Albert Gábor

Albert Gábor a lírai és drámai megszólalást leszámítva az irodalom csaknem minden műfajában figyelemre méltót alkotott. Írt cselekményes novellát, jelképes kisregényt, „sűrű szövésű tudatregényt" és fölfedező erejű szociográfiát. Érdeklődése kiterjed a magyar múlt nagy fordulataira, az Árpádok korára, az 1848-as szabadságharc utóéletére, a trianoni békediktátum következményeire. Nemzedékének történelmi élménye, az 1956-os forradalom számára is meghatározó jelentőségű, bár egy kórházi kezelés miatt személyesen nem vehetett részt benne. Tanulmányaiban a magyar esszé legjobb hagyományait folytatva, korának társadalmi kérdéseire, a magyar sorskérdésekre keresi a választ. Mint Németh László, az írást ő is szolgálatnak, szerepnek, tenni és hatni akarásnak tekinti, erős kötődéssel a magyar protestantizmus szellemi hagyományaihoz. Első élményeit, tájszavait az Ormánságból, szülőhelyéről hozta, latinos műveltségéből fakadóan gyakran idéz klasszikus és antik szerzőket. Kritikusai kiemelik nyelvezetének biblikusságát, amit a protestáns prédikátorok emelkedett, metaforikus, szimbolikus, líraian pátoszos stílusának hatásával magyaráznak. Első nyomtatásban megjelent munkáját Németh László Galileijéről írta 1955-ben, s a mester elismerő levelének olvastán úgy érezte magát, „mint akit lovaggá ütöttek, mint akit íróvá avattak" – mondta el hosszú, Kövesdy Zsuzsának adott interjújában. Határ Győző már a hetvenes évek végén „ a magyar széppróza mesterei közt" jelölte ki az egyetlen irodalmi iskolához, stílushoz, csoportosuláshoz sem kapcsolható, szuverén alkotó helyét.

A prózaíró

Szépírói munkássága novellákkal, kisregényekkel indult. Az Albérleti szobák (1966) „élménynovellái" , ahogy ő nevezi őket, és Az istentagadó (1969) című kötet kisregény terjedelmű novellái apró mozaikokból, összerakott, villanó képekből építkeznek, és érezni bennük az 1956 utáni évek rettegését, a hatvanas évek nyomott lelkiállapotát. Az Útvesztők, verőfényben (1979) novellái és a Kagylóhéjban (1985) című, egy fertőző májbeteg osztály lakóiról szóló regénye (2003-ban A Cetgyomrában címmel jelent meg) nem könnyű olvasmányok, olvasói erőfeszítést, gondolkodó együttműködést igényelnek. „A hagyomány és a modernség nagyon sajátos, újszerű játékai ezek. Egyfelől hangsúlyos archaizálást fedezhetünk fel bennük – regényei nem mindig regényszerűek, legalábbis a klasszikus meg a modern regényekhez képest –, másfelől viszont a modern regényre jellemző összetett időszemlélet szerint építkeznek, sőt még főhős sincs, hanem főhősök vannak, párhuzamos, egyforma súlyú és jelentőségű személyiségrajzok mozaikos egymás mellé rendelése." (Pécsi Györgyi) Megjelenésekor szenzációnak számított az Útvesztők, verőfényben című „lengén költői, képeket, benyomásokat elegyítő" (Pósa Zoltán) kispróza kötet.

1980-ban jelent meg Királyok könyve című regénye, mely a 13. század, a tatárjárás korának főalakjait – II. Endrét, IV. Bélát, Árpád-házi Margitot, IV. Istvánt – sodró belső monológokban, a történeti események párhuzamos hömpölygésével eleveníti meg a korábbi könyveiben kidolgozott regénytechnikai eszköztár birtokában. Albert Gábor elhatárolja magát a történelmi regény szokásos tradícióitól. „Látszatra a múltat morzsolom, de ujjaim alól a jövő magja pereg ki. Mert furcsán hangzik ugyan, de így igaz: minden csak azáltal van, hogy bennünk van" – írja mottóként a könyv élére. Csűrös Miklós szerint „a szöveg a prózaepikán kívül egyszersmind a dráma és az esszé jó néhány kritériumának is megfelel". Ez a műfajok közötti átjárhatóság az egész eddigi életmű egyik legfontosabb jellemzője.

