P. Benkő Ilona

P. Benkő Ilona keramikus művész meghatározó, „történelmet író", – bár szerényen háttérbe húzódó – szereplője a lokális és ugyanakkor globális, a hazai és külföldi, nemzeti és nemzetközi törekvéseket egyesítő, kortárs művészetünk történetének. Az elmúlt fél évszázad során, az 1960-as évektől kibontakozó és mindmáig aktív alkotómunkája összeköt múltat és jövőt, képzőművészetet és iparművészetet, matériát és ideát. A tűzben kiégő agyag tulajdonságait kutatva és alkalmazva, saját életének keserű és felemelő tapasztalatait nem feledve, oly művek sorát alkotta meg, amelyek „mindenki számára" lélek-formáló élményeket közvetítenek. „Üzenet" hordozók, megismerhetővé teszik a világot, ezáltal a művészet legfontosabb küldetését teljesítik, – amint ezt P. Benkő Ilona 75. születésnapja alkalmából rendezett életmű kiállítás megnyitóján fogalmazta meg Fekete György, Pilinszky János gondolatait idézve. Ezeknek az „üzeneteknek" személyesen átélt, érzelmi-gondolati forrásait nem „ábrázolja", hanem saját élményeinek lényegét testesíti meg, elvont és jelképes formák segítségével, és magával a kerámia anyagával. P. Benkő Ilona művészetében egyértelmű, meghatározó módon „kifejező eszköz" lett az agyag természete, fizikai, kémiai reakciókkal befolyásolt megjelenítése. Esztétikai és pszichológiai hatást kelt – a matéria maga.

A különböző korok, és távoli világok kerámia művességének, technikáinak a historizmus korszakában felfedezett, birtokba vett tulajdonságait már a 19–20. század fordulóján újító módon alkalmazták az élvonalban álló manufaktúrák szecessziós tervezőművészei. De csupáncsak a 20. század második felétől, utolsó harmadában bontakozott ki az az irányzat, amely a képzőművészet és az iparművészet eszközeinek összefogásával, a matéria jelrendszerével tudatosan élt. Furcsa módon ezen törekvések úttörőit nem választotta el egymástól a világ „nyugati" és „keleti" felét kettéosztó „vasfüggöny". A magyar keramikusok, köztük P. Benkő Ilona, művészbarátaival, és az újabb generáció képviselőivel együtt a világméretű változás felfedező, élcsapatát alkották.

Nem azt a történést ábrázolja, amely kiváltotta az érzést, hanem az érzést magát „jeleníti" meg, jelképes formákkal, és magával az anyag viselkedésével. Posztmodern korszakunkban még nem lett közös neve e„stílusnak" de sok hasonló, hosszabb-rövidebb ideig csoportokban fellépő művész rokon törekvése formálta, és formálja. Már az 1980-as éveket megelőzően is. Nem csak keramikusok, hanem a textilből alkotók is, nem csak a művesség rejtelmeit feltáró „iparművészek", hanem a térből, fényből, mozgásból is szobrot formáló, a színes festékekből domborműként alkalmazó „képzőművészek" is. Sok vitát gerjesztő korszakunkban egyetlen művésztársával nem „verseng" P. Benkő Ilona, sőt, műveivel is „össze-tartásra" tanít. Szétfeszített hasábjait vasszálakkal összekötözve, vasakarattal kitart a szétválasztottak együvé tartozása mellett.

xxx

P. Benkő Ilona már igen fiatalon barátságot kötött az agyagművességgel, szakmai fogásait a kerámia-oktatásban (is) jeleskedő „Kisképzőben", kezdte elsajátítani, azaz a budapesti, Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. 1956-tól pedig az Iparművészeti Főiskolán tanult tovább, 1961-ben lett diplomázott keramikusművész. Mindig megemlékezik tanítómestereiről, Szinte Gábor osztályfőnökről, aki „nagyszerű ember volt", Obrotka szakoktatóról, és arról, hogy Somogyi József is tanította. A főiskolai évek során pedig Borsos Miklós szobrászművész lett a mestere, aki Gádor István nyugdíjaztatása után a keramikus növendékhez „minden héten eljött korrigálni". Bár megtörtént, hogy egy okos, rafinált kollega azért is feljelentette a műhelyt, hogy halat mintáztak – keresztény szimbólumot, de Benkó Ilona diploma munkájának „Sárkány" plasztikája nem keltett akadályozó értelmezést. Ő maga sem Kappadókiából érkezett, mint a sárkányölő vitéz, Szent György, hanem Erdélyből, Székelyföldről, – melynek sorsokat fordító, gyermekként átélt történelmi fordulatai, a tragikus veszteségek személyes tapasztalata vértezte fel az élet és a művészet sárkányaival vívandó harcokra.

