Bukta Imre

A 2016 tavaszán a bécsi Collegium Hungaricumban megrendezett Bukta Imre-kiállítás kollekciójáról így számolt be az egyik magyar napilap: a tárlaton „Bukta Imre grafikáit, festményeit, akciófotóit, objektjeit, installáció- és performansz-dokumentációit, illetve filmjeit mutatják be." E felsorolás is azt tanúsítja, hogy Bukta Imre hallatlan sokrétű alkotói tevékenységet kifejtő, összetett életművet építő alkotó, akinek munkásságában mind a hagyományos, mind az új műformák megjelennek, és a tradicionális technikák és anyagok mellett a legújabb médiumok, az új kifejezésformák is fontos szerepet játszanak. Bukta Imre festő-, grafikus-, szobrász-, performansz- és akcióművész, installátor „a vidéki Magyarország" nemzetközi viszonylatban is társtalan, egyéni szemléletű, különös sugárzású műveket alkotó „mezőgazdasági művésze", aki a sok-sok átalakulás után még mindig élő paraszti létezésmód és kultúra jelenségvilágát tükrözteti alkotásaival. Bukta Imrét nem a folklór, nem a népművészet megidézése vagy újraértelmezése érdekli, hanem a való világ: a falusi környezetben élő, a természettel szoros kapcsolatban lévő, a növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalatoskodó, fizikai munkát kifejtő, hagyományos eszközökkel és új gépekkel dolgozó ember. Bukta Imre az 1970-es évek második fele óta bontakozó, a grand art kifinomult szemléletével és elegáns ízlésvilágával szakító, eredeti látásmódot tükröztető művészetében különös, rendkívül változatos anyaghasználatot és technikaalkalmazást figyelhetünk meg: e művész a hagyományos művek – olaj/vászon festmények, tus/papír rajzok – mellett leginkább vegyes technikával kivitelezett, élő és holt anyagokat integráló kompozíciókat, talált tárgyakat, a természetből kiemelt elemeket műalkotássá avató objekteket és installációkat készít, amelyekben számtalan esetben szerepet kap a fotó és a videó is. A megszokott műtárgy-forma – kép, szobor – mellett Bukta Imre munkásságában igen nagy szerepe van az egy-egy helyhez kötődő, provizórikus jellegű, olyan alkotásoknak, amelyeknek az élettartama és létezésmódja korlátozott: a térberendezéseknek, az installációknak, illetve a művészete visszatérő tárgyaival, rekvizitumaival előadott akcióknak, performanszoknak is. Egy 2013-as beszélgetésben erről így vallott Bukta Imre az Új Művészet című folyóirat főszerkesztőjének, Sinkovits Péter művészettörténésznek: „A talált tárgyakkal szemben nekem van egy kis kifogásom. Meglehetősen kevés talált tárgyat használok fel, építek be munkáimba. Voltak s vannak persze rá példák, de ez az eljárás inkább Samu Gézára volt jellemző. Én inkább anyagokat használok, mint tárgyakat. Például terméseket, magokat, szénát. Olyan anyagokat tehát, amelyek előfordulnak a mezőgazdaságban vagy a paraszti, mezőgazdasági kultúrában, de nem tárgyakról van szó. Ezt azért szeretném kihangsúlyozni, mert sokan a paraszti tárgykultúrát a népi kultúrával azonosítják. Az én esetemben nem úgy van, hogy a népi kultúrából egyszerűen beemelek motívumokat vagy tárgyakat."

