Csáji Attila

Feljebb – Mezei Ottó emlékére. Ezt a címet kapta Csáji Attila egyik, 2004-ben készült vegyes technikájú festménye. Rendkívül finoman megmunkált részletek és egyetlen gesztussal megformált felületek kerültek egymás mellé a képen, ahogyan egységet alkot az egyetlen szín tónusaiból építkező alap és a felület különbözőpontjain hirtelen „kigyulladó", mintegy tájékozódási pontokat kijelölő erőteljes, meleg színfoltok hálózata. Szinte vonalzóval meghúzott egyenesek vezetik a pillantást fölfelé, egy láthatatlan pont, célpont felé, egyszerre utalva a kiváló művészettörténész utolsó szavaira, s általában az élet, az alkotó tevékenység értelmére.

Csáji Attila egyik legköltőibb alkotása egyben azt az irányt is jól érzékelteti, amely a festőművész pályáját jellemzi a korai, a hatvanas évek elején festett expresszív színvilágú képeitől a legújabb alkotásokig. A korai műveket a ma már legendássá vált Petri Galla-féle lakásgalériában állította ki először, 1965-ben. Egy évvel korábban készítette Szürenon című sorozata első darabjait is, néhány év múlva a sorozat címe a progresszív művészek mozgalma, a Szürenon névadójává vált. A hatvanas évek közepén jelentek meg művein a kalligrafikus jelek, informel alakzatok, amelyek plasztikus formálása arra is utal, hogy a kép alkotója egyre tudatosabban használta ki a néző mozgását, helyváltoztatását, illetve a felületen megjelenő fény-árnyék hatás változásait. Szorosan kötődik e művek létrejötte ahhoz a revelatív élményhez, amelyet Csáji Attila számára az 1956-os forradalom jelentett. „Számomra a forradalom legnagyobb élménye a szabadság volt. A béklyót hihetetlen erővel és váratlansággal szétzúzó, a mélységekből feltörő, jövőt teremtő szabadság. Amikor a költészet – néhány napra – valósággá vált, a lét az igazság vonzásának sodrásába került" – fogalmazott egy alkalommal. Egy évtized kellett, hogy képileg is megfogalmazhassa szabadságélményét az Üzenetekben–Jelrácsokban. E képek, ahogyan alkotójuk is nevezi őket, „szabadság struktúrák". Az akkoriban született „jelrácsok" fénnyel értelmezett plasztikus képek. Szerves részük a súrlófény. A hatvanas évek végén ezek a munkák a szabadság struktúráit jelentették a számára, harmóniát a káoszban, egységet az improvizatív struktúrában. Akkoriban erősen foglalkoztatta az autonóm ember és a szabadság problematikája. Kételkedett a jelszavakban, de a szabadosság pancsoló káoszában is. A technika akkoriban különösképpen még nem vonzotta, az viszont meggyőződésévé vált, hogy a technikai civilizációt nem elutasítani kell, hanem humanizálni.

Már a hatvanas évek művei ígérték a fény természetrajza, a fényművészet lehetőségei iránti érdeklődése elmélyülését, amely a hetvenes évektől végzett lézerkísérleteiben hamarosan manifesztálódott is – miközben festői pályája is kiteljesedett a nyolcvanas-kilencvenes években. A művek két csoportja közötti összekötő kapcsolat fontos elemét jelentette, hogy a hetvenes években Csáji Attila a fényérzékeny festékek használatával is intenzív kísérleteket végzett. A fényporokat már a hatvanas évek végén elkezdte használni, a különböző lámpákkal megvilágított felületen ezeknek köszönhetően átstrukturálódott a kép. A nagy változás a Magyar Nemzeti Galéria műhelykiállítását követően játszódott le. Mesterséges fényekkel értelmezte a plasztikus képeket, ezeket látva hívta meg Kroó Norbert fizikus, a magyarországi lézerkutatás vezetője a Központi Fizikai Kutatóintézetbe, ahol addig ismeretlen eszközökkel dolgozhatott a kinetikus művészet hagyományait folytatva, illetve azokon túllépve. Úgy véli, Moholy-Nagy László, a klasszikus avantgárd világszerte elismert mestere a „fényfestőt" már a múlt század első felében megálmodta, ennek a tevékenységnek az eszköztára azonban csak az utóbbi évtizedekben teremtődött meg olyan szinten, hogy a művészi munkában egyesülhessen a költői, a festői, a mérnöki tevékenység. Korábban kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor Gábor Dénes fölfedezte a holográfiát, de nem rendelkezett olyan rendezett fényforrással, amely a holográfiához szükséges. A fényművészet gazdagodásában sok mindennek szerepe van, de a lézeré a legfontosabb. Csáji Attilának segítségével olyan összefüggésrendszerre sikerült rábukkannia, amely nemzetközileg egyedülálló. A Központi Fizikai Kutatóintézetben dr. Kroó Róberttel együttműködve a lézer képi lehetőségeit kutatva kidolgozta az új képi transzformációs módszert, az úgynevezett szuperpozíciós rendszert, amelyre 1980-ban nemzetközi szabadalmat kapott. A szuperpozíciós módszer a lézer koherenciáját használja fel, s klasszikus optikai eszközök segítségével rendkívül gazdag látványrendszert épít fel. Számos helyen tartott előadást az úgynevezett szuperpozíciós eljárásról, ennek alapján hívták meg 1987–88-ban a Massachusetts Institute of Technologyba. 1987-ben a Soros Alapítvány támogatásával Bostonban és New Yorkban végzett kutatásokat, Fénykalligráfiák címet viselő transzmissziós hologramjainak egyik sorozata ebben az időszakban, 1987-88-ban született. 1991-ben az Interscience Technology támogatásával tanulmányozta a lézer képi lehetőségeit az Egyesült Államokban, állandó taggá választották a Center for Advanced Visual Studiesban, olyannyira, hogy ma is használhatja az intézmény eszközeit. 1993-ban tagjává választotta a Los Angeles-i Leonardo Társaság.