Két regényét, a Hol vannak azok az oszlopok? (1985) és a …mi pedig itt maradtunk (1996) címűeket Pécsi Györgyi szorosabban összetartozónak véli. Mindkettőben egy nemzedék létesélyei fogalmazódnak meg, egyetlen főhős helyett maga a nemzedék e regények főhőse. „Az idő, az elmúlt jó fél évszázad történelemmel átitatott ideje szervezi a műveket, ám az időben formálódó életsorsok nem lineárisan vagy retrospektívan fejtődnek föl, hanem részben az emlékezés törvényei szerinti, részben a narrátor csapongása szerinti látszólagos hektikussággal. [...] Központ nélküli regények, bennük a legkülönbözőbb élet- és sorsmozaikok polifon módon tárulkoznak fel, az egymáshoz lazán kapcsolódó sorsok majd csak az olvasóban állnak ismét össze – egy nemzedék tablójává. [...] Albert Gábor regénypoétikailag is a merész újítók és keresők közé tartozik. A hagyomány és a modernség, a folytonosság és a megújulás egységének nem csupán elméleti vagy normatív megfogalmazójaként, hanem meggyőző gyakorlójaként is." A Hol vannak azok az oszlopok? című regény a különben sem „támogatott kategóriába tartozó" író egyik kalandos sorsú könyve: az első kiadásban – cenzori igény szerint – a lapszélen évszámokkal kellett jelezni, hogy éppen melyik idősíkban jár az olvasó. Az évszámok mankói nélkül a mű 1999-ben jelenhetett meg a Felsőmagyarország Kiadónál. A kényszerűen beírt dátumokat mellőző szöveg már szabad teret enged a fantáziának, és ez a belső, lelki mozgás plusz esztétikai élményt is ad.

Válogatott novelláinak gyűjteménye Sárkány és oktaéder (1991) címmel jelent meg. „A történelem és a jelen idő valósága kínálta a mozaikokat, a gyakran elfogadhatatlan realitások éppúgy, mint a valóságon túli irracionalitások valóságai" – írta a szerző a kötet fülszövegében. Novelláinak szerkezete-stílusa, a külső-belső idők áttűnő használata a regényekhez hasonló. „Nem a mese, a kaland, a történet, a cselekmény – az epika ősi eleme – vonzza; mindenekelőtt az időviszonylatok újfajta kezelését, valamint az emlékezet megnövelt szerepeltetését 'tanulta meg' mestereitől. Ezek nélkül akár hagyományos, sőt a mikrorealizmusba temetkező írónak is mondhatnánk. (…) De a részletező ábrázolás, az adatok bősége mindig valami magasabb célt, valami nagyobb egységet, valami rejtett írói szándékot (például iróniát) szolgál". (Tüskés Tibor) A nyolcvanéves Albert Gáborral Fázsy Anikó készített értékes műhelybeszélgetést, melyben kitértek az író elbeszélő technikájának bravúrjára: „ahogy a múltat átjátssza a jelenbe, egymásba csúsztatja az idősíkokat, ahogy emberöltők torlódnak egymásra valami állandó jelenbe. A sok egyidejűségekből bontakozik ki a láncolat, a történet." Albert szerint „a tudatban a múlt és a jelen nincs egy átléphetetlen fallal elválasztva, a jelen mindig a múlt emlékképeiből építkezik és viszont… az idősíkok minduntalan egymásba csúsznak, s már-már alig bogozható ki, hogy ebben az időjátékban melyik momentumnak van meghatározó szerepe. [...] Ez a 'játék' persze csak akkor válhat műélvezetté, ha le tudja gyűrni az olvasó ellenállását, ha be tudja csalogatni ebbe a látszólag más törvények szerint működő világba." (A földieper levelei alatt, 115–116.)

