Bakos István

Valószínűleg az egyetlen művész volt Bakos István tervezőgrafikus, aki a Magyar Művészeti Akadémiai székfoglalóján – éppen székfoglalóján! – tette fel a kérdést: Mi vagyok én? Az akadémiai tagok között ugyanis már mindenki sok évtizede dolgozik saját művészeti területén, s nem is csak működik, de mindannyian jeles szakmai eredmények és sikerek birtokosai, s mindannyian erős hittel bírnak abban, hogy amit művelnek, az életük szerves és nélkülözhetetlen része és emberi, művészi sikereik fundamentuma, s többségük – valószínűleg – minden kétség nélkül csinálja azt, amit. S akkor itt van egy kitűnő, egy meghatározó művész, aki székfoglalóján tartotta fontosnak, közel ötven évi (!) művészi működés után feltenni ezt a kérdést, amelynek nemhogy a felvetése, a „feltétele", de a megválaszolása is már történelmi múlt kellene, hogy legyen. Nos, ilyen kérdést csak egy olyan művész tehet fel, akiben nagyon mélyen ül az önvizsgáló attitűd, s egy olyan művész tehet fel, aki egy olyan művészeti ágat művel, mint ő.

Hiszen már ennek a művészeti ágnak a megjelölése sem egyszerű. A köznyelv reklámgrafikusnak nevezi. Valamikor plakátgrafikaként indult – hiszen ez volt e terület hangsúlyos önállósító műtárgya –, hamar kitágult azonban a terület szakmai horizontja, s egy jó ideig a merkantilgrafika néven is emlegették (hiszen szerves kapcsolata és léte természetszerűleg kötötte a kereskedelemhez), majd hosszú időre az alkalmazott grafika terminus technicusa honosodott meg, jelezve a különbséget az autonóm képgrafikától, s jelezve azt is, hogy ezen a területen alkalmazkodni kell valamilyen konkrét feladat reklámozásához, nyilvánosság elé tárásában. Ám jogos volt az igény, hogy ez a művészeti ág ennél több, így az utóbbi évtizedekben a tervezőgrafika kifejezés tűnik meghonosodottnak, amely valóban kifejezi, hogy itt is bizony önálló művészi ambíciók és látomások kibontására nyílik lehetőség, ráadásul komoly tervezői megfontolásokkal, ahol szinte ösztönösségnek helye nincs. S ez a kifejezés fordításában igazodik a nemzetközileg elfogadott elnevezéshez is, mely szerint ez a művészeti ág a designgrafika.

Az már csak hab a tortán, hogy a tervezőgrafikusokat egyes felsőoktatási helyszíneken manapság vizuális kommunikáció szakon képezik, amely szintén e terület egyfajta meghatározása. A különös az, hogy ez szinte az egyetlen művészeti ág, amely ennyi névváltozáson ment keresztül, s ráadásul a legfiatalabb vizuális művészeti területnek tarthatjuk, hiszen igazán mindaz, amit ide sorolhatunk: a kapitalizmus szülötte. A plakát, mint holland–német eredetű szó falragaszt jelent, s olyan műalkotás, ahol a képnek, a szövegnek és a figyelemfelhívásnak egyaránt fontos a szerepe, s ahol mindegyiknek művészi eszköztárral kell készülnie.

Az első illusztrált plakát a 17. századból való, de színes plakát csak 1865 után készült először, s hogy ne kalandozzunk el nagyon, rögtön utalunk is arra, hogy ekkor működött a plakát talán mindeddig legnagyobb zsenije, a 2014-ben 150 éve született Henry de Toulouse-Lautrec, aki ráadásul a szintén akkoriban feltalált kőnyomat, litográfia technikájával hozta létre műfajteremtő plakátjait. Az ő neve pedig nem csak zsenijére való emlékezésként fontos, hanem hogy egyben arra is utaljunk, hogy a plakát megteremtői, s hosszú ideig művelői is expressis verbis festők voltak. S hogy legalább most már a magyar művészet területére ugorjunk: az első magyar színes plakát készítőjeként is nem kisebb művészt tartunk számon, mint Benczúr Gyulát, aki 1885-ben alkotta meg az Országos Átalános (sic!) Kiállítás lenyűgöző festői értékekkel teli plakátját, s indított el egy olyan korszakot, ahol először festők jutottak döntő szerephez. Tán plakátok is felvillannak sokak emlékezetében, ha Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos nevét említjük, akiknek plakátjai is legendássá vált műalkotások, noha életük fő értékei mások. De: lassan kialakul egy olyan művészeti terület, amely sajátos képességeket és tehetséget, valamint felkészültséget kíván, s ez – nevezzük most így – a reklámgrafika, amelynek szakterületei bővülnek a könyv, kiadvány, lap és tipográfiatervezéstől az étlap- és szórólaptervezésig, a kiállítás tervezéstől, kiállítási installáció tervezéstől, a folyóirat tervezésig, az emblémáktól a logókig, az információs rendszerektől a naptártervezésig sok-sok feladattal. Ez a művész minden esetben sok mindenhez kell, hogy értsen, sok szakmában kell járatosnak lennie, sok emberrel kell együtt dolgoznia.

