Bertha Zoltán

Nemzet – Sors – Identitás címmel és a Németh Lászlótól kölcsönzött „európai látószögű magyar" (szellemi-lelki attitűdöt kifejező) alcímmel jelent meg Bertha Zoltán (Szentes, 1955. június 4.) irodalomtörténész, kritikus, esszéista 60. születésnapjának tiszteletére a Károli Gáspár Református Egyetemen (több mint ötven szerző írásaiból) szerkesztett kötet – az egyetem modern magyar irodalmi tanszékén Bertha Zoltán 1994-től docensként oktat. A magyar történelemmel, modern és kortárs magyar, illetve a világirodalommal, a határon túli – és külön az erdélyi – magyar irodalommal foglalkozó tanulmányok egyik bevezető írása Ködöböcz Gábor köszöntője (A végtelen mondat és a végtelen szeretet embere), mely 2015. május 15-én a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választott Bertha Zoltán székfoglalóján hangzott el. Ködöböcz a többi közt a hűséget és a függetlenséget – avagy „a mozdulatlan elkötelezettség és a mérhetetlen belső szabadság" beteljesített képességét – jelölte meg a Bertha Zoltán-féle „muszájherkulesek" jellemző tulajdonságaként. „Bertha Zoltán evangéliumi szellemiségtől motivált önzetlen magatartása és elegáns nagyvonalúsága munkatársai, hallgatói és barátai körében már-már legendaszámba menő evidencia, mégis nagy talány, hogy mi mindenre van ideje, figyelme, affinitása és energiája – fogalmaz Ködöböcz. – Emberfeletti és tiszteletet parancsoló teljesítmény az övé, amelyre kizárólag Istentől gazdag talentumokkal megáldott, aszketikus lelkületű ember lehet képes. […] Bertha Zoltán elgondolhatatlanul sokat tett azért, hogy a tragikus következményekkel járó Trianont – ha másképpen nem is, de – legalább lélekben képesek legyünk ledönteni. […] feltűnően koherens, nagy formátumú és tág horizontú irodalomtörténészi, kritikusi munkásságát az össznemzetben való gondolkodás, az egyetemes szemléletmód, a magyar- és világirodalmi kánonnal folytatott állandó párbeszéd határozza meg."

A szintén Ködöböcz Gábor által Bertha Zoltánnal készített életmű-interjú címe ars poétikus értékű üzenetet hordoz: „Meghallani a magyar Atlantisz harangszavát" (Magyar Napló, 2010/10.; In: Nyitott műhely I–II. – 100 interjú a mai magyar irodalomból, szerk.: Csontos János, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2014). Ebbe a címbe emelt gondolatba igyekezett belesűríteni mindazt a feladatvállalást és elkötelezettséget, amely a magyar kultúra múlt- és jelenbeli értékeihez köti őt. Hiszen minden iskolában (előbb Sárospatakon, majd Debrecenben is) értékmentő és nemzetvédő magatartásra tanították. Az európai látókört a magyar sorstudat tükrében vetítette át az életére és az általa vizsgált életművekre. Szemléletmódja alapvetően szakrális: a humanitást a divinitás fénykörében értelmezi, ez a sajátos világ- és emberolvasat pedig a posztmodernnel hadakozó ezredfordulós reneszánsz szemléletet feltételezi. Innen is érthető, hogy amikor már diákkorában érdekelni kezdték a kisebbségi magyar irodalmak is, fölfedezte az akkori (a kommunista diktatúra által) megcsonkított nemzettudatból szándékosan kiszorított jelentős teljesítményeket. Töretlenül hiszi, hogy a határon túli magyarság értékeit számba venni ma sem késő ahhoz, hogy „a jövőnek át tudjuk menteni mindazt, ami évezredeken, évszázadokon keresztül értékkincsként, thesaurusként felhalmozódott a Kárpát-medence teljes területén". S Ady Endrével együtt magára is felelős identitáselemként, vezérlőeszmeként követi a Czine Mihály („a magyar irodalom vándorprédikátora") által sokszor idézett nemzeti önjellemezést, mely szerint a „magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára". Hiszen a magyarság és emberség elválaszthatatlanul összetartozó fogalmak, s ennek a sorsszerű összetartozásnak a szellemében érthető, hogy „a szívós magyar életet és a kultúrateremtő magyar szellemet örökös veszélyeztetettségében és fenyegetettségében is mindig a megmaradás reménye táplálta, s ma is ez lehet legfőbb hitvallásunk: segítsük mindennek az értékbirodalomnak a tudatosítását, népszerűsítését, gazdagítását".