Szépirodalmi munkásságának jelentős része először a Szépirodalmi Könyvkiadóban jelent meg, majd 2000 után a teljes életművet gondozó PONT Kiadónál: A Cet gyomrában (2003), Keskeny résen át (2003), Hullámok és a part (2004), Függőfolyosók (2006), Hűvös hajnalok (2008), Ezüst óriás (2008), A nymphenburgi herceg (2009), Előtted majdnem végtelen a víz (2009), Nekünk senki sem mondott jövendőt (2009).

A szociográfia fogságában

A hetvenes évek végén kötött szerződést a Magyarország felfedezése sorozat egyik szociográfiájának a megírására. „Az Emelt fővel anyaggyűjtése közben – mondta a már említett életpálya interjúban, ami 2002-ben jelent meg nyomtatásban Boltívek, vízköpők, rózsaablakok címmel. „Egyre inkább megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy amíg ez a könyv igazságot nem szolgáltat a politika áldozatainak – a hazába visszatalált bukovinai székelyeknek, a földjüktől megfosztott parasztoknak, a kitelepített sváboknak, a Felvidékről Baranyába telepített magyaroknak, és egyáltalán mindazoknak, akik a belső kényszertelepítések és a diktatórikus kommunista politika áldozatai lettek –, addig megvan kötve a kezem." A harmincas évek szociográfusainak (Fülep Lajos, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán) legjobb hagyományait követve Albert Gábor a tudós pontosságával és az író érzékenységével rögzítette az életutakat, beszéltetett felvidéki és délvidéki magyarokat, magyarországi németeket és délszlávokat, bukovinai és moldvai csángókat. „Kilép a szociográfus szenvtelenségéből, amikor a bukovinaiak exodusát írja le" – mondja Fázsy Anikó. Az Emelt fővel nem egyszerűen szociográfia, hanem filológusi pontossággal, történészi hitelességgel, riporteri érzékenységgel, politikai józansággal és kíméletlen tisztességgel megírt látlelet. Közép-európai látlelet. A könyvnek, noha szinte titokban jelent meg, nagy visszhangja volt, és a rendszerváltás előkészítésében is fontos szerepet játszott. Második, javított kiadása 2010-ben jelent meg a PONT Kiadó gondozásában, egy füzettel, az Őslakosok és telepesekkel egy időben, melyben a szerző emlékeit, elemzéseit és a szociográfiáról szóló kritikák egy részét is megtalálja az olvasó.

Az Emelt fővel szociográfia készítésének idején íródott, s ugyancsak 1983-ban jelent meg az Egy lakodalom végelszámolása című novelláskötet. Az első ciklus „zömmel azt a neoszürrealista Albert Gábort mutatja be, aki a Kagylóhéjban belső monológjaival, az Útvesztők, verőfényben novelláinak urbánus meditációival távolról rokonítható" (Határ Győző), míg a második, a Nyersanyag című ciklus hét írása, két kivétellel, a faluról szól, és a szociográfia interjúinak élményanyaga is megjelenik bennük. A kötet „gyöngyszeme", a Határ Győző által kisregénynek minősített nagy monológ, melyet egy elaggott, beteg, zongorázni képtelen egykori világsztár mond az oxigénpalack biztonságában (Így fullad meg egy ember).

