Botvay Károly

A vonósnégyesjáték mestere

Tanulmányai során hamar kiderült, hogy Botvay Károly igazi területe a kamarazenélés, ezen belül kiemelten is a vonósnégyes. Zeneakadémistaként a testvérével alakított Feld-Botvay Vonósnégyessel 1950-ben országos versenygyőzelmet is arattak. 1957 és 1960 között többször játszotta a Komlós Vonósnégyes (Komlós Péter, Devich Sándor, Németh Géza) meghívott tagjaként a cselló szólamot, míg 1960-tól kezdve állandó tagjává vált az együttesnek. Az ezt követő időszakban 17 éven keresztül voltak egymásnak muzsikus partnerei.

Mindannyian a Zeneakadémia növendékei voltak, közösek voltak a tanáraik, ugyan azt a vonósnégyes-hagyományt kapták örökségül. Együttműködésük a kezdetektől fogva sikeres volt, már 1960-ban Berlinben 2. helyezést értek el a nemzetközi Schumann-versenyen. Néhány év repertoár-építést követően neveztek be a Liège-i versenybe, amit megnyertek. A győzelem különlegessége volt, hogy előtte 9 évig nem hirdettek első helyezettet, így azonnal a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. A kritikák mind a négy muzsikus részvételét egyenletes, magas színvonalú teljesítményként értékelték. Így Botvay Károly játékát is a tiszta és pontos előadás, a karakteres zenei hang, a tökéletes technika, mesterkéletlenség, színgazdagság, ugyanakkor egyszerűség és fesztelenség jellemezte. A későbbi kritikák gyakran kiemelték az együttes tagjainak egységességét, a négy különböző hangszernek szinte egy hangként történő megszólalását. Koncertturnéik alatt Európa szinte minden országában, Ausztráliában, Kanadában, Japánban, Új-Zélandon, az Egyesült Államokban, Singapurban szerepeltek. Részt vettek számos nemzetközi fesztiválon is (Sibelius fesztivál Helsinki, Spoleto Festival, Montreal expo '67, Adalaide (Ausztrália), Ascona, Aix-en-Provence, Bregenz, Edinburgh, Luzerne, Menton, Dubrovnik, Prága, Schwetzingen, Wiener Festwochen.)

A Liège-i versenyt követően az együttes repertoárja rohamosan gyarapodott: részben az impresszáriók különleges kívánságai alapján (pld. Mendelssohn, Verdi, H. Wolf vonósnégyesének stb.), részben a klasszikus művek (Haydn, Mozart, Beethoven és Brahms összes) megtanulásával. Bartók vonósnégyesein kívül jelentős volt a magyar alkotások sora is (Kodály, Weiner, Dohnányi, Lajtha stb.) Két kortárs szerző nekik ajánlotta egy-egy vonósnégyesét (Soproni József: 2. vonósnégyes (Musica verna), 1960, Bozay Attila: Quartetto d'archi Op. 9.,1964), illetve Durkó Zsolt 1. Vonósnégyesét ők mutatták be 1967-ben Montreálban. A hangversenyturnék mellett Botvay Károly az együttessel mintegy 50 lemezfelvételt készített. A Hungarotonnal felvették az összes Mozart, Beethoven és Brahms vonósnégyest és Haydn, illetve Schubert számos művét, az ERATO (EMI) cég által felvett Bartók vonósnégyesek elnyerték a (nyugat)német és az olasz kritikusok díját. Kitüntetés volt számukra, hogy 1970-ben meghívást kaptak az Emberi Jogok Világnapján rendezett gálakoncertre. Az ENSZ New Yorki palotájában rendezett eseményen Bartók és Haydn művekkel képviselték a Föld fehér bőrű népességét. Hasonlóan megtisztelő volt a Sydney-i Operaház megnyitása alkalmával rendezett fesztivál három koncertjére szóló felkérés is 1973 októberében. A Bartók Vonósnégyessel eltöltött 20 év Botvay Károly számára a turnék, hanglemezfelvételek, rádióelőadások mellett a repertoár megtanulását, elmélyítését, a közös és az önálló hang megtalálását, kidolgozását is jelentette. Játékának fontos elemeit képezték a meleg, bársonyos, érett és zengő hang, a technikai tökéletesség, a pontosság, belső harmónia, illetve az ideális kamarapartnerség.

