Blaskó Péter

Blaskó Péter színház iránti érdeklődése már fiatal korában megmutatkozott. Nagy hatással voltak rá édesanyja színházi beszámolói. Családjával Budapesten, a József Attila Színház közelében élt, így testközelből figyelhette meg a színészeket. A művészbejárónál várta őket, s aláírást gyűjtött tőlük. Ez a színház iránti lelkesedés több volt egyszerű rajongásnál. „Valamiféle misztikumot próbáltam ott meglesni – azt a pillanatot, amikor a színész leveti a maszkját és ember lesz"[1] – vallja a művész.

Érettségi után egyértelmű volt, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezik. A sikeres felvételit követően azonban a rajongást felváltotta a kemény munka. Várkonyi Zoltán és Vámos László osztályában „az első évek kínlódással voltak teli. Rá kellett ébrednem, hogy a színház világa korántsem olyan ideális valami, mint azt én kívülről elképzeltem… A könnyedségért, a játékért sokat kell izzadni. Ekkoriban ismerkedtem meg magammal. Tudatosan kerestem a kulcsot Blaskó Péterhez, hogy kitapasztalt énemet, fizikai és szellemi képességeimet a színészet eszközévé tehessem."[2]

A kezdeti nehézségek után hamar felfigyeltek tehetségére és a Nemzeti Színházban több darabban is szerepet kapott. Vészi Endre Üvegcsapdájában harmadévesként léphetett fel Törőcsik Mari, Kállai Ferenc és Őze Lajos partnereként. Laci szerepében „rokonszenvesen mutatkozik be."[3] A nagy kihívást sikeresen oldotta meg: „otthonosan mozog a színpadon, jól beszél (nagy szó!) és egyenrangú partner a »vezérhármasban«."[4]

Ezért talán nem is meglepő, hogy friss diplomásként a színház szerződést kínált neki, amit ő el is fogadott. Négy évig volt a Nemzeti tagja, de kezdő színészként nem igazán tudott érvényesülni a már befutott, nagy színészek (mint például Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Kálmán György) mellett. Elsősorban kis szerepeket és szerepátvételeket bíztak rá, ami viszont a pályafutása szempontjából nem volt előnyös. A beugrások, szerepátvételek során nem volt lehetősége aktívan bekapcsolódni a munkába, hiszen gyakran nem vett részt az előadások létrehozásának teljes folyamatában. „Egy olyan színházi »nagyüzemben«, mint a budapesti Nemzeti Színház, szükségszerűen nagyobb a repertoár és kevesebb a bemutató, mint a kisebb együtteseknél. A fiatal színész számára, ha ide szerződik, érthető módon a szerepátvételek, esetenként a beugrások kínálnak elsősorban lehetőségeket. Ilyen feladatokkal találkoztam én is; s bár az átvett szerepek között akadtak rangos feladatok, valami mégis hiányzott."[5]

1973-ban a Miskolci Nemzeti Színházba hívják vendégszerepelni, a Csongor és Tünde előadásába. Csongor szerepében „nem mesebeli királyfi – emberarcú hős volt."[6] Bár az előadás nem lett közönségsiker, a miskolci színház bizalmát sikerült elnyernie, ezért egy újabb darabba hívták szerepelni. Az Illyés Gyula Testvérek című drámájából készült előadás már jobban sikerült, mint a Csongor és Tünde, és a művész hivatalosan is a Miskolci Nemzeti Színház társulatához szerződött. A Nemzeti Színházas évekhez képest itt már változatos és nagyobb szerepeket is kapott: eljátszotta Victort a Yermában, a Férfit A gépírókban, Ferencet a Haramiákban és Trepljovot a Sirályban. A Haramiák kapcsán írják róla, hogy „erői felszabadíttattak. Az idegszálai meztelenek. Bármilyen magasságokba egy lendületből képes felfutni."[7] A vidéki működés tehát elősegítette a benne rejlő lehetőségek kibontakozását. Ezt bizonyította az 1975-ös, Csiszár Imre által rendezett Optimista tragédia előadásában is. Alekszej szerepét „egyszerű eszközökkel […], egyre jobban kiforró játékkultúrájával"[8] jelenítette meg a színpadon. „Alakítása a hetvenkedő vagányság pózaiba menekülő, magányos és szeretetre vágyó férfit állítja elénk […]."[9] Az Optimista tragédiában és a Testvérekben nyújtott alakításáért neki ítélték Heves megye Tanácsának művészeti díját. A sikerről ő maga így nyilatkozott: „Talán itt érett be legjobban az a kedvező körülmény, hogy olyan alkotó közösségbe kerültem, amely nem kényszerített küzdésre, vagy megalkuvásra, hanem hagyott a szereppel birkózni… S persze az is, hogy jó közönségre találtam! Hiszen rendkívüli módon előre lendítheti az olyan jól értő és érző, aktívan befogadó nézősereg a színész munkáját, mint az egri."[10]

