Ambrus Éva

A „szép", a jó" és az „igaz" - három olyan összetartozó fogalom, amely az ókor görög filozófusainál, és az esztétika újkori tudományának születésénél is az emberi, a művészi teljesítmények alapvető értékmérői voltak. A 20. századi alkotások, életművek és megkérdőjelezték ugyan ezen értékmérő fogalmak formai, tartalmi egységét, de napjaink útkereső világában ismét felfénylenek e szavak. A hazai képző- és iparművészetünk értékelése során is segítenek eligazodni, a szubjektív teljesítmények és az objektív körülmények összevetésére ösztönöznek.

Ambrus Éva személyes teljesítményének, munkásságának megismerése, felidézése nem csak azért tanulságos, mert művei a „szép", és a „jó" ideáinak korszerű megtestesítői, - hanem azért, mert az életmű korszakáról, a lehetőségekről is „igaz" módon vallanak. Porcelán étkészletei, dísztárgyai és köztéri művei a hazai adottságok közt megvalósítható, társadalom- és iparfejlesztő művészet „csúcsteljesítményei". A maguk összességében az ipari formatervezés, a díszítő szobrászat, a kerámia művészetének nyelvén az elmúlt fél évszázadunkról is vallanak. Arról, hogy az elvek és a gyakorlat mindennapi viadalában miként, menyire érvényesülhetett a hasznos és szép dolgok, a „jó és igaz" világ megteremtésének örök vágya.

Az iparművészet körében, az ideák megvalósítása eleve szorosan kötődik a körülményekhez. Egy keramikus, - akár ipari formatervező, akár egyéni műhelyben, kézművesként alkot -, sohasem lehet annyira „szabad és független", mint a gondolataikat szavakkal rögzítő költők, vagy a jövőbéli elfogadásban bízó festőművészek. A gyakorlati és eszmei funkciókat együttesen teljesítő 'alkalmazott művészet' , az 'iparművészet' körében a ideák megvalósulása, a tárgyak létrejötte, az ipari, gazdasági, kereskedelmi lehetőségektől is függ. Racionalizmus és idealizmus egyaránt szükséges minden elképzelés megvalósításához, a tárgyak alkotói így nem csupán a képzőművészek, hanem az építészek rokonai is, rájuk jellemző képességeket kell egyesíteniük.

Ambrus Éva egész életpályája, valamennyi műve arról tanúskodik, hogy „igazi" iparművész, designer, - saját alkotói személyiségéhez illő pályát választott. Elsősorban nem az „önkifejezés", hanem a közös értékek „szolgálata" vezérelte, töretlen idealizmusa mellett munkáját racionalizmus jellemezte. Az adott helyzet ismeretében, a lehetőségekből építkezve, de mindig „szép és jó" elvek megvalósulásáért dolgozott. Racionalista idealizmusa tette a hazai ipari formaterezés egyik kiemelkedő jelentőségű alakjává, - pályájának első szakaszában, majd ez segítette a továbbiakban is.

A hazai finomkerámia-ipar legutóbbi (rövid) hőskorának jelentős, a jövő számára is minta-értékű teljesítményei közé tartozik Ambrus Éva valamennyi ipari tömegtermelésre készült terve. Az Iparművészeti Főiskola elvégzésekor készített diploma munkája, majd az újonnan létesített hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyárban tervezőként és művészeti vezetőként végig dolgozott másfél évtized során készült prototípusai és gyártásba vett edényei. Sajnos, közel sem nevezhetőek „tipikusnak", a hazai termelésre általánosan jellemzőeknek, - fontosságuk éppen abban rejlik, hogy az akkor, (ismét) érvényesülésre törekvő progresszív elvek hiteles tárgyiasulásai.

A felsőfokú iparművész oktatás intézménye az 1950-es, 1960-as években még nem viselte Moholy-Nagy László nevét, csupán főiskolának nevezték, de az igazi „akadémiai" szintet olyan kitűnő művésztanárok biztosították, mint Pogány Frigyes, Borsos Miklós, Gádor István, majd növendékeik, a kerámia és porcelánművészek oktatásával Csekovszky Árpád, Schrammel Imre.

Nem hirdethették a „szocialista realizmus" kultúrpolitikai elvárásának idején a modern (ipar)művészet megteremtőinek elveit. A kezdeményező elődök, a bécsi Wiener Werkstätte, a weimari, majd amerikai Bauhaus példájáról, megannyi magyar résztvevőjének munkásságáról nemigen beszélhettek, de a szellemiségüket képviselték, folytatták, továbbították tanítványaiknak is.