Akárcsak pályatársai, a hatvanas években P. Benkő Ilona is az Iparművészeti Vállalat, a Képcsarnok közreműködésével – akkor – induló hazai kortárs műkereskedelem számára dolgozott, besegített kollegáinak is. A nélkülöző évek múltán szerény műhelye is lett, olyan együtt érző, segítő barátok mellett, mint Krajtsovits Margit, Csohány Kálmán. Az 1960-as évek közepétől otthont teremtettek férjével, Péri Józseffel együtt, aki vele egy időben diplomázott a Főiskolán, mint ötvösművész. Az 1965 és 1981 közötti években köztéri megbízatásokat is teljesített. Azonban elsősorban a saját műhelyében és a művészeti mozgalmak által létrehozott alkotó-telepeken megvalósított, egyedi plasztikák jellemzik munkásságát. Rendszeresen kiállította műveit, itthon és a lehetőségek szerint külföldön is. A szigorú (itthon nem is csupán szakmai szempontok szerint működő) zsűri-bizottságok jóváhagyásával bemutatott újabb és újabb tárgyai egy következetes, ugyanakkor spontán, élő alkotó folyamatot tárnak elénk, – szinkronban a magyar kerámiaművészet felívelésével. A két világháború közötti időszak modernizmusa, szellemi öröksége 1956 után újra éledhetett, a „dekorativitás" leplébe burkolózva a képzőművészetnél nagyobb szabadságot élvezhetett az iparművészet. A különféle „izmusok" geometrikusan leegyszerűsített vagy absztrahált, expresszív formai megoldásait az építészek is védték, a kényszerűen mellőzött lakás-művészet is igényelte a korszerű kerámia tárgyakat. A modernizált art deco örökséget, az alacsony tűzön kiégő színes mázak derűs világát, hamarosan újabb merész „kísérletek", az „autonóm" művek, a magastüzű kerámia plasztikák egészítették ki, váltották fel, az iparművészet és a képzőművészet határait összemosva, így a szobrászat terrénumát is ostromolva, sőt átalakítva. Sok mindent blokkolt a „berlini fal" és a „vasfüggöny", de a „Nyugat" szele itthon is, (ismét) vihart kavart.

Benkő Ilona a magas hőfokú masszák és a redukáló égetés új technológiai lehetőségeivel már 1964-ben, Gmundenben találkozhatott, amikor a másodszorra megrendezett, nemzetközi kerámia szimpozion résztvevője lehetett az alapító Kurt Ohnsorg meghívására. Baráti javaslatára érkezett Gmundenbe Schrammel Imre is, 1967-ben, amint együtt dolgoztak a Siklóson 1969-től induló kerámia szimpozionon is. Az itt készült, pirogránitból és porcelánból formált (ekkor még részben a pécsi Zsolnay gyárban) kiégetett plasztikái arról tanúskodnak, hogy P. Benkő Ilona maga is alkotó résztvevője lett a kerámia művészet – világszerte tapasztalható – átalakulásának. Az időben, térben távoli mesterek tradícióit felélesztve, szabadon alakítva, az agyagféleségek fizikai tulajdonságait kiismerve, újfajta, pszichológiai hatásokat keltő kifejező-eszközzé tették a matériát magát. Igen, sajnos még nincs jóváhagyott, közös neve ennek a „stílusnak", mely a szürrealizmus, a nonfiguratív, absztrakt tendenciáknak éppúgy leszármazottja, mint a még korábbi, szecessziós szimbolizmusnak, és szinte minden képviselőjénél individuális jellegű. De Benkő Ilona 1969. évi porcelán szilánkos, sráfozott samott domborműve éppúgy lelki állapotot rögzít, indukál, amint a későbbi, a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas években kibontakozó sorozatai. A szakadozott Csipkével burkolt doboz, a Szétesett bimbó, a Vágott, kötözött henger, és Batyu, meg Pokoltojás. Beszédes címek, akárcsak a XX. század lenyomata. De minden szónál beszédesebbek a nagyon egyszerű, erőteljes formák. A magastűzben égetett felületek textúrája, a kemencén belül, vagy kívül redukált finom színárnyalatok.

Az egyéni műhelyek technikai lehetőségeit és a tájékozódás impulzusait megsokszorozták azok a közös műhelyek, amelyekben P. Benkő Ilona számos műve is megszületett, Siklóson, Kecskeméten, végül Hódmezővásárhelyen. A Vihar téma legutóbbi sorozata is szinte mai korunk történelmi tapasztalat személyes, lelki lenyomata.

Az ősi fazekasság edényei is szobrokká váltak Benkő Ilona kezében, – amint ezt Terebess Gábor találóan megfogalmazta (Terebess Gábor: Szoborrá vált edény. Művészet, 20. évfolyam, 12. szám, 10–15.), „művei nőiesen finomak és férfiasan markánsak, elegánsak és rusztikusak, archaikusak és modernek, sajátos kettősséget hordoznak – ez megértésük kulcsa –, de sosem kétértelműek vagy félreérthetők". A kettősséget – utólag – feloldja a művésszel való beszélgetés, immár Trianonnak hívja a fejszével felhasogatott, erővel ismét összekötözött hasábok

xxx

Összefoglalóan: a szülőhely és a gyermekkor, a szakmai képzés időszaka, a segítő művész barátságok, a kézműves kerámia technikáinak forradalma, az új stílust formáló „poszt-posztmodern" korszakunk egyaránt alakították P. Benkő Ilona művészetét. Mozgató ereje pedig a vele született alkotásvágy, amelyben egyesült az örökölt érték-felismerő képesség a kísérletezők, a felfedezők merészségével. Így állította az anyagot a lélek szolgálatába.

Az eredmény: saját életének személyes történetéből leszűrt, „absztrahált" élményeket közvetítik, az átélt idők érzelmi lényegét testesítik meg műtárgyai, legyenek bár szimbolikus edények vagy „igazi" szobrok, képek. A töredékesség, a torzítás, a lendületes, elszálló formák, színfoltok sem a káoszt, hanem a vihardúlta világokban is létező objektív értékrendet szolgálják. A befogadó lelkeket erősítik. Az ábrák és az agyag viselkedésének jelbeszéde érzelmeket, asszociációkat kelt. Új-szimbolista önismeretre, helyzet-felismerésre serkentenek. Az élet, a szabadság rendjének megteremtéséhez szükséges érzékenységre, gondolkodásra ösztönöznek. Talán tetteinket is befolyásolják.

[2015]