Az 1977-ben kényszerűen megszűnt kapcsolat után néhány év múlva meghívást kapott az Új Budapest Vonósnégyesbe. Az 1971-ben alakult együttes egyike volt azon utolsó kvartetteknek, akik a nagyhírű Magyar Vonósnégyesnél tanultak. Rangos nemzetközi versenyeken az utódaiknak is nevezték őket. Az Interforum'83 koncertjei hozták meg számukra a zenekritikusok és az impresszáriók elismerését, és ennek eredményeként rengeteg külföldi meghívást kaptak. 1985-től az együttes tagjai: Kiss András, Balogh Ferenc, Bársony László, Botvay Károly, akik ekkor már mindannyian a Zeneakadémia tanárai is egyben. A vonósnégyes az új összetételében is továbbvitte a kapott hagyományt. A hangjuk, így Botvayé is, telt és érett, az intonáció tökéletes, a muzikalitás kifinomult, ugyanakkor természetes. Az igazán nagy hangversenykörutak, különleges felkérések abban az időben érkeztek, amikor már Botvay is tagja volt az együttesnek. Új helyszínként szerepelt a Fülöp-szigetek, majd 1992-ben Dél-Afrika is. A legtöbb kritika kiemeli a hagyományőrzést, egyfajta Közép-Európai hangvételt, amely kiegyensúlyozott összhangzást, az indokolatlan szélsőségektől való mentességet, s így harmóniát sugároz. Egy kanadai kritika szerint hangversenyük azt az 1920-as és 1930-as évek Bruno Walter, illetve a Léner Vonósnégyes felvételeiből sugárzó „gemütlichkeit"-érzést idézte, amely a második világháborút követően feledésbe merült. Dél-Afrikában, Johannesburgban az ottani Zenei Társaság megalakulásának 90. évfordulóján Mozart és Schubert művei mellett Bartók 1. vonósnégyesét is bemutatták a közönségnek. A kritika játékukat ritka briliánsnak, mindig biztosnak, stílusosnak ítélte. Bartók vonósnégyese volt az est fénypontja, amelyben nem volt fölösleges hang és hiábavaló elgondolás, a végeredmény maga volt a csoda.

Mintegy 60 hanglemezfelvételt készített az együttes. Kiemelkedik ebből a sorból a Hyperion Beethoven összes vonósnégyeséből született felvétele, amelyet más felvételekkel összehasonlítva is nagyra értékeltek a kritikusok. A Gramophone kritikája szerint a Razumovszkij-kvartettek (Op. 59. No.1-3.) felvétele teljesen megállja a versenyt a Lindsay- és a Végh Vonósnégyes produkciójával is. Ezt az irányvonalat folytatva került sor Brahms és Bartók vonósnégyeseinek felvételére is. A vonósnégyes-irodalom „gerincét" jelentő sorozatokat így mind a két együttessel lemezre játszotta, s utóbbiak még jobban is sikerültek, mint a korábbiak. A Marco Polo lemezkiadóval is rendszeresen dolgoztak, sok különleges, kevéssé ismert mű felvételét készítve el, mint például Spohr összes vonósnégyese, Borodin zongora- és vonósötöse, Lutoslawski Vonósnégyese (1964) és Petrovics Emil első vonósnégyese (Op.10.).

Igen jelentős hangversenymeghívás volt 2000 májusában a spanyol királyi családé. A zártkörű eseményen a vonósnégyes tagjai a királyi ház Stradivari-hangszerein játszhattak, amely igen ritkán adatik meg bármely vonósnégyes számára. Különleges volt a műsor is: Boccherini vonósnégyesre és gitárra írt művei szólaltak meg Pepe Romero spanyol gitárművész közreműködésével. Hasonlóan megtisztelő felkérés volt a svéd királyi családé is.

A vonósnégyes-játék egyik alapját jelenti Botvay művészetének. Azt vallja, hogy ez egy rendkívül védtelen és intim művészet: nagyon nehéz feladattá válik, ha nem sikerül meghódítani a közönséget. A két vonósnégyesben eltöltött 20-20 év alatt azonban ez nagyon sokszor sikerült. Mindkét periódus igen jelentős időszak Botvay művészi és emberi életében. Az elsőben szinte az indulástól kezdve dolgoztak együtt a tagok, akik közösen élték át a művésszé érlelődés, fejlődés állomásait, és amelyben legfőbb művészi tevékenységük az együttesben való játék volt. A másik egy kialakult, kiforrott, erős hagyományokkal rendelkező társaság, amelyhez érett fejjel, sok művészi tapasztalattal csatlakozott, és amellyel párhuzamosan pedagógiai és másfajta kamarazenei tevékenységet is folytatott. Mindkettőbe sikeresen illeszkedett be – megőrizve és megmutatva egyéni, sajátos hangját, ugyanakkor mindegyik alakításában, formálódásában is részt vállalt.