Irodalomtörténészként, irodalom- és művészetkritikusként elsősorban a magyar irodalom és kultúra autonóm értékeinek számontartására és értelmezésére, a „sajátosság méltóságának" megbecsülésére törekszik. Megkülönböztetett feladat számára a természetes szervességében egységes magyar irodalom, művészet és kultúra integritásának, védelmének és tiszteletének erősítése, a részvétel recepciójának hatékony és folyamatos bővítése. Elkötelezetten működik közre a magyar irodalom és kultúra identitásértékeinek kutatásában, feldolgozásában, elemző-elméleti körvonalazásában, a nemzeti irodalmi paradigmaalkotó jellegminőségek számbavételében, hangsúlyozásában és értékelésében. Az ilyen jellegzetességek között áll például a különleges nyelvi, kulturális, lelki-szellemi nemzeteszme, az erkölcsi, spirituális-religiózus humánontológiai és kultúraantropológiai nemzetszemlélet és közösségfelfogás.

Közvetíteni kívánja továbbá a kereszténység inspiratív, hagyományt meghatározó jelentőségét, szakrális és hatástörténeti szerepét, valamint a nemzeti azonosságtudat közösségalkotó szimbolikus értelemvilágát (úgy is mint az emlékezetkultúra középponti elemét). A nemzeti megmaradás számára is egzisztenciális és transzcendentális távlatra nyíló sorskérdés, a megmaradás feltétele pedig az archaikus-népi, folklorisztikus-mitologikus, kulturális-irodalmi és poétikai mélységdimenziók és mélységperspektívák kibontása, kibontakozásának érzékeltetése. Írásaiból szinte átsüt a bartóki modellben megtestesülő-kiteljesülő modernség és egyetemesség feladhatatlan igényessége – követve Bertha Zoltán vallomásosan lelkesült szavait: – a kollektív kiszolgáltatottság történelmi sorsélmény-jellege, az emberi és nemzeti elnyomatás szorongáskeltő atmoszférája, a nemzeti szétdarabolódás kataklizmaélménye, illetve az egyszerre történelmi gyökerű és jelen idejű szabadság- és teljességvágy megfogalmazása.

Érdeklődésének fókuszában tehát a paradigmaformáló és karakterisztikus értékminőségekhez kapcsolódó irodalmi áramlatok és művek állnak (figyelve a hiteles kortárs irodalmi teljesítményekre, újraolvasva az elfelejtett vagy elhallgatott értékeinket, és erőfeszítéseket téve a magyar irodalom speciális műveinek idegen nyelvekre való fordításának-terjesztésének ösztönzésére). Az irodalom emberi és nemzeti, sajátos és univerzális identitásőrző, identitásteremtő erejét artikulálva, a magyar irodalom és a magyar lélek perspektivikus nemzeti önismereti hitelességét hirdeti. Teszi mindezt Karácsony Sándorra hivatkozva – aki szerint a magyarság „nem faj, nem vér, hanem lélek dolga" –, s ennek szellemében vallja: a „lelki nemzet" és a „közös ihlet" a magyarság kulturális megmaradásának centrumában áll.

Bertha Zoltán Nemzet a csillagokban címmel tartotta székfoglaló előadását a Magyar Művészeti Akadémián 2015. május 15-én. Kiemelte: az egymást kölcsönösen feltételező kultúra, közösség és nemzet nem redukálja, hanem megteremti a tárgyi és szellemi értékek összességét. A szembefordítások vagy „teoretikus szétbontási kísérletek" helyett a sorstudatot középpontba helyező hangszerelésre, a közös hangok harmóniájára, mindemellett a hangok sajátságos erejére kellene figyelnünk. „A nemzetféltő magyar sorstudat nyelvművészeti artikulációja sem szolgaságból, hanem ellenkezőleg: a művészi emanáció legteljesebb esztétikai szabadságából és eszmei méltóságából fejlik ki". S Ady intését követve: Európa bűnei, igazságtalanságai, szeszélyei és képmutatása helyett „saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által". Mert a mi európai feladatunk az, hogy emberek legyünk – magyarul, s a kulturális önazonosság megtartásának feltétele az etnikai, közösségi megmaradás. A magyar kultúra és irodalom egyik paradigmatikus vonása éppen az állandó identitásvédő és felelősségtudatos létharc művészi reflexiója. „Többszörös trianoni szétszaggatottság, kolonializáló önkényuralmi elnyomatás, forradalmi leveretés, külső és belső száműzetés, emigráció, szétszóródás, hontalanná idegenítés, vészes roncstársadalmi meg kisebbségi és diaszpóra-létbe taszítottság: ez szegélyezi és töredezi a magyarság kálváriás útját csak a legutóbbi időkben is" – fogalmazott. Arra is több tanulmányában és előadásában hívta föl a figyelmet, hogy a megmaradásvágy és az „ahogy lehet" megoldáskeresése Arany Jánostól napjainkig markáns ívet rajzol az autentikus nemzeti identitásvallomások sorában, de nem hiányzik a nemzeti és nyelvi önértelmezések közül az evangéliumi sorsazonosítás sem.