Politika és történelem

1986. november 29-én az Írószövetség közgyűlésén bátor politikai kiállásával lepte meg a zártkörű, tehát az újságírókat kizáró rendezvény hallgatóságát és főként a kommunista párt képviseletében megjelent vezetőket. A funkcionáriusok fejére olvasta az ország és a társadalom sanyarú helyzetét. Megállapította, hogy 1948 után a népet „százszor becsapták, önérzetében megalázták, múltjából kiforgatták, hamis bűntudattal bénították… és amikor tiltakozásul felemelte fejét, rátapostak". Berecz János, a nyolcvanas években a párt egyik legbefolyásosabb politikusa mint ultimátumot, demagóg provokációt utasította vissza Albert Gábor vádjait, és az Írószövetség működésének felfüggesztésével fenyegetőzött. A Kádár-diktatúra bírálata, az erkölcsi válság okainak és az országos pusztulás képének drámai hangú felmutatása azzal a következménnyel járt az író számára, hogy egy ideig nem jelenhettek meg könyvei. A nem csak politikailag jelentős, hanem rendkívüli irodalmi igénnyel is megfogalmazott felszólalást a Szétszóratás után című tanulmánykötetben olvashatta először a közönség 1989-ben. Ez az év pedig már a rendszerváltozásnak az ideje volt. „A történelem – a múltbeli és a jelenkori – nem engedi meg, hogy az irodalom egésze végérvényesen lemondjon a szoros értelemben vett irodalmon kívüli kötelezettségekről. Épp itt, Közép-Európában, és most, a nyolcvanas években a tiszta artikuláció érdekében az irodalom szándéka ellenére, puszta létével kénytelen vállalni ezt a botcsinálta szerepet, még akkor is, ha elhiteti önmagával, hogy sikerült megfutnia a kéretlen vagy utált 'prófétaság' elől." (A Szétszóratás után 1989-ben az Év Könyve-díjat kapta a tanulmánykötet kategóriában.)

„Kívül álltam és kívül éltem az itthoni uralkodó rendszeren, és lényegében emigránsnak éreztem és tekintettem magam, itthon maradt disszidensnek, a szó eredeti értelmében." (Boltívek, vízköpők, rózsaablakok) Nem véletlen tehát, hogy a nyolcvanas években figyelme mind inkább az 1849-es emigráció felé fordult. Intenzív kutatómunkával előbb Szemere Bertalannak, az első felelős magyar kormány belügyminiszterének, majd miniszterelnökének az emigrációban írt leveleit kutatta, ezeket szerette volna publikálni. Először egy esszéregény, mondhatnánk regényes esszé, történelmi pamflet született meg. A Zsákutcák hőseit (1989) a Szemere-levelezés „melléktermékének" nevezi. „Korántsem nyugodt tanulmányírói stílus jellemzi, inkább a felfedezés izgalma nyomja rá bélyegét. A torlódó gondolatok sodra, az egymást magyarázó történeti képek váltakozása, a századokat egybevillantó kérdőjelek teszik olvasmányossá" – vallja. A Zsákutcák hőseiben Szemere Bertalan, Kossuth Lajos és Teleki László hármas portréját rajzolja meg. A Szemere Bertalan leveleskönyve (1999) forráskiadvány tudományos apparátussal, míg a Lidérc minden, mi homályba vezet (1999) „történelmi levélregény". A Szemere Bertalan Napló (1849–1861) és a Szemere Bertalan hazatérései című tanulmány 2005-ben jelent meg. Albert Gábort „az idők feletti" emigráns sors érdekelte, „mert csak a külső körülmények, a színfalak és a személyek változnak. A lényeg marad ugyanaz. A marakodásoktól kezdve, a besúgókon és sok mindenen keresztül."

Tanulmányírói, publicisztikai munkásságának újabb gyűjteménye volt az István király fanyar bora (1993), melyben az aktív újságíró cikkei is helyet kaptak. A kötetben a már említett írószövetségi felszólalás mellett közli az Új Magyarországtól történt megválásának esettanulmányát, címe: A bizalom pajzsa megreped. Ez volt Albert Gábor „második kalandja a politikával" – miként ő nevezi életének azt a kilenc hónapját, amikor a rendszerváltozás után a kormánypárt új napilapjának főszerkesztőjeként dolgozott. Tüskés Tibor szerint „a könyv dokumentuma marad egy közéleti érdeklődésű író erkölcsi tisztaságának és tisztességének, emberi és értelmiségi helytállásának". A Nem fáj az a kőnek… (1998) című kötet „ezredvégi krónika", melyben tanulmányok, mikrofilológiai elemzések, olvasónapló, műelemzés, meditatív jellegű kommentár egyaránt olvasható, s ezek közös vonása, hogy bennük a századvég magyarságának jelenét és jövőjét meghatározó problémákkal viaskodik.