Szólista, kamaraművész, művészeti vezető: az érett művész sokoldalúsága

A Bartók Vonósnégyessel való kapcsolat felbomlása véget vetett egy korszaknak. Ez művészileg és emberileg is krízishelyzetet jelentett számára, nagy erőpróba elé állította. A folytatást, illetve az újbóli építkezést az is nehezítette, hogy vissza kellett adnia az államtól addig használatra megkapott mesterhangszert is (Domenicus Montagnana, 1730). Ugyanakkor a korábbi sikerek, a művészi tapasztalatok és nem utolsó sorban a művészi-emberi kapcsolatok nagy szerepet játszottak az újrakezdés nehézségeinek legyőzésében, és éppen ez az élethelyzet adott lehetőséget arra, hogy tehetségének sokoldalúsága kibontakozhasson, hiszen az előző időszak alatt – a zeneakadémia elvégzését követő néhány évet kivéve – gondolni sem lehetett más kamaraegyüttesben való részvételre vagy szólóhangversenyre.

Az 1978 és 1985 közötti időszakban párhuzamosan több kamarapartnerrel és különböző együttessel dolgozott hosszabb-rövidebb ideig, leggyakrabban Angliában és Ausztriában, de fellépett Hollandiában és Németországban is. Az 1980-as évek második felében ismét a vonósnégyes-játék (Új Budapest Vonósnégyes) vette át a főszerepet, az együttes megszűnését követően a Budapesti Vonósokkal, illetve azok tagjaival játszik. Több szonátaestet, köztük Beethoven-esteket adott Clifford Bensonnal, akivel Kodály, Schubert, Brahms és Dohnányi szonátákat is játszott, minden alkalommal nagy sikerrel. Az 1979 márciusi, Purcell Room-beli koncert kapcsán az elemző (Dominic Gill, Financial Times) megjegyzi, hogy Botvay láthatóan hiányzik a Bartók Vonósnégyesből. Hozzáteszi, hogy bár a mesterhangszert is vissza kellett adnia, és a barátságtalan hangú kölcsönhangszer hangszínei nem változnak mindig olyan finoman, mint ahogyan azt Botvay szeretné – és más hangszernél meg is valósítaná –, a művész játékának mogyoróbarna hangja mégis sima és meleg minden regiszterben. Ugyanerről a hangversenyről egy másik kritika megjegyzi, hogy a két művész jól összehangolt és teremtő kapcsolatban van egymással, amely Brahms F-dúr (Op.99.) szonátájában érte el csúcspontját. Más kritikák is – amellett, hogy többször utalnak korábbi sikereire a Bartók Vonósnégyessel – kiemelik Botvay meleg és erős tónusát, diszkréten biztos és kifejező viselkedését. A recenzensek többsége Kodály Szonátájának előadásával kapcsolatban megjegyzi, hogy remekül adja vissza a mű karakterét, ritmusát, színeit. Ugyanakkor Beethoven és Brahms sötétebb árnyalatait, az Adagio-tételek gazdagon kifejező és telt hangját is méltatják. Sokan megjegyzik, hogy a játék öröme és a partnerek egysége milyen határozottan érezhető az előadásokon. Az egyik recenzens kifogástalan stílusú „top csellistának" nevezi, megdicséri szenvedélyes és intenzív Kodály-játékát is. Egy másik kritikusa Dohnányi (Op.8.) és Beethoven A-dúr (Op.69) szonátájának előadása kapcsán írja, hogy saját generációjának egyik legkiválóbb előadóművésze, akinek interpretációja túlmutat a hangjegyeken. Ebben az időszakban több szólóhangversenyre is lehetőséget kapott, amelyeken Bach csellóra írt szvitjeit játszotta. 1982-ben a londoni Purcell Roomban egy három estés sorozat keretében a hat szvit 20. századi magyar szerzők – Bozay Attila, Kodály Zoltán, Balassa Sándor, Láng István, Sárközy István – egy-egy szólódarabjával együtt szólalt meg. Egyik kritikusa szerint felséges technikai megoldásai adják azt a bázist, amellyel játéka világossá teszi Bach bonyolult művészi kommunikációját.

