Bogdán László

„Előhívatlan negatívok egymásra csúszó halmaza"

Bogdán László alkotói pályakezdése szorosan kapcsolódik Sepsiszentgyörgyhöz: s nem csupán azért, mert ez a háromszéki város a szülővárosa, s mert (1967-69 között) két esztendei sorkatonai szolgálat, majd néhány (először 1974–76 között csupán két) évnyi bukaresti távollét kivételével huzamosan ebben a városban élt és dolgozott (közbevetőleg: él és dolgozik ma is). S előzetesen még csak azért sem, mert, hogy a város, mindenestől, helyszíneivel, alakjaival, azaz: mindezek teremtett másával beépül majd több, korai regényébe is.

Arra a szellemi-intellektuális viszonyrendszerre, környezetre utalunk inkább, amely, főképpen az 1968-ban alakult Megyei Tükör című lap szerkesztőségében, meghatározta ezt az indulást, s alakította később is (valamelyest mindenképpen) Bogdán Lászlónak a költői-írói karakterét.

A Megyei Tükörhöz Király Károly első titkár Dali Sándort (korábban az Ifjúmunkás főszerkesztője) vitte Sepsiszentgyörgyre főszerkesztőnek, az egyetemről az ugyancsak szentgyörgyi születésű Csiki László ment és Vári Attila. Hagyta Fehéregyháza melletti katedráját Magyari Lajos, emlékszik Farkas Árpád, s a laphoz került Tömöry Péter, Czegő Zoltán, ő korondi tanítóskodását odahagyva, s a „Cs. Szabóval, Németh Lászlóval levelező, Mikes-kutató Veress Dániel: máris 8 kötetes költő-író a lapnál". Vári Attilának, aki a Brassói Lapoktól megy át a Megyei Tükörhöz, 1967-ben születik meg az első novelláskönyve, Csiki első kötete 1968-ban jelenik meg, 1968-ban Farkas Árpádé is, Magyari Lajosé 1969-ben, Veress Dánielé szintén, Czegő 1970-ben debütál, Tömöry Péter novelláskötete 1970-es Forrás-kötet, Bogdán László pedig 1972-ben jelentkezik első könyvével: valóban kivételes írói-költői sereglés, s még ha kis időeltolódásokkal is, nyolc, kötetes lapalapító, erős szellemi, intellektuális környezet, szabadcsapat, mondta róluk Kós Károly.

Bogdán László a katonaságtól érkezik 1971-ben a laphoz, de már szerzője az 1970-es szentgyörgyi, Kapuállító című antológiának. A katonaságtól jelölés amúgy elég nagyvonalú, mert valójában két munkahellyel is kísérletezik leszerelés után, s az újságíróskodás előtt Bogdán: 1969-ben keramikus a sepsiszentgyörgyi Kályha gyárnál (kérdés, ez volt-e a pontos intézményi név, Bogdán mindenesetre így titulálja), 1970-ben pedig a Kovászna megyei Népi Alkotások Háza munkatársa. Itt jelezzük: az érkezést azután nem sokkal távozás követte, a szerző elbeszélésében: „1974-ben, Dali Sándor leváltása után leépítettek, így kerültem Bukarestbe, a Művelődéshez. Tulajdonképpen már 1971-ben egyéves fejtágítón voltam itt, imádtam a város balkáni hangulatát, a kocsmáit, a színházait, akkor volt a Bulandra fénykora, még itthon voltak a később elüldözött nagy rendezők, Esrig, Penciulescu, Pintilie, Ciulei… Aztán 1977-ben visszakerültem a Tükörhöz, ahonnan 1985-ben kerültem véletlenül A héthez. Tehát Bukarest folyamatosan jelen volt az életemben, bár hosszabb ott-tartózkodásaim során sem adtam fel szentgyörgyi lakásomat" – előrelátóan, mert azután majd ismét visszatér a városba, s 1995. júniusától a Megyei Tükör jogutódja, a sepsiszentgyörgyi Háromszék főmunkatársa lesz: máig ennél a lapnál dolgozik.

A nyolc lapalapító költő, író mellett még hat alkotó (Holló Ernő, Markó Béla, Nagy B. Viktor, Péter Sándor, Sombori Sándor és Tompa Ernő) a szereplője annak a kiadványnak, amelyet a „Szülőföld. Irodalmi összeállítás" című első fejezet indít: mintha valóban ünnepekre, előadóknak szánt kiadvány volna a könyv. Az antológiát a Kovászna megye művelődési és művészetügyi bizottsága Népi Alkotások Háza, Bogdán munkahelye adta ki, amolyan népművelési céllal; Farkas Árpád szerint a kötet már az új, megyei cenzúra kijátszásával szerveződött. „Sylvester Lajos ötlete volt, aki már Sepsin kultúrfőnökösködött, hogy ne irodalmi antológia címen futtassuk, adassuk ki a Népi Alkotások házával, mert csak nekik van pénzük rá, együttesek számára egyfajta műsorfüzetként, fordítsuk szembe a kultúrbürokratákkal saját fegyverüket, összekötő szöveget is írtam a darabok közé, fogyott is a »hazafias« kiadvány tízezres példányban, sok szavalókör elő is adta, fel is jelentették, még jobban fogyott, s azóta sem értik sokan, miféle furcsa irodalmi hullám szaladt át a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején Székelyföld falvain és kisvárosain".

Az antológiában egy versciklussal és egy, négy részes, számozott, alcímezett kisprózai írással debütál költőként-íróként Bogdán László. A Veress Dánielnek ajánlott hűség – Mikes K monológjai, a tájhaza „mutuj székely"-ének tengerparti, vágyódó-szomorú, a száműzetéses magány nehezítette meditációját idézi föl: s egészen különös módon már ekkor, a pálya startpontján azt a poétikai formát használja Bogdán László, a maszk-formát, az alakmás-megoldást, amely egész költői (és írói) életművének legjellegzetesebb kifejezési stíluseleme lesz. Mint ahogy a kispróza (délutáni randevú) részei-darabjai is megelőlegezik Bogdán elhagyhatatlan prózapoétikai alapfogását (egyben életmodell-szemléletét): a feltördelt, életkép-szilánkokkal megjelenített történetet, a részekre bontott cselekményt, az elemekből egybefűzendő mesét, vagyis: a töredékeiben szemlélt-látott világ tükörképét.

Az indulás, az alkotói nekibuzdulás az egy évvel későbbi, 1972-es Forrás-kötet, a Matiné verseiben még kontúrosabb vonalakkal rajzolja körül ezt az alkotói arcélt. S élesíti ki egyúttal azokat a jellemző poétikai-szemléleti jegyeket is, amelyek a főképpen a Forrás második nemzedékéhez kötődő, jellemzően közösségi-képviseleti szemléletű, Megyei Tükrös „munkatársak" költészetétől a kezdet kezdetén megkülönbözteti Bogdánnak a széthullott, szétesett szubjektum, a permanes önértelmezés, a szinte kényszeres ön-beszéd, a jelenetekben-létezés elemeit megmutató, alapvetően ön-reflexív poézisét.

Amúgy meglehetősen mozgalmas évek után került Bogdán László a versek, az irodalom, az újságírás közelébe, egyáltalán a szellemi munka fizetett terepére. Erről az útról számos interjúban, vallomásban is beszél, igen bőven például a Székelyföld című folyóiratban megjelent beszélgetésben.[1] „A történelmi hűség kedvéért bútorgyári segédmunkásként középiskolás koromban, a nyári szünetekben dolgoztam. Kellett a pénz, hogy mehessek sátorozni a Szent Anna-tóhoz, amelynek partján nyaranként a hetvenes évek elejéig, amíg vége nem lett, egy őrült szekus tiszt lövöldözése után, ennek az édeni helynek is, átélhettem a szabadság leírhatatlan gyönyörét. Érettségi után sikertelenül felvételiztem irodalom szakra, párbeszédes esszét írtam Csokonairól, a tanár ezt bizonyára kissé soknak találta. Így kerültem egy textilraktárba, majd az állatorvosi laboratórium fertőtlenítő kocsijára. A környék, a székely falvak istállóit fertőtlenítettük, gázmaszkban. …Ezután következett a katonaság, két évet húztam le, őrcsapatban, börtönök, fegyverraktárak őrzésével töltve az időt, majd az utolsó hónapokra a Luciu Giurgeni-i építkezésekhez kerültem. Akkor épült a híd. Katonakoromban jelentek az első írásaim, botrányos körülmények között."

