Béres Ilona

Béres Ilona színészi pályája klasszikusan indult: már gyermekfejjel tudta, hogy egyszer színésznő lesz belőle. Maximalizmusa már korán megmutatkozott: egy óvodai előadásban szerepelt, melyben egy tyúkot kellett a kezében tartani. Bár alig bírta el, a jelenet végéig nem volt hajlandó letenni a jószágot. „Mindenki attól félt, hogy bele fogok szakadni. De bírtam, mert az volt a dolgom, hogy vigyem a tyúkot. Képletesen azóta is tartom ezt a kosarat."[1] Ez a kitartó hozzáállás Béres Ilona egész pályafutását meghatározta.

A szavalóversenyeken és színjátszó körökben szerzett tapasztalataival érettségi után rögtön jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Básti Lajosnál felvételizett, a Szent Margit legendáját, egy székely népballadát és a Bölcsődal kis négerek ébresztésére című verset szavalta, igen nagy sikerrel. Első próbálkozásra felvették. 1963-ban a Madách Kamaraszínházban lépett először színpadra, a Boldogtalanok című előadásban. Pártos Géza rendező – aki a főiskolán osztályfőnöke volt – Vilma szerepét bízta rá. Kezdő színésznőként is profikhoz méltó módon oldotta meg a feladatot és a kritikusoknak is hamar feltűnt tehetsége. „[...] játékában nyoma sincs a pályakezdő zavarának, és annak az édeskés naiva hangvételnek sem, mellyel a legfiatalabb színésznők megnyerővé, de egyben szirupossá szokták oldani egyéniségüket. Vilmája elszántan romlott, és minden elszántsága ellenére is menthetetlenül tiszta marad."[2] A Boldogtalanokat egy ősbemutató követte: Thurzó Gábor Hátsó ajtó című művét mutatta be a Vígszínház, Horvai István rendezésében. A női főszerepet, a fiatal Annit játszhatta ebben az előadásban. Bár maga a darab nem talált lelkes fogadtatásra, Béres Ilona alakítását mégis dicsérő szavakkal illették. Ő volt „az előadás eseménye."[3] A fiatal színésznő megfelelően tudta ábrázolni a karakter komplexitását: „alakítása egyszerre felel meg mindazoknak a jelzőknek, melyekkel a szereplő alacsony erkölcsi szintjét illetik és adja ugyanakkor egy alapjába véve többre vágyó és többet érdemlő fiatal izgalmasan érdekes habitusát. Átlátszóan üres és vibrálóan sokszínű."[4]

A főiskolai évek lezárásaként osztálya az Ahogy tetszik című Shakespeare-komédiát mutatta be az Ódry Színpadon, Vámos László rendezésében. „Rosalinda szerepében Béres Ilona iróniáját, színészi találékonyságát élvezhette a közönség."[5] A színésznő Shakespeare hősnőjét érzékletesen, gyors hangváltásokkal jelenítette meg a színpadon. Alakításának egyik csúcspontja, amikor szerelme, Orlando előtt, férfinak öltözve próbálja eltitkolni kilétét és érzéseit.[6]

A „férfi" karakter többször visszatért pályája során, elsőként rögtön a főiskola elvégzése után, amikor Debrecenbe szerződött. A Csokonai Színház közönsége előtt egy bonyolult szerepben mutatkozott be: Brecht Jó embert keresünk című drámájának kettős életet élő, hol férfiként, hol nőként színpadra lépő főszerepét játszhatta el. „Béres Ilona Sen Te-Sui Ta figurájában a sokoldalú, szinte már érett színésznő erényeit mutatta fel. A kéz egy lehanyatló mozdulata, ez elesettre tapadó tekintet, a megtagadni nem tudás sok gesztusa, a pilótával való megismerkedés költőisége és bája szinte észrevétlenül varázsolta elénk e lány jóságát. Sui Ta figurájában is nagyszerűen mutatta meg az anyává érés, a gyermekféltés, a lelki bezárkózás és megkeményedés folyamatát, mozdulataival híven keltette életre a szögletes, durva férfit."[7]