1977-ben Szolnokon vendégszerepel. Csiszár Imre a Szigligeti Színházban rendezi meg Brecht Puntila úr és szolgája, Matti című művét, Major Tamással a főszerepben. A másik főszerepre Blaskó Pétert hívta meg, aki természetesen élt a lehetőséggel. Matti „nem hálás szerep, kényesen kell egyensúlyozni a sematizmus és a népi bölcsesség határán. Blaskó kedvvel, egyszerű eszközökkel, arányosan építi a figurát, láthatóan Major bűvöletében."[11] Szerepe „bábszerű jóságát, mesebeli szenvtelenségét remekül elevenítette meg"[12], így Major Tamás partnereként is helytállt a szolnoki színházban.

A Miskolcon eltöltött évek és a szolnoki vendégszereplés tanulságos volt a művész számára. „Azt hiszem egyetlen pesti színháznál sem játszhattam volna el, négy év alatt sem ennyi különböző izgalmas feladatot, amilyenekhez itt hozzájutottam, egyetlen évad alatt."[13] 1978-ban mégis elszerződik a színháztól, Beke Sándor rendezőt követi Kecskemétre. Ez a kitérő azonban nem bizonyul tartósnak – bár szép szerepekkel bízzák meg: Don Quijote a La Mancha lovagjában, Gánya A félkegyelműben, Ábel a Káin és Ábelben – egy évad után visszatér Miskolcra.

1980-ban ismét Major Tamással dolgozik együtt. Major ezúttal rendezőként jön Miskolcra, a Tartuffe-öt állítja színpadra, melyben Blaskó Péterre osztja a címszerepet. „Blaskó [...] valami egészen ördögi gonoszsággal hálálta meg a választást. Tartuffe-je a szemfényvesztés csodája is volt: Blaskó már-már önnön belső bugyraiból fölhordott komiszságaival dicsekedett."[14] Az előadásról született kritikák minden esetben kiemelik a jól eltalált szereposztást, és Blaskó Tartuffe-jét, mely ugyan több ponton is hasonlóságokat mutat Major Tamás legendás Tartuffe-alakításával, mégis önálló és egyedi szerepformálás. „[...] Blaskó nem utánozza Majort, nem rekonstruálja, hanem a maga szuverén egyéniségével megéli Major Tartuffe-jét – s persze a mait, aki különbözik attól a »bizonyos« régitől. Igaz, hasonlít is rá, de nem azonos vele. Egyrészt megszabadult a hitbuzgóság álpietista vonásaitól, mint a legkevésbé aktuális motívumtól [...], másrészt a figura önleplező harsánysága finoman ironikus idézőjelek közé került."[15] A Majorral való közös munkák természetesen nagyon meghatározóak voltak Blaskó Péter számára. „Én a Majorral közös munkában tanultam meg végérvényesen, hogyan kell megtartani a pszichikai-fizikai jelenlét intenzitását, hogyan kell felderíteni a lényeget, amitől a szituáció akkor is érdekes, ha a színész nem akar mindenáron érdekes lenni."[16]