A Talán az ördög című novelláját 1967 őszén, az Ifjúmunkás Új tollak című rovatában közölte a lap, s az Igaz Szó 1968. márciusi számában is megjelent egy írással, egy tizenkilenc éves korában írt verssel. A botrányos körülmény lényege pedig: „Székely János írt egy pamfletet az akkor kiadott Üvöltés című antológiáról és az amerikai beat-nemzedékről, A selejt lázadása címmel, és ebben közölte, névtelenül, egy jobb sorsra érdemes sepsiszentgyörgyi fiatalember Halotti beszéd című versét.", amelyet Bogdán az Üvöltés beat-költőinek modorában írt. Székely vélekedése a beat-nemzedékről: „…költészetük központi mondanivalója a kétségbeesés. Ó, nem a Camus-, nem a Heidegger-féle, nem a bűntudatból fakadó, egyáltalán nem! Miután minden néven nevezendő izgalmat és gyönyört csömörig nyakaltak, kétségbeesnek azon, hogy ők milyen nyomorultak. A szegénykék. Miután programszerűen – noha persze vágyaiknak engedve – a könnyűt választották a nehéz helyett, kétségbeesnek azon, hogy milyen magányosak, mulandók és milyen hitvány világban kell élniük. Szegény szerencsétlenek! Mindezt jazznyelven és szabad asszociációs módszerrel adják elő, olykor számottevő tehetséggel. Prózájuk saját életformájuk érzékletes leírására szorítkozik – ez a mondanivalója." Bogdán Lászlóról, a verséről pedig azt írja Székely János: írásában „megindítóan keveredik a jóravalóság a beatnik gyakorlattal, s […] szerzője mélyrehatóan próbál szembenézni ellentmondásos helyzetével". Az író „ezúttal is sok megérdemelt sikert" kívánt, „további pályámon", emlékezik Bogdán, s hogy „nem hittem volna, hogy bárki feltételezné: Bogdánnak vetem szemére, hogy 1967-ben Sepsiszentgyörgyön nem lázad Amerika ellen.

S tovább az interjúszövegből: „Az én vélt vagy valódi szellemi zűrzavarom ezenközben – az őrtoronyban olvasgattam a vita írásait – egyre mélyült, csak mélyült – ahogyan a mesebeli kisgömböc dagad, mígnem egy elburjánzó, minősíthetetlen erdélyi eklektikát sugárzó massza nem lett belőle […] Az Igaz Szóban egyébként mások is hozzászóltak: Szőcs Kálmán, Sütő András, Gáll Ernő, s a folyóirat, a vitát lezárandó, egy aláíratlan (a szerkesztőség véleményét összefoglalandó) utószóban még egyszer kitért szerény személyemre, „egyes, közlésig még sem jutó kezdő tollforgatóink szellemi zűrzavaráról beszélt."

Vagyis a pályakezdő költő, az alakított, a szenvelgő csömör, a „programszerű" kétségbeesést kritizálókkal szemben nem lázadt Amerika és a beat-költők életérzése ellen, nem kevesellte, hogy a beat-nemzedék „saját életformája" leírását tekinti az alkotás fő feladatának. Ne csodálkozzunk ezen: az első kötet, a Matiné költeményei, épp a képek-gondolatok szabad asszociációs módszerrel megragadott pillanatképeiből épülnek föl, s jellegadó modulációs ismérvük az önkép, az „életforma", a saját életmodell spleenes megjelenítése.

Bogdán László a kötet fülszövegének igen kifejező fogalmazásban azt közli: a költő a világot valamiféle „utánjátszó mozi"-ként látja-szemléli, s ebben a mozi-világban „egymásután vetítik a különböző témájú, a világ különböző tájain, különböző korokban játszódó filmeket". Az első vers – címek nélküli mindahány – négy sora pontosan illusztrálja az olvasóknak szánt magyarázó ajánlást: „feldobott fémpénz életek / pörögnek így s a gondolat / feldobom magam nézzetek / s ne mondjátok, hogy nem szabad". A könyv verseiben mintha csakugyan feldobott pénzérmeként forognának-pörögnének a látomások, képzelt filmrészletek, olykor egy-egy kifénylő képpel a szavak zaklatott áramából. Ezek a már-már axióma-értékű mondatok, amolyan olvasói támasztékként is szolgálnak: az önértelmezés konklúziói, a belső monológok kivetülései, az önbeszéd, a költő önmagával lefolytatott dialógusainak summái: „ültem magammal váltottuk a semmit"; „jaj perzselt szárnyú mítoszom"; „mentem toronyiránt az ébredés felé / elhullatva az álmaim"; „lassan eszményeim bábjává csöktem"; „hó lepi be majd az emlékünk / a köd segít és betakar"; „sodródtam kifelé / a pornográf asszociációk tömkelegéből"; „engem futóbolonddá aláz a csend… / önmagát kergeti az idő"; „félelmem körhintáin forgok / körülvesznek ölnek a dolgok"; „ülök magammal szemben vádlón / hallgatagon".

A versek egy csokra az alcímekkel mutatja a majdani másokba-épülés már a pálya kezdetén megízlelt poétikai eljárását: Csontvári Kosztka Tivadar, a versmondó Illyés Kinga, Beethoven, Majakovszkíj, Che Guevara, Radnóti Miklós, Füst Milán, Bartók Béla neve bukkan fel, s mindegyikből valamit magához köt a költő, mindegyikben rálel valami közösen átélhető képre, jelenetre. Évtizedekkel később írja majd, egyik Vaszilij Bogdanov-kötetében: „Senki sem szeret mást, egyedül azt, / Ki belőle hordoz valamit". „Mit tagadjam / utolsó leplem az őszinteség / levetem tessék" – írja a Matinében, s ez már az én-elrejtés, a másokba menekülés kezdőpontja, s akár a bogdánlászlói lét-szemlélet korai, ugyanakkor az egész életműre vetíthetően, ars poetica-szerűen érvényes, jellegadó vonásait vázolja föl a Matiné-ben. A költő egyszerre létezik a filmek alanyaként, főszereplőjeként és a szubjektumon kívüli nézőjeként: „útra kéne kelni önmagunk körül / míg nem marad más csak a tollafosztott semmi / míg nem lehet már sehova továbbmenni / fenyegető a világ, mint kanális / nyílt utcán, ha a lépés részeg / az egész igazolt mindig igazolt / de kisemmizett a részlet".

Bár számos kritikusa megjegyzi (visszatekintve az életpályára) s okkal, hogy Bogdán László, írói termékenysége és sokoldalúsága dolgában (több mint negyven önálló kötetet írt), Tandori Dezsővel vetekedhetne, ez a „bőbeszédűség" a kora alkotói szakaszra még egyáltalán nem érvényes: hiszen a Matiné után hat esztendő telik el, amíg ismét könyvvel jelentkezik az író. Az 1978-as regény, a Helyszínkeresések forgatáshoz már címében is visszautal az első kötetre: ez a mű is filmképzetet kelt, ez is, csak most más műnembe helyezett matiné, vetítés, képek sorozata (a fejezeteket is kép-nek nevezi a szerző): egy lakótelepi panellakás (tömblakás) mikrokörnyezete, meg az ablakból látható, az elbeszélő előtt fölsejlő város, s a képzelet képeinek asszociatív burjánzású leírása. A valóság tárgyi, mikrorealista megörökítése és álmok megidézése: hangulatképek, pillanatfelvételek, értelmező-kibeszélő metaszövegek, szabálytalan grammatika, néhol a szabadvers ritmusába hajló, epikai menetű elbeszélés, másutt meg filozófiai-önmagyarázó kitérők, egymásra és egymásba olvadása: egymásra fényképezett jelenetek, amelyek eltorzítják, átalakítják a valóságképet, némelyek kiélesednek, mások homályba vesznek. Bogdán szerint „előhívatlan negatívok egymásra csúszó halmaza", melyek a valahol, valakik által már előhívott, de „általad nem ismert" képek összességéből állnak.

Egyed Péter [2] a „farmeres nemzedék" első honi komoly regényének nevezi a könyvet, melyben azokkal a problémákkal találkozhatunk, amelyek egy „társadalmi korcsoport" egyéniségének kialakítói, s „számukra kivált nagy szubjektív értékű" lehet a mű: az „életproblémákkal, illetve önmagukkal való szembesülés dokumentumaként is forgathatják". A főszereplő, írja Egyed Péter, a fizikai és etikai lényegére redukált ember, a történet-szilánkok valójában az ő „keletkezését" mutatják be, vagyis a „keletkezés" végeredményét s vele, ezzel a redukált személyiséggel szemben ott az eszményi ember, vagyis az egyéniség: ám egyik a másikkal nem tud azonosulni. Lehetséges életformák szembesülnek egymással, helyszínek, amelyekből választani lehetne, de nincs a hősben választási kényszer, „furcsa adottság ez, a habitus adottsága", ezt a kritikus a mű és a szerzője egyik morális-mentális hiánypontjaként értelmezi. A külsőleges kompozíció, vagyis azok az álmok, mesék, félálmok, melyek füstkarikákból, a fal repedéseiből, a mámor pillanataiból szivárognak elő, vagy, ahogy a szerző írja: „képtöredékek, képmorzsák, képforgácsok", a vizuális regénytechnika, a montázstechnika kellékei: egyben a töredékes létezés, a részekre hullás, a személyiség instabilitásának megjelenítői.

