Bohus Zoltán
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas üvegszobrász művész, a Nemzet Művésze
A 20. század második felében, majd fokozottan a harmadik harmadában felgyorsult a klasszikus ideák lerombolásának, a különböző művészeti szabályrendszerek meglazulásának folyamata: művészeti ágazatok és műnemek, műformák kategóriái bomlottak fel és kapcsolódtak össze, új műformák születtek, s az új anyagok és a korábban ismeretlen technikák soha nem látott változatosságban jelentek meg. A festészet, a szobrászat és a grafika hagyományos ágazatainak megújulása-átalakulása mellett rendkívül fontosak voltak a hagyományos terminológiával „iparművészeti"-nek nevezett területeken lezajlott művészeti történések: a textil- és a kerámiaművészet mellett az üvegművészet is kilépett a szoros funkcionális keretek közül, és egyediségre és autonóm kifejezésre törve, a gondolati tartalmak megfogalmazásának határozott alkotói szándékával elsősorban plasztikai kérdésfelvetésekre, a tér meghódítására vállalkozott. Ezek a maguk idejében robbanásszerűen jelentkező törekvések a nyolcvanas-kilencvenes években, majd az ezredfordulón és napjainkban már magától értetődő természetességgel jelentek és jelennek meg, s az új szellemű, új formarendbe foglalt alkotások fontos, egykor iparművészinek nevezett életművek kiemelkedő fontosságú építőelemeivé váltak a nemzetközi művészeti életben és Magyarországon is. Ezeknek a folyamatoknak az 1960-as évek közepétől napjainkig ívelőn aktív, meghatározó szerepet vállaló résztvevője, a hazai és nemzetközi művészeti fórumokon is kiemelkedő jelentőségű, megannyi hazai és nemzetközi díjjal, elismeréssel honorált alkotója Bohus Zoltán szobrász- és üvegművész.
Az erőteljes ipari kötöttségekből, a műhelyek berendezésének és fenntartásának nehézségeiből és nagy költségigényéből eredeztethető, hogy Magyarországon az üvegművészet – a többi iparművészeti területhez, a kerámia- és a textilművészethez viszonyítva – csak kissé megkésetten reagált a kor kihívásaira. A korábbi századok manufakturális előzményeire épülve a modern magyar művészi üveg létrejöttének feltételeit a szemléleti változások mellett, illetve azokat inspirálva a művészeti oktatás teremtette meg, amely középfokon az 1950-es, majd felsőfokon az 1960-as években indult meg Budapesten.
A folyamatok elindításában meghatározó szerepe volt Bohus Zoltán mesterének, Z. Gács György képzőművésznek. Később – párhuzamosan a magyar üveggyárak fokozatos megszűnésével – Magyarországon is megindult az a „stúdióüveg"-mozgalom, amely nemzetközi téren is forradalmasította a modern üvegművészetet. Az egyetemi szintű üvegművészeti oktatásnak, és az ipartól elszakadt magyar stúdióüveg-mozgalomnak is meghatározó mestere Bohus Zoltán. Az ő – és egyetemi műhelyének – újabb és újabb generációkat útjára bocsátó munkájának, az 1966-tól a budapesti Iparművészeti Főiskolán, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen kifejtett művésztanári tevékenységének is köszönhető, hogy a jelenkori magyar üvegművészetben egymás mellett, és egymás törekvéseivel áthatva, vagy egymás törekvéseitől eltávolodva immár generációk dolgoznak együtt: azonos és egymástól eltérő tradíciókra alapozva, közös vagy más és más eszményeket vallva, egymással párhuzamos, vagy egymástól különböző áramlatokhoz vonzódva. Bonyolítja az összképet az erőteljes, karakteres, ám magányos alkotói egyéniségek (Bohus Zoltán mellett a meghatározó mesterek Buczkó György, Gaál Endre, Gonzales Gábor, Lugossy Mária stb.), s ugyanígy, az iskolateremtő mesterek és tanítványaik-követőik jelenléte, valamint az egy-egy stíluskörhöz vonzódó, az azonos stíluseszmények által összekapcsolódó kisebb alkotócsoportok, a nemzedéki csapatok térnyerése. Egyre erőteljesebb munkásságuk mellett kissé háttérbe szorulnak a funkcionális üveg-tárgyak alkotói, és a hosszú, több évtizedes szünet után újjáéledt ún. építészeti üveg területén létrejött, az üvegablak-művészet köz- és magánépületekben megvalósult, nagyszabású kompozíciói. Mindemellett elmondható, hogy napjaink magyar üvegművészetét a plasztikai hatóerőket kibontakoztató, az üveg anyagának fantasztikus fizikai adottságait és esztétikai különlegességeit, optikai adottságait és lehetőségeit kiaknázó autonóm üvegtárgy-szobor dominanciája jellemzi, amelynek iskolateremtő mestere Bohus Zoltán. Az esetenként virtuóz technikai felkészültséggel kivitelezett munkák, az ismert, a hagyományos eljárás-alkalmazásokkal készült alkotások mellett számos egyéni, korábban nem alkalmazott technikai megoldással kivitelezett kompozíció is regisztrálható, s így csak mintegy vázlatosan körvonalazható a jelenkori magyar üvegművészet alkotóinak és alkotásainak az a kategória-rendszere, amely a hidegen alakított csiszolt, a melegen megformált huta, az ólmozott sík, az öntött és a rogyasztott plasztikus üvegkompozíciók csoportjával jelölhető meg. E köröket vizsgálva elmondható, hogy Bohus Zoltán üvegművészeti munkássága során a kezdetek óta hidegen megmunkált, az ipari úton előállított síküveg feldolgozásával, rétegzésével, ragasztásával, csiszolásával, savfényezésével, polírozásával alakított kompozíciókat alkotott, és alkot napjainkban is.