Nos, ilyen művész Bakos István is, aki már a legendás Török Pál utcai Művészeti Gimnáziumban kitűnt festői, rajzi erényeivel, aki kora legkitűnőbb festőtanárával büszkélkedhet itt, Viski Balás Lászlóval, aki bíztatta is e pálya választásával. A Képzőművészeti Főiskolán – kis kanyarok után – előbb festő szakos hallgató lett, hogy aztán még rövid ideig kapcsolatba kerülhessen a kor (hatvanas évek!) legkitűnőbb szaktanárával Konecsni Györggyel, s hogy ez végképp eldöntse pályaválasztását (nota bene: Konecsni nagytehetségű alkalmazott grafikus, de az újra rendezett Magyar Nemzeti Galériabeli 20. századi állandó kiállításon egy remek festményével van jelen!).

A hatvanas évek végétől Bakos sorra-rendre tűnt föl (ki!) kitűnő kulturális plakátjaival, melyek szinte minden évben nívódíjban részesültek az Év Legszebb Plakátja versenyében, 1976-ban és 1978-ban fődíjat is elnyerve.

Az ez idő tájt technicizálódó tervezőgrafikai törekvésekkel mintegy szembe fordulva a fiatal művész ekkoriban plakátjait megfestette, méghozzá olajjal, akrillal egy-egy „szabályos" képet létrehozva, s ezeket töltötte fel nyomdai, tipográfiai információkkal. Ám mindig úgy, hogy a kész, aktuális plakát szerves egységben lévő műként állt előttünk.

Emlékezetünkben – mások mellett – megmaradhat Fábri Zoltán Sánta Ferenc nagyhatású regénye alapján készült Ötödik pecsét című filmjéhez készült szinte nyers szimbolikájú, rendkívül szuggesztív, nyugodtan mondhatjuk: torokszorító munkája 1976-ból, Luchino Visconti: Az ártatlan című filmjéhez 1978-ban készített szorongató plakátja vagy épp az egy ember lelkének végleteit is kifejező Alberto Sordi-filmhez (Egy egészen kicsi kispolgár) tervezett műve. E korszakban, 1978-ban készült talán legösszefogottabb, nagyhatású plakátja Büchner: Danton halála című drámájához a Nemzeti Színház számára. Pusztán egy viharzó tenger látványa áll előttünk, igen expresszív megfestésben, felette egy nagy vércseppel, amelyet a lezuhanás pillanata előtt örökített meg alkotója. A plakát egyszerű, ugyanakkor vészt jósló, tragédiát előrevetítő, mégis távol van mindenféle naturalizmustól. A fiatal tervező ekkoriban (miután túllépett a pop art amúgy látványos és egyáltalán nem sikertelen korszakán!) szívesen élt szürrealisztikus, szimbolikus megközelítéssel. E munkái lassan négy évtized (!) távolából is frissek, elevenek, hitelesek. Sokszor szürkés tónusviláguk utal egy korra is, melyben készültek. E munkák sorából megemlítendő még Kovács András Ménesgazda című kultuszfilmjének plakátja, amely tudatosan visszafogott eszköztárú színalkalmazásában, de épp emiatt erőteljesen figyelem felhívó.

Szimbolikusan is szép, hogy ezekben az években olyan fiatal filmrendezők filmjeihez készített plakátokat, akik ma tagtársai a Magyar Művészeti Akadémián. Így fontos számba vennünk Jankovics Marcell János vitézéhez vagy András Ferenc: Veri az ördög a feleségét című filmjéhez tervezett elmélyült, empatikus plakátokat.

Aztán a szaporodó kiadványtervezésben Bakos István szembesült a fotográfusok által készített, s neki felhasználásra szánt reklámfotókkal, s kénytelen volt megállapítani: sok esetben e képek nem koherensek, nem invenciózusak, sőt ötlettelenek, így maga kezdte fotografálni is az általa tervezendő kiadványait, plakátjait. Remek döntés volt. Bakos a legkiválóbban fotografáló magyar grafikusok közé emelkedett, aki külkereskedelmi és reklámplakátjaiban, kiadványaiban a fénykép újszerű alkalmazási, felhasználási lehetőségeit találta meg, lelemények, eredeti ötletek, környezetek teremtésével, s mindig rendkívül magas technikai igényességgel. Mint már sikereket elért művész nem tartotta rangon alulinak, hogy az akkoriban a fotót legjobban alkalmazó, ismerő idősebb grafikus kollégától, Finta Józseftől (nem tévesztendő össze az építésszel!) ne szerezzen újabb ismereteket.

