Benkő Samu
Széchenyi-díjas művelődéstörténész, esszéíró
Ártatlan laudátor nagyjából két esetben kényszerül nehéz feladat megoldására: 1. ha a díjazott túlságosan közismert, 2. ha igencsak nagy az életműve. Első esetben a méltatás ismert tényekre szorítkozik, másodikban az idő rövidsége teszi lehetetlenné az érdemi méltatást. Benkő Samu esetében mindkét nehézség egymást fokozó hatásával kell szembenézni. Nem is próbálkozom hát a lehetetlen megkísérlésével; idézek inkább Egyed Ákosnak Művelődéstörténet-írásunk útjai címmel a Korunk 1978. évi 3. számában megjelent tanulmányából. Már az magában sokatmondó, hogy a nyolc és fél oldalas tanulmányból kerek négy oldal kizárólag Benkő Samu munkásságának a bemutatásával foglalkozik, elhelyezve nemcsak az erdélyi, hanem az egész modern, Annales-inspirációjú történetírás kereteiben is.
Egyed Ákos máig érvényes elemzéséből most csak a bevezető mondatomat aláhúzó inkább, mintsem igazoló passzust idézném: „Benkő nem fordul sem a kvantitatív kifejezés formuláihoz (a művelődéstörténetben talán nem is nagyon válik be ez a módszer), sem strukturalista módszerekhez (amelyek viszont a modellalkotásnál mégis felhasználhatónak bizonyulnak). Tanulmányaiban következetesen halad a történetiség, történelmi elemzés útján, s kifejezési formáját illetően a tudományos-irodalmi műformát, az értekező prózát műveli.
Világos, szabatos, célirányos (néha azonban egy-egy mondata a keresettség, modorosság jeleit is mutatja), alkativá vált írásrendszere pontosan képes közvetíteni (hadd szúrom közbe: néha épp a »keresettség jelei«-vel, azaz az alkalomhoz keresett ritka kifejezéssel) a mondanivalót. Benkő történetírása (témaválasztás, kutatás, értelmezés, kifejezés, közzétevés) a történettudomány és az irodalom határterületein mozog. Még Pontosabban: a tudományos mondanivalót igyekszik író módjára megkomponálni. Ez egyik magyarázata lehetne sikerességének is. [...] Benkő valóban azon szerencsés, de kisszámú történészek egyike, akikhez a történetírói siker fehér hollója is társul szegődött. írásainak, köteteinek »publicitása« viszonylag tág körű. Ezért lenne szerencsés? Sorsformáló értelem című kötetével kapcsolatban már leírtam: Benkő inkább azért mondható szerencsésnek, mert »nem megy el a szerencséje mellett«. Meglátja, s »tudván tudja« – hogy egyik kedvelt kifejezését ismételjem –, mit kell írni, minek van önsúlya. Választott témáit pedig a Kelemen Lajos-iskolára jellemző mívességgel kimunkálja. Így nemcsak a történettudomány szabályait tartja szem előtt, hanem az olvasóközönségre is tekintettel van. Mindezekért és mindezek által »szerencsés«, »sikeres« történetíró Benkő Samu. S azért, mert élete nehéz óráiban – voltak ilyenek is – sem hagyta abba a kutatást."
A szerencsést és a sikerest idézőjelben használja Egyed Ákos; én, kivált a sikerest kétszer is idézőjelbe tenném: a szó utóbbi újra-kapitalista és hajrá-kapitalista évtizedünkben erősen profitorientált konnotációt nyert íze – vagy ízetlensége? – miatt. De mégsem teszem, mert Egyed Ákos régi, de ma is érvényes, sőt, ma tán inkább, mint valaha érvényes megfogalmazásában valami nagyon fontosra, valami történetíráson túli jelentésre és jelentőségre utal. Arra ugyanis, hogy a kutatót (és általában az értelmiségit) valamilyen formában többnyire mégiscsak sarkalló siker kedvéért nem föltétlenül szükséges odahagyni a szülőföldet. Lehet valaki otthon is, sőt – horribile dictu – domidoctusként is „sikeres". De persze csak az, aki »nem megy el a szerencséje mellett«. De hogy aztán mi az a „szerencse", azt csak a jóisten vagy még az se tudja.
Nem kutatom hát; befejezésül felidézem inkább első személyes találkozásunkat Benkő Samuval. Kőrösi József – aki évtizedekkel mai nagy divatja előtt törődött a „magyar–magyar kapcsolatokkal" – bízott meg 1968-ban a frissen megjelent Bolyai János vallomásai recenzeálásával. Akkor én már Bolyai-ügyekben kiérdemeltem párszor a szakma rosszallását: de tán épp ezért választott engem Kőrösi. A recenzió hamarosan meg is jelent a Valóságban, a repertóriumból látom, hogy az 1969. évi áprilisi számban. Pontosan egy évre rá – ezt meg a szép zöld tintával írt dedikációból látom – megjelent Benkő Samu az Akadémiai Könyvtárban a könyv egy példányával, „hálásan köszönve" a recenziót. Azazhogy szebben írta. Úgy írta: „hálásan köszönve szép szavait". Persze a szép szavak többségét tőle idéztem; amint őt is Bolyai János szép szavai bűvölhették el elsősorban, hiszen azért idézte őket sorra, abbahagyhatatlanul, XIX. századi szép irodalmunk (és nem „szépirodalmunk") nagyon nagy műveinek egyikét hámozva ki Bolyai János bajosan kiolvasható, szétszórt kézirataiból; amelyhez hasonlóra csak napjainkban csodálkozhattunk rá újra, amikor Kiss Elemér Bolyai János – korát olykor egy egész évszázaddal megelőző – számelméleti felfedezéseit és levezetéseit fedezte fel a kéziratokban.
A Bolyai János vallomásai filológusi és írói munka tökéletes harmóniává szőtt-szövődő remeklése; a szó legtisztább értelmében vett irodalom és a legkomolyabb értelmében vett tudomány. Későbbi írásainak ismeretében visszatekintve jellegzetes és félreismerhetetlen Benkő Samu-i próza; az a varázslatosan tárgyilagos és személyes stílus, amely műveit – Egyed Ákos szavával – sikerre ítélte. Akkor azonban még nem tudtam ezt, pont ezt nem tudtam, és arra sem emlékszem, hogy miről beszélgettünk. A Bolyaiakról és az Annalesről bizonyosan, hisz közös szerelmeink voltak: de az idő nagy része azzal telt, hogy kerestünk egy olcsó vendéglőt, ahol Samu megebédelhet, s mire találtunk, valahol a külső Váci utca és a Veress Pálné utca – akkoriban eléggé lerobbant – környékén, addigra a nem túlságosan langyos áprilisi esőben Samu esernyője alatt jócskán eláztunk. A nem éppen eurokonform ernyőt nem csekély küszködéssel sikerült összecsukni a pár lépcsőt rejtő ajtóban, de hogy mit ettünk, arra már nem emlékszem. Talán pacalpörköltet; de lehet, hogy ez a konstans, rendszerektől és kormányoktól független, becsületes, magyar értelmiségi menü egy másik hurbanovói magyar-magyar találkozás minapi szép emlékének a rávetülése a komáromi vár megett meghúzódó kicsi vendéglőből az évtizedekkel azelőtti találkozásra.
(In A Bethlen Gábor Alapítvány díjazottjai 2000-ben. Hitel, 2001. január, XIV. évf., 1. sz., 27–28.)