1978-tól kezdve több hangversenyt adott az Aldeburgh Vonóstrió tagjaként (partnerei: Mark Lubotsky – hegedű, Nobuco Imai / Atar Arad / Thomas Riebl – brácsa). Az Aldeburgh fesztivál és mesterkurzus tanáraiként adott záróhangversenyüket követően, különböző felkéréseknek eleget téve, néhány évig több közös hangversenyen játszottak együtt, leggyakrabban Dohnányi Op.10-es Szerenádját, Beethoven Op.9. no.2 Trióját és Mozart K. 563. Esz-dúr Divertimentóját megszólaltatva. A kritikák tanúsága szerint a koncertek mind nagysikerűek voltak, az együttes tagjai egyénileg és együtt is kiválót alkottak.

Ezen kívül számos neves kamaraegyüttessel is fellépett, például Schubert C-dúr (D 956) vonósötösében és Brahms vonóshatosában (Op. 36.) több alkalommal a Lindsay Vonósnégyessel, de a Voces Intimae Quartettel, illetve a kiegészített Alberni Vonósnégyessel is. A Lindsay Vonósnégyessel való közös munkájáról szólva a kritikák kiemelik az együttes játékába való érzékeny és finom beilleszkedését, amely jó alapot adott a telt és gazdag hangzásnak. Egy interjúban maga is megemlíti, hogy nem könnyű együtt játszani más vonósnégyessel: érzékelni kell a másik játékát, és ha valakinek erősebb saját elképzelése van a zenéről, akkor azt kell követni. Több alkalommal hangversenyezett a Clifford Benson mellett Thea King klarinétművésszel kiegészült különleges trióval vagy az Erich Gruenberggel (hegedű) és Bruno Giurannával (brácsa) alkotott vonóstrióval is. A hazai közönség is hallhatta őt ebben az időben többek között az Éder Vonósnégyessel, szintén Schubert C-dúr vonósötösében, valamint Rados Ferenccel, Kovács Dénessel együtt is.

A karrierje szempontjából legjelentősebb momentumot a Végh Quartettbe (Végh Sándor mellett Erich Höbart, 2. hegedű és Rainer Moog, brácsa) történt meghívása jelentette. Az 1980/81 és 1981/82-es szezonban több hangversenyt adtak Svájcban és Angliában. A klasszikus repertoár kitüntetett darabjai szerepeltek az együttes műsorán, mint pld. Haydn F-dúr (Hob.III:82), Beethoven f-moll (Op. 95), Schubert a-moll (D 804) vonósnégyese, de Bartók-estjeiken az 1., 4. és 6. vonósnégyest is megszólaltatták. A kritikák különösen Schubert vonósnégyesében dicsérték Botvay csellóhangját, de kiemelték Bartók 1. vonósnégyesében adott szilárd alapját is.

Botvay nemcsak kamaraművészként, hanem több hangversenyen zenekari művek szólistájaként is sikeresen bemutatkozott. Már zeneakadémistaként eljátszotta Saint-Saëns a-moll versenyművét (Op.33.), illetve 1960-ban Schumann a-moll (Op. 129.) és Boccherini B-dúr koncertjét. 1977-től kezdődően több alkalommal játszotta különböző együttesekkel ezeken túl Tartini D-dúr, Vivaldi d-moll (RV 401), Haydn D-dúr (Hob.VIIb:2) darabját, valamint Donizetti d-moll hegedű-cselló kettősversenyét, Winifred Roberts társaként. Haydn versenyművét többször is előadta a Joseph Haydn Zenekarral, Lukács Ervin vezényletével. Ez utóbbi koncertekről szóló kritikák kiemelik Botvay kifejezőkészségét, bensőséges játékát és nagyszerű virtuozitását a kadenciában, amely mutatja, milyen nagyszerűen uralja a hangszerét, de a beszámolók megjegyzik kiváló együttjátszását is a zenekarral. A kritikák tanúsága szerint Botvay egyik fő erénye a mértéktartás, amellyel elkerüli a hamis drámákat, és így közel kerül az emberek szívéhez. Az 1980-as évektől kezdve a Budapesti Vonósok szólistájaként is rendszeresen koncertezik. A már korábban említett művek mellett repertoárján szerepel még Vivaldi g-moll kétcsellós (RV 531), vagy Carl Philip Emanuel Bach A-dúr versenyműve, illetve Kodály – Farkas: Magyar rondója is.

