Bodonyi Csaba

A jó reményű polgári gyermekkort kényszerűségből ugyan alföldi tanyasi gyermekévek követték Bodonyi Csaba életében, de ezek a nagy szegénységben és boldogságban eltöltött évek életre szóló gondolati és érzelmi forrást jelentettek számára. A tanulmányait kitűnően végző ifjút szülei a neves debreceni Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumba, majd a család költözése okán a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba íratták. A pályaválasztására döntő hatással volt ábrázoló geometria tanára, Imreh Zsigmond, aki jól példázta, hogy a természettudományos és a művészeti érdeklődés nem zárja ki egymást. A két terület az építészetben fonódik össze, ezért nem volt kérdés, hogy e számára ismeretlen útra lépjen. A sikeres felvételit követően a budapesti Műegyetemen kezdte meg tanulmányait, a megélhetést pedig egy alföldi állami gazdasággal kötött ösztöndíj biztosította erre az időre. A fiatalon házasodó egyetemi hallgató azonban kénytelen volt a sok kötelezettséggel járó szerződést hamarosan felbontani, majd az ösztöndíj visszafizetéséhez évhalasztással munkahelyet keresett. Így került még egyetemistaként a Miskolci Tervezőirodába, ahol Klie Zoltán műtermében és Dufala József belsőépítész mellett kezdte meg gyakorlatát. E lépés döntő jelentőségű későbbi pályája szempontjából, itt ismerkedett meg Plesz Antallal, későbbi mesterével. Ezt követően néhány hónapot dolgozott Toldi János fővárosi műtermében. A munkával töltött egy esztendő rendkívül hasznosnak bizonyult, új szemlélettel és lendülettel fogott neki tanulmányai befejezésének, amelyhez – bár továbbra is dolgozott tanulmányai mellett – ismét ösztöndíjas szerződést kellett kötnie, ezúttal a miskolci Északtervvel. Az egyetemi éveket nagy formátumú oktatók tették feledhetetlenné (Pelikán József, Gábor László, Hajnóczy Gyula, Szentkirályi Zoltán, Reischl Antal, Weichinger Károly, Medgyessy Tamás, Varga László), de legnagyobb hatással rá korának egyik leginnovatívabb mérnöke, Sámsondi Kiss Béla volt.

A diplomavédést követően, az Északtervvel kötött szerződés értelmében Nagy Zoltán és Plesz Antal műtermében kezdte meg a munkát, ahol többek között a Vasas Művelődési Ház tanulmánytervén, a Plesz-féle kísérleti lakóházon és a Juno szálló terveiben is közreműködött. Fél évet követően ismét Budapestre szegődött családi okok miatt, Emődy Attila műtermébe (Pest Megyei Tanácsi Tervező), majd Esztergomba, Schneider Ferenc fiatal csapatába került.

A betiltást követően újrainduló Mesteriskola posztgraduális képzése meghatározó fordulat volt életében. A sikeres felvételit követően a mesterválasztás ekkor még a klasszikus szabályokat követte: a tanítvány választott, akit a mester vagy elfogadott, vagy elutasított. Bodonyi Csaba – az előzetes ismertség alapján – Plesz Antalt választotta, s ő elfogadta őt első tanítványaként. A mesterválasztás végül egész életére és hivatására döntő befolyással bírt. A képzés két éves műtermi együttdolgozással járt, amely ismét költözéssel járt: elhagyva a letelepedéssel is kecsegtető Esztergomot, újra Miskolcra vezetett az út.

