Almási István

Almási István, az erdélyi magyar népzenekutatás első számú szaktekintélye régi erdélyi református lelkész familia sarja. Dédapja Almási Sámuel, a 19. század neves dalgyűjtője, kinek nevét Erdélyi János Népdalok és mondák című kiadványából (1846–1848), valamint Bartalus István Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye című művének hét kötetéből (1873–1896) ismerjük.

Almási István csaknem fél évszázadon át, 1957–2004-ig tevékenykedett a Kolozsvári Folklórintézetben. Tudományos kutatóként ő vitte és képviselte – sokszor egymaga – az erdélyi magyar népzenetudomány ügyét. Tudományos munkájával párhuzamosan egyházzenészként és karvezetőként is működött, nyugdíjba vonulása után pedig az erdélyi magyar felsőfokú képzés intézményeiben vállalta a zenei folklorisztika oktatását.

Gyermekkorában kezdett hegedülni. 1951-től a kolozsvári zeneakadémia zenetanári és karvezetői szakára járt. Itt figyelt föl Jagamas János az ígéretes tehetségű diákra, és a Főiskola elvégzése után maga mellé vette a Kolozsvári Folklórintézetbe. Tudnivaló, hogy a Széchenyi-díjjal kitüntetett Jagamas János a II. világháború utáni erdélyi felsőfokú zenész- és tudósképzésnek egyik legjelentősebb személyisége volt. Kodály zeneszerzés-tanítványaként Budapesten végezte tanulmányait, és egyike volt azoknak, akik Erdély felé közvetítették a népzenén alapuló új magyar zeneszerzés, zenetudomány és -pedagógia szellemét és szemléletét. A kolozsvári zenészek és zeneszerzők színe-java Jagamas-tanítvány.

Almási István mesteréhez, Jagamas Jánoshoz és pályatársához, Kallós Zoltánhoz hasonlóan a nagy népzenegyűjtők közé tartozik. Népzenei szempontból ismeretlen vagy kevéssé feltárt partiumi és erdélyi területeken (Érmellék, Szilágyság, Lápos mente, Aranyosszék, Kis-Küküllő–Maros köze, Nyárádmente, Homoród mente, Háromszék), százharminc helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött, és ezek zömének lejegyzését is elkészítette. Innen ered a tudományos tevékenysége hátteréül szolgáló biztos néprajzi tájékozottság, rendkívüli hely- és anyagismeret.

Korai jelentős munkája a Magyargyerőmonostori népköltészet című monografikus jellegű anyagközlés (Olosz Katalinnal, 1969). Magyar, román és német táncdallamok forrásértékű közreadását tartalmazza a 245 népi táncdallam című könyve (Iosif Herţeaval, 1970). Ez utóbbi létrejöttének kalandos-szomorú történetét egy tanulmányában később leírta. Ez az írása arra figyelmeztet bennünket, hogy az erdélyi magyar tudósok és alkotóművészek teljesítményének értékeléséhez nem nélkülözhető annak a társadalmi, politikai közegnek ismerete, amelyet a Ceauşescu-éra a kisebbségi sorban élő magyaroknak jelentett. Ennek a korszaknak pokoli légkörét az erdélyi szász kisebbségnek a maga szempontjából sikerült valamennyire nemzetközi szinten is kommunikálni, az erdélyi magyar kisebbségnek viszont még nem, vagy csak kevéssé. Almási István 1951-ben indult pályájának csaknem egésze erre az embertelen, tragikusan nehéz időszakra esett.

Almási István neve a magyar népzenetudomány több alapvető művéhez, kézikönyvéhez kapcsolódik. Így ő a szerzője a román akadémiai díjjal kitüntetett Szilágysági magyar népzene című monográfiának (1979). E kötetet Almási „csaknem másfél évtizedes gyűjtőmunkája alapozta meg, melynek példaszerű feldolgozásával népzenénk sajátos rétegét, az alföldi és az erdélyi dialektus közt hidat alkotó szilágysági táj hagyományvilágát sikerült feltárnia" írja a kötetet méltató Paksa Katalin.

Almásinak számos írása foglalkozik a többé-kevésbé elfelejtett Seprődi János (1874–1923) személyével, munkáival és messze sugárzó pedagógiai hatásával. Társszerzője (Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal) a Seprődi zenei hagyatékát feldolgozó Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című vaskos kötetnek (1974), de több tanulmányának is ő a témája. Elsősorban Almási érdeme annak a ténynek a tudatosítása és bizonyítása, hogy Seprődi János az erdélyi magyar népzenekutatás egyik középponti alakja. Almási tette a legtöbbet azért, hogy – mintegy utólagos igazságszolgáltatásként – Seprődi az őt megillető tudománytörténeti helyre kerüljön.