A Tartuffe sikerei után még ugyanebben az évben egy ősbemutatóban is szerepet vállal. Enquist A tribádok éjszakája című művét Csiszár Imre állította színpadra, akivel már a korábbi években is többször dolgozott együtt, nagy sikereket elérve. Ebben az előadásban is a főszerepet, August Strindberget játszhatta el, s nem csak a miskolci, de a fővárosi vendégjátékok kapcsán született kritikák is elismerték alakításának összetettségét, mélységét. „Hihetetlen az az intenzitás, amellyel játszik, s az a keménység, amellyel Strindberg alakját megformálta. Tökéletesen kihasználta a kisterem előnyeit, adottságait. [...] Ekkora teremben nem lehet rutinból játszani, itt valóban minden már-már szemérmetlenül látható, érzékelhető. Blaskó érezte ezt, s átlátta, hogy egy a nagyszínpadon is ritka intenzitás e kis térben – ha őszinte s végiggondolt – döbbenetes hatást kelthet. Blaskó mindvégig, ennél a tempónál is, megőrzi beszédkultúráját, mondatejtése árnyalt, elég higgadt marad ahhoz, hogy a szöveg minden lehetőségét, árnyalatát valóban életre keltse."[17]

A Csiszár Imrével való együttműködés a további pályafutást is jelentősen meghatározta. 1983-ban ismét az ő rendezésben játszhat el egy főszerepet. „Csiszár tévedhetetlen szemmel ismerte fel, hogy Blaskó Péter tudása most ért fel Peer Gynt-höz."[18] A Peer Gynt előadását elismeréssel fogadta a szakma, mind a rendezés, mind az alakítások tekintetében. Blaskó „Peerje se nem heroikus, se nem ironikusan távolságtartó, ám nagyon is mai léptékű figura: játékos, aki úgy él, hogy közben önmagára is figyel, újabb és újabb rétegeit fejti föl személyiségének, míg ott áll előttünk szinte pőrén, részvétünkre várva."[19] Alakítása kapcsán ki kell emelni azt a szellemi és fizikai igénybevételt is, melyet Peer szerepe megkövetel magának: tömény szövegmennyiség megtanulását és szinte állandó színpadi jelenlétet igényel. „Szerepmegoldása [...] az eddigi pálya összefoglalása [...], egyúttal azonban nyitás egy új Blaskó felé, aki költészeti fogékonyságát kamatoztatni tudja [...]."[20]

A nagy, intenzív szerepek sora nem ért véget a Peer Gynttel. Pár évvel később egy hasonlóan nagy volumenű karakter találja meg: Brecht Galilei élete című művében kapja meg a címszerepet. A rendező újfent Csiszár Imre – a jól összeszokott alkotópáros ismét egy kiemelkedő előadást állít a színpadra. Blaskó Péter Galileiként „egyszerre játszik és demonstrál, nem merül el a realista részletekben, eszközeit tekintve inkább aszkétikus, mint pazarló, rivaldaszéli kiszólásaival pedig éli is, jelzi is a szerző által a szerepbe rejtett enyhe oktatói szándékot."[21] Alakításának bravúrja, hogy „a több, mint három óra folyamán a figura nem parázslik el: egyenletes, értelmező, sőt néha hideg fényt áraszt, amelynek a nézőt célzó sugarában kirajzolódnak mindazok a gondolatok, amiket Brecht elidegenítő színháza megkíván."[22]

A Galilei élete vízválasztónak bizonyult a pályafutás tekintetében. Az alakításért megkapta az Országos Színházi Találkozó legjobb férfialakításáért járó díjat, majd karrierjében új korszak vette kezdetét. A Miskolcon eltöltött több mint tíz év után eljött az ideje a váltásnak - egyrészt a miskolci közönség is „elfáradt", másrészt a színész is új kihívásokra vágyott. „Emlékszem, egyszer a sokadik Galilei életének előadása előtt a függöny mögül kipillantottam a nehezen gyülekező közönségre, s belém villant valami nyugtalanság: váltani kell!"[23] Blaskó Péter ezért 1987-ben az éppen fénykorát élő budapesti Katona József Színházhoz szerződött.