A regény „összejelentése" írja Egyed Péter, hogy ettől az „életformától" hiába szeretne szabadulni a hős, nem lehet, sorsa a „csapdába szorult balkáni egér"-állapota. Nincs igazi rendező elv, csak „rendező elvű történések vannak", írja, lényegében ugyanezt állítva, a szerző is.

A hetvenes évek második felétől új hangon jelentkező alkotók, elsősorban költők tűnnek fel, akik az alkotói helyzet megítélésében különböznek alapvetően elődeiktől, főképpen a Forrás második nemzedékének költőitől-íróitól. Bertha Zoltán és Görömbei András számos tanulmányában fejti ki, hogy a második Forrás nemzedék szembetűnő jellegzetessége volt indulásakor a „közösségi gondok, közösségi lét határozott vállalása, a költői felelősség a társadalomért, egyfajta empirikus életlátás, közvetlen társadalmi élményvilág költészetbe emelése". Ezzel szemben az utánuk jövő fiatalok jelentős részének az a véleménye, hogy „anakronizmussá vált a küldetéses, közösséget képviselő" beszéd, amelyik kivált a lírában, a „költői személyiség biztonságával, egységességével volt szoros kapcsolatban". Azonban, vélik, „mára szétesett az egykor egységes, abszolút lírai alany, eltűnt mögüle a közösség. Értelmetlenné vált a küldetés, a képviselet, mert nincs tartalma." Ez az elgondolás egyenesen vezet a személyiség eltúlozásához, illetve teljes szabadságához. A történelmi, társadalmi, értékrendszeri erővonalak helyett a személyiség pillanatnyi közérzete és létfilozófiája, mondhatjuk: életformája válik a líra, általában a mű tárgyává. Az új szemlélet filozófiai alapvonása az „inherens bizonytalansági-lebegési állandó", a különféle „objektumok, idő és létállapotok folytonos egymásba áttűnése, valóság és fikció vibráló váltakozása, megkülönböztethetetlensége": Bogdán László lírai és prózai indulása mind külső, mű-technikai, poétikai, mind belső, szemléleti-filozófiai jegyeiben ennek az új „életformának", a „farmeres nemzedék", mint társadalmi korcsoport látásmódjának, alkotói helyzet-meghatározásának a karakteres kifejeződése.

Pályája következő versesköteteiben és prózai munkáiban végig megmarad a poétikai eljárásmódnak, az alkotói arcélnek, a lelki-jellembeli dimenzióknak ez a külső-belső alapjellegzetessége, s majd egyre határozottabbá válik, szinte kötetről-kötetre erősödve, mint az önkifejezés adekvát formája, az alakmás-teremtés eljárása. Elek Tibor szerint [3] bár „Bogdánt már a hetvenes-nyolcvanas években is meg-megérintették az irodalmi elődök (klasszikusok és kortársak) és szövegeik megidézésének, az intertextualitásnak a költői lehetőségei", majd a kilencvenes évek közepétől válik az „allúzió, az átírás, a variáció, a rájátszás és a szerepjátszás, a különböző alkotói identitásokba lépés, illetve azok magára öltése, az így keletkező szövegek interakciójának kiaknázása (ön)kifejezésmódjának sajátjává".

A kisváros tér-ideje

„Önéletrajzi regényt ugyanis soha nem akartam írni, és valószínűleg nem is fogok immár" – vallja, némi félrevezető éllel azért a Székelyföldben megjelent interjúban a szerző. „Ezért aztán a Helyszínkeresések forgatáshoz (1978) című első regényemet, az Amabilis confusio című kisregényt, a Címeremben két hattyút (1980), vagy a Hol vagytok, ti régi játszótársak? (2003) három egymásba gabalyodó elmebeteg történetét kulcsregénynek is lehet tekinteni […]. De szeretnék konkrétabb lenni, mivel az ún. kulcsregény vádja többször is megfogalmazódott már. Vegyük például a Címeremben két hattyú című regényemet. Sokan egyértelműen kulcsregénynek képzelték, és nem is alaptalanul, tekintve, hogy topográfiailag hiteles a helyszín, valóban Szentgyörgy utcáin ténferegnek a hősök, néha felismerhető házak falához támaszkodnak, dohányoznak, a földre szórják a hamut, beülnek egy cukrászdába, vagy éppen a Sugásban töltik az időt. A sepsiszentgyörgyi legendárium sok, már elhalálozott, vagy a megjelenés idején, 1980-ben még élő alakja is felbukkan a pikareszk regényben. Szándékosan nem változtattam meg bizonyos neveket. Hogy itt csak a halottakról: Robi cigányról, a város népszerű prímásáról, Jámborról, a félnótás rongyszedőről, Elekes bácsiról, a könyvkereskedőről és titkos költőről, (ma is birtokomban van a Szibériai homokszemcsék zenéje című verses füzete), A szívek harca című, a maga idején óriási sikert arató ponyvaregény szerzőjéről, Feriről, Sepsiszentgyörgy közszeretetnek örvendő bolondjáról, vagy az öreg, szintén sokak által ismert parkőrőrről beszéljünk. És ez a névsor korántsem teljes. Ott van az udvar, gyerekkorom udvarának embertenyészete is. […] Ennek ellenére mégiscsak csel ez a kulcsregény jelleg. Tekintve, hogy a sztori teljesen fiktív, a főszereplők nagy része kitalált személy. Az érdeklődés felkeltésének egyik ősi eszközét igyekeztem alkalmazni, s mivel mindenki magát kereste benne (ma, harminc év után visszanézve, elképesztően nagy példányszámban fogyott el, akkor még olvastak az emberek…), nem is sikertelenül."

Mindez a három „jobb kézre húzott kesztyűk városa", tehát a fönt említett 1978-as, az 1980-as, és a 2003-as kötetek mellett, az 1989-es Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa és A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), valamint az Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994) esetében is igaz: kulcsregények, bár nem életrajzi regények, de bennük ott a város töredék-képe, a „hármaskép" (Szőcs István), a kisvárosé, amelyben még érzékelhető az „autentikus létezés" illúziója.

A Promenád fülszövegében írja Bogdán László: „A széttört, szilánkokra, történetekre, részletekre, darabokra bomló kelet-európai családregény arra keresi a választ, hogy a Városban és környékén élő embereknek a város több mint hétszáz esztendős múltjában egyáltalán volt-e, lehetett-e valaha, valamikor lehetősége öntörvényű életre, vagy az autentikus létezés errefelé mindig hiú, önáltató, önsorsrontó, önsorvasztó ábránd maradt csupán, és ezért is hagyták el a Várost annyian, tékozlóként indulva el, a jobb boldogulás, a »máshol mégiscsak jobb« ugyancsak öntetszelgőnek, önszédítőnek tűnő elve reményében?"

Szőcs István [4] a Promenádról szólva mondja, hogy a könyv, a maga tartalmi valóságában „tulajdonképpen történelmi-szociológiai esszé, regényalakba öltöztetve", értekezés, művészettörténeti tanulmány, de valóságos kelet-európai kisváros is, az író szerinti „gyűlölve szeretett szülőváros". Bogdán vallomásában: „De végül annak, hogy valaki esetleg magára ismer a regény hőseiben, csak ebben a városban, egy (hangsúlyoznám) eleve kicsi és önmagával túlságosan is elfoglalt és elfogult körben van (ha van?) némi jelentősége, hiszen a Címeremben két hattyú bevallottan Sepsiszentgyörgyön játszódik, másutt, Temesváron vagy Máramarosszigeten mindez egyáltalán nem érdekes. Végül is minden erdélyi kisvárosnak voltak legendás „bolondjai" és „hegedűművészei", voltak fái, amelyek alatt megállott II. Rákóczi Ferenc, vagy szobák, ahol Jókai Mór aludt, amikor éppen arra járt. És hosszú évtizedekig várták vissza Petőfit Szibériából, nem hihették, hogy halott…" A Promenád-regényciklusban a szeretett nagymama képe is feltűnik, de nem győzöm eleget hangsúlyozni - hangsúlyozza az író -, hogy bár a „hősnő megírásakor valóban ő lebegett előttem, de aztán minden megváltozott, elvarázsolódott, átalakult. S természetesen életrajzának számos regényes elemét is hasznosítottam, időnként stilizálva, a felismerhetetlenségig megváltoztatva, időnként hűen a valósághoz…". A Címeremben két hattyú című regény jellemzően a gyermekkor körül kering, de benne már megjelennek Bogdán László szinte minden későbbi fontos szereplői (Hutera Béla és társai) is; s az udvaron, amelyiket e regényben rajzol meg a szerző, „összetorlódott az ötvenes évek történetének számtalan hajótöröttje és infantilis, bizarr figurája, kitelepített arisztokratáktól volt illegalistákig". A Címeremben két hattyú végén így összegez a szerző: „Mi egyet akarunk: végre kerüljön bennünk is a helyére a múlt, haljanak meg bennünk is a valóságban már régóta temetőben nyugvó emberek, azt szeretnénk, ha a fogalom tükre végre megtelne a fogalommal".