„Azért dolgozom hosszabb ideje üveggel, mert azt hiszem, hogy az olyan dolgok, mint tér és idő – melyekről úgy tartják, szobrászi eszközökkel kifejezhetetlenek – megközelíthetők ezzel a rendkívüli anyaggal. Ezek a gondolatok kötöttek le évekig. Egy idő óta maga a fény jelenti számomra az igazi kihívást. Lehetséges-e és hogyan, szoborban megragadni egy ilyen anyagtalan jelenséget? Megpróbálom." – írta az alkotói törekvéseinek esszenciájaként is minősíthető önvallomásában 2009-ben megjelent, a munkásságát áttekintő könyvében Bohus Zoltán üvegművész. Az alapvetően geometrikus alapformákra redukált, spirálokat idéző, görbülő palástokkal övezett, él-ívekkel hangsúlyozott tömböket alkotó Bohus-üvegplasztikák tömegei az optikai hatások, a műveket övező és átjáró fényviszonyok által jelennek meg, a fizikai bizonyosságok és az illuzionizmusok, a látszatszerűségek villódzásaiban. A hallatlan aprólékos munkával és precizitással kimunkált üvegművek világban egymás mellett él, finoman konfrontálódik egymással, észrevétlenül egymásba kapcsolódik az érzékelések egzaktnak és biztosnak vélt tapasztalata és a transzparencia által indukált transzcendencia bizonytalanságokkal és titokzatosságokkal áthatott sejtelmessége. Bohus Zoltán pályája kezdetén különböző fémekből alakított domborművekkel, tűzzománcokkal indult, majd a krómacél szobrászati megformálási lehetősége, valamint az éremművészet foglalkoztatta. Korai alkotóperiódusában több fémplasztikai terve monumentális formában is megvalósulhatott: ilyen többek között a budapesti, Nagymező utcai MÁV-jegyiroda domborműve (1974) és a Szervita téri távbeszélő-központ épületének Csiky Tiborral közösen készített épületplasztikája (1976), de már ekkor megjelentek munkái körében azok az első üvegkompozíciók, amelyek a magyar üvegszobrászat első tárlatain Vilt Tibor és Schaár Erzsébet munkáinak társaságában kerültek bemutatásra. Az alapvetően szobrászi látásmóddal megformált alkotásai a kezdetektől elvont nyelvezetű, geometrikus jellegű, konstruktív szellemiségű alkotások, amelyek állandó résztvevők voltak a magyar képző- és iparművészet külföldi csoportos bemutatóin, majd meghívást kaptak a világ legfontosabb európai és tengerentúli üvegművészeti fórumaira is (Frauneau /Németország/, Glasmuseum; Detroit /Amerikai Egyesült Államok/, Habatat Galleries; Biot /Franciaország/, Galerie Internationale du Verre stb.) – ahol napjainkban is rendszeresen jelen vannak. És a már-már megszámlálhatatlan kiállítási szereplés, sikeres nemzetközi fellépés következményeként a világ – és Magyarország – legjelentősebb szakmúzeumainak gyűjteményében is otthonra leltek az immár öt évtizedes alkotóutat dokumentáló Bohus-üvegplasztikák.
A modern üvegművészet egyik nagy tekintélyű szakembere Robert Loeffler fogalmazta meg Bohus Zoltán alkotásairól, hogy „Üvegszobrai bizonyos szempontból ironizálnak a modernizmus elveivel, amikor az egyszerű technikai formákat formalista precizitással és alapossággal alakítja ki. Pedantériája ugyanakkor az ipari sorozattermelés precizitásra való törekvését is felidézi. A síküveg, amit használ, maga is ipari termék. Az iróniát végül is az adja, hogy az iparszerűségig pontos megmunkálás Bohusnál mindvégig kézi munka eredménye. Valószínűleg a kéznek ez a szerves érintése teszi végül a rideg és merev formákat mégis költőivé. Azon túl, hogy ironizál vele, Bohus komolyan is veszi a modernista esztétikát. A hangsúly a forma elsőbbségén van, amelyet az anyag törvényei szerint, az anyag természetéből közvetlenül vezet le." A Bohus-munkák értelmezésében azonban a legfontosabb gondolatokat Varga Vera magyar művészettörténész összegezte: „Kapuin – egyre több kaput nyit meg – belépve egy transzcendens világ szubjektív, lírai közegébe jutunk, s üvegtér-idő utazásunk során egyre többet érzékelünk, esetleg fejtünk meg az üveg szimbólum rétegeinek rejtélyeiből. Bohus szobrai paradoxonok, koncepciójuk intellektuális, felépítésük egzakt és racionális, hatásuk transzcendens titkaiba mégis csak korlátozott mértékben hatolhatunk be. E tárgyak egyetemes problémákat: anyag és törvény, tér és idő, világ és ember, technika és szellem, ezek gyakran ellentmondásos kapcsolatát fogalmazzák meg az üveg nyelvén. A művészi kódrendszer 'titok', megfejtésének mértéke és minősége rajtunk, befogadókon is múlik."
[2015]