1977-ben egy végzős zeneakadémiai társaság felkéri, hogy legyen alakuló kamarazenekaruk tanára, művészeti vezetője. Az akkor elindult munka máig jelentős szerepet játszik Botvay Károly művészi és tanári munkásságában. Az együttes kezdetben Vivaldi Kamarazenekar néven működött, így szerepeltek Bécsben 1979-ben és 1980-ban, illetve 1982-ben Belgrádban a Nemzetközi Kamarazenei Versenyen, ahol második díjat nyertek. Ez fordulópontot jelentett az együttes életében: ekkor indultak el a profi muzsikálás útján. A művészeti vezető Botvay ekkortól tagja és szólistája is az együttesnek. Hosszú ideig nem volt megoldva az együttes foglalkoztatottsága, szinte „koncertről koncertre" éltek. Az 1980-as évek második felében néhány bérletsorozattal, majd 1990-ben egy angliai turnéval indult el az együttes szélesebb itthoni és külföldi ismertsége, amely további meghívásokat, lemezfelvételeket és ezzel folyamatos fejlődésüket is lehetővé tette. Útjaikról, hangversenyeikről a kritikusok elismeréssel nyilatkoznak. Ma a zenekar spanyolországi, angliai, svájci, svédországi és dániai hangversenykörút mellett hazai hangverseny-sorozatokat és több, mint 60 lemezfelvételt mondhat magáénak. Felvételeiket a Laserlight, Hungaroton, Nuova Era, Naxos és 1993 óta a Capriccio jelenteti meg. Amerikai turnéjukon 2001-ben a Világhírű Kamarazenekarok Bérlet sorozatában léptek fel.

2009 óta az együttes a Liszt Ferenc Kamarazenekar mellett az állami támogatást jelentő első kategóriás kamarazenekar státuszát élvezi, amely minden évben szigorú kritériumok teljesítésével jár együtt. Működésük során számos kortárs szerzőt kértek fel új mű írására, többek között Szokolay Sándort (Eszterházi impressziók, Op. 329), Tihanyi Lászlót (Az éjszaka erdeiben, op. 67.), Tóth Pétert (Megtalált keringők, 2005), emellett gyakran játszanak más 20. századi művet is. Az együttes 1995-ben rendezte meg első Haydn-fesztiválját Fertődön, amely kezdeményezés Strém Kálmán szervező erejével társulva néhány évvel később katalizátorként működött a fertődi Haydn-kultusz, a város idegenforgalmi és kulturális életének felvirágoztatásában. A mára nemzetközivé vált fesztiválon olyan neves hazai és külföldi művészek működnek közre, mint Rost Andrea, Jandó Jenő, Reinhold Friedrich, Perényi Miklós, Ágoston András, Irena Grafenauer, Lencsés Lajos, Drahos Béla, Nicolas Daniel.

Botvay és a zenekar művészi hitvallása: a kamarazenélés és a zenekari játék között megtalálni azt az utat, amely egyedivé teszi hangjukat. Hangzásuk közelít a szimfonikushoz, kiérlelt, zengően fényes. A repertoár nagy része az ismert barokk és klasszikus, de gyakran választanak elfeledett műveket is. Ilyennek tekinthetjük például Johann Christian Bach concertóinak lemezfelvételét. A kritika igen kedvezően fogadta ezt a sorozatot, mert ezeket a műveket, amelyek bár nem olyanok, mint Haydn vagy Mozart hasonló alkotásai, de sokkal inkább érdemesek az újrajátszásra, mint sok semmitmondó, a korszakból elővett mű. Az együttes finom hangzással, jól megválasztott tempókkal segíti a versenyművek különböző szólistáit és szólistacsoportjait.

Még közelebb a művekhez: a tanítás művészete

1977-től kezdve az előadóművészi tevékenységgel párhuzamosan több meghívást kapott cselló-, kamarazene-, illetve vonósnégyes-mesterkurzus vezetésére is. Az egyik legjelentősebb felkérés az aldeburgh-i volt, amikor 1978-ban a hirtelen megbetegedett művésznő, Jacqueline du Pré helyett kellett beugrania. Nagy sikert aratott sajátos módszerével, amikor – az általános gyakorlat helyett – nem a saját, hanem a növendék hangszerén mutatta be az általa választott megoldást. Így a hallgató saját maga is meggyőződhetett arról, hogy az ő hangszere is megszólaltatható a kívánt módon. Az eredeti ötletet az a kényszerű helyzet inspirálta, hogy a Bartók Vonósnégyesből való kizárása együtt járt az államtól kapott mesterhangszer visszaszolgáltatási kötelezettségével is. Így ebben az időben kölcsönhangszerrel dolgozott, amely jóval rosszabb volt, mint a növendékek mesterhangszere. Jacqueline du Pré elismerő szavai azóta is szinte mottóként kísérik tovább pedagógusi munkájában: „Magának kitűnő érzéke van a csellókhoz és a növendékekhez. Ne csak magyarázzon nekik, és ne csak tanítsa őket, hanem játékával inspirálja is a növendékeit […]"