A fővárosban Gogol A revizorának Polgármester szerepében mutatkozott be, igen nagy sikerrel. Zsámbéki Gábor rendezésében bebizonyította, hogy van helye a méltán híres társulatban. „A revizor sikerének kulcsa – a szereposztás. Blaskó Péter, aki már a miskolci előadásokon számot adott szélsőséges indulatok ábrázolására alkalmas, robbanó tehetségéről, a polgármester szerepében egyszerre nevetséges, szánalmas és félelmetes is."[24] Alakításának erénye, hogy „a korábbi játékkonvencióval szemben nem egy betojt kisvárosi főmuftit jelenít meg, hanem egy rég kidolgozott társadalmi koreográfia mentén építi fel alakját. Ettől válik minden gesztusa egyszerre valóssá és abszurddá [...]."[25]

Ascher Tamás híres Három nővér rendezésében Gáspár Sándortól vette át Fedotyik alhadnagy szerepét. Az előadásokkal nemzetközileg is igen nagy sikereket ért el a társulat. „Bécs, Genf, Zürich, Róma... S távoli földrészek: Caracas, Hong Kong, Ausztrália; angol és német szinkrontolmács vagy felirat kísérte az előadásokat, és értették a nézők. Sorolni is hosszú az emlékezetes utakat; Londonban az Old Vicben két héten át játszottuk a Három nővért és a Revizort, s felállva tapsolták az előadásokat [...]"[26]

A Három nővér után ismét egy Csehov-műben, a Platonovban kapott szerepet, melynek Párizsban volt a bemutatója. Vojnyicevként „az ostoba ember képzelt paradicsoma fölötti üdvözült elragadtatását, majd a paradicsomból való kiűzetés katasztrófáját olyan tragikusan és olyan komikusan játssza, hogy a kettő elegyét: a groteszket tanítani lehetne alakítása példáján."[27]

De bebizonyította azt is, hogy komikusként is helyt tud állni a színpadon. Zsámbéki Gábor Vízkereszt, vagy amit akartok rendezésében Malvolio szerepében nyújtott kiemelkedőt. Alakítása „az előadás egyik legkidolgozottabb figurája. [...] Nagy hatalmú törtető udvaronc és csúfondárosan becsapott hősszerelmes: Blaskó főként a figura groteszk jellemvonásainak életre keltésében remekel."[28] Természetesen a művész nem csak a kritikusokat nyűgözte le. „Egy alakítás minőségének nem mindig csalhatatlan mércéje a közönség spontán kirobbanó, nyílt színi tapsa, de Blaskó Malvolióját itt és most százszázalékosan minősíti."[29]

Hét sikeres év után megválik a Katona József Színháztól és szabadúszó lesz. Számos színházban megfordul: játszik a Merlin Színházban, a Kolibriben, a Radnótiban, a József Attila Színházban és a Gyulai Várszínházban is. 1995-ben a Miskolcról jól ismert Csiszár Imre veszi át a Thália Színház vezetését, ezért Blaskó Péter is odaszerződik. A Tháliában ismét megtalálja Molière Tratuffe-je, de ezúttal Orgon szerepét játszhatja el Eperjes Károly Tartuffe-jével szemben. „[…] most módja nyílt az érem másik oldalát is fölmutatni. Orgonja, Eperjes méltó antipólusaként, szintúgy öniróniában fogant. Nem csak ostoba elvakultságát karikírozza, hanem – testi kifejező erejét is latba vetve, mintegy commedia dell'artés buffonériával – az atyai kérlelhetetlenséget, a ház urának ellentmondást nem tűrő szigorát is, amikor pitiánerségét ellensúlyozni próbálja."[30]

A teátrum működését pár hónappal később ellehetetleníti a központi támogatás alacsony mértéke, s végül a színházépületet is elveszik a társulattól. Thália Társaság néven ugyan tovább működnek, de az anyagi feltételek továbbra sem voltak ideálisak, ezért hosszú távon nem lehetett finanszírozni az előadásokat.

