könyvében Csend-történetek címen elemzett: e kompozíciókon Jézus és a bibliai szereplők hol naturálisan, hol stilizáltan megfestett alakokként jelennek meg. Nagy Márta elemzése szerint:

„Csend-történeteiben a művész nem csak az angyalok által, és nem is csak a síkba kiterített színes, architekturális díszletekkel emeli ki a nézőt a jelen világból. Ezeken az alkotásokon a síkarchitektúrát fölhasználva, a jelen világon túli világnak egyik fő alakjához, magához az istenfiúhoz merészkedik el. Korábbi transzcendens-ábrázolásaihoz képest ez újabb, részben könnyebb és részben nehezebb vonulata lesz oeuvre-jének. Az istenfiú ugyanis kettős természetéből adódóan önmaga is megtestesíti a két világot. A feladatot nehezíti az is, hogy a festő a két világ közül az egyikben kívánja a mindkettőhöz tartozó Jézus Krisztust ábrázolni … A kétféle transzcendens-ábrázolás a jelen ciklusában ér össze, vagyis ezeken alkalmazza a síképítményeket és a figurális motívumokat együtt, ezáltal gondolatiságában tovább is lép."

A bibliai műegyüttessel párhuzamosan tovább bővül a színek kifejezőerejét kiaknázó építészeti motívumokra, a szentendrei konstruktív hagyományra alapozott, leginkább nagyméretű képek együttese is. E munkák stilizált, hol valóságos formákat megidéző, hol geometrikus alakzatokká redukált építészeti alapelemekből építkeznek: a falsíkokra, tornyokra, kapukra és ablakokra, tömbökre hivatkozó foltok konstrukcióit az illuzionisztikus terek és síkok talányos átmenetei, ütköztetései avatják feszes formarendbe foglalt kompozíciókká. Az újabb munkákat áttekintő, Az emlék jelene című, 2015-ben megjelent könyv bevezető tanulmányában P. Szabó Ernő művészettörténész e műcsoport alkotásairól állapította meg, hogy „nagy, egyszínű, egymással éles, nyílegyenes határvonalakkal illeszkedő, illetve egymásba belemetsző színmezőkből épülnek, amelyek a szentendrei kapuk, falak, tornyok, homlokzatok alapformáira már csak igen távolról emlékeztetnek. A képi tér nem tekinthető valóságos terek leképezésének, hiszen egy-egy esetben megjelenik a reneszánsz enyészpontos perspektívára utaló megoldás, de ez csak a kép egy-egy elemének térbeliségét jelzi, más elemek elhelyezése másféle nézőpontot sejtet, illetve a síkok egymás elé helyezésének köszönhetőn jön létre a mű sajátos térbeli hatása. Egyszerre jeleneik meg e műveken a felszabadultság, a belső derű, a harmónia, s velük szemben a dráma, a feszültség, ami annak számára, aki a kortárs magyar művészet állapotait, ezen belül Aknay pályáját, emberi sorsát, művészi-művészetszervezői küzdelmeit figyelemmel követte, nem kis dolognak számít. Akár a zenében, olykor igazi 'örömzenének' érzünk egy-egy produkciót, annak minden szépségével és a szabad, önfeledt rögtönzésből következően tünékeny elemeivel együtt. Más műveken aztán újra súlyosabbá, drámaiabbá válik a hang, aligha

véletlenül, hiszen azok a változások, amelyek a magyar valóságban bekövetkeztek, sem emberként, sem művészként nem, hagyhatták érintetlenül." E kompozíciók megjelenítésében a motívumok mellett, és azokkal szerves összhangban továbbra is kiemelt szerepe van az érzékeny koloritnak, amelyről a festő – a bibliai témájú képei kapcsán – így fogalmazta meg alkotóelveit: „Festészetem lényegi elemének tekintem a színt. A szín az élet, ahogyan Goethe is mondotta, a színek eredője a fény. Ezért alkalmasak arra, hogy velük a látható valóságon túlra mutassak."

[2016]