Benkő Imre

A dokumentarista fotográfia megkerülhetetlen, összetéveszthetetlen alakja Benkő Imre. Sokan ismerik, sőt: elismerik egyedi hangvételű eddigi életművét – pedig egész lénye, személyisége a háttérben maradásról, a szívós csöndről szól. Riportjait, fotóesszéit is úgy készíti, hogy hosszú időt szán az észrevétlenség megteremtésére: így tudja elérni, hogy alanyai természetes társként fogadják el őt és a fényképezőgépét.

1943. február 17-én született Budapesten. Gyermekkorát a Bakonyban egy bauxit-bányászlakótelepen töltötte, vallomása szerint nyugalmas, finom emberi értékekkel átszőtt közegben. Az ajkai érettségi után tanulmányait Budapesten folytatta, híradástechnikát tanul, 1963-ban megismerkedett a fényképezéssel, öt év múlva sikerei alapján az MTI-Fotóhoz hívják gyakornoknak, 1971-ben elvégezte a MÚOSZ újságíró iskola fotóriporteri szakát.

1968 és 1986 között a Magyar Távirati Iroda fotóriportere volt. A hatvanas évek közepén tagja lett a Budapesti Fotóklubnak, ahol a Fiatalok Alkotócsoportjában sokat tanult a nagy elődöktől. Alapító tagként részt vett a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának oktatásában és munkájában. Meghatározó fotográfiai élményeiről így vallott egy beszélgetés alkalmával: „A példaképeim sora hosszú idő alatt alakult ki. A fotós nem utánozni akar valakit, inkább arról van szó, hogy azok, akikhez közel érzi magát, erősítik az alkotómunkáját. Nekem ilyen volt Cartier-Bresson, William Klein, később Koudelka, de ugyanennyire szeretem a régi mestereket, Atget, Lartigue, Eugene W. Smith munkáit, és természetesen nem feledkezem meg a magyarokról sem..." (Fotóművészet, 1999/3-4)

1986-tól 1990-ig a Képes 7, majd 1992-től az Európa Magazin fotóriporter-főmunkatársa; ezt követően 1993-tól napjainkig szabadfoglalkozású fotográfus. Tízenkét éven keresztül, egészen 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára volt.

Már a hetvenes években az utca lett felvételeinek fő helyszíne és korhangulatot megörökítő témája. Aztán már bemegy koncertekre, munkásszállókra, kultúrházakba, üzemekbe. Később a színház varázsa (Köllő Miklós pantomim-együttese), az Artistaképző növendékeinek különös élete, fanyar, érdekes, rettentő kitartást igénylő világa ihlette fotóit.

A MagyarTávirati Iroda is remek iskolának bizonyult számára, hiszen olyan kiváló kollégákkal dolgozhatott együtt, mint Pálfai Gábor, Friedmann Endre, Keleti Éva, Molnár Edit, Petrovics László, Fényes Tamás, Pap Jenő. A riportfényképezés szinte minden területével sikerült itt megismerkednie.

1986-ban utazott először Ózdra egy riportra, majd ezt követően kilenc éven keresztül az ózdi kohászat leépülését dokumentálta, készített szubjektív korlenyomatokat. 1989-ben megkapta a Kassák Lajos Ösztöndíjat, ez tette lehetővé számára, hogy elkészítsen egy egészen egyedülálló sorozatot, amellyel 1992-ben elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját is. Albuma Acélváros. Ózd 1987-1995 címmel jelent meg a Pelikán Kiadó gondozásában. A kötettel újraélesztette a már-már eltűnőben lévő nélkülözhetetlen vizuális műfajt, a fotóesszét. Szándékáról így nyilatkozott: „ ...arra törekedtem, hogy az elkészült esszé feszengő érzést keltsen, és a képek külön is megszólaljanak, meg együtt is." (Fotóművészet, 1999. 3-4) Az Ózdon készített fényképekből számos került közgyűjteménybe, de ami még talán ennél is fontosabb, a köztudatba, a szemünkbe-tudatunkba vésődött, hogy megőrizzük a gyár és a munkások emlékét. Kincses Károly az alábbi szavakkal méltatta a sorozatot: „Abban a rengeteg fotóban, amit ott exponált, nemcsak egy gyár, nemcsak a magyar szocialista nehézipar totális csődje, leépülése követhető nyomon, hanem valami több, ennél is fontosabb. Talán a dolgozó ember örökös alávetettsége, kiszolgáltatottsága, védtelensége a szűkebb és tágabb világgal szemben." (Analóg. 21 fotográfus a 20. századból)