1997-ben ismét vidéki színházakban kezd fellépni. A Szegedi Nemzeti Színházban, Szikora János rendezésében, A Mester és Margaritában a Mester szerepét játssza el, majd ugyanitt a Cyrano de Bergeracban is fellép, Le Brac szerepében. Ezután Veszprémben kap lehetőséget színpadra lépni: a Vándorfi László rendezte Kegyelem című előadásban játssza el Kádár János szerepét. A Szigethy András művéből készült előadás „relevációja Blaskó Péter bravúros Kádár-alakítása. Nem parodizál és nem heroizál, a figura benső motivációit jeleníti meg szenvedélyességével és kínzó önvizsgálattól elcsigázott magába fordultságával."[31] A kritikák szerint Blaskónak az utánzás olcsó eszközei nélkül sikerült hitelesen megformálnia Kádárt. „Utánozni, vagy éppen parodizálni Kádárt sokan tudták, de Blaskónak sikerült nemcsak gesztusaiban, hanem hanghordozásával, egész lényével Kádárrá válni. Megrendítő, egyben leleplező alakításával szinte a dráma társalkotójának rangjára emelkedik."[32] A nagy sikernek köszönhetően a veszprémi bemutató után pár hónappal Budapesten is repertoárra kerül ez az előadás, méghozzá a Pesti Színházban. Blaskónak a fővárosi előadásban „is meghatározó része van a sikerben. Talán azért, mert miközben hanghordozással, testtartással minimálisan utal az eredetire, végig a meghasonlott, az összeroppant, a megzavarodott Kádárt mutatja."[33]

A Kegyelem sikere után a Vígszínház több fellépési lehetőséget is biztosít neki: szerepel a Macska a forró tetőn, a Tóték és a Nyaralók előadásában is, majd 2002-ben Schwajda György invitálására a Nemzeti Színház Peer Gynt előadásában vállal szerepet. Ezúttal a Gomböntő szerepét bízzák rá. „[…] Gomböntője a halál megértő hivatalnoka. Hivatását szolgálja rendíthetetlenül, de hagy még egy kiskaput a halálraítéltnek az utolsó öncsalásra. Blaskó, aki volt már kitűnő Peer, most árnyaltan és mélyen értelmezett epizódjában többet árul el Ibsenből, mint az egész előadás együttvéve."[34]

Mielőtt végleg elkötelezné magát a Nemzeti Színház mellett, a Gyulai Várszínház nyári Titus Andronicus előadásában eljátssza a címszerepet. Bocsárdi László rendezésében „a lomhán és euforikusan járkáló, vontatottan beszélő Blaskó örökös tevékenységlázzal, motorikus cselekvési kényszerrel, extatikus pátosszal jellemzi az önfeláldozás balekját, aki ráadásul nem mentes a hiúságtól. Kívülről látja önmagát, miközben azt csinálja, amit csinál."[35] Titusként „bonyolult, érett, mély, tragikus és komikus vonásokkal árnyalt alakítást nyújt, s ebből a véres rémtragédiából kibontja egy ember igazi drámáját."[36]

A Nemzeti Színházhoz szerződve ismét változatos szerepekben próbálhatja ki magát. A sikeres alakítások sora azt mutatja, hogy – hosszú idő után – újra otthonra talált a színház falai között. 2004-ben Jordán Tamás rendezésében a Buborékok Solmay Ignácát játszhatja el. „Megújult Blaskó Péter színészete az elszegényedett földbirtokos Solmay Ignác szerepében. Finom modorú, felesége rigolyáiban és hatalmaskodásaiban bölcsen beletörődő úr kezdeti lappangó, majd nyílt lázadásaival."[37] Játékában egyszerre van jelen a gyermekei iránt érzett szeretet és szigor.[38] A Buborékok után a Szász János rendezte A Mester és Margaritában kapja meg Woland szerepét. Pár évvel korábban Szegeden már játszott egy Bulgakov-adaptációban, akkor a Mester alakította „halk szavú, jó szándékú, orosz intellektuelként."[39] Wolandként épp az ellenkezője: „rendíthetetlen, szardonikus guru."[40] A Sátán megtestesítőjeként „gondosan kimódolt, modoros akcentusa, eltartott artikulációja, szögletes mozgása és vad indulati kitörései rálátást engedtek ama sötét dimenziókra, ahol nincs más, csak pusztítás, rideg számítás, gyilkos irónia, érzelemmentes akarat."[41]