Az 1956 utáni időszakban az életkörülmények javításának immár elkerülhetetlen igénye a hazai iparművészet fellendítését is megkövetelte. A kerámiaművészet képviselői – a nehéz körülmények közt is – úttörők lettek, újra alkothattak tevékenységük mindkét fő ágazatában. Az egyéni műhelyeket választók számára a „díszítőművészet" köpenye adott némi szabadságot a művészeti „izmusok" formáinak alkalmazására, egyéniségük kibontakozására. A Művészeti Alap tagság, az építészet igényei, és az építészek elvárásai, az Iparművészeti Vállalat, a Képcsarnok Galériák szerény, de valós lehetőséget adott alkotásra, megélhetésre.

A használati tárgyak terén mutatkozó, valóban tömeges igények kielégítése már összetettebb, nehezebb feladat volt. Tervezőművészek képzése és termelésbe állítása, a könnyűipar műszaki körülményeinek fejlesztése számos lehetőségeket kínált. Eredményeket is hozott, de a gazdaságosság, a kereskedelmi sikeresség szempontja – két évtized küzdelmei ellenére - felülírta az elveket. Az 1960-as, 1970-es években sokan próbálták megvalósítani (ismét, korábbi munkájuk folytatásaként) a korszerű és valóban „szociális", azaz a társadalmi igényeket nem csupán kiszolgáló, hanem a művészet rangjára emelő megoldásokat. Olyan személyiségek, mint Grofcsik János, aki vegyészmérnökként már az 1920-as évektől az elért eredmények továbbadásával törődött, vagy Habuda Ádám, a FIM vezérigazgatója, aki műszaki és művészeti téren egyaránt a fejlesztést szolgálta, együttműködve az 1954-ben Juhász László javaslatára létrehozott Iparművészeti Tanács nem csupán szólamokat hangoztató szakembereivel, - egy mára már szinte elfeledett, kellően nem becsült szakmai együttműködést hoztak létre. Igaz, eredményeik sokszor csupán a kiállításokon lettek bemutatva. Terveik, modelljeik és írásaik egy elképzelt világot vetítettek elénk, de tényszerűen, papíron, modelleken, prototípusokon, minta-kivitelezésekkel – nem feledhető, folytatható tanulságként!

Ehhez a szellemi körhöz tartozik a fiatal Ambrus Éva is, számos, tehetséges, és eredményes, de szinte teljesen elfeledett kollegájával együtt. Diploma munkája is „tökéletes" lett, - nem ő tehet arról, sem pedig diplomázó társai, Eőry Miklós, vagy Szekeres Károly, hogy az általuk megtervezett, prototípusokban bemutatott, sokszorosítható, ugyanakkor variálható elemekből összeállítható építészeti burkolatok nem kerültek fel a hazai panelházak ezreire. A magyarországi gazdasági lehetőségek nem tették lehetővé azt a fajta nagyüzemi gyártásnak lehetőségét, - amit pl. Japánban, az INAX cég automatizált gyáraiban megvalósítottak, Ott ilyen variálható, változatos módon felhasználható burkoló elemek, földrengés álló módon borítják a toronyházak ezreit, a szigetország valamennyi városában. Itthon csak egy kiállítás és katalógusa, bennük Eőry Miklós, Szekeres Károly, W. Kálmán Anikó burkolat-javaslatai és néhány prototípus-tárgy maradt „emlékül", néhány pécsi épület-kísérlet mellett. Ambrus Éva ilyen, variálható elemekből komponált műve is csak egyetlen épület, a gyulai SZOT üdülő (ma a Fürdőszálloda kávézója gyógyfürdő étterem... étterem falára kerülhetett, - azután lebontották, nyom nélkül....

Használati edényeket is tervezett e generáció, már a főiskolai évek alatt. Számos tehetséges fiatal vállalta az ipari formatervezés nem könnyű körülményeit. Ambrus Éva a Hódmezővásárhelyen, az akkor létesített, induló Alföldi Porcelángyárban küzdött a tanult és vallott elvek megvalósulásáért. A prototípusok és gyártsba vett készletei a maguk egyszerű és ugyanakkor kifinomult formáikkal nem csak a majdani használók elvárásaihoz, de a megvalósító műszaki lehetőségekhez, a gyári kivitelezés munka menetéhez is igazodtak. A 20. század „elvont", azaz „absztrakt" művészet teljesítményei közt ritkán emlegetjük az ipari formatervezés törekvéseit, eredményeit. Pedig pl. a „Bella-207", vagy a „Háztartási edénykészlet" nem csak a korszerű tervezés követelményeinek felel meg, hanem a modern geometrikus absztrakció művészeti elveit is képviseli. Ambrus Éva az 1967 és 1984 közötti években, az akkori legmodernebb módon felszerelt magyar gyár tervezőjeként, majd művészeti vezetőként valóban „elsőként a magyar porcelángyártásban, a nagyipari nagyszériás edénytervezés zászlóvivője lett", - amint Schrammel Imre írta, „Laudáció Ambrus Éva keramikusművész akadémiai székfoglalójához" c. cikkében (In: Magyar Iparművészet, 2014/8 28- 30. old.).