Bogdán László esetében a kronologikus pályarajznak szinte nincs is igazán értelmezhető rendje, ha tehát megpróbáljuk áttekinteni ezt az életművet, inkább a tematikai kapaszkodókat kell keresnünk: hiszen az Ingaévek (1984) a második verseskönyv is, gyakorta epikus menetű keretbe fogva a gyermekkor, a Város, a társak megidézése, az ifjú költő – persze – az „önmagát és szerepeit újra-meg újraélő alkat" kalandját emeli a poézis világába. Azok a szentgyörgyi őszök, mondja a verscím, s egy ég és föld között lebegő „aranyló császárkörte" fénylik elő a múltból, „a novemberi „szűrt fény", „az a kert, igen az kert is", „égszínkék szemű gyermekek", egy dallamtöredék: „micsoda madár": vagyis az egész „megjeleníthetetlen / felidézhetetlen leírhatatlan szentgyörgyi őszök". A Félúton alcíme: állóképek a gyerekkorból, s benne a „menthetetlenül" eltűnt folyó, „ingovány-napok süllyedő évek", ahogy „távolodik majd vakító közelségbe kerül az ég": a vers az emlékezés folyamata, lírai életrajz, melankolikus, szaggatott, sírós félmondatokban, mert ami „kilovaglás a gyerekkorból", az egyben „félutak. hajsza önmagad után. és menekülés önmagad elől". A költő úgy lebeg ég és föld között, olyan talajtalanul, mint az a „büszkén aranyló császárkörte". Film pereg ebben a kötetben is, „újrakezdődik minden újrakezdődik" (a tudat happeningje), „nincs múlt. nincs jelen.", a költő „egyetlen szereplője. nézője is a filmnek". Csak hangulat a vers, érzések szövedéke, félelem, hogy „ a film bármikor újra elszakadhat", s a csend című versben is „minden valószerűtlen", a valahai gyermekkor valahai udvara, mintha a költő az „emlékezet fehér vászna előtt" állna; a félúton-ban a visszanéző előtt megszépül a múlt, s bár „egyre gyorsabban futsz / önmagadba vissza befele", a költő tudja: „visszatérés nincs régóta tudod". Ám az emlékek, „amit megláttál, akikhez beszéltél / akikkel együtt voltál, amiket megfigyeltél / magaddal cipeled most már mindörökre / innen odáig örökké félúton". Megrendítő szépségű a nagymama halálát felidéző vers (az utolsón túli éjszaka), s megkapóak a szecessziós képzelgések a város volt vagy nem volt, de lehetséges egykori életképeibe rejtve, önmagát e jelenetek szereplőjévé álmodva: de a kötet összességében mégsem a személyes idő, a személyes múlt, a család, az élet valahai mozzanatainak versbe építése.

Hanem inkább a sehol sem levés, a semmi partja közelében ődöngő, a „képzelet" dühöngő szelétől sodortatott személyiség állapotrajza, a levés, a létezés, a köztes lét irányíthatatlan és irány nélküli, hol visszafelé, hol előrefelé hullámzó képzete, az idő és a tér rend és rendszer nélkülisége. „Magánmitológia" van, „nincs idő", csak „nagyítás. kimerevítés", csak leltározása, észleletek kifejtés nélküli sorba rakása, felsorolása, s csak a folytonos önmagára-figyelés van. A kötetcím adó vers (ingaévek) a jelen, a múlt a jövő egybeolvadása, végpont és kezdőpont nélkül, s benne (szövegkönyv) a kozmikus semmiben lebegő költő, a személyiség és a személyiséget kívülről figyelő másik: „egy vagyok magammal? vagy mégsem?" kérdi, de a megválaszolhatatlan létfilozófiai kérdések között mégis ott van néhány szikáran józan, önmagyarázó állítás: „helyzetekbe képzelem magam", s „újra meg újra végigélem / önnön magam a helyzetekben".

Vallomásaiban élete tragikus alakulásáról is beszél Bogdán László.

Egy 1974-es esetről, amely, „döntően meghatározta a sorsomat" –mondja, s amely tragédia néven nevezetlenül is ott sejlik a semmivel küszködő személyiség életérzései mögött. „Barátaim nagy részéhez hasonlóan nem mentem el végérvényesen az országból. Akkori nagy szerelmem, Viola, még 1974-ben átúszta a Dunát, átszökött Jugoszlávián, egy alagúton átment Ausztriába, ahonnan Itáliába lógott, hiszen félig olasz származású volt. Terveztük, hogy összeházasodunk, és engem is kivisz, amikor jött a szörnyű hír, motorkerékpárral karambolozott. Így maradtam itthon. Halálát sokáig nem tudtam feldolgozni, csak A démon női alakot ölt című verseskötetemben, 2003-ban és 2004-ben kezdtem írni róla, halála után 28 évvel. Addig és azóta is csak álmaimban, és néha ébren kísértett… S ez most már így is marad. Számomra ő él, jelen van az életemben, mint a heteronímáim." Miként feltűnik majd a kései verseskönyvben az eltűnt szerelmes, Viola, Az erdélyi kertmoziban (1995) feltűnnek mások, örökre eltűnt emberek is, városlakók, a Sugás (a város közismert étterme-kocsmája) egykori törzsvendégei: „indul a kísértethajó indul az erdélyi tengeren / egymást metsző Bermuda-háromszögek között / hányan tűntek el itt nyomtalanul istenem". A démon női alakot ölt című kötetben pedig mintegy „szétszórja" őket a költő: „És ezután jelennek meg sorban, azóta, Borges szép sorát idelopva, az elágazó ösvények kertjébe távozó barátaim. A démon…-ba mindezt szétszóróm, a Viola-versek, a Találkozások alcímmel jelzett szerelmes versek, a város múltját idéző és Ovidius sorsát felelevenítő versek között. De azért megvannak, megjelennek, Zsiga és Ferkó például (dr. Darkó Zsigmond és dr. Simó Ferenc), kezdjük velük, ők alapították a törzsasztalt, még az ötvenes évek végén, amikor büntetésből ide helyezték őket, a szépreményű sebészt és ideggyógyászt, az egyetemről az autonóm tartomány végvárába, messze vidékre (lásd A száműzöttek című verset). Megalapították és rendszeresen itt töltöttek délben is, este is néhány órát, talán, hogy ne bolonduljanak meg. Aztán képzőművészek, színészek jártak ide (a versekben feltűnik a két legendás színész, Visky Árpád és Zsoldos Árpád, s a nem kevésbé zseniális grafikus Baász Imre), s természetesen újságírók, költők. Mint a pelyva. A törzsasztalhoz tartozni kimondatlanul is rangot jelentett. S menedék is volt. Kimondhatatlanul, elmondhatatlanul sokat tanulhattam itt, ahogyan barátom és rózsakeresztes testvérem, Vári Attila megjegyezte, ennél az asztalnál nemcsak ittak, beszélgettek is, és mindenről lehetett hallani, mert tájékozott, művelt, olvasott emberek jártak ide, s ez az unalom országában, Ceauşescu Romániájában már maga is egy főnyeremény volt".

A Város és szülöttének viszonya azonban az évek múlván alapvetően megváltozott, erről is vall ma már Bogdán László. „mintha nem is ebben a városban élnék. Úgy érzem, a huzat engem nem a városból röpített el, hanem végérvényesen a könyvtáramba menekültem előle, s most kedves könyveim között élek, ahogyan mindég is akartam. Most írhatnék róla, a „városomról", igazán elfogulatlanul, de már nem érdekel. Viszont, ha hosszabb időre elutazom, s ez egy időben elég gyakran megtörtént, mindég honvágyam van – az egész életem egyetlen honvágy, mondotta volt valamikor Mahler, a nagy zeneszerző –, s nem Románia, Erdély, Háromszék, hanem kimondottan a gyűlölve szeretett szülővárosom iránt. Ki érti ezt?" Utoljára, mondja, épp A démon női alakot ölt-ben idézte fel, a halott kedvesről szóló Viola-versek mellett, két „Milosz-átiratnak álcázott vallomásos versben Szentgyörgyöt, meg szerettem volna érteni ambivalens érzéseimet" (A törzsasztal, illetve a Város, én soha tőled).