Plesz Antal a helyi szellemi élet meghatározó, ikonikus egyénisége volt, aki önálló, korát meghaladó elképzelései okán folyamatosan konfliktusokba került a szocialista szellemű tervezőirodában, ezért életét az emberépítés szolgálatába állította. A Miskolci Tervező Vállalat főépítészeként, egyben szókratészi bábaként szinte minden jelentős munkában inspirátorként vett részt. A mester és fiatal tanítványa egy kis sarokszobában önálló mikroklímájú szellemi műhelyt alakított ki, amelyben Bodonyi Csaba számos önálló tervezési feladatot kapott. Plesz Antal született pedagógus volt, aki hitt a szellemi folytonosságban: az ismeret, az erkölcsi-magatartási normák és a tapasztalatok átadását kötelességének tekintette. Módszere nem a közvetlen ismeretátadás volt, hiszen az „csak a rutint konzerválná", hanem önzetlenül, „szókratészi bábaként" azt hozta elő tanítványaiból, ami alvó képességként szunnyadozott bennük. A fiatalabb generáció szakmai érdeklődése körébe emelte a konstruktivitást, a tartószerkezet, a metszet és a részletek fontosságát, az erőteljes, átfogó építészeti gondolkodást, a koncepció elsődleges fontosságát, az előírásoktól független, szabad kísérletezést, a tiszta szerkesztést, a haladó technológiai ismereteket, valamint a gondos manuális munkát. Munkaidő alatt és az esti borozgatások alkalmával a műhely tagjai más forrásokból is merítettek erőt, megidézve Németh László, Lao-ce, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, József Attila, F. L. Wright, Le Corbusier és Csonka Pál szellemét, majd ugyanazzal a tanulsággal zárva a napokat: 

„az építés célja az emberépítés, az építés csak ürügy".

A közös műtermi éveket követően az önálló munka időszaka következett Bodonyi Csaba életében, miközben a mester mellé Ferencz István, majd Bán Ferenc érkezett tanítványként. Első megbízása az Edelényi Ifjúsági Ház, majd a miskolci Egészségügyi Szakközépiskola volt, melyeket a szakma nem sokkal később Ybl-díjjal ismert el. A teljes felületén pécsi pirogránittal burkolt Ifjúsági Ház (1976) az építészeti köztér alkotás és térszervezés példája, amelynél a feladat megoldását nehezítette a már meglévő, előre gyártott szerkezetek hasznosítása. A szakközépiskolánál (1978) egy központi aula szervezi a négy különböző, szinteltolásban elrendezett oktatási egységet. A tömegképzés a térszervezést tükrözi. A szintén Zsolnay-gyártású, színjátszó vörös lapokkal burkolt épületet fegyelmezett formák és színhasználat jellemzi. Az akkor sok tekintetben kísérletinek mondható épület a központi aulás középiskolák egyik első példája volt, amely ötvözte a tömbösített és pavilonos rendszer előnyeit. Az épület alapgondolata harminc év elteltével sem évült el, bővítésénél, amellyel szintén Bodonyit bízták meg, ez az aulás szerkesztés került folytatásra. Mindkét korai munkájára jellemző az épített környezet egészének átfogására való törekvés, a várostól az épületen át a berendezésig. A kísérletező kedv nem csupán a térszervezés, az általában kötött, főként panelos technológia, valamint a meglévő szövetbe való illeszkedés szintjén jellemezte ezeket a munkákat (Nevelési Központ, Békés). A miskolci Tudomány és Technika Házába olyan technikai újdonságok kerültek beépítésre, mint például a napenergia többféle hasznosítása. E jelentős középülettel egy nem létező városközpontot is igyekezett megalkotni, hangsúlyozva az épület és a környező tér szoros egymásrautaltságának tényét, a külső és belső terek egymásba kapcsolódását. Munkáiban később is igyekezett az épület egységén belül a különböző helyiségek önállóságának megtartására, mely törekvésben elsősorban Alvar Aalto térkoncepciójának és emberközpontú, érzékeny építészetének motiváló szerepe fedezhető fel.