Elemzési, rendszerezési és dallamtörténeti kérdésekkel foglalkozó tanulmányai mellett Almási István sajtó alá rendezte, utószóval és bibliográfiával látta el Jagamas János válogatott tanulmányainak A népzene mikrokozmoszában című kötetét (1984).

Mindvégig nagy figyelmet szentelt az Erdéllyel kapcsolatos tudomány- és kutatástörténetnek, erről írta 1989-ben megvédett doktori disszertációját Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdetei címmel.

Almási a társtudományok művelőinek állandó zenei munkatársa, könyveik zenei részének szerzője, gondozója. Erről tanúskodnak Kányádi Sándor német és jiddis népköltészetből fordított és összeállított kötetei, valamint Faragó József balladaközlései és tanulmánykötetei.

Válogatott tanulmányaiból A népzene jegyében címmel maga szerkesztett és adott ki egy kötetet (2009). A gyűjteményes kötet 25 írásának mintegy negyede szól a magyar népzenekutatás nagy alakjainak, Bartók Bélának, Kodály Zoltánnak, Lajtha Lászlónak erdélyi vonatkozásairól. További négy dolgozat jelentős erdélyi, vagy onnan származó kutatókat mutat be (Seprődi János, Jagamas János, Domokos Pál Péter, Sárosi Bálint). A szerző ezután az erdélyi magyar népzene olyan kevéssé ismert, korai forrásaival ismertet meg bennünket, mint Almási Sámuel 19. századi hatalmas dalgyűjteménye, valamint Áprily Lajos, Bogdán János és Kocsis Lajos 1900-as évek eleji gyűjtése. Néhány elemző, összehasonlító tanulmány révén Almási tudományos műhelyébe is bepillanthatunk. Az írások sorát a Kolozsvári Folklórintézetről szóló tanulságos intézménytörténeti áttekintés zárja.

Arról, hogy milyen sorsa volt Almásinak ebben az intézményben, Jagamas János egyik írása tudósít félig-meddig virágnyelven, hiszen 1980-ban íródott: „Almásit… rendes kutatónak nevezték ki a Folklór Intézethez 1957 elején. Később bizonyos intézkedések negatívan befolyásolták népzenekutatásunkat. 1960 után az ő vállára nehezedett mindaz, aminek elvégzésére annak előtte négy kutató is kevésnek bizonyult. Csaknem két évtizeden át ebben a kényszerhelyzetben Almási derekasan helytállott. Minden nehézség ellenére – beleértve a személyit is – kitartó szorgalommal, példás ügyszeretettel folytatta munkáját." (Jagamas János: Egy lépéssel közelebb a célhoz. Korunk, 1980/6.)

Az 1989-es politikai változások után Almási áldozatkészen vállalta az állandó utazgatás fáradalmait azért, hogy szakmai tudásával és tekintélyével segítse, emelje az (újra)induló magyar felsőfokú tanintézmények oktató munkáját. Népzenét tanított a Partiumi Keresztény Egyetemen (Nagyvárad), a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (itt 2010-ben díszdoktori címet kapott), a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Karán, illetve Református Tanárképző Karán.

Magyarországi kollégái számára Almási István nélkülözhetetlen segítőtárs: úgy is, mint a külhoni magyar tudományosság kolozsvári zenei bázisa, és úgy is, mint szaklektor, opponens, vagy kuratóriumi bizottságok felkért szakértője.

A nemzetközi tudományos életbe csak 1989 után volt módja bekapcsolódni. Romániai magyarok számára ugyanis addig a külföldi konferencia-részvétel többnyire olyan feltételekhez volt kötve, amelyeknek Almási István nem felelt meg. Azóta viszont számos helyszínen és szakmai összejövetelen adta bizonyságát megalapozott tudásának, széleskörű tájékozottságának, magas szintű, előadás- és vitaképes angol, német és román nyelvtudásának.

Almási István a maga megfontolt, csöndes módján a változó, legtöbbször igen nehéz körülmények között a legmagasabb szakmai és erkölcsi igényeket kielégítő tudományos életművet hozott létre. Teljesítménye minden elismerést megérdemel.

Dr. Domokos Mária, Budapest, 2013. december