Átiratok, heteronimák

Angyalossy Gergely [5] szerint Bogdán László nem véletlenül említi az Értelmező Szótár vonatkozó címszavát, amely, vagyis a definíció hivatkozott része „kielégítően magyarázza a saját eljárását, illetve stratégiáját": az átirat „hangnak, szövegnek valamely más rendszerű írásban való rögzítése." Az átiratok múzeuma című, 1998-as könyvről beszél Angyalossy, de általában érvényesnek és jellemzőnek tekinthetjük, ahogy a szerző „kisajátítja más költők stílusát, modorát, dikcióját, esetleg egész egyszerűen csak egyetlen sorát vagy pusztán a nevét használja fel – avégett, hogy egy egészen más szövegszervezési rendbe építse be ezeket az elemeket". Az átírásban azonban „mindig technikáról, sőt mechanikáról is szó van, véli a kritikus, a „kész szöveg ugyanis az átíró előtt mindig struktúraként, tehát szerkezetként mutatkozik meg; tudniillik csak a szerkezetként felfogott szöveget lehet tovább- vagy átépíteni. Ez az egyik támpont, amelynek alapján megkülönböztethetjük a plágiumot az átírástól. A plagizátor egészében akarja a magáévá tenni valaki másnak a művét, igyekvése tehát nem a műnek, mint építménynek a megértésére irányul, hanem arra, hogy itt-ott változtasson rajta, vagyis „eltüntesse a nyomokat" – éppen ezért lepleződik le". Ám azért az átírás „tevékenységében is mindig marad némi imposztorság", bár ez a műfaj alapvető hatásmechanizmusának részévé válik. Ezt a poétikai sajátosságot egy „miért menekülsz ilyen lóhalálában az irodalom vagy egyáltalán: a kultúra védősáncai mögé" – kérdés formájában vezeti elő a már többször idézett, s majd még bőven idézendő, székelyföldes interjúban Lővétei Lázár László, nem az átírás technikai, hanem benső, alkotáslélektani szempontjaira utalva, s a megkérdezett, Bogdán László válasza: „Menekülnék? Hát nem tudom… Talán mert nem tudom, tán nem is akarom magam megtartóztatni a rájátszásoktól, számomra az irodalom egy szöveghalmaz is. S emellett, ahogyan fiatalon, az Amabilis confusio című kisregényem mottójában Henry de Montherlant vallomását idéztem: „van a valóságban valami, ami annyira erőteljesebb minden elképzelésnél, hogy nem tudtam visszatartani magam a hivatkozástól és a felidézéstől". S egy idő után már nem is akartam".

Az „átiratok" kora 1997-el kezdődött Bogdán pályáján, Ginsberg Üvöltésének saját sorsára való átfordításával, s „tartanak azóta is", mondja. Közben a Csáth Géza hajnalaival megkezdődött a szerepversek sora. Jött a P. a ketrecben, Ezra Pound sorsának megidézésével, Az erdélyi madonna, egy öregasszony életének versbe emelésével („regény szonettekben"). E kötetről írja Elek Tibor [6], hogy egy „közösségi (háborúkat, diktatúrákat) és közben magánéleti (három férje elvesztését) tragédiákat átélő erdélyi asszony huszadik századi sorsát megelevenítő, 24 szonettet tartalmazó kötetének alcímével (Fejezetek egy regényből) a szerző maga is jelzi, hogy ezúttal tudatosan vállalja fel a tartalom és a forma feszültségéből származó ambivalenciákat". Ám „igazi versként, szonettként ennek a ciklusnak csak az első és utolsó darabja működik, melyekben a létösszegző, drámai sűrítettségű számvetést az asszony saját hangja hitelesíti és oldja megkapó lírává („Az őszi erdőre emlékszem / s a lovakra az erdőszélen, / felkapott fejjel dobrokolva / Hullottak volna le a hóra, / de hó nem volt, avarra hullottak, / nyerítő temetetlen holtak. / Néztem őket s magamat láttam / énekelni egy hóhullásban." stb.)". Viszont a köztük lévő szövegekben „a távolságtartóbb epikus perspektíva és versbeszéd („Tizennégyben volt esküvője. / Kölcsönszmokingban ifjú férje. / Mielőtt megszokhatta volna, / indulnia kellett a frontra." stb.) inkább a líraiság ellenében hat".

Azután következett, sorolja a szerző további különös átiratait, A démon… Ovidius-versei… majd a heteronimák „először egy Faludy által fordított kínai költő, Li Ho apokrif versei (lásd a Felröppenő flamingóban 2009), aztán Ricardo Reis, majd Vaszilij Bogdanov. Hogy ez miért alakult így, nem tudom, kezdettől fogva úgy érzem, velem valakik játszanak."

Bogdán László szerint a poétikai váltás-változás, a személyes múlt történeteinek elhagyása arra a lélektani szituációra vezethető vissza, amely szerint saját életrajzában már nem talált semmi érdekeset. Lezárta magában a múltat: helyszíneivel, alakjaival, történeteivel, más irodalmi tereptárgyak után kellett tehát néznie. „Miután a kilencvenes években megírtam a Promenád című regénysorozatom függelékeként is felfogható Hol vagytok, ti régi játszótársak? (2003) kisregényeit (A vadász, A rendező, A diszkoszvető s a kéziratban maradt A katona és a démon), éreztem, valami másba kellene immár kezdeni. […] De már Az ördög Háromszéken (1996) című regénnyel kezdődően „fikciós regényeket" kezdett el írni az ötvenes évekről, „amelyek Romániában 1948 nyarán az államosítással kezdődtek és a Ceauşescu-házaspár kivégzéséig tartottak". Jött a Drakula megjelenik (2002), a Bűbájosok (2005), a Hutera Béla utolsó utazása (2007). „Aztán kiléptem A kintrekedtek című trilógiámban (Tatjána, A vörös körben, Két boldog fénygombolyag - 2008-2010-2011) az erdélyi színtérről is. […] Időben e trilógia írása egybeesett a Ricardo Reis Tahitin (2009) című, verset és regényt […] egyként tartalmazó könyvem írásával, ami azt hiszem, nem véletlen. Mindkét könyv pikareszk katasztrófaregény, ha van ilyen, van! A Reis-kötet motívumai átfolynak A kintrekedtekbe, valami módon összekapcsolódnak tehát…"

Bogdán életművét vizsgálva az „újabb" szónak, több okból is, igen tág „időintervallumú jelentést kell tulajdonítanunk", írja Elek Tibor, hiszen az Átiratok múzeuma (1998), az Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi madonna (2004), P. a ketrecben (2004), A démon női alakot ölt (2006) versei ritkán újabbak az előző kötetek versanyagainál, például az Átiratok múzeuma című 1998-as kötetben a hetvenes, nyolcvanas évekből származó versek is találhatók, a 2007-es Szinbád a taligán pedig nagyjából tíz év termése: azaz, írja Elek, bármelyik „legújabb" kötetről szólva a kritikus csak visszafelé bonthatja ki a versek „beltartalmát", s mutathatja be azt. Látható tehát, hogy változatlanul nincs értelmezhető kronologikus rendszer az új és újabb versek, művek mögött: nagyjából egy időben született írásokat válogat a szerző hol korábbi, hol későbbi kötetekbe, az írói műhelyben párhuzamosan születtek „később külön kötetekké szervezett versanyagok, ciklusok – arról nem is szólva, hogy ugyanakkor elbeszélések, regények, kritikák és különböző műfajú újságcikkek garmadája is született." Elek szerint Az Argentin szárnyasok című kötet a „legkülönbözőbb szövegvilágok, más-létek és a saját „felélt évek" labirintusában „farsangoltatja" az „Én"-t, jól láthatóvá téve, hogyan válik a nyelv és a szöveg egyszerre menedékké és börtönné számára („E nyelv menedéked, börtönöd lett?" – Időszámításunk előtt); „Magad zárod nyelvek börtönébe, / de jól érzed magad Bábel sírján" – Joyce a tengerparton. A megidézett elődök közül Borges, Pessoa, Kafka írói világát, illetve némely szövegét hozzák leginkább játékba a versek. A P. a ketrecben 29 darabból álló versciklus nemcsak „változatosabb formavilága miatt tűnik még sikeresebb, eredményesebb lírai kompozíciónak, hanem mert a második világháború végén a pisai börtönudvaron amerikaiak által „acélketrecbe zárt Ezra Pound kiszolgáltatottságát, magányát, a költősors tragikumát Bogdán belülről, az ő tudatába, emlékeibe helyezkedve, zsigeri fájdalmait átélve képes megjeleníteni." A Szindbád a taligán című kötet a 2001-es Argentin szárnyasok kötethez hasonlóan reprezentálja a Bogdán-líra „tematikai és formai gazdagságát, formateremtő eljárásainak változatosságát, szertefutó szövegvilágának sokhangúságát, az éntelenség felismerésé- nek, de közben az éntanúsítás vágyának termékeként is. Az eltűnt idő nyomában járva a „MINDEN MEGVAN" (Fogolyvadászat) és a „Semmi sincs meg" (A tér) érzést csaknem egyidejűleg artikulálja, de összességében talán mégis a jóvátehetetlen elmúlás élményét fölerősítve inkább."