Bár Plesz Antal 1976-től a fővárosban folytatta tevékenységét, a két, immár mesterré érett egykori tanítvány, Bodonyi Csaba és Ferencz István közvetítésével egy laza egyetemista társaságból önálló szellemiségű, nagyhatású építészközösség alakult ki. A hetvenes évek végén formálódó Miskolci Építész Műhely a nagy tervezőirodán belül önálló ifjúsági irodaként funkcionált. Az együttélés és együttdolgozás sajátos építészeti kerete a nemzetközi hírű Miskolci Kollektív Ház volt, azaz az építészek közös otthona. A házgyári technológia által kötött tervezést pályázat útján Bodonyi Csaba nyerte el. A Kollektív Házban a központi közösségi teret közlekedő, illetve galéria övezi, amelyből további közösségi terek és közel negyven négyzetméteres lakóegységek nyílnak. Ez utóbbiak bérlakásként funkcionáltak, méretüket a közösségben működő lakáshasználathoz igazították. Maga a műhely nem szakmai vagy teoretikus alapokon, sokkal inkább érzelmi szálak mentén szerveződött, amelynek alapja a mesteriskolás mag volt. Tagjai a kornak megfelelő nagyvállalati keretben maradva az építés egész spektrumát – a várostervezéstől a belsőépítészetig – igyekeztek átfogni. Az együttműködésre a partneri viszony, a közös formanyelv helyett pedig azonos magatartás jellemezte az 1988-ig tevékenykedő közösséget. Vezető egyéniségei, köztük Bodonyi Csaba, rövid idő alatt a legjelentősebb szakmai elismerésekben részesültek, és maguk is egy újabb, karakteres építészgenerációt neveltek fel, amelynek tagjai később önálló irodákat alapítottak. [1] A szakmai, mester-tanítványi barátságok továbbélése, az egymásra való odafigyelés mind a mai napig jellemzi valamennyi egykori műhelytag életét.

A Miskolci Műhely tevékenységének fontos területe volt a várostervezés. A Bauhaus teoretikus városmodelljével szemben Bodonyi Csaba és társai szakmai érdeklődése az organikusan fejlődött városok struktúrája és törvényszerűségei felé fordult. Ennek alapján születtek a nemzetközi tervpályázatok, amelyek közül kiemelendő volt a Varsói Konfrontációra benyújtott városterv (1981), valamint a manilai (1977), a nigériai (1978), a Miskolc belvárosi (1974) vagy például az újpesti Fóti úti munkáslakótelep (1978) pályázata. A feladatmegoldások alapjául a környezet megfejtése állt, amelyhez térbeliségének, strukturális összetevőinek, építészeti hagyományainak és történeti összefüggéseinek a vizsgálata szolgált. Ezt ötvözték a dinamikus, visszacsatolásra épülő fejlesztés igénye mellett az egyetemes érvényű városépítészeti ismeretekkel, így megalkotva a beavatkozás irányát. A miskolciak építészetszemlélete homlokegyenest ellenkezett a modernista szemlélettel, amely utópiákban kereste az igazságokat, azaz hely nélküli, elvont elméletekben. Ők nem kívántak univerzalisztikus eszmék nevében rendszerkritikát gyakorolni, ellenkezőleg, a távolságtartás helyett jelen akartak lenni. Jelen lenni belülről építkezve, Plesz Antal tanítása szerint. Ez a pont az, ahol mindez kapcsolódik a hazai szerves építészet által is képviselt Kós Károly-i felfogáshoz, amely a történelem által szétszórt kövek összegyűjtését, az apák dolgának folytatását, a kultúránkban való megmaradást állította példaként és feladatként kortársai és utódai elé. A Miskolci Műhelyt és Bodonyi Csaba építészetét a településszintű organikus gondolkodáson túl, illetve azon belül az organikus építészethez köti a belső tér kiemelt fontossága is. Az egyedül az építés kompetenciájába tartozó teret egyben taktikai elemként is használták abban a korban, amikor a szellemi nyomás mellett az anyagi lehetőségek és tipizálás is erős kötöttséget jelentettek. Az ökológiai megközelítést is szem előtt tartó emberközpontú építészet ez, amely a hely, a feladat, a résztvevők sajátosságából eredő és összegezhető építészeti gyakorlaton alapul.