A művész festményeinek és rajzainak, plasztikáinak és installációinak szinte kizárólagos témája a mezőgazdasági művelésbe fogott, meghódított vagy a még vadregényes, de az ember keze nyomát, beavatkozását valamiképpen mégiscsak viselő – egészen közelről, vagy kissé távolabbról szemlélt – táj, az e tájhoz szorosan kapcsolódó gépek és eszközök világa, és a művek vissza-visszatérő szereplői az e tájban egzisztáló jellegzetes alakok. A napjainkban – egy hosszabb szentendrei alkotóperiódus után – ismét szülőfalujában, Mezőszemerén dolgozó művész kompozíciói – mint oly sok, a neoavantgárd hullámain a magyar képzőművészet csendesebb vizeire érkezett kortársáé – nem rendszerezhetők, osztályozhatók egykönnyen: a festészet, a grafika, a szobrászat, az installáció, az akció, a performansz egymást áthatva, keresztezve jelentkezik művészetében, a műformák eredeti, megszokott megtestesüléseiktől elrugaszkodottan, új és új formában kelnek életre. A szabad formálást hirdetőn – és öntörvényű szabályrendszert teremtőn – jelennek meg üde festékfoltok a grafikákon, válnak grafikai lapok festmények fontos részeivé, s domborművek alakulhatnak akár elnyűtt aktatáskákból, gyufaszálakból vagy kukoricaszárakból és kukoricaszemekből is. Akár tradicionális kisplasztikaként is minősíthetnénk az 1970-es évek emblematikus összegzésű azon Bukta-kompozícióját, amely a Műanyagból tiszta búzát gyártó cséplőgép (1975) címet kapta, és amelynek alkotóelemei: fa, fém, műanyag, búza. A rejtélyes kis faszerkezet az egyik felén kis átlátszó tasakokban műanyag-granulátumot nyel el, hogy aztán a másik felén ugyanezen tasakokban már tiszta búzaszemek jelenjenek meg a gépezet gyomrából. Ruhamélyre süllyesztett miniemlékműként hordozhatja magával tulajdonosa a Zsebkaszakészlet-et (1980), s kiállítási tárggyá szelídülhetnek a finoman kidolgozott orvvadász-szerszámok és -fegyverek, vagy akár a gumicsizmák is. Az 1985-ben készült Bezosztája-1 című festői-grafikai művön a sűrű rovátkarengetegben tizenegy félalak tűnik fel, az élen – piros zakóban – az alcím szerint maga Lukjanyenko akadémikus: „Emberek a búzamezőn. Képek a magyar mezőgazdaság életéből. (Lukjanyenko akadémikus a Bezosztája-1 búzafajta nemesítője)" – jelzi a felirat. A kompozíció felső, bal terében búzakalászok színes foltja ellenpontozza a tudós férfiú kabátját, s az alakok meggyőző megjelenésén túl – akik közül az egyik a soha vissza nem térő, történelmi jelentőségű pillanatot megörökíteni igyekezvén lázasan filmet forgat – a rovátkák ütemes, végtelenség-illúziót keltő hullámzása is azt hirdeti, hogy a nemesítés bizony pompásan sikerült. 1986-ban született meg az a Gyöngytyúkot etető férfi című, rejtelmes, titkokkal övezett kompozíció, amelyen egy nagy fémtálcán sorakozó, apró fémgolyók ezrei által kirajzolódó, körkörös motívumok vonzásában álló, tetraédercsúcsra helyezett gyöngytyúk jelenik meg. A gyöngytyúk előtt háromlábú asztal áll, amelyen fa- és fémelemekből szerkesztett csapdaszerű konstrukció emelkedik, amelyből egy karszerű képződmény ível a tyúk felé: mindez baljós sejtelmekkel áthatott, bizonytalan kimenetelű történések téri megjelenítője és előrevetítője. A későbbi művek körében kis szánkócskák cikáznak a falra szerelt, a magas mennyezet alá kúszott konyhaszekrény, tűzhely és az átlyukasztott asztal mágikus háromszögében – majd e kis szánkócskák feltünedeznek egy hűtőszekrény szalonna-oldalasaihoz kapcsolódva is – , nyakkendőt öltenek a kert fái az ünnepnapot köszöntvén, s a kocsmabelsőket megidéző olajképeken végeláthatatlanul hosszú pillanatokra megáll az idő futása. Mint e néhány alkotás felidézése is jelezheti, Bukta Imre művészete a kezdetektől magán viseli a szürreális láttatás jellegzetes stílusjegyeit, meghökkentő módon szembesít a minket körülvevő világ abszurditásaival, és a mindig a lényegre törő kérdésfelvetése, problémaérzékenysége a konceptualizmus tartományába kalauzol. A 2012-es Másik Magyarország című műcsarnoki Bukta-kiállítás katalógusában Széplaky Gerda esztéta állapította meg:

„Az életműben a gépobjektekkel párhuzamosan jelentek meg azok az installációk, amelyek a reprezentált 'hibás' gondolati mintázatot immár elbeszélésként tárják elénk, azaz nem csupán egyetlen tárgyat mutatnak be, hanem egy egész – abszurd vagy egyenesen szürreális – szituációt jelenítenek meg bonyolult vizuális kompozícióba rendezve. Ezek az installációk már magukon viselik a buktai formaképzés minden sajátos jegyét. Az átalakított használati eszközök, gépek, ready-made-ek mellett megjelentek a művekben azok a formaelemek, amelyek egy része szintén a tárgyi világból való még, de nem estek át semmilyen átalakításon: önmagukat 'ábrázolják' saját valóságos jelenlétükben….Más részük viszont a szimbolikus erővel rendelkező poétikus gondolkodás elemei közé tartozik: festett, rajzolt, szobrászatilag megformált motívumokról van szó, amelyek utalásként vannak a reprezentált valóság helyébe állítva, azaz éppen hogy hiányzásuk és valami mássá való szükségszerű átlényegülésük révén lesznek a művilág részeivé. Ennek a sokféleségnek a felvonultatása applikációs műkompozíciókat eredményezett, amelyek az utóbbi másfél évtizedben születő táblaképeken immár olyan kiforrott formai megvalósításokhoz jutottak el, amelyek egyedüállóvá, a magyar képzőművészet legmagasabb teljesítményeivé közé sorolhatóvá teszik Bukta művészetét."

Amiként a szobor-objekteket, a grafikákat és a festményeket is a mívesség és a felületes, elnagyolt megmunkálás együttes alkalmazása jellemzi: aprólékosan, gondosan kidolgozott részletek mellett elmosódott, elkent motívumok tűnnek fel, a mesterien megragadott alakokat és állatokat szándékos elrajzolások és váratlan foltok torzítják. Gyakorta él a művész – mint a falusi tapétákon – a motívumismétléssel: a képfelületen fácánok, vaddisznók, boglyák, bokrok, fák sorakoznak játékos, ütemes rendben. Műveit a lassú történések hangulata, az elnyújtott állapotok atmoszférája, a helyzetek kimerevített pillanatának – a mindig minden változatlan – örökérvényűsége lengi át. A Bukta Imrééhez hasonló földközeli környezetből a magyar irodalomba érkezett, tragikus sorsú író, Borbély Szilárd felismerése szerint

„Bukta Imre munkáiban mindig ott volt a türelem, a tárgyi, anyagi formát öltött türelem. Az apró vonalak, a gyufaszálak, a kicsinyítés gesztusai, az ismétlődés alázatos, áldozatos kidolgozása.

A munka monotonitása, az élet monotonitása, az alkotás monotonitása. A bölcsesség a megértésben mutatkozik, amely az elmúló világot derűvel jeleníti meg. A pusztulásban nem a veszteséget látja, hanem egy új világ teremtődését, valaminek az eljövetelét. A dolgok rendje a pusztulás és a születés. Az elvont és spekulatív jelek és jelentések helyett a túlélés és a derű. A türelmetlen, csúnyábban szólva intoleráns világgal szemben a megértés igénye."

[2016]