Bogdán konok vonzódása a szerepversekhez, a hasonmáshoz, alakmáshoz, a heteronimákhoz, egyáltalán: a szerephez; a „nem tudom magam megtartóztatni a hivatkozásoktól és a felidézésektől"-kényszer, késztetés, ezt az író maga belátja, egy „citátumvadász" számára bizonyára nem mindennapi élmény lehet, lehetne: azonban tény, hogy az olvasó, aki nem ilyesféle kutató-szándékkal, nem filológusi mélységekbe hatolva forgatja ezeket a műveket, könnyen elveszítheti a megértés fonalát. S nem biztos, hogy az írói segítség nélkül visszatalál a főcsapásra. „Én elsősorban azért fordultam a szerepversek, a heteronimák felé, mert rájöttem, hogy azt az amerikai költők mintájára megalkotandó, elképzelt biografikus költészetet, amelyre egész elfuserált életemben törekedtem, nem tudom megcsinálni a saját eltékozolt életem játékkockáiból és sivár, vagy éppen tündökletes helyszínein, életem fő- és mellékszereplőivel stb. Jött az én útvesztője, a szerepek… Már a Reis-versekben izgatott a biográfiai megfeleltetés, az, hogy a verseket Ricardo Reis életrajzából, életének kőkemény tényeiből lehessen levezetni, ezért is váltam le a Pessoa megteremtette Ricardo Reisről, aki egyáltalán nem ilyesfajta verseket írt. Az életrajz és a versek egységét szerettem volna megteremteni, aminek kétségtelenül adott egy halványlila, mélakóros, parodisztikus, sőt szarkasztikus lebegést ama kikerülhetetlen tény, hogy végeredményben mégiscsak egy kitalált személy életéről van szó, akit eredetileg még csak nem is én találtam ki." (Akad azonban olyan alakmás is, akit ő talált ki, bár a nevet ajándékba kapta: Vaszilij Bogdanov, alias Bogdán László).

A biografikus költészetről egy helyütt bővebben is beszél Bogdán László, mondván: a magyar költészetben erre nincs igazi példa, ha ilyesféle kísérlet történt, az, véli, mind kudarcos lett. De fölbukkantak előtte ismét a pályakezdés idejének beat-költői, a beatköltészet példázata, s nem halványuló egykori rokonszenve az Üvöltés lírikusai, lírai életmodellje iránt. „Az amerikai beatköltőkre gondoltam elsősorban a biografikus költészet kapcsán. Az ő esetükben a vers és az életük folyamatosan eggyé olvad. Nem ismernek tabukat, olyasmiket is kibeszélnek, melyeket nem szokás, különösen az állami prüdériák korában, s mindez kemény rendszerkritikával párosul. Gondoljunk Ginsbergre, Corsóra, Ferlinghettire vagy Kerouacra, aki regényben próbálkozott ugyanezzel, akárcsak William S. Burroughs, vagy a költő és prózaíró Charles Bukowski. A színtér egy világbirodalom, Amerika, amelynek leporellószerűen egymásra csúszó válságairól a biografikus költészet talán legnagyobb alakja, Robert Lowell is beszél. Ő különben képzelt költőm, Vaszilij Bogdanov egyik felfedezője, a másik Milosz, róluk sok szó esik az öregkori versekben".[7]

Bogdán László fentebb jelzett alakmás-kötete, biografikus-lírája a Richardo reis… a portugál Fernando Pessoa (1888–1935) által kitalált Ricardo Reis hajóorvos egyre misztikusabbá váló életéről szól, s a cselekmény fiktív tetőpontját a szerző a Gauguin Tahiti-jének festői szigetére teszi. „S bár a regénytörténet 1936-ban, a „második világháborút előkészítő érában játszódik, a főhős Ricardo Reis, továbbélve teremtőjét archaikus emberek közé vonul el felfedezni (most már) autonóm önmagát. A közel nyolcvanhat álnéven és stílusban komponáló Pessoa szubjektumának határait alteregóinak kitalált életrajzával, identitásával igyekezett tágítani. Heteronimáinak önállósított élete főként önmaga legitimitását célozta, hogy teremtményei által ráismerhessen saját valójára"[8]: akár önmagára saját alakmásai által a költő, Bogdán László.

Ezt az írói utat, szándékot így foglalja össze Bogdán: „A kaland ötvenéves koromban kezdődött, 1998 őszén a Csáth Géza hajnalai című versciklusommal, és tart azóta is. A szerepvers, legalábbis az én elképzelésem szerint, folyamatos munkát igényel, mint a regény. Talán, mert az én szerepverseim bőven tartalmaznak epikus elemeket is, sőt a Ricardo Reis Tahitin két versciklusa egy regényt fog közre, amelyben szintén kötetnyi vers is található. Ezek megírása nem is annyira kegyelmi állapotot igényelt, ezt önszuggesztióval sem lehet előidézni, hol van, hol nincs, hanem inkább koncentrált figyelmet és fegyelmet, teljes azonosulást a szereppel. Ez időnként hallucinatórikus veszélyeket is rejt. Amikor 2000 januárjában a Drakula megjelenik című regényemet írtam, amely egy magát Drakulának képzelő szkizofrén szekus tisztről szól, egy idő után kezdtem álmodni a sötétség fejedelmével. Megelevenedett. A legjobb úton voltam a bizonyos fehér szoba felé. Szerencsére ezt a művet eleve nem nagyregénynek terveztem, s befejezése után hónapokkal Drakula is kimaradt az álmaimból. Már nem kísértett. Álmodtam Ezra Pounddal is, amikor P. a ketrecben című verseskönyvemet írtam. Ricardo Reisszel, Bogdanovval is, de ezek megnyugtató álmok voltak. Ők számomra már megelevenedtek, valahol egy másik időben, térben, dimenzióban valóban élnek. Egyébként regényhőseimmel is rendszeresen álmodom. A Tatjána, A kintrekedtek első könyve is egy álomból született, egy hajón voltam, ez lett a regényciklus egyik fő színtere, ahol a dús keblű, telt Laura asszony büntetésből rokolyája alá parancsolja „szerelmét", Vittoriót. A bizarr jelenet fel is tűnik a regény egy epizódjában".[9]

Ez a szerepjáték-késztetés talán nem független, írja Elek Tibor, a „posztmodern irodalmi, költői divatoktól – vagy akár olyan ifjabb, a próteuszi alakváltásokban még sokoldalúbb és virtuózabb erdélyi költőtárs inspiratív hatásától sem, mint Kovács András Ferenc –, melyek szerint a hagyományos lírai személyiség és személyesség kitüntetett helyzetével szemben a korszerű és hiteles versbeli megszólalás a lírai én nyelvi megelőzöttségét és disszemináltságát, a szubjektum szétjátszását, fikcionalizálását részesíti előnyben, de talán nem függetlenül az énkeresés belülről fakadó őszinte vágyától sem."

Bogdán prózájára is pontosan az érvényes, ami a lírájára: témák, alakok, helyszínek, fontosabb motívumok, mondatok s hősök járnak vissza évtizedek távlataiból, „kísértenek", a szerző egyik műnemből a másikba költözteti őket, s maga is gyakorta költözik mások testébe-lelkébe, s vonja magához más szerzők mondatait, a szétjátszott szubjektum szerepekbe és műnemekbe bújik. Nem azt akarom állítani ezzel, írja Bogdán talán legavatottabb kritikusa, Elek Tibor [10], hogy Bogdán az „önmagát ismétlő írók közé tartozik, vagy azok közé, akik egész életükben ugyanazt írják, mert többször bizonyította már, hogy a folytonos alkotás, teremtés közben képes a megújulásra, változtatásra, írói világának tágítására is, de mintha valahogy körkörösen, saját korábbi szövegvilágaiból is építkezve tenné ezt. Mind írói eszközkészletében, szövegszervező eljárásaiban, mind témavilágában van állandóság, és előszeretettel vesz föl, fon tovább korábban már elejtett szálakat." A Bűbájosok (2005) és a Hutera Béla utolsó utazása (2007) „látványos példatára lehet mindennek". Részben, mert Bogdán nemcsak verseiből szeret ciklusokat építeni, hanem hosszabb-rövidebb prózáiból, még regényeiből is, erről egyik nyilatkozatában is beszél: szándékai szerint a legutóbbi regényei „egy összefüggő ciklus részét képezik". Ideértve A szoros délben (2002) és a Drakula megjelenik (2002) című regényeket is, de érvényes ez akár a Hol vagytok ti régi játszótársak? (2003) című regényes elbeszélésfüzérre is.