Pár évvel később A fösvény Harpagonját is eljátszhatja. A szerepet új oldalról közelíti meg alakításában. „Kíváncsi. Hiú. Tétova. Naiv. Szorgos. Igénytelen. Néha el is felejti, hogy főhivatású fösvény. Ettől még nem áll fenn a veszély, hogy megkedveljük, vagy legalább részlegesen megbocsássunk neki. Blaskó játéka göröngyösebb irányokból közelít a nevettetéshez, Harpagonjából nem hiányzik a tragikum árnyéka sem.[42] Szerepformálása igen összetett, Harpagonja „nem egyszerűen pénzsóvár, hanem szenvedélyesen, minden porcikájával akarja a legutolsó garast is. Minden egyes tallér tét, mi több: élet-halálkérdés a számára, és ez a birtoklásvágy ijesztő formákat ölt Blaskó alakításában, amely azonban egy pillanatig sem eltúlzott – minden mozdulata, minden tette mögött valós szándék van, és nincs olyan energia, amit ne mozgatna meg a színész ennek kifejezésére."[43]

Blaskó Péter pályáját összefoglalva elmondhatjuk, hogy sokoldalúságát a legkülönbözőbb színházakban és előadásokban mutathatta meg. Bizonyos művekben többször is szerepelt, gyakran ellentétes karaktereket megformálva (Peer Gynt címszerepe és a Gomböntő, vagy például a Mester és Woland A Mester és Margaritában). Játszott kisebb mellékszerepeket és nagy címszerepeket is, Shakespeare hősöket és Molière komikus figuráit, hol negatív, hol pozitív hősöket. „Blaskó Péter nagy trükkje: a kiismerhetetlenség. Hogy aki egészen jól ismeri és sokszor látta, az sem tudja kiszámítani, milyen lesz elkövetkező szerepében."[44]

A kissé nehézkesen kibontakozó pálya során sikerült megtalálnia azokat az alkotótársakat (Beke Sándor, Csiszár Imre), akik a legjobbat tudták kihozni belőle. Megjárta vidéket, ahol megtanulta, hogyan kell egy hatalmas színházban úgy beszélni, hogy azt az utolsó sorokban is hallják. De megtapasztalhatta azt is, hogy kamaraszínházi körülmények között hogyan lehet a színpadon érvényesülni. Az így megszerzett tapasztalatokat a fővárosban is kamatoztathatta. Addig keresi a helyét, míg meg nem találja azt, s ha elkötelezi magát egy-egy színház vagy alkotótárs mellett, annak kitartóan képviseli értékeit. Tudatosan alakítja pályafutását, semmit nem bíz a véletlenre. Ha úgy látta, nem kap elég lehetőséget a komoly munkára, inkább továbbállt. A Nemzeti Színházból indult, s most úgy tűnik, újból ott találta meg a helyét. „Blaskó Péter sikerének egyik pillére alighanem a tudatosan, saját jól felfogott érdekében vállalt alázat. Alakításai maradéktalanul belesimulnak a rendezői elképzelésbe, s csak egy döntést tart fenn magának: megválogatja, kinek engedelmeskedik. […] Számára az a fontos, hogy vállalni tudja a rendező szemléletét és stílusát: ha ez megvan, akkor a színpadon kész feladni önmagát, és bármivé átlényegül."[45]

[2016]

[1] N. N.: Blaskó Péter – A legizgalmasabb a sok arcú embert bemutatni. Heves Megyei Népújság, 1976. augusztus 20.

[2] N. N.: I. m.

[3] B.: Üvegcsapda. Képes Újság, 1969. március 22.

[4] Jósfay György: Üvegcsapda. Tükör, 1969. április 1.

[5] Csík István: Bemutatjuk Blaskó Pétert. Film Színház Muzsika, 1975. április 19.

[6] Gyarmati Béla: Csongor és Tünde – Díszelőadás. Déli Hírlap, 1973. augusztus 25.

[7] Gyarmati Béla: Haramiák – Péntek esti premier. Déli Hírlap, 1975. január 18.

[8] Márkusz László: Optimista tragédia – Visnyevszkij műve az egri színházban. Népújság, 1976. január 1.

[9] Papp Lajos: Optimista tragédia. Déli Hírlap, 1975. november 9.

[10] N. N.: Blaskó Péter – A legizgalmasabb a sok arcú embert bemutatni. Heves Megyei Népújság, 1976. augusztus 20.

Megjegyzés: Blaskó Péter azért hivatkozik „egri közönségre", mert ebben az időszakban a miskolci színház az egrivel összevonva működött.