Szürke fények. Budapest 1970-1999 (9S Műhely, 2000) című albuma a főváros három évtizedének dokumentarista krónikája. A kötet címadása rendkívül találó, hiszen Benkő Imre több helyen is nyilatkozta, hogy szereti a szórt fényt, a mélyszürke hangulatot. Szegő György értő-érző kritikájában így vall a kötetről: „Benkő Imre árnyalatokban hallatlanul gazdag szürke képeiből eggyé lehet rakni a szürkületi zóna fővárosi térképét, az arcokból pedig egész képregényháló szőhető. Ez az album a város sorsanalízise." (Fotóművészet, 2000. 1-2.)

Benkő Imre 1993 óta, az első Diáksziget rendezvénytől kezdve fotózza az egyre nagyobbá váló fesztivált. Arcok. Sziget fesztivál. Budapest, 1993-2002 (Fotografus.hu, 2003) címmel jelent meg kötete az első tíz év képeiből, majd a 20 év anyagából nagyszabású kiállítás volt látható a Mai Manó Galériában és a Szigeten 2012 nyarán. „Azokat az időtlen arcokat keresem, amik túlmutatnak a feldobott hangulaton és vidámságon, amik az emberi arc csendjén keresztül mutatják meg a Sziget hangulatát." – nyilatkozta a hvg.hu riporterének 2012. augusztus 10-én.

Blues. Budapest, 2000-2003 című albuma a Városháza gondozásában és támogatásával jelent meg. A címnek választott zenei műfaj adekvát kifejezése annak a hangulatnak, amit a főváros hordoz az ezredfordulón. Miltényi Tibor így látja ezt: „Stílusa realista és feltűnően eszköztelen, de érdekes módon épp e visszafogott formálásból áll elő saját poétikai rendszere: az esendőség költészete." (www.szellemkép.hu)

1988 óta különböző ösztöndíjakkal – Kassák Lajos Fotográfiai Ösztöndíj, André Kertész és HUNGART-ösztöndíj, Budapest Fotográfiai Ösztöndíjjal – alkotott, utazott a világ számos országába, ahol érdeklődése az emberekre, a társadalmi és szociális struktúrákra irányult. Utak/Fotók:1971-2002 című fotóesszé kötete saját kiadásában jelent (2004) meg. Több évtizedes utazásainak lenyomatát adja a képes gyűjtemény, kinyitva számunkra a világot: hogy láthassuk, bárhol is járunk, az emberi értékek-esendőségek-szépségek-fájdalmak megkerülhetetlenül kamerája elé kívánkoznak.

Több évtized óta kíséri figyelemmel a magyarországi ikreket ( Ikrek. 1982-2008 címmel kötete is jelent meg több mint 200 fotóval, sokszáz portréval ); ott van az évente megrendezésre kerülő találkozókon, rögzíti a testvérek életét, a változásokat, a természet alkotta „csodák" különös szépségét, néha fintorait is.

Két alkalommal – 1975-ben és 1978-ban – aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán.

Több száz csoportos kiállításon szerepelt alkotásaival Kínától Indiáig, Amerikától Esztergomig; egyéni tárlatainak a száma meghaladja az ötvenet – Pozsonytól New Yorkig.

Számos jelentős közgyűjtemény és galéria őrzi a műveit: Magyarországon a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, az Országos Széchényi Könyvtár Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménye és a Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotóművészeti Gyűjtemény ; külföldön pedig Bradfordban, Lausanne-ban, Michiganben és New Yorkban láthatók a fotográfiái.

Balázs Béla-díjas, Pulitzer Emlékdíjas Érdemes művész, a Magyar Fotográfiai Nagydíj és a Magyar Művészetért Díj tulajdonosa.

A való világ vizuális értelmezése, az ember és környezetének sajátos dokumentatív ábrázolása érdekli, erről tanúskodik közel fél évszázados pályájának minden egyes alkotása.

Budapest, 2013. november 15.

(A szerző fotótörténész, főmuzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)