Az írói önvallomás szerint „regényeim a személyi autonómiáról szólnak; az autonóm személyiség megteremtésének vagy megélhetésének a lehetőségeiről egy olyan korszakban, amikor a rendszer a diktatórikus ténykedéseknek kedvezett. Egy olyan korszakban, amely bár zászlajára tűzte a boldog jövőt, és előre jelezte a személy boldogulásának lehetőségeit a távoli évekre vonatkozóan is, tulajdonképpen mindent meggátolt". Az író fölteszi a kérdést: „létezett-e Erdélyben az elmúlt évtizedekben autonóm, öntörvényű életvitel?" A válasz: nem, A regények pedig éppen arról szólnak, fejti ki Elek Tibor, hogy „mi maradt az öntörvényű életvitel lehetőségétől megfosztott ember számára ebben a világban, és nem is csak Erdélyben, hanem a Kárpát-medencében vagy a még tágabb régióban, Kelet-Közép-Európában. Bogdán regényei nem a kisebbségi sorsot faggatják, hanem a 20. századi történelem viharait megszenvedő emberi sorsot, de itt, ebben a régióban, amelyben a diktatórikus rendszerek mellett az emberi létezést befolyásoló körülmény a többség–kisebbség feszültségektől nem mentes együttélése is. Nemcsak ezekben a regényeiben foglalkoztatja azonban a fenti kérdés Bogdánt, korábbi prózái többségében is jelen van ez a tematika, még ha nem is ilyen hangsúlyosan, tulajdonképpen az életmű egészét átszövi. Aminek egyik vezérfonala éppen a Hutera Bélával kapcsolatos történetekből képződik meg: a második világháborút a keleti fronton, az amerikai hadifogságot Nyugat-Európában megjárt, az ötvenes évek kollektivizálását és törvénytelenségeit, majd Románia „aranykorát" egy képzeletbeli (Bogdán számos más művében is szereplő) erdélyi faluban, Felsőtáborban átélő borbély („ez a valaha életvidám és jobb napokat is látó vidéki szélhámos, véka alá rejtett mécses, elfuserált erdélyi Figaro, a női frizurák isten háta mögötti megújítója" – ahogy az új regény többször is jellemzi) alakja a hetvenes évek vége óta jár vissza, és gazdagodik folytonosan újabb vonásokkal Bogdán prózájában."

A Bűbájosok sebészorvos Jánosa ugyancsak megjárja a második világháborút, majd Szibériába kerül, hadifogságba, 1948-ban tér haza, s 1956 után a főügyésszé vált egykori osztálytársa hazug, alaptalan vádjai miatt a román börtönökben, majd a Duna-deltában találja magát. Elek Tibor értelmezésében „Bogdán régóta kísérletezik már a hagyományos, a (poszt)modern prózában inkább mellőzött, mindentudó elbeszélői magatartás és beszédmód egyéni megújításával, korszerűsítésével, de talán ebben a művében a legeredményesebben. A személytelen elbeszélői hang, amely előadja, hogy mit mondanak, gondolnak, éreznek, képzelnek hősei (nem is csak az említett kettő), szinte el is tűnik, fel is oldódik az ő tudatukban, lelkükben, testükben, zsigereikben. De nemcsak az elbeszélő és a szereplők nézőpontjai, mondatai csúsznak (a gyakori szabad függő beszéd alkalmazása révén is) egymásba, hanem időnként még a Jánosé és az Iréné is, s még az is előfordul (furcsa módon), hogy azt beszélik el egymásnak, amit a másiktól hallottak korábban. Sőt, gyakorta a másoktól hallottakat mondják, mintegy idézve őket, vagy tovább is adva a beszédlehetőséget, így a narrátor által elbeszélt saját szövegeiken belül újabb és újabb beszédszólamok nyílnak. A szerző a szólamváltásokkor többnyire mellőz mindenféle nyelvi elemet ennek jelzésére, s ha ehhez hozzávesszük, hogy a szólam- és nézőpontváltás gyakorta tér- és idősíkváltással, illetve -összecsúszásokkal is együtt jár, akkor nem csodálható, ha az olvasó esetenként zavarban van, hogy aktuálisan éppen ki, mikor, hol is beszél (s hogy apró logikátlanság, következetlenség, nyelvi pontatlanság-e az, amit annak vél)."

A kritikus szerint „mindazoknak az írói szándékoknak és törekvéseknek, eljárásoknak és megoldásoknak, melyeknek szerencsésen összeszövődő együttese – minden általam vélt problematikussága ellenére – a Bűbájosokat Bogdán eddigi legjobb regényévé tette, egyes elemei már megvoltak a korábbi művekben is, és részben tovább élnek, a Hutera Béla utolsó utazásában is." Például: kisemberi sors látószögéből való történelemábrázolás, a boldogságteremtés lehetőségeinek keresése; a valóság és az emlék-, illetve képzeletvilág elemeinek ötvözése, a váratlan nézőpont-, szólam- és síkváltások, az irreális, csodás elemek. Vagy, hogy „ebben a regényben is „megállíthatatlanul futnak egymásra a képek, feltámad a múlt", az idő pedig hol megáll, hol mértéktelenül kitágul. Ennek a regénynek a hőse is úgy érzi egy adott pillanatban, hogy „végérvényesen eltévedt az életében", s „olyan elveszetten imbolyog saját történetében, mint a süllyedő években".

Bogdán prózájának intertextuális természetéről is említést tesz Elek, arról, hogy igen „karakteresen él a sajátjai mellett más alkotók, erdélyi írótársak, a magyar vagy világirodalmi nagyságok műveire való utalás, a velük való kapcsolatteremtés lehetőségeivel: egyrészt lassan már hagyományosnak számító módon észrevétlenül dolgozza bele az ő mondataikat saját szövegébe, másrészt többnyire verseket jelölten, lábjegyzetelten is idéz."

Többször utaltunk már arra, hogy Bogdán László életművében nincs igazán szerepe a kronologikus számvetésnek, s ha elbeszéléskötetei közül emelünk ki egyet, például a 2001-es Öt korsó sör a Golgotában címűt, akkor ugyanarról a hol megálló, hol kitáguló időről, a képek egymásra csúszásáról, az egész töredékekre hullásáról szólhatunk, mint a fenti regény, avagy jóval korábbi versek, prózai művek esetében is említettük: Bogdán részekből szerkeszt, és sohasem törekszik arra, hogy ezeket a részeket koherens egésszé építse. Vallasek Júlia [11] szerint „történetszilánkokból összeálló léthelyzeteket olvasunk, fontosabbak a szereplők emlékei, egy-egy eseményhez fűzött reflexiói, mint maga az esemény". Az Átiratok múzeumának rokondarabjai ezek az írások, Vallasek szerint, Bogdán László e rövid prózaszeletekben „tükröt tart kedves szerzői elé, ahol egymásra vetül a két szöveg, s mi egyszerre olvasunk Márquezt, Cortázart, Hajnóczyt, Kosztolányit, Fellinit és Bogdán Lászlót". De a szerző nemcsak egy-egy író, képzőművész vagy filmrendező „jellegzetes stílusát veszi át, hanem tipikus szereplőket (Esti Kornél, bohócok, tengeré­szek), helyzeteket, kitüntetett témákat is. Hommage-írások ezek, a szerző magára ölti egy másik szerző ruháját, anélkül, hogy ezzel látványosan álruhába bújna, a másik hangján mondja el saját gondolatát, félig-meddig megkockáztatva, hogy ezáltal le is mond róla. Az elmondás és lemondás érintkezésének pontján válik el a stílusparódia az hommage-tól - a paródia mindig ironikus olvasatot implikál, az hommage ezzel szemben „alázatos olvasás", és nem utolsósorban kockázat vállalás, mert a stí­lusátvétel és az azonosulás között képlékeny a határ". Bogdán, emlékezhetünk az önvallomására, „nem tudtam visszatartani magam a hivatkozástól és a felidézéstől". A kritikus összegzése: „Bogdán László írásai szinte kivétel nélkül az emlékezés vagy az álom logikája szerint épülnek fel. Az önmagukban kerek történetekben emlékfoszlányok, álomképek csúsznak egymásra, s a hajszálvékony törésvonalak feszegetése az egész építmény összeomlásával fenyeget. Lebegtetett világ a Bogdán-írásoké": mint ahogy lebegtetett világban jár Bogdán szinte minden hőse, s abban jár maga is, a kettős tudat különös tér-idejében, amelyben a belső és a külső látás műnemi, műfaji különbségek nélkül képes az alanyi, személyes és a távolságtartó, önelemző megnyilvánulásra.