Az esszéíró

Albert Gábor munkáiban – mint már említettük – állandó az átjárás a műfajok között. A regényekben elrejtett esszék vannak, a szociográfiából novella születik, tanulmányait szépírói erények jellemzik. A vibráló izgatottság magasfeszültsége, a mindig újító, kutató nyugtalanság jelenik meg esszéiben is. „A folytonosság és megújulás szintézise foglalkoztatja: örökös készenléti állapot, belső nyugtalanság, akciókészség és a megújulásra való elementáris igény élteti és hajtja." (Pécsi Györgyi) Domokos Mátyás véleménye szerint „esszéi izgalmasabbak, bizonyos értelemben 'olvasmányosabbak', mint napjaink sok szürke, s legfeljebb csak unalmat árasztó szövegirodalma." Az Öreg Kutya vedleni készül (2001) Albert Gábor „eszméinek és eszméléseinek" gyűjteménye főként a kilencvenes évekből. A címadó írás – kedves 19. századi témái mellett – Mednyánszky Lászlóról szól, és izgalmas problémákat feszeget Illyés Gyuláról, Bibó Istvánról, Ravasz Lászlóról szólva is. A kötet záró esszéje, a Ceterumcenseo… történelemtudatunk torzulásait járja körül. A kötet kritikusa, Török Bálint szerint Albert „nézetei egy szabad ember nézetei, amelyek mentesek minden prekoncepciótól, merevségtől, dogmától. Elvei azonban vannak, azokhoz ragaszkodik." Ez a szabadság és függetlenség az egész életműre jellemző. Tüskés Tibor írta: „Albert Gábor az az író, aki pályáján kívül maradt a különféle csoportosulásokon, nemzedéki szekértáborokon, irodalmi véd- és dacszövetségeken." Műveinek kritikai fogadtatásában láthatjuk is ennek következményét: sohasem élvezte egyetlen csoport vagy oldal támogatását sem. Magányosan és rendkívül következetesen járja a maga útját.

A 2010-es évek közepétől a PONT Kiadó sorozatban adja ki esszéit. A lineáris ember (2006) három írásából az első Fukuyama elhíresült könyvére, A történelem végére adott felelet. Albert ugyanis hisz a történelem folytatásában és folytathatóságában, a nemzeti kultúrák életképességében, az értelmes emberi életben. A második az Európai Unió és a kétezer éves keresztény Európa körüli dilemmákkal foglalkozik, a harmadik egy körkérdésre felel, arról szólva, hol vétettük el a rendszerváltást. A Védekező halálraítéltek – Szókratész és Bakunyin (2007) című esszékompozíció a mindenkori értelmiségi két örök típusát rajzolja meg, időszerű párhuzamok megvonására is ösztönözve olvasóit. Albert egyébként nagyon találóan „jövőorientált múltszemléletűnek" nevezi magát: „mikor a görög történelmet olvasom, magunkról olvasok, mikor a görögökről írok, magunkról írok." A szellem napvilága (2009, a Csakazértis! (2009), a Földieper levelei alatt (2010), a Kiért szól a hidasi harang (2011) és a Sok itt a baj, Uram, mindenben nagyon is sok… (2012) következetes állásfoglalások, segélykiáltások. A divatoknak, elvárásoknak, konvencióknak nem behódoló gondolkodó megnyilatkozásai. Minden esszéjében – lehet, hogy áttételesen – a Trianon okozta sebekkel, a nemzeti identitás, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozik, melyek egész életében gondolkodásának középpontjában álltak. Ezek késztették megszólalásra az 1986-os írószövetségi közgyűlésen, és ezek foglalkoztatták Emelt fővel című nagy hatású szociográfiájában is.

[2012]