A sok részmunkát egyesítő prototípusok szakmai elismerést arattak, közülük nem egy nyert díjakat is, – de nem mindegyikük teljesíthette be feladatát, nem került gyártásba. A „Bella készlet" – valóban szép- edényeit még a „vasfüggöny" mögötti értékeket felfedező nemzetközi piac is sikeressé tette, de a legutoljára tervezett „Stabil" készlet tervezésének idején a kül-és belkereskedelem már csak olcsó „díszítgetésre" csábította a gyár gazdasági irányítását. Szomorú tény, hogy a nagyra becsült „nyugati mintapéldák" piaci érdekeltségei a saját céljaik szerint vették igénybe a magyarországi kapacitásokat. A rendszerváltozást követő gazdasági átalakulás során, a privatizáció éveiben, a gyárak sora vált meg a (saját, hazai) tervező művészektől. Felthetően Ambrus Évának az 1990-es években ugyanúgy el kellett volna hagynia a munkahelyét, mint megannyi kollegájának. De ő megelőzte e helyzet kialakulását, - hiszen mindig, időben felmérte a lehetőségeket. Önállóan dolgozó keramikusművész lett, 1984. évtől.

Ekkor is a valóság érzékelése, „racionalizmusa" kényszerítette a váltásra, a „közszolgálat" módjának megváltoztatására. A modern gyári tömegtermeléssel „mindenki asztalára" szánt „szép és jó" használati edények helyett az egyedi módon is kivitelezhető köztéri kerámia lett választott területe. A váltás ellenére, saját műhelyében is eredeti célkitűzéseit követte. A közösségi terek, az utcák, épületek alakításával, de a magánházak pihenő kertjeiben is a mindennapi életet akarta, tudta szebbé, élhetőbbé tenni. Oly módon alakította köztéri kútjait, csobogóit, az épületre helyezett üzenő faliképeit, hogy a 20. századi modernizmus stílus-teremtő tendenciáival is szinkronban álljanak, ugyanakkor a megrendelő közösség befogadó készségét, esztétikai igényeit is figyelembe vette.

Amint közismert, a „befogadó közösség" és a „jövőt formáló" művészet már a 19. század végén, és még Franciaországban sem tudott szinkronba kerülni. A magyarországi történelem pedig szinte a századfordulótól az ezredfordulóig oly körülményeket teremtett, amelynek következtében a társadalom egészében csak egyfajta „szellemi elit" kiváltsága lett a modern formák, üzenetek befogadásának, átélésének képessége. A gazdasági erővel, a politikai hatalommal rendelkező „megrendelők" nemigen követték a művészek, a művészet folyamatos „szabadságharcát". Az őszinte művész-üzenetek értelmezését összezavarták az ellentmondó történések, 1920-1940 között és az újabb diktatúrát enyhítő 1960-1990 közötti évek során is. Amikor a hamisan édes giccsről ugyan sok előadást tartottak a népművelők, de a nyugati világ művészetével a „vasfüggöny" ellenére szoros rokonságban álló, korszerűen kortárs hazai művészettel csak „megtűrt" kiállításokon találkozhattak az éppen eziránt érdeklődők.

Ambrus Éva – akár egy vérbeli pedagógus -, a természet mindenki által ismert, érthető formáihoz fordult; a növények, a bimbók, virágok és a gyümölcsök mindenki által érthető üzenetét és organikus formáit választotta, akár csak a szecessziót, a modernizmust egykor előkészítő William Morris és tanítványai. A motívumot a geometrikus absztrahálás módszerével tette monumentálissá. A mindannyiunkat körülvevő tér központját jelölte meg rendteremtő műveivel, - pihenést, örömet, megnyugvást kínál kerámia dísz-kútjaival, csobogóival, a néhány lelkes magán megrendelő kis kertjében éppúgy, mint a tágas köztereken. Csurgón, Badacsonyban, a pesti nagykörúton, a Wekerle telepen egyaránt a modern művészet stilizálásmódját közvetítette, tette szerethetővé – mindenki számára. Újított azzal, hogy tradicionális (is) lett!

A görög „kalosz", azaz szép, és az „agathosz", azaz jó szavakból született a „kalogáthia" fogalma, az a nevelési elv, amely összekapcsolta az erkölcsösséget a szépséggel. Nagy kérdés, hogy megtörténhet-e mindez ma is, nevelhet, taníthat-e minket a művészet? A válasz csupán egy szerény tanács: igen, ha befogadói vagyunk! Ambrus Éva hasznos, és a mindennapi életre „alkalmazott, ipar-művészete", a kerámiaművesség hagyományaival és újításaival összefonódó alkotásai erről tanúskodnak. Élni segítenek.

[2015]