E várostervezési elveket Bodonyi Csaba főépítészként is vallotta, amely területen épp oly jelentős életművel bír, mind tervezőként. Huszonöt éven át volt Tokaj főépítésze, 2011 novemberében történt lemondásának hátterében nem szakmai, hanem helyi politikai okok álltak. Tokajban az épületek együttese, szerveződése, a térarányok, a szűk telkek, a veretes kapuzatokkal megtört tömör falazott kerítések és a zártsorú, legfeljebb kétszintes beépítés adják a város egyedi léptékét, sajátos térszövetét és hangulatát – főépítészként ezt tekintette a városfejlesztés kiindulópontjának. Munkájában a gyökerekből kiinduló értelmes és érzékeny cselekvés adta a régi és az új szerves kapcsolatát, a kontinuitást, tudván, hogy az értékekből az folytatódik és marad fenn, ami az új fejlesztésekbe beépül. Vallotta, hogy ezen értékeket a főépítésznek kell megfejteni, és mint a hely szellemét és építészeti kultúráját, a lakosság és a tervező építészek felé meggyőzően közvetíteni. Városfejlesztési munkájának elismeréseként Tokaj 1997-ben Hild-érmet, 2003-ban Kós Károly-díjat kapott, 2002-ben az UNESCO döntése alapján a Tokaji Borvidék Kultúrtáj részeként Világörökségi területté vált. Az Országos Főépítészi Kollégium a városi főépítészt 2003-ban az Év Főépítésze címmel tüntette ki.

A kilencvenes évektől Tokaj-Hegyaljára koncentrálódik az immár saját műtermében tervező Bodonyi Csaba tervezői tevékenysége. Számos műemlék-rekonstrukció és átalakítás (Toldi fogadó) mellett kisebb (Ravatalozó) és nagyobb léptékű megvalósult középület (idősek otthona, kistérségi szakorvosi rendelő, szállásépületek) terve irányt mutatott a szakma és a város számára. Az oktatási intézmények közül kiemelkedően fontos a mintegy hatezer négyzetméter alapterületű, a kisvárosi környezetbe illeszkedő, nemes anyaghasználatot képviselő tokaji gimnázium és környezetvédelmi szakközépiskola, amelynek reprezentatív tereit a város egyéb célokra is kiválóan használja. Az óvárosi településszerkezet védelmének érdekében az új, nagy területű, eltérő léptékű, nagy forgalmú létesítmények – mint például az idősek otthona, vagy a kistérségi szakorvosi rendelő – a főépítészi elképzelésének megfelelően a város peremén kaptak helyet. A rendelő (2002) kialakításában a humánus környezet megteremtése, a megfelelő megközelíthetőség és az energiatakarékos üzemeltetés mellett a fő szempont a Tokaj két városrészének az összeépülése, annak segítése volt. A főút mellett 2012-ben készült el a Hotel Kelep tanszálloda, amelynél a meglévő, szétszórtan álló földszintes épületek megtartásával, emeletráépítéssel s azok gyaloghidakkal való összekötésével sajátos, pavilonos épületegyüttes jött létre. Az épületek szándékolt könnyedségét az új emeletek alacsony lejtésű tetővel fedett, teraszos tömegeinek konzolos túlnyújtása biztosítja, ami egyben megszünteti a meglévő földszintes épületek dominanciáját is, és új anyaghasználattal párosítva új karaktert és építészeti arculatot, magasabb minőséget teremt. E területtől nem messze került átadásra 2014-ben az elhagyott kőbánya helyén épült szabadtéri fesztiválszínház. Tokaj Bodrogra néző, hatalmas, amfiteátrumra emlékeztető tájsebe, az egykori Patkó bánya helyén létrejött rendezvényteret három létesítmény szolgálja ki: a szabadtéri színház, a védműként álló kiszolgálóépület és a kisebb „görög" színház. Az építmények praktikus és rusztikus anyaghasználatú, egyszerű mérnöki műtárgyak. Az együttesben kiemelt fontosságú, egyben orientáló elem a meglévő bányafal szépségének és dominanciájának megőrzése. Az első tervek szerint az épületek a helyi bánya köveiből épültek volna, majd ezt a helyi andezit őrleményes monolit vasbeton szerkezetre módosították, amit a kivitelező végül elhagyott. Ennek ellenére, az eredeti elképzeléseknek megfelelően, a Fesztiválkatlannal a táj dominanciáját megtartva egy alárendelt szerepű, a természeti környezetbe simuló beépítés jött létre.

