Barabás Márton

Ha valaki a közelmúlt három és fél évtizedének művészetét egyáltalán nem ismeri, s csupán Barabás Márton festőművész szakmai életrajzának, pályaképének adat- és tételsorát olvassa el, akár a kiállításcímekből – Klavierskulpturen, Bécsi Mechanika – Talált és kitalált zongorák, Zongoraátiratok, Hangképek, Preparált zongorák – pontosan megállapíthatja, hogy e művész munkáságában a zenének, és kifejezetten egy hangszernek, a zongorának központi jelentősége van. E feltételezés megalapozottságát a művek hosszú sora tanúsítja, s emellett maga a művész is megerősítette egy 2001-ben rögzített beszélgetésben:

„Tanultam zongorázni, beleakadtam ebbe a hangszerbe többször is. Érdekes, hogy amikor egyszer Kaposváron voltunk egy színházi előadást megnézni, ott találtam egy kidobott hangszert. Nem is zongora volt, hanem harmónium. Akkor még nem volt kész semmi bennem, hogy a hangszer mechanikáiból bármit is csináljak, ez csak később állt össze. Gondolom azért, amiért Arman a hegedűt trancsírozta szét. Én meg a zongorát. Mindig izgatott a zene. A zongora roppant absztrakt tárgy, fantasztikus erejű kifejező eszköz: ugyanis két-három billentyű képes megidézni az egész hangszert, ami egyben az emberi eszközkészítés egyik csúcsát is megtestesíti. És gondoljunk a billentyűk által intonált zeneiségre, a különös ritmusra, az ellentétekre, és figyeljünk a hangszer anyagára, az elefántcsontra, az ébenfára is. A zongora lehetőséget ad arra is, hogy a kép felületén több szólamot képezzek. Az egyik szólamot a billentyűsorozat képe teremtette meg. Az utóbbi időben ezt elhagytam, és inkább konstrukciókat, elképzelt szobrokat festek a képeimre. A billentyű e motívumok mellett, valamilyen ívre felfűzve, vagy kanyarodó formában jelenik csak meg. Úgy érzem, a kortárs zene is ugyanolyan erősen hatott rám, mint a hiperrealizmus vagy a koncept. Elsősorban a repetitív zene, Steve Reich, Meredith Monk zenéje izgatott, valami hasonlót szerettem volna csinálni a képzőművészetben."

(Ebben az Új Forrás című folyóiratban, majd a Keretek című, tíz interjút felfűző kis kötetben is megjelent beszélgetésben a művész természetesen szólt arról a félreértett 1979-es, a budapesti Kertészeti Egyetem szabadtéri kiállításán lezajlott „zongoraégetési akcióról" is, amelyet később kulturális-művészeti életünk botrányos, felháborító epizódjaként bélyegzett meg a hivatalos művészetpolitika, holott a művész az akciója során a zongorában elhelyezett avar lángra lobbantásával „csupán" Ady Endre szellemét idézte meg: „égtek lelkemben kis rőzse dalok")

A bevezetőben Barabás Márton neve mellett a festőművész-meghatározást szerepeltettük, amelyet módosítanunk kell: jóllehet e művész festőként végzett a főiskolán, és noha első kiállításain táblaképekkel jelentkezett, s egy-egy alkotói periódusában ma is fontos képegyüttesek születnek műtermében – egyes periódusokban azonban rajzok is, máskor kisméretű, tradicionális eszközhasználattal megalkotott olaj/vászon kompozíciók, megint máskor művészkönyvek –, de az immár négy évtizedes munkássága során mindvégig vonzotta a tér is, illetve a síkból kilépő kompozíciók megalkotásának lehetősége. Vagy talán pontosabban körvonalazzuk Barabás Márton alkotói attitűdjét, ha a tradicionális műkreáció mellett az alkotói indíttatások mélyén az ágazatoktól és műfajoktól, a műnemektől független keresést, a kísérletezést, az ismeretlen művészeti, alkotói területek felkutatásának határozott szándékát véljük felfedezni. Talán ezzel magyarázható, hogy Barabás Márton táblaképeinek különös rendjében is pontosan nyomon követhető a képépítés megszokottól eltérő szisztémája, a tér-illúzió-teremtés konvencióktól elrugaszkodó metódusa. A múlt század kilencvenes éveinek közepén azt írta erről az egyik katalógusában a művész, hogy „Mostanság megkísérlem a tárgyegyütteseket síkban megjeleníteni. A szobrok a képeim szereplői. Körülöttük és gyakran általuk gyarapszik az illúzió, a kitalált képi mélység, az elképzelt tér. Élmény számomra a képépítés önkénye."