A vidéki kitérő után hamar visszatért a fővárosba. Először a Madách Színházhoz szerződött, ahol a főiskoláról ismert rendezők, Pártos Géza és Vámos László is dolgoztak. Egy év után mégis a Nemzeti Színházba szerződött, de úgy érezte, itt sem kap megfelelő szerepeket, kihívásokat. Végül a Vígszínházban talált olyan társulatra, amelyben otthon érezte magát. A színház akkori igazgatója, Várkonyi Zoltán nagy hatással volt Béres Ilona egész pályafutására. Rögtön egy nagyobb szereppel, a Solness építőmester Hildájával bízta meg a színésznőt. Az elkövetkező évek alatt szép sikerekkel lépett színpadra a legkülönbözőbb szerepekben: ő volt Vanda az Adáshiba ősbemutatóján, Poós Zsuzsa a Házmestersiratóban, Anna Winemüller a Nyár és füstben, Szofja a Platonovban. Az előadások sorából kiemelkedik a Kakukkfészek, melyben a gonosz Ratched nővér szerepében nyűgözte le a közönséget. A kritikák nagy része kifogástalannak tartotta a színésznő alakítását. „Erre szokták azt mondani, hogy „eszköztelen alakítás" – ami persze azt jelenti, hogy a hatáskeltő eszközöket az észrevehetetlenségig finomította."[8] A sikert mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az előadás után, a tapsrend alatt, meghajlásakor halkabbá vált a közönség. Nem Béres Ilonának, a színésznőnek szólt ez a lankadás, hanem az alakításnak, Ratched nővérnek, a gyűlölt Főnéninek. „Pedig megtapsolhatnák, legalább úgy, mint Bujtort, mert nagyszerű visszafogottsággal hozza ezt a szinte testetlen szadizmust."[9]

A Vígszínházban töltött tizenöt év után Vámos László invitálására a Nemzeti Színházba szerződött, ahol több igazgatóváltást és a hozzájuk kapcsolódó botrányokat, szakmai bojkottot kellett „elszenvednie". Bár a nézők látogatták a színházat, az újságírók nem cikkeztek az előadásokról, vagy ha igen, akkor ellenszegülő magatartással közelítették meg az előadásokat, melyeknek nagy része így objektív kritikai visszhang nélkül maradt.

A Nemzeti Színházas évek egyik kiemelkedő alakítása a Warrenné mestersége címszerepe volt. G. B. Shaw darabját 1993-ban a Várszínházban mutatták be. Béres Ilona 1967-ben, a Katona József Színház színpadán már játszott egy Warrenné előadásban: akkor Viviet alakította. Viviként Mezey Mária mellett kellett helytállnia a színpadon. A feladatot sikeresen teljesítette: „Rendkívüli művészi önfegyelemmel összpontosít az alak tisztaságára, belső puritanizmusára – a születő új-fajta nőre; s csak emögött hagyja megcsillanni a szeretet és részvét, a szerelem s a felháborodás fényeit. Nem csak megnyerő: emlékezetes marad az ő alakítása is."[10] Az 1993-as előadásban már a főszerep kihívásait oldotta meg hasonló sikerrel. „Turbékolásának, hangsúlyainak gyanúsan fals, álságos voltát néhol soknak is gondolhatjuk – addig, míg a lányával való első nagy szembesüléskor meg nem szólal valódi hangján, a »nyelvromlást«, a hanyag köznyelvi ejtést is pontosan integrálva szövegébe. Az úrinő bőrében majdhogynem hiteltelen, kínos feszengés után – hisz ő tudja legjobban, mennyire rosszul illik hozzá – végre önmaga lehet; negéd, kedvesség helyett kőkemény, ravasz céltudatosság, melynek egyetlen sebezhető pontja van ideig-óráig: lánya iránti szeretete. A színésznő számára valószínűleg a kétféle magatartás – felvett és valós – egymásba csúsztatása, az érzelgősséget a rideg számítással habozás nélkül vegyítő szemlélet megmutatása volt igazán inspiráló kihívás."[11]

A pályafutás későbbi évei szempontjából jelentősnek bizonyult a 1991-es Victor-Ioan Frunza rendezte Cseresznyéskert előadása. Bár a produkció nem lett nagy siker, az akkor még kezdő rendezőre, Zsótér Sándorra nagy hatással volt Béres Ilona alakítása: 1994-ben a Radnóti Színház Görög című előadásába hívta vendégszerepelni a művésznőt. Az Oidipusz mítoszt sajátos módon feldolgozó és a nyelvezet szempontjából igen provokatív előadás megosztotta a nézőket és a kritikusokat is – Béres Ilonát viszont újra felfedezte a szakma. „Béres Ilona az előadás meglepetése. (Bár igazából nem meglepő, ha valaki, kiszabadulván a Nemzeti mai sanyarú világából, bebizonyítja, hogy színész.) A blazírtság, az egykedvűség méretett rá ezúttal; és minden változatban kifogástalan. Valamennyi szerepében ő a középkorú, mindenen túl lévő asszony. Mindegy, hogy a család robotosaként fejét a gázsütőbe dugja, vagy Pincérnő II-ként hatalmas férfiszerszámra emlékezik. A szfinx szerepe az összefoglalás: mindegy, hogy ő eszik, vagy őt eszik."[12] Olyan oldalát mutathatta meg ebben az előadásban, amire addig nem volt lehetősége. „Béres Ilonára vagy Zsótér volt nagy hatással, vagy a darab, vagy egyik sem, csak nagyszerűen ismeri a szakmáját. Ugyanis olyan természetességgel mozog a számára minden bizonnyal idegen közegben, mintha világéletében kísérleti színházat csinált volna."[13]