[11] Bulla Károly: Brecht elvtárs és szolgái – Szolnok: Puntila úr és szolgája, Matti. Film Színház Muzsika, 1977. október 15.

[12] Szekrényesy Júlia: Puntila úr szadista bája. Élet és Irodalom, 1977. november 19.

[13] Csík István: Bemutatjuk Blaskó Pétert. Film Színház Muzsika, 1975. április 19.

[14] Fábián László: A színész színeváltozása. Film Színház Muzsika, 1980. július 5.

[15] Koltai Tamás: Tartuffe - Molière vígjátéka Miskolcon. Népszabadság, 1980. április 25.

[16] Bogácsi Erzsébet: színvallások – Beszélgetések Blaskó Péterrel és Tímár Évával. Magyar Nemzet, 1984. július 28.

[17] György Péter: Strindberg az éjszakában. Színház, 1981/1.

[18] Sas György: Peer Gynt – Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban. Észak-Magyarország, 1983. április 26.

[19] Kovács Dezső: Az álmok próbatétele – Ibsen Peer Gyntje a Miskolci Nemzeti Színházban. Népszabadság, 1983. április 29.

[20] Fábián László: Két klasszikus „átdolgozó" Miskolcon. Film Színház Muzsika, 1983. június 18.

[21] Koltai Tamás: Az értelem eufóriája. Élet és Irodalom, 1987. március 27.

[22] Tarján Tamás: Galilei élete – Brecht-bemutató Miskolcon. Népszabadság, 1987. április 6.

[23] Ablonczy László: Az ember önmagát viszi kínpadra. Hitel, 2014/9.

[24] Földes Anna: „Magatokon röhögtök!" – A revizor a Katona József Színházban. Nők Lapja, 1988. január 23.

[25] Almási Miklós: Revizor a süllyesztőben – Gogol szatírája a Katona József Színházban. Népszabadság, 1988. január 4.

[26] Ablonczy László: Az ember önmagát viszi kínpadra. Hitel, 2014, 9. szám

[27] Szántó Judit: Gyilkosságok - orosz módra. Színház, 1990, 8. szám

[28] Kovács Dezső: Diadalmas ifjúság – A Vízkereszt a Katona József Színházban. Új Tükör, 1989. május 28.

[29] Barabás Tamás: Vízkereszt – Shakespeare a Katona József Színházban. Esti Hírlap, 1989. május 11.

[30] Metz Katalin: A reverendás szatír üzelmei. Új Magyarország, 1996. január 9.

[31] Kovács Dezső: Szigethy András - Kegyelem. Kritika, 1998, 5. szám

[32] Földes Anna: Rémálomjáték. Magyar Hírlap, 1998. december 5.

[33] Zappe László: A történelem áldozata. Népszabadság, 1998. november 24.

[34] Koltai Tamás: Ibsen konténerben. Élet és Irodalom, 2002. október 25.

[35] Koltai Tamás: Foglalkozása hazafi. Élet és Irodalom, 2003. augusztus 22.

[36] Nánay István: Költészet és valóság Gyulán. Színház, 2003/10.

[37] M. G. P.: Csiky Gergely - Buborékok. Népszabadság, 2004. február 23.

[38] Csizner Ildikó: Szecessziós életképek. Zsöllye, 2004, 3. szám

[39] Hollósi Zsolt: Woland evangéliuma. Népszava, 1997. március 22.

[40] Koltai Tamás: Világfájdalom. Élet és Irodalom, 2005. április 8.

[41] Kovács Dezső: A Woland-revü. Színház, 2005, 8. szám

[42] Tarján Tamás: Ládácska. Revizoronline.com, 2011. október 20. http://revizoronline.com/hu/cikk/3670/molire-a-fosveny-nemzeti-szinhaz/?cat_id=7&first=45

[43] Nyulassy Attila: Vegyük magunkra. 7óra7, 2011. október 5., http://7ora7.hu/programok/a-fosveny-2/nezopont

[44] Fábián László: A színész színeváltozása. Film Színház Muzsika, 1980. július 5.

[45] Szántó Judit: Mosbie-tól Strindbergig. Új Tükör, 1981. január 25.