Máriás József Bertha Zoltán erdélyi Hídverő-díjának (2009) laudációjában a József Attila-díjas (2004) irodalomtörténészt az erdélyi irodalom „következetes, értő és hűséges számtartói" közé sorolta – s tette ezt okkal, joggal. A Németh Lászlóval vallott eszmeiség és elkötelezettség, a Görömbei Andrással megalapozott szakmaiság és tájékozódás, valamint a szerzett és tanult örökség, Sárospatak és a debreceni iskola szellemének fényében hamar fölismerte: „az erdélyi magyar irodalom nem csupán esztétikai élmény forrása, hanem önmagán messze túlmutató sorsbeszéd és sorstükör, sorsjelző és sorsmetszetek foglalata, mely egy időben sajátos jegyeket hordozó transzszilván és egyetemesen magyar." Az Erdély felé fordulás pedig nem valamilyen kivonulás a csonkára szabott országból, hanem „olyan jelzőfények keresése és fölmutatása, melyek az összmagyarság szellemi, lelki gyarapodásának forrásai, a nemzettudat őrzésének beszédes példázatai, olyan fáklya, mely a legsötétebb korszakokban is a kisebbségi sors fölé magasodva lángolt." Bertha Zoltán érdeklődésének fókuszában tehát a magyar sors és a határon túli – elsősorban erdélyi – magyar lét irodalmi reprezentációi állnak, az elmúlt három és fél évtized kötetei szintén az e területen végzett kutatásainak eredményét adták közre. A „sors" és az „erdélyiség" hívószavai az önálló kötetcímekben is megjelentek: Sorstükör, Sorsbeszéd, Sorsjelző, Sorsmetszetek, illetve Erdélyiség és modernség; a szellemi elkötelezettség és felelősségvállalás gondolata van jelen A szellem jelzőfényei vagy a Gond és mű című kötetekben is.

„A magyar irodalom sajátos jellegéhez hozzátartozik, hogy hosszú évszázadokon keresztül szorosan összefonódott a történelmiséggel, a nemzeti-közösségi sorskérdésekkel, a nemzeti önismeret és öntudat lelkiismereti sorsszemléleti orientációjával, valamint az egzisztenciális és nyelvi öntanúsítás identitásmegtartó törekvéseivel – írja. – Ez a sajátosság nem tehertétel, ahogyan némelyek ezt Adyig, Nagy Lászlóig vezetve értékszegényítő tényezőnek tartják, ellenkezőleg: különleges értékvilágot teremtő, külön poétikai jellegvonásokkal bíró, sajátos nyelv- és esztétikumformáló minőség. A magyar sorsirodalom sajátos tematikai, gondolati, létszemléleti karaktere és az abban kifejeződő emberi jelentésvilág olyan artisztikusan megjelenő sajátszerűség, amely nem reduktív, hanem hozzáadott dimenziója az emberiség világkultúrájának. A valódi nyitottság nem a lebecsülése, hanem a megbecsülése a sajátos minőségformáknak és jellegadó értékjegyeknek".

Ez a megbecsülés, a sajátos minőségforma és a jellegadó értékjegyek vizsgálata, a magyar sorsirodalom esztétikai és emberi karaktere, létformákat alakító erős orientációja, a nemzeti önismeret és identitásmegtartás irodalmi reprezentációinak közvetítés- és közvetítettség-szándéka tükröződik Bertha több kiváló monográfiájában és tematikus kötetében. Rávilágít, hogy a nemzeti önismeret és öntudat egy olyan minőségteremtő létezéskeret, melyben nemcsak az identitáskonstrukciók ívelhetnek az önmegvalósítás kognitív és esztétikai szintjein túl egy fajta transzcendens normarend felé, hanem a kanonizáló (és szakralizáló) törekvések esztétikai normái a műalkotások értelmezési kontextusát is meghatározhatják. A nemzeti irodalmi paradigmát vizsgálva, az értelmezés kereteit tágító útmutatásként is idézi a nemzeti önazonosság metafizikájának közösségi önmegvalósításban kiteljesülő elvét, miszerint az értelmiségnek felelőssége van a történelmi emlékezet és a kollektív létezés megerősítésében, illetve: hogy az esztétika együtt jár az etikával, de nem feltétlenül választható le (vagy nem választható el) a közéletiségtől sem. Tartalmi idézeteit a modern (posztkoloniális) kritikai diskurzusokból és a (posztstrukturalista) kultúratudományok kanonizált szemléletmódjából kölcsönzi, azt bizonyítva, hogy a kortárs irodalomelméletekben is megtartotta létjogát az identitásfilozófiai és etikai vagy kollektív önismereti szempontrendszer, így a sorsszemléleti orientáció melletti argumentáció nem idegen a mai diskurzusoktól. Sőt, a tanulmányok inkább azt támasztják alá, hogy az irodalomértést vagy az irodalmon keresztüli (nemzeti) önismeretet a „sorsmetszetek" révén – a kulturális örökségbe való beágyazottsággal együtt – hitelesebben lehet közvetíteni.