Zsótér Sándorral még további három előadásban dolgoztak együtt: a Faustban, A világ feleségeiben és A kék madárban. Ezek közül érdemes kiemelni A világ feleségei című produkciót, melyet 2003-ban a Trafóban mutattak be. Béres Ilona pályafutása alatt több irodalmi esttel (például az „Én hadd legyek boldog" vagy a „Mert életem millió gyökerű" című) is körbeutazta az országot, ezzel is népszerűsítve a magyar irodalmat. Ilyen múlttal testhez álló feladatnak bizonyult A világ feleségeiben való szereplés, hiszen az előadás szövegének gerincét Carol Ann Duffy, brit költőnő versei adták. A párkapcsolatról szóló költeményeket különböző szerepekben adták elő a színésznők (Béres Ilona mellett Börcsök Enikő, Venczel Vera, Vörös Eszter és Wéber Kata). „Mrs. Midasz, Frau Freud, s a disznóit idéző Kirké hangja szól a játéktér felső centrumában ülő, szürke bundás Béres Ilona által. Férfiak vonulnak fent, lent, asszonyok beszélnek jobbra, balra. Béres ül, mint egy ezüstlótusz. Mozdulatlan. S mégis, puszta jelenléte elegendő ahhoz, hogy a helyzetet szemlélőnek érzékletesen bemutassa ha van egyáltalán, milyen is lehet, s miként működik az energiagyakorlatoknál egy megnyitott napfonat-csakra. Sugárzó életerő lüktet a tér Kirkével díszes pontján."[14]

Zsótér után más rendezők is felfigyeltek rá. Kovalik Balázs, aki elsősorban operarendezéseiről ismert, a Madách Kamaraszínházban vitte színre Puskin Borisz Godunov című művét Gálffi Lászlóval a főszerepben. Béres Ilona Sujszkijt, a bojárok vezérét – vagyis egy férfit alakított az előadásban. A rendező Gálffi László számára keresett egyenrangú partnert, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak, mert ebben a korosztályban éppen akkor kevés karakteres férfi színész tevékenykedett. Végül szinte mesébe illő módon, egy reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy Béres Ilonát kell felkérnie a szerepre.[15] A művésznő sikeresen megbirkózott ezzel a kihívással is, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy alakítását a Színházi Kritikusok Céhe és a Fővárosi Közgyűlés is díjazta. „A humora teljében is félelmetes Béres Ilona a koronával felérő hatalmas fehér szőrmekucsmában, maszkulin, már-már uniformszerű kék nadrágkosztümben játssza Sujszkijt (akiből még lesz cár is). Ez a markáns hímnő, nő-hím – nem férfi és nem nő: a maga rövid távú esélyeit és hosszú távú céljait mérlegelő politikus – tomboló cinizmussal (és kétségtelen eszességgel) óvja a látszatokat, de mit se érdekli, hogy bárki is hisz-e a főleg verbális megtévesztésnek. Béres finoman ironikus járásmódot és dupla fedelű hangsúlyokat villant meg: viteti magát a rendezői elképzelés újszerűségével, másrészt viszont legfőképp ő galvanizálja a játékot."[16] A kritikák azt is bizonyítják, hogy Béres Ilona Sujszkij alakításának sikere nem csak a váratlan nemcsere eredménye. „Béres lelkiismeretlen politikusa paposan emelkedett. Nyuszipofát vágó paródiában is magasztos. Játékában a pátosz szétválaszthatatlan a gúnytól, irónia az emelkedettségtől. Ha napjaink díjdömpingjében létezne a legidőszerűbb alakításért járó díj: Bérest illetné meg."[17]

2003-ban a Bárka Színház Weöres Sándor Theomachia című oratórium-drámáját tűzte műsorára Balázs Zoltán rendezésében. A Kronos uralmát és bukását feldolgozó, rituálé-szerű előadásban a Maladype Színházból jól ismert rendező Béres Ilonára osztotta a titán szerepét.