A Mino, a Tanimpex, Artex, Elektroimpex, Hungarotex számára tervezett munkáit a nyolcvanas években üde elevenség, egy-egy meghökkentő beállítás vagy – kiadványtervezésnél (akkori szóval prospektusban), plakátnál addig nemigen megszokott – geg alkalmazása tette feltűnővé, újra hangsúlyozzuk: egyedien kitűnő fotó, szín és tárgy (kellék!) alkalmazással. Ő fotódizájnnak nevezi a fotografálás, általa létrehozott módját, mert mindig elmondja, hogy a fotó számára sosem cél, hanem eszköz. Ám így érte el, hogy e műfajban – elismerten – a szakma legkiválóbbika lett.

Tegyük hozzá: jellemző a kádári külkereskedelem (!) világára, hogy az általa tervezett kiadványok itthon nem is voltak láthatók, azok csak idegen nyelvű ismertető, reklámszövegeket tartalmaztak, s sikerük Nyugat Európában volt frenetikus. Kedves fintor, hogy mivel ekkoriban Bakos keveset utazhatott Nyugatra (két öccse is disszidált…), fotói nagy részén – nem is annyira alapos szemlélődést követően ez könnyen felfedezhető – szinte mindig ott van a valamiféle bezártságra (elzártságra!) történő utalás, kerítések, rácsok, falak profán látványba szervesítésével.

S nem utolsósorban a mindig igényesen megválasztott modellek is emelték a művek esztétikai minőségét. Finom erotikát is hordozó plakátjai (naptárlapjai!) pedig a magyar autószerelő műhelyek legkedveltebb dekorációivá váltak olyannyira, hogy ezekből már maga az alkotó sem rendelkezik példányokkal…

Szemlélete és érdeklődése ekkoriban szinte szükségszerűen vezette őt el a reklámfilmekig, s e műfajban is születtek sikeres munkái, például a Budapesti Tavaszi Fesztivál témájában.

Aztán a rendszerváltás után igényes folyóirat tervezés következett, s tevékenysége „felvitte" őt az óriás poszterek világába, melyek készítése során igyekezett nem meghajolni a megrendelői kívánalmak előtt, hanem amennyire csak lehet: ezekbe is beleépíteni tervezői kvalitásait, ízlését, ötlet gazdagságát.

Manapság pedig, hála a 2004-ben megalakult Magyar Plakát Társaság aktivitásának, ismét plakátok kerülnek ki keze alól, ismét festői, rajzi eszköztárral, olyan témákkal, melyek mindig közel álltak hozzá: a kényes és nehezen eredeti megoldást találó (de Neki sikerült!) Trianon kérdésben, az 1956-os forradalomról vagy éppen a Verdi jubileum kapcsán, amikor is Nabucco plakátja a jelképek kivételes együttesét képes megteremetni. E munkákban szuggesztíven manifesztálódik Bakos István erős nemzeti identitás tudata, s az az ars poetica, melyet ő maga fogalmazott meg, mely szerint az a jó plakát, amelyen „megakad a szem", sőt plasztikusan, eredetien, de szuggesztíven fogalmaz, amikor úgy ír, hogy ami „szemet szúr", s – végső érvként – ami egy pofon, igaz, olyan, melyet jó érzéssel fogadunk. Nos, valóban így vagyunk régebbi és újabb plakátjaival is. Pofonjait örömmel vesszük…

E szócikk vége felé van egy elvarratlan „szálunk", a Mi vagyok én? kérdése. Nevezetesen, hogy festő, képgrafikus, rajzoló, fotógrafikus, dizájnfotós vagy dizájntervező-e a Bakos István? Előljáróban azt állítottuk, hogy ilyen kérdést csak olyan művész tehet fel, akiben nagyon mélyen ül az önvizsgáló attitűd, s aki olyan művészeti ágat művel, mint ő. S mire a végére jutottunk bízunk abban, hogy mindez érzékelhető.

Bakos mindig hitt a tehetségében, de mindig önvizsgáló is volt, erős morális alapokkal, s miközben az imént említett – egyébként külön-külön is önálló – szakmákat művelte, s mindegyiket magas fokon, a legösszetettebb – sokáig kerestük a szót, hogy pontosak legyünk – vizuális látványteremtő alkotóművészeink közé emelkedett. Nagyon jó szemmel követnünk, hogy a mindig teremtő rajz, mint vázlat, kroki, odadobott vonalhalmaz (?) vagy festői eszköztára briliáns alkalmazása máig hatóan milyen alapvető művészi munkamódszerében.

Rajz, festés, fotografálás, tervezés szintetizálása folytán jött létre tehát az a tervezői életmű, mely immár elevenségével, intellektuális erejével, vizualitása komplexitásával meghatározó teljesítmény a magyar tervezőgrafikában, sőt a magyar képzőművészetben. Vagyis: a feltett kérdés morálisan jogos, etikai alapállást jelez, művészeti értelemben azonban határozott és biztos rá a válaszunk, melyet az életmű értékei csak megerősítenek.

Talán nem is tartozik egy művészeti szócikk keretei közé, mégis jelezzük, hogy Bakos István az elmúlt években megpróbáltatásokon ment keresztül. Betegségéből fantasztikus akaraterejével, családja óvó segítségével felgyógyulóban van. Művészi tevékenységében azonban már teljes ember.

[2015]