A számos borászati épülete közül kiemelkedő a Mád központjában, meglévő épületek mögött megbújó Royal Tokaji Borászati Zrt. együttese (2010), amelynek karakteres eleme a helyi kőburkolat következetes alkalmazása. A borfeldolgozó üzem épületei a telek adottságait kihasználva – jelentős mértékben a földbe süllyesztve – ízesülnek a helyszínnel, léptékükkel nem bontják meg a kialakult struktúrákat. A homlokzatok megjelenését a fűrészelt felületképzésű, helyi zöldes-szürkés mádi riolittufa és a szürke mészhomoktégla-sávok váltakozása határozza meg. A mélyen ülő vörösfenyő nyílászárókat hangsúlyos kőkeretek övezik. Az önhordó módon kialakított külső héj vastagságával, rakásmódjával anyagszerűséget és erőt sugároz. A széles, erőteljes oromfalak az épületek hagyományokhoz kötődő alapkarakterét tükrözik. Az üzemi épületek belvilágát nyersbeton felületekkel határolt, puritán ipari miliő jellemzi.

Az új beépítések mellett számos műemléki rekonstrukció fűződik Bodonyi Csaba nevéhez, mint például az edelényi L'Huillier–Coburg-kastély (2014), vagy a mádi Dessewffy-kúria (2016). E munkák közös vonása az épületek eredeti értékeinek megőrzésére való törekvés. A gondos rekonstrukció mellett bővítésre is sor került például a miskolci (1991–1997) és az egri (2000) színházak esetében: ezeknél az épületeknél a meglévő belső és külső architektúra a lehetséges mértékig megőrződött, miközben az új bővítmények kontrasztként, a kortárs építészet nyelvén fogalmazódtak meg.

Bodonyi Csaba pályafutását a szakma teljes spektrumának átfogására való törekvés jellemzi. Tervezőként és sikeres főépítészként sem feledte el gyermekkorának helyszínét. A korszerű, organikus tanyabokorra vonatkozó elképzelésében e sajátosan magyar településformának szentelt megkülönböztetett figyelmet, amely az egyéni és a közösségi gazdálkodás ötvözetének archetípusa. Építészként – és szabolcsi tanyán nevelkedett gyermekként érzelmileg is motiváltan – vallja, hogy a bokortanya települési és gazdálkodási szerkezete olyan fejlesztési potenciállal bír, amely a korszerű családi gazdálkodás sajátos új modelljét kínálja. Koncepciójának lényege egy új, korszerű bokortanya létesítésére a családi gazdálkodás, és az állami földbérlet sajátos formájaként megalapozva egy korszerű, intézményes magyar biogazdálkodást.