Egyáltalán: létezik-e autentikus stratégia a megmaradáshoz, és ha létezik, „a megmaradás stratégiája milyen identitáshoz – történelmi nyelv- és tudatállapothoz – való ragaszkodást jelentsen"? A csángó írásművek értékeit kutatva, Bertha Zoltán megállapítja, hogy sorsbeszéd minden megmaradáselvű irodalom, az emberi méltóságra fókuszálás etikai magasrendűséget teremt, s a példa olyan általános üzenetet is magában rejt, hogy a jelentős esztétikai értéket az erkölcsi és művészi minőség együtt teremti meg. Az egészséges, ön-azonos magyarságtudatot, a természetes nemzeti összetartozás-érzetet amúgy a felvidéki és kárpátaljai kortárs szépirodalmi törekvések sokárnyalatúsága szintén erősíti, és a sorsmetszetek egymásra vetítéséből az is kiderül, hogy a lét- és megmaradás-problémákkal terhes, alkotó mindennapokban nemcsak a megírt sors kérdéseivel szembesülnek a közösségek, hanem annak újraírására tesznek folyamatos kísérletet, hiszen a kollektív önértelmezés fontos része az emlékezet mellett a jelen és a perspektíva nem szűnő újratudatosítása is.

Az „erdélyiség" – Bertha Zoltán irodalomtörténészi munkásságának középpontjában állva – ugyanúgy meghatározó sorskérdéssé emelkedik, mint a kollektív önismeret az egyetemes magyar szellemiségben. Németh László a kisebbségi kérdés ügyében – arra válaszolva, hogy vajon „hol keresse méltóságát egy […] kisebbségi sors" –, úgy vélekedett: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb". S Bertha nem véletlenül hivatkozik visszatérően Makkai Sándorra is – az alábbi idézet olvasható például tematikus esszéit, tanulmányait, vallomásait közreadó Erdély felé című kötet (2012) hátsó borítóján: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen. Erdély legkiválóbb fiai mindig érezték, hogy olyan magaslatokra kell emelkedniök és emelniök népüket, honnan ők is megláthassák a nyugati kultúra palotáinak és bástyáinak ormait, de őket is megláthassák onnan azok, akik az emberi szellem haladásának határvonalát figyelik"; s „az lenne a kívánatos, ha erdélyi magyar szellemről csak azért lehetne és kellene külön beszélni az egyetemes magyar szellemiségen belül, hogy ezzel a névvel az egészséges, életrevaló és modern magyar szellem mintaképét jelölhessék meg".

Bertha Zoltán végső soron ugyanezt az ideált vallja – a kortárs irodalomelméleti és kritikai diskurzusokban is megtalálva annak hiteles szemléleti helyét –, „amely a sajátos kisebbségiséget közvetlenül kapcsolja össze a modern európaisággal és az emberi szellem erkölcsi univerzalitásával, az alapjaiban, lényegében egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra feltétlen lét- és értékközegében." Ez az eszmény vezette a veszélyeztetettség ellenére is kibontakozó kisebbségi magyar irodalmak legjobbjait, és Bertha Zoltán számára az Erdély felé fordulás egyúttal azt jelenti, hogy „tágas és megtartó önazonosságunk, minőségi önmagunk irányába" fordulunk, „jövőnyitó megmaradás-akarattal, hites és éltető reménységgel". A nemzetrészekre is tekintő sorsvonatkozás és a művészi modernség egymástól elválaszthatatlanul munkál – ez hitelesíti még inkább a (mozdulatlan) hűség és (a belső) függetlenség jegyében formált teljességvágyat. Ahogy az Eötvös Józsefet idéző Ködöböcz Gábor köszönti Bertha Zoltánt: „az egésznek része csak az lehet, ki szíve részévé tette az egészet".

[2016]