„A feketével kibélelt tér közepén fekete monstrumként mozdulatlanul áll a végtelen idő és hatalom szimbóluma: Béres Ilona mint Kronos. Drabális mivoltában is testetlen, se férfi, se nő allegorikus lény; átható torokhangon recitálja szövegét. Fantasztikus színészi teljesítmény, már csak a fizikai-szellemi koncentráció miatt is."[18]

Balázs Zoltán Béres Ilona köré építette fel az előadást, nem csak átvitt, de szó szerinti értelemben is: a színésznő az előadás ideje alatt egy helyben, mozdulatlanul áll a színpad közepén, egészen addig, amíg Kronos el nem veszíti a mindenség feletti hatalmát. Ekkor „az öröknek tételezett világrend szimbóluma a szemünk láttára semmisül meg: Béres kilép éjszín köpenyéből, csomónként kitépi torzonborz hajzatát, fehér hálóingben, mezítláb, kopaszon a mindenségbe olvadt formátlan istenségből deformált halandóvá válik."[19] A megsemmisülést előkészíti a furcsa beszédmód: ahogy Kronos megérzi közeledő vesztét, visszafelé kezd el beszélni. „Ahogy a mindenség széthullik, úgy hullanak szét a szavak."[20] – magyarázza Béres Ilona az érthetetlen beszéd értelmét. Mivel mozdulatlanságra ítéltetett, csak hangjával és beszédmódjával tud játszani, a szöveg ritmusára, zeneiségére kell hagyatkoznia. „Mély meleg tónusú, hatalmas hangja, olykor férfiasan erőltetett erőszakossággal tombolt. Betöltötte a teret. És amikor visszafele mondta a magány, a bukás monológját, akkor is valahogy megőrizte, visszaadta a Weöres-versek zeneiségét, gyönyörűségét."[21] A statikus jelenléten és a bonyolult szövegen kívül ismét meg kell említeni a szerep nemének kérdését is, hiszen Kronos egy férfi titán, Zeus isten apja. „Mostanában férfi szerepekben jeleskedik a nagyon nőies színész. Letesz évszázadok színházi szokásainak nőies kellemkedéséről. Személyisége puszta erejét használhatja. Zengő altjánál hangszálpusztítóbb, mélyebb alton szól. Géphangon. Magánhangzókat recseg. Szótagolva nyomatékosít. Irányítója a hatalomféltésből eredő vérengzéseknek. Rezzenetlenül kegyetlen istenség. Mozdulatlan végig. Félelmetes érzelemmentessége."[22]

A férfiszerepek mellett 2012-ben ismét egy új kihívással kellet megbirkóznia. Egy fiatal rendező, Dicső Dániel fejéből pattant ki az ötlet, hogy Polcz Alaine Asszony a fronton című regényét monodrámaként állítsa színpadra. „Ezt a néhol horrorba hajló sorsdrámát éli meg s mutatja be finom eszközökkel, árnyaltan, mégis roppant hatásosan Béres Ilona. Jellem- és sorsábrázolásának legfőbb truvája a higgadt elbeszélői tónus, a látszólag szenvtelen történetmondás. S ahogy belehelyezkedik Polcz Alaine világába, a drámai szituációk megformálásának legnehezebb útját kell bejárnia. Elcsuklik a hangja, apró szüneteket tart, magába néz, s folytatja a rettenetek elősorolását. (...) A jellemábrázolás íve a jeges, üres közönytől a lávaként izzó magasfeszültségig terjed. A fakó hangok elmélyülnek, súlyosan koppannak a szavak: Béres Ilona érett színészi eszköztárát mozgósítva beszél arról, amiről tulajdonképpen nem lehet beszélni, ami elmondhatatlan és kimondhatatlan."[23] A minimális mozgással és gesztusokkal operáló előadásban „eszköztelenné sűrített játékával nem meghatja, hanem megrendíti a Rózsavölgyi Szalon vendégeit."[24]

A bemutatott szerepeken keresztül is látható, hogy Béres Ilona elkötelezte magát a színházi szakma mellett. Ezt az elkötelezettséget azonban nem csak színészi, hanem egyéb szakmai tevékenységeivel is bizonyította. Az 1970-es évek elején a már korábban említett előadói estekkel népszerűsítette az irodalmat, majd irodalomtörténészekkel látogatott meg iskolákat, ahol „szabálytalan magyarórákat" tartottak. Az irodalmi előadásokat versekkel, dráma- és regényrészletekkel illusztrálta.[25] A 90-es évek elején ő maga is tanítani kezdett. A Nemzeti Színházban ekkor éppen nem kapott új szerepeket, ezért a színház Akadémiáján színészmesterséget oktatott. A MASZK Színészegyesület elnökeként is próbálta javítani a magyarországi (elsősorban vidéki) színészek és a színjátszás helyzetét. Az egyesület az ő vezetésével alapította meg a Gobbi Hilda-életműdíjat és pályakezdőknek szánt a Soós Imre-díjat.