Nevéhez fűződik a Nemzeti Építészetpolitika koncepció alapgondolatainak és főbb irányainak lefektetése is. Az építészetpolitika abból indul ki, hogy az épített környezet minősége a legszélesebb közügy, amely érinti a mindenkori kormányzatot, a környezetalakító szakmákat, az önkormányzatokat, az egész társadalmat, sőt a nevelést, az oktatást is. Az épített környezet ugyanis az országimázs legerősebb, ráadásul kikerülhetetlen meghatározója. Amennyiben a kultúra részeként tekintünk az építészetre, az épített környezet alakítására, akkor az építészetpolitika az egész társadalomra vonatkozik. Azokra a szokásokra, sajátos kulturális hagyományokra és innovációra, amelyek alapján otthon érezhetjük magunkat egy országban. Célja, hogy – ahogyan azt Bodonyi Csaba építészete is jól példázza – minél nagyobb legyen a hozzáadott érték, minél több a kontinuitás, azaz a tradicionális értékek átmentése az építészeti tevékenység során. A nemzeti építészetpolitika kidolgozásának kezdeményezését a Magyar Művészeti Akadémia építész csoportja indította, majd szakmailag és szervezetileg kibővülve folytatta a munkát. A munkacsoporton belül Bodonyi Csaba volt az, aki ezt összefogta, szerepe éppen ezért kulcsfontosságú.

Bodonyi Csaba főleg középületeket tervez, ezek sorából a templomok sem maradtak ki (Encs, Sajópetri, Ózd, Alsózsolca). Komplex egyházi épületegyüttesek ezek, melyekre a szakralitás és a szerethető, barátságos közösségi tér ereje a jellemző. Eddigi pályafutása során több mint száz tervet készített, melyek fele meg is valósult. Tervezési feladatai során mindenekelőtt arra törekedett, hogy az épületek használói – hívők, látogatók, gyermekek, lakók – örömüket leljék benne, és sajátjuknak érezzék, hiszen „az építés célja az emberépítés, az építés csak ürügy". Máig minden tervezés során az építészeti és technikai kísérletezés lehetőségét látja, amelyet töretlen lelkesedéssel és mérnöki rafinériával old meg. A hely egyediségét átérezve és magába szívva törekszik a kontinuitás megteremtésére, az értékek beépítésére. A kivételes alkotói érzékenységgel párosuló építész a pályafutása elismeréseként a legrangosabb szakmai díjakban részesült: Ybl-díj (1979), Széchenyi-díj (1991), Kotsis Iván-érem (1993), Főépítészi Életműdíj (2015). A Miskolcon élő alkotó tervezőként és a szakmai közéletben is aktív, hiszen az építészet számára szolgálat, amely elsősorban életről és az emberről szól. A Magyar Építészkamara alelnöke (1997–1999), 1996-tól a Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Építész Kamara elnöke, országgyűlési képviselő (1985–1990). A Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet alapító tagja, 1996-ig elnökségi tagja. Címzetes egyetemi tanár, Kós Károly Egyesülés tag (1994–), alapító tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának, 2009-től elnöke.

[Készült: 2017]

[1] Bodonyi Csaba a Műhely tényleges vezető mestereként és Ferencz István a másik mesterként végig, azaz 1977-től 1989-ig jelen volt. Farkas Pál 1981 és 1989 között, Golda János, Gergely Katalin (†), Horváth Zoltán (Figura †), Klie Zoltán, Noll Tamás, Novák Ágnes, Pirity Attila, Thoma Ágnes és Sári István 1977 és 1989 között, Szőke László 1978-től 1989-ig, Rudolf Mihály 1979 és 1989 között, Lohrmann Mária, Rostás László és Viszlai József 1983 és 1989 között voltak jelen. Horváth Zoltán nem ment Miskolcra dolgozni, és nem lakott a Kollektív Házban. Lazábban kötődött hozzájuk Bede István (1979–1982), Dobai János, Galkó Júlia, Horváth Benő, Kosdi Attila (1982–1989), Lautner Emőke (1980–1989), Máté János (1986–1989), Rauschenberger János, Puskás Péter, Taba Benő (1979–1988), Tompos Lajos. Vincze Ildikó keramikusművész, aki a Műhely tagjai által tervezett jó néhány épülethez készített épületplasztikát, 1983 és 1998 között lakott a Kollektív Házban.