A kilencvenes évek festményeit (Bikanász a labirintusban, 1994, Nagy pajzs, 1998) részben a hetvenes években kialakult redukáltabb formavilág, a szinte monokróm színhasználat, a színek megsötétedése, drámai hatása jellemzi, részben a váltás igénye, az érdeklődés elmélyülése azok iránt az ősi struktúrák, jelrendszerek iránt, amelyek képesek az időtől, társadalmaktól független esztétikai, etikai tartalmak közvetítésére. Az 1998-as Rájuk sütött a falakon a hajnal, a 2000-ben született A Barlang mélye bennünk van, a 2001-es Szétszaggatásból újjáéledő, Feljegyzések Narchos útjáról az őskultúrák emlékeire utalva az ezredfordulón érvényes kifejezési lehetőséget keresi, illetve annak a módját, hogy hogyan ötvözhető egységgé a kétféle vizuális, szellemi világ. Ennek a szintézis keresésnek, illetve - teremtésnek a dokumentuma az a műcsoport, amely az ezredforduló utáni években született, a többi között a Quattara I. (2003) és az Egy emlékezetes feljegyzés (2007). Az előbbi mintegy felülnézetben ábrázolt archeológiai feltárás képét adja, a kiemelkedő részletek mintha csak sejtetnék a felület alatt rejtező kultúrák gazdagságát, az élet felmérhetetlen dimenzióit. Az utóbbi lendületes gesztusokra utaló részletei még csak nem is utalnak realisztikus részletekre, a kép alapszerkezetét megadó háromszög motívum és a mellé társított absztrakt részletek együttese egyszerre fogalmazza meg a játékosság és a rendteremtés, a személyes mondandó és a vizualitás általános törvényei, a mikro- és makrovilág törvényei ötvözésének a szándékát.

A lézerrel végzett művészi-természettudományos kísérletek kiteljesedése lett volna, ha megvalósul a budai Duna-partra tervezett lézertorony a végül elmaradt budapesti világkiállítás alkalmából. Három egységből álló hatalmas, 33,5 méter magas obeliszk lett volna az építmény, amelyet Polonyi Károly építész segítségével szeretett volna megvalósítani a lágymányosi egyetemi fejlesztési központ területén. Az épület – torony – közepén fénytengely emelkedett volna a magasba, virtuális teret képezve a torony fölött. A gondolat, hogy a középpontba a fény kerüljön, abból a tényből következett, hogy a fény az őskultúrák óta szervező erő, alapszimbólum, az élet alapvető meghatározója, másrészt a kezdetek óta jelképi tartalmai vannak, a fény minden vizuális jelenséggel összefügg.

Ennek a műnek ugyan legfeljebb a terveit szemlélhetjük, abban a reményben, hogy egyszer mégiscsak megvalósulnak, a következő néhány évben azonban jónéhány nagyszabású fényművészeti munka született. 2002-ben Dániában, az Európai Unió soros elnöksége idején, egy nagyszabású fényművészeti bemutató, a Lux Europae keretében tizenhét ország tizenkilenc művésze mutatta be alkotását Koppenhágában három hónapon át, november-január között. Csáji Attila tíz méter magas, Visszatérés című műve a rendezvény centrumában, a dán kulturális intézet falán jelent meg, idézte meg egy lassan kihunyó-eltűnő, majd újra égni kezdő, egyre fényesebb lángú gyertyával a természet organikus rendjét, az ahhoz való visszatérés szükségességét. 2003-ban az egri trinitárius templomban Visszatérés címmel rendezett fény performanszt, 2005-ben pedig a Kiscelli Múzeumban, illetve a Római Magyar Akadémián mutatta be Lappok és laptop című nagyszabású lézer environement-jét, a festményein is megjelenő ősi jelek, motívumok, valamint a legkorszerűbb technika ötvözésével. Csáji Attila, pontosabban az egymással folyamatos párbeszédet folytató művekből rendezett kiállítás látogatója számára mindez azt jelentette, hogy a tudomány internacionális világa összeegyeztethető a tradícióval, amely felé sokak szerint a hagyományos olajfestésnek fordulnia kell. Vagy éppen azt, hogy az innováció nagyon fontos, de nem egyedül üdvözítő: a művészet sokkal átfogóbb, több mintsem egyetlen követelménynek való megfelelés. Ennek a teljességigénynek a jegyében készül a művész a budapesti Műcsarnokban 2014 folyamán megrendezésre kerülő kiállítására is.

[2014]