1979-ben meghívták a Nemzetközi Bartók Szeminárium vonósnégyes-professzorának és ismételten Aldeburgh-ba is. Ettől kezdve majdnem 25 éven keresztül a világ több országában számos növendéket tanított mesterkurzusokon, szemináriumokon, illetve több nemzetközi verseny zsűrijében is részt vett. Érdemes még megemlíteni a Kamariorkesteri Vox Artis Helsinki felkérését (1986), amely Tartini D-dúr versenyművének eljátszása mellett a teljes koncert (Corelli, Händel, Sosztakovics 1-1 műve) betanítására is vonatkozott.

1983 óta tanít rendszeresen kamarazenét a Zeneakadémián, 1997-től egyetemi tanár. Nyugdíjazását (2002) követően az Egyetem Szenátusának döntése nyomán 2013 óta óraadó professzor emeritus.

„Mindig foglalkoztatott az átadás művészete. […] Erős alapérzésem, hogy a zenei tudás átadásának művészete valami nagyon élő, inspiráló művelet kell, hogy legyen, a szükséges tudnivalók és alapvető ismeretek közlésének és tisztázásának kísérletében" – vallja. A Zeneakadémián a kamarazene-oktatásban minden hangszeres növendék részt vesz, ez azt jelenti, hogy az együttes játék lehetősége mindannyiuk számára biztosított. A hangszercsaládok eltérő színeit és ennek a játék során megtapasztalható együtthangzását ezen a kurzuson tanulják meg. A kamarazenélés során – speciálisan a vonósnégyes-játékban, – fontos szabály, hogy a hangnak egységesnek kell lennie, mert a tagok ugyanazon hangszercsalád tagjaiként játszanak (nincs zongora, fúvós). Bár hasonlóképpen képzelik el a közös hangot, mégis képesnek kell lenniük színeket is létrehozni, ahogyan a zene kívánja.

A tanítás sokoldalú kapcsolatot jelent Botvay számára mind a zeneművel, mind pedig a növendék(ek)kel. Művészi vallomása szerint egy szerző hasonló darabjainak sorozatát megtanulni és eljátszani „rengeteg művészi haszonnal jár". Ezt megtapasztalhatta már Bartók, Beethoven, Brahms vonósnégyeseinek játékánál is, és ezeket a tanulságokat a tanári munkájában is sikeresen tudja átadni a növendékeinek. Egy másik nyilatkozatában egymás mellé állítja az előadóművész és a tanár zenével való kapcsolatát: „amikor egy zenész előadásra készül, másfajta viszonyba kerül a darabbal, mint mikor oktatóként, tudatos távolságtartással figyeli a hallgatóit". A zene mélyebb megismerésén túl a tanításban a kezdetektől követett elve, hogy ebben a folyamatban a növendék saját interpretációjának megszületését segítse elő. Számára fontos a tanítvány személyisége és a zenéről kialakított elképzelése. A tanár a technikai és zenei beszélgetést irányítja, de nem fensőbbségesen közelít a növendékhez. Botvay azt preferálja, ha egy növendék a saját felfogása szerint játszik, nem pedig a tanárát utánozza. „Tanítványomat az ő saját játékának az útján akarom követni, hogy segíteni tudjak neki" – vallja egy interjúban. Művészként és tanárként is a legfontosabb dolognak tartja egy új mű megtanulásánál, hogy „legyen elképzelésünk a teljes műről, beleértve – ha van – a zongora részről vagy másról. A legjobb dolog leülni és kialakítani az előadást egy karosszékben, attól fogva az elképzelésünk szabad minden technikai problémától. Csak akkor szabad elkezdeni játszani, amikor tiszta elgondolásunk van arról, hogy a darabnak hogyan kell mennie".

Botvay Károlyt, a művészt, a kollégát és a tanárt felelős személyiség, jó humor, kiegyensúlyozottság és fegyelmezettség jellemzi. Egyik legfontosabb elve az élete során, amire mindig is törekszik, hogy ha az ember örömet akar adni másoknak, akkor szükséges, hogy saját maga is boldog legyen. Ez csak úgy történhet meg, ha teljesen meg van győződve a saját értékrendjéről.

[2016]