Különleges helyet kapnak az életműben, ebben az értelemben is, az említett Vaszilíj Bogdanov-történetek (Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2014), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2015), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015). „Bogdanov biografikus költő, életrajzának tényei átszivárognak a verseibe, s háttérnek ott az első világháború alatti és utáni Párizs, majd a megelevenedő rémálom, a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi Szovjetunió! Egy mindenáron világuralomra törő idea, és az őrület birodalma"- vallja Bogdán. Két alakmása hasonlóságáról is beszél: „Ami Reis és Bogdanov személyiségében közös, az a szabadságvágy. Ennek kiélésében és megélésében hol egy totalitárius rémálom, hol egy hallucinatórikus rémálom akadályozza őket. (Bogdanov esetében a KGB tisztjeinek, Reis esetében a Mérhetetlen Véneknek a baljós árnya kísért.) Reis költői kommunát hoz létre Tahitin, megpróbálnak versekkel védekezni az őket telepatikusan befolyásolni akaró Mérhetetlen Vének ellen. Bogdanov verseket ír folyamatos megpróbáltatásairól, mert azt hiszi, hogy ezzel uralja is őket, mint egykor az ősember a vadállatokat, amelyeket lerajzolt. Örök túlélő és szemtanú."[12]

Történetek, sors-epizódok minderről, mert valójában verses regényről, illetve inkább epikus hátterű lírai regényfolyamról beszélünk, egészen pontosan leírható „keletkezéstörténettel", legalábbis ami a szerzőt illeti: Kovács András Fe­renc Bogdán Lászlónak ajánlot­ta egyik versét, és a nevét oro­szul írta. In­nen az ötlet a kötet­hez, vagyis a névhez, a fiktív szerzőhöz. A további fikció, ahogy a „fordító", Bogdán László írja az első kötet Előszavában: „Vas­zi­lij Bog­da­nov (1895–1982) méltat­la­nul el­fe­lej­tett orosz költő élet­művének je­lentékeny része a leg­utóbbi időkig lap­pan­gott, de aztán előkerültek a költő füze­tei, és unokája, Tatjána Bog­da­no­va, a Har­vard Egye­tem szla­visz­ti­ka tanára meg­kezd­te a szentpétervári, szibériai és ame­ri­kai füze­tek anyagának közre­adását,ma­gyarázó jegy­ze­tek­kel természe­te­sen, ame­lyek so­kat elárul­nak a korról és a válta­kozó iro­da­lom­-fel­fogásról, de főleg arról, hogy mi­lyen kevéssé értjük a sztáli­niz­must, iro­dalmáról és kény­szer­hely­ze­te­iről nem is beszélve".

S ahogy a költő, Bogdán László mondja, aki előtt teljes testi valójában, eleven személyiségként él az ő költői alakmása, kedves heteronimája: „Bogdanov középtermetű, arányos testalkatú, szabályos arcú szőke férfi, kristályos kék szemekkel. Őt is gyakran képzelem magam elé, miközben verseit fordítom, s vele is gyakran álmodom, mindenesetre gyakrabban, mint kellene. Ugyanaz a helyzet, mint Ricardo Reis esetében, számomra ők élnek. Eleven emberek. Miközben Ricardo Reis verseit és regényét írtam, Pessoa is gyakran megjelent, s bátorítóan suttogta: „lelkemben sokan élnek". Az első kötet a „Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadás" első kötete, a kedves heteronima párizsi emigrációjának fiatalkori verseit tartalmazza, négy fejezetben: Üvegvilág (1914–1917), Árnyak délutánja (1917–1919), A fúriák (1920–1921), Orosz ábrándok (1922–1924). „és mögöttem maradtak Párizs tornya" –zárja az utolsó vers utolsó sorával a könyvet és a történetet a költő, hogy a második Vaszilíj Bogdanov-kötet az 1939–82 közötti időszak „önkéntes száműzöttjének" vázlataival folytatódjék, egy roppant sűrű szövetű, s roppant valósághűre transzponált életút ismertetőt követően: a szibériai műfordító útról, amely igazából száműzetés, nagyon „határozott biografista versalakítás"-sal, az őt ért támadásokról, az „irodalom peremére" sodortatásról. Ennek az életútnak az Arcok… amolyan „ízelítő" részlete, vázlata. Bogdán László a húszas-harmincas-negyvenes-ötvenes évek „sztálini és poszt-sztálini" Szovjetunióját rajzolja meg, a hősét sújtó „pária-létet", a „kiközösítést, a „teljes számkivetettséget". A visszatérés utáni szentpétervári évekről azután, a „hruscsovi olvadás" idejének újbóli versközléseiről ír, hogy a harmadik könyv az 1923–39 közötti időszak, vagyis az „első szentpétervári füzetek", majd a „szibériai füzetek (1939–1940), a második „szibériai füzetek (1941-43), a harmadik (1943–459, az „újabb szentpétervári füzetek" (1946–49), s ennek 1950–56-os szelete, végül a szentpétervári füzetek 1957–68-as anyaga lesz a kötet megképződött kvázi-valósága. „Megismertelek. Kutattam utánad. / emlékek, álmok csak fantáziánknak / mókái, felbukkan a másik én": a negyedik Bogdanov-könyv borítójára ezt a versrészletet szedette Bogdán László, s a könyvben is kapott egy ciklust A másik én. Elégikus, tizennégy soros vallomás-versekkel, egy-egy sorukból összeállítható volna a rejtjeles önarckép: „Senki sem szeret mást, egyedül azt, / Ki belőle hordoz valamit"; „Gomolygó, vándor énem keresve […] ismét nem tudom, hol és ki vagyok. / feléled bennem idegen énem"; „Énem elhagy. Nem tudom, ki vagyok […] Vagyok-e még, elrontott másolat"; „Honnan jöhettem? Meg nem tudhatom […] Keveredik már álom és való"; „Sarkamon ülök, köröttem énjeimmel. / Tombol a nap. Nem tudom, hol vagyok?"; „Én – én vagyok. De nem köt ide semmi, / az életünk csak. Messzi, kusza árnyak. […] Az egész csalfa álom, kósza látszat"; „forgat a kétely, önmagam körül. / Szívemben egyre növekszik az űr, / magába szív tört-másolat létem".

Ezek a tizennégy soros versformák másutt is megjelennek a kötetben, A hasonmás című fejezetben is, „széttört ketrecként recseg a szonett", így a költő, s ebben is az „iker-lét", a hasonmás-lét, a kísértő másik, az elkevert „közös álmok" káprázatát írja: „Mindenki egy példányban van jelen. / Minden egyéb csak túlzás, álom-foszlány". A ketrec-lét sem új érzete a költőnek, a P. a ketrecben „forró betonpadlója", a „ketrecbe zárták" helyzete, az arcra hulló „ketrecrácsok árnyéka", a „pengő" ketrecrácsok, s a szabálytalan szonettek bezártság-képei egyazon „vakító látomások" szülöttei.

Nem beszél másról ebben a hatalmas, négy kötetnyi alakmás-lírában, hivatkozások, történetek, adatok, magyarázatok, érzelmi-intellektuális útvesztők, ezernyi maszk-szituáció rengetegében sem Bogdán László, mint amiről például A démon női alakot ölt borítójára tett Én című versében:

Elvesztettek. Megtaláltak. Eljátszottak velem.

Felragyogott, tündökölt a belső végtelen.

Egyedül jődögéltem eltűnő faluvégen,

s míg magamat kerestem, setét, kopár vidéken

pörgettek, gurítottak, színes üveggolyót.

Feltámadt, ami nem volt. Tükrünket, a folyót

fújta, megárasztotta. Gonosz, égi kobold.

Kinek alakja sincs már. Éjszaka ő a hold.

Voltam, vagy nem voltam? Elfeledve pörögtem,

Rongyos Paprika Jancsi, énjeimmel köröttem.

Világ-útvesztő tárult. Furtonfurt mentem, jöttem.

S míg ágyamba ájultam, másztam, csak másztam egyre

oszlopra, körtefára, toronyba, kopaszhegyre.

Elrabolt egy látomás. Körém zárult örökre.

S arról, amit Ars poeticájában mond: „Verseimben, történeteimben az átiratok múzeumának újabb és újabb termei nyílnak, ott járkálnak körülöttem alteregóim is. Együtt vagyunk a szövegek közötti huzatos térben." S másutt: „Amikor írtam, szabadnak éreztem magam. Az ember szabad lehet? Bár lehet ez is, mint a világon minden, tulajdonképpen csak egy káprázatos illúzió, s „az irodalom iránti rajongáshoz" semmi köze".

[2016]

[1] Lövétei Lázár László levélinterjúja Bogdán Lászlóval, Székelyföld, 2011/9.

[2] Egyed Péter: Az életformák kritikája, Igaz Szó, 1979/8.

[3] Elek Tibor: „szövegek közötti térben" Bogdán László újabb verseiről, Forrás, 2008/3.

[4] Szőcs István: Hármaskép – lórúgásszerűen értelmezve, Utunk, 1989. szept.15.

[5] Angyalossy Gergely: Egy különös múzeum, Bogdán László: Átiratok múzeuma. Kortárs, 2000/4.

[6] Elek Tibor: „szövegek közötti térben". Bogdán László újabb verseiről, Forrás, 2008/.

[7] http://www.irodalmijelen.hu/2013-okt-29-1713/mindannyian-isten-kuratoriumok-kezeben-vagyunk. Varga Melinda interjúja.

[8] Szabó Judit-Eszter: A kék háromszögek mítosza. Bogdán László: Richardo Reis Tahitin című könyvéről. Új-Forrás, 2011/3.

[9] Lásd: 7-es lábjegyzet

[10] Elek Tibor: Végeérhetetlen történetek. Bogdán László: Bűbájosok; Hutera Béla utolsó utazása, Kortárs, 2008/3.

[11] Vallasek Júlia: Bogdán László: Öt korsó sör a Golgotában - e l t ű n é se k , á t t ű n é se k , Jelenkor, 2001/9.

[12] Lásd ismét: http://www.irodalmijelen.hu/2013-okt-29-1713/mindannyian-isten-kuratoriumok-kezeben-vagyunk. Varga Melinda interjúja.