Béres Ilona eddigi pályafutása során a legkülönbözőbb szerepekben és funkciókban mutathatta meg tudását. Volt elnök, tanár, játszott fiatal lányt, lánynak öltözött fiút, nőnek öltözött férfit, lázadó orosz herceget de még isteni erővel bíró titánt is. Szerepet vállalt klasszikus művekben, kortárs darabokból készült előadásokban, de a modern nó-játék és az operett is megtalálható repertoárjában. Szerepeinek sorát áttekintve nem lehet hiányérzetünk. Pályája robbanásszerűen indult mind a színpadon, mind a filmvásznon, de tudásának sokrétűsége csak a későbbi években tudott igazán kibontakozni. Megihlette a színházat rendhagyó módon megközelítő rendezőket, hidat képezve ezzel a klasszikus és a „kísérletező" színház között. Ezek a rendezők nem fedezték fel újra, hiszen mindig is aktívan játszotta a jobbnál jobb szerepeket. Kiemelték a szakma által méltatlanul kirekesztett közegből. Olyan alakításokkal örvendeztette (és a mai napig örvendezteti) meg a nézőket és a színházi szakmát, melyek magasan kiemelik őt a magyar színésznők sorából.

[2016]

[1] Mátraházi Zsuzsa: Béres Ilona, akiben munkál a játékkedv. Fidelio.hu, 2012. július 16. http://fidelio.hu/szinhaz/2012/07/16/beres_ilona_akiben_munkal_a_jatekkedv/

[2] Sándor Iván: Boldogtalanok – Füst Milán drámája a Madách Kamara Színházban. Film Színház Muzsika, 1963. április 12.

[3] Pándi Pál: Hátsó ajtó – Thurzó Gábor színjátéka a Vígszínházban. Népszabadság, 1963. október 6.

[4] Kürti László: Hátsó ajtó – Thurzó Gábor színműve a Vígszínházban. Film Színház Muzsika. 1963. október 4.

[5] M. G. P.: Ahogy tetszik. Népszabadság, 1964. január 17.

[6] Tóth Erzsébet: „Ahogy tetszik" – Vizsgaelőadás az Ódry Színpadon. Magyar Nemzet, 1964. január 15.

[7] Kurucz Gyula: A Csokonai Színház Brecht-előadásáról. Alföld, 1965/3.

[8] Nagy Péter: Kakukkfészek. Kritika, 1977/ 6.

[9] Almási Miklós: A Kakukk-effektus. Színház, 1977/ 6.

[10] Nagy Péter: Az író mestersége. Élet és Irodalom, 1967. szeptember 30.

[11] B. J.: Knock out. Criticai Lapok, 1994/1.

[12] Zappe László: Trágár pátosz. Színház, 1994/ 5.

[13] Orsós László Jakab: A korszerű táplálkozásról. Népszabadság, 1994. február 28.

[14] Gabnai Katalin: A második nem énekei. Zsöllye, 2003, 5 szám

[15] Szemere Katalin: „Fél a lelkiismeret-furdalástól" – Kovalik Balázs első hazai prózai rendezése Puskin mű: A Borisz Godunov. Népszabadság, 2002. október 4.

[16] Tarján Tamás: Életre boncolva. Criticai Lapok, 2002, 11. szám

[17] M. G.. P.: Rozsdamentes Puskin. Népszabadság, 2002. október 7.

[18] Koltai Tamás: Kegyetlen a sors. Élet és Irodalom, 2004. január 16.

[19] Koltai Tamás: i. m.

[20] Szemere Katalin: Férfit játszik és visszafelé beszél. Népszabadság, 2003. december 12.

[21] Gantner Ilona: Weöres isteni hármasa a Bárka Színház deszkáin. Vasárnapi Hírek, 2003. december 21.

[22] M.G.. P.: Istenek csatája a Bárka Színházban. Népszabadság, 2003. december 15.

[23] Kovács Dezső: Háborús házasság. Revizoronline.com, 2012. október 24. http://revizoronline.com/hu/cikk/4198/polcz-alaine-asszony-a-fronton-rozsavolgyi-szalon/?cat_id=7&first=0

[24] Földes Anna: Fejfény - háromszor. Criticai Lapok, 2012, 13. szám

[25] Garai Tamás: Erzsi – Béres Ilona. Tükör, 1972. május 23.