A festészet és a szobrászat ágazatában, a festészet és szobrászat határmezsgyéjén alkotott művek, a plasztikai illuzionizmussal áthatott táblaképek és a festői domborművek és plasztikák is azt tanúsítják, hogy Barabás Márton művészi munkásságának egyik központi kérdésfelvetése a térkutatás, a sík és a tér dilemmáinak interpretációja. Ennek a kutató szellemnek az igézetében a plasztikai szabályszerűségek, a szobrászati konvenciók elvetésének iskolapéldáiként születtek meg a fából, farostlemezből alakított, festett, hangsúlyosan a múlt század nyolcvanas éveiben akantuszleveleket, csiga- és farkasfogmotívumokat idéző térelemek, valamint a zongoraalkatrész-konstrukciók is – a „talált és kitalált zongorák" –, amelyek a kezdetektől napjainkig kísérik alkotómunkáját. A zongora-térkonstrukciók és domborművek, a dobozművek a hangszer alkotóelemeit: a lábakra szerelt görgőktől a pedálokon és a billentyűzeten, a kottatartón, a fedélen át a húrokig és a hangkeltő kalapácsokig, a kis hangfogó filcekig minden elemet felhasználva rendkívül szellemes, a plasztikát és a zeneiséget, illetve a zeneiség-képzetet különleges érzékenységgel szintetizáló alkotásokat konstruál a művész. A szabad térbe helyezett, és a falra reliefként szerelt, illetve a mintegy domborműszerűen dobozokba illesztett kompozíciók általában körök és spirálisok motívumaira, lamellák, ágaskodó csápok és egymásba kapaszkodó karmok ismétlődő rendszereire fűződnek fel, s esetenként más tárgyakkal – példának okáért pingpong labdákkal – való ötvözéseik révén izgalmas, törékenységekben és finomságokban játszó kompozíciókként tárulnak a szemlélő elé.

A zongoraalkatrész-térkonstrukciók és -plasztikák mellett a művész szobrászati alkotásainak harmadik csoportja a furcsán meg-meghajló, hosszan futó, néha Möbius-szalagként önmagába visszatérő fanyúlványok szalagszerű plasztikáiból szerveződik, amelyek szeszélyes futásukkal, a dimenziókat talányosan behálózó jelenlétükkel mintha a síkból a térbe kilépő, öntörvényeiket megteremtő vonalak lennének, s amelyek idegesen vibrálóvá alakítják a birtokba vett közegeiket. Barabás Márton a klasszikus szobrászat tömegalakítási, tömegteremtési szabályait tudatosan elvető kompozíciói a térszemlélet terén kapcsolódnak vissza a hagyományokhoz, de úgy, hogy gyökeresen megújítják azokat: a tér dimenzióinak a lehető legintenzívebb birtokbavételére, a tér intenzív áthatására, a mű és tere azonosságának és eltérő minőségű, de mégis feszült egységének megteremtésére törnek ezek a munkák. A Barabás Márton-alkotta térvonal öntörvényű, új valóság, csakis önmaga, behelyettesíthetetlen és bárhonnan megközelíthető, akármelyik nézőpontból szemlélhető – minden nézete főnézet –, a tér dinamikus erőit indukáló és virtuálisan hangsúlyozó műalkotás. A művész által megrajzolt térvonal maga a szabadság érintése: a szabadság nagyszerűségét és korlátainak abszurditását összpontosító, dinamikus, az éteri elvontságok szférájába emelt plasztikai tárgy.

A tér-munkák mellett, a festett illuzionizmusok, a „síkban megjelenített tárgyegyüttesek" világában különös, az organikusság érzetét is hordozó konstruktív, egymásba kapcsolódó, vagy önállóan feltünedező, szabályos és szabálytalan geometrikus elemeket és testeket megjelenítő képeket alkot Barabás Márton. A hűvös tárgyszerűség küzd a transzcendens látomásossággal ezeken az olajjal vászonra és fatáblára rögzített, lendületes virtuális mozgásokkal, áramlásokkal és a lebegés állapotával, érzetével áthatott, gazdag kolorittal interpretált műveken, de aztán mintegy varázsütésre, észrevétlenül dekoratív harmóniává szelídül a kemény kontúrokkal keretelt zárt szerkezetek és alakzatok, billentyűsorok, tárgytöredékek titokzatos festői kavalkádja.

[2016]