Csíkszentmihályi Róbert
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, a Nemzet Művésze
A 20. század utolsó harmadában, az új évezred első két évtizedében bontakozott ki Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész munkássága, amely összetett, sokrétű, a szobrászat minden területét és ágazatát, megannyi műformáját és műfaját, csaknem minden anyagmegmunkálás-módját és technikáját felölelő életműként áll előttünk. A múlt század hatvanas éveinek közepe óta épülő oeuvre művei a kezdetektől napjainkig jelen vannak a magyar művészet hazai és külföldi kiállítási fórumain, számos kompozíciója gazdagítja a rangos hazai és külföldi köz- és magángyűjtemények anyagát, és megannyi alkotása lelt otthonra – ugyancsak idehaza és a határokon túl is – a köztereken és a középületekben. Csíkszentmihályi Róbert művészetében azonos súllyal jelenik meg a tradicionális kisplasztikák és az ún. kisszobrok, kiállítási plasztikák, az érmek és plakettek, a megbízásra készített monumentális emlékművek, emlékszobrok, díszítő plasztikák, díszkutak, valamint a síremlékek és az épületekhez kötődő emlékjelek (domborművek, domborműves emléktáblák) megalkotása. A „világi" művek mellett fontosak a szakrális, az egyházi épületekbe, a templomokba vagy közvetlen környezetükbe komponált és került kompozíciói. Egyes alkotóperiódusaiban a különböző fafajták megmunkálása, majd a kövek megfaragása, máskor a mintázott plasztikák bronzba öntése domináns tevékenységében. Művészetének meghatározó sajátossága az anyagszerűség, az adott anyag megmunkálásának adekvát volta, a kivitel precizitása és eleganciája. Tematikailag illetve stilisztikailag a szobrászat klasszikus meghatározása alkalmazható szobrászati világára, amely szerint ez a művészeti ágazat a képzőművészet egyik legősibb, azon ága, amely többnyire az emberi vagy az állati testet ábrázolja szilárd anyagokba foglalva, három dimenzióban. Valóban: az egy-egy tárgycsoportot (például órák) feldolgozó műsorozat mellett Csíkszentmihályi Róbert csaknem minden művében az emberalak, vagy az állati lény, az állati test jelenik meg a realista szemléletű megformálás vagy a stilizáció különböző fokozatai által árnyalt megjelenítésben, s alkotói szemléletében a művész a figurativitás határait sohasem lépi át: a legelvontabb munkája is őrzi a valóságra utaló emlékszerű utalásokat, a természetre vonatkoztató jellegzetes vonásokat, motívumokat.
Csíkszentmihályi Róbert pályája a természet lényeit megragadó domborművekkel és kisplasztikákkal indul, amelyek közül kiemelkedő jelentőségű a Bociölő (1963), a Fekvő bika (1965), az Ős (1968), a Mítosz (1970) és a Csiga bemutatása (1973) című kompozíció. A bensőséges hangulatú, esetenként expresszív érzelmekkel áthatott, mészkőbe faragott kompozíciókat mintegy megkoronázta a Dániába került, öntöttvas Utolsó szarvas emlékműve (1970) című munka. A kisplasztikák és kisszobrok megalkotása mellett a hetvenes évektől egyre több köztéri megbízást teljesít (Herman Ottó-emlékkút, Budapest, 1974; Felszabadulási emlékmű, Szentendre, 1975; a vatikáni Magyar Kápolna domborművei, 1980), s ebbéli munkálkodását mindvégig aktív éremművészeti alkotótevékenység kíséri. A nyolcvanas évektől megjelennek művészetében a stilizált, egyedülálló, felmagasodó, a részletezést kerülő, nagy, sima palástokkal övezett figurákat megjelenítő, mészkő és márvány idol-szobrok, amelyek közül több köztérre is kerül (Zene, Budapest, 1981), s amelyeknek később bronz-változatai is készülnek (Gépember, 1988). Egymással szoros tematikai és formai kapcsolat jellemzi az összefüggő műcsoportok alkotásait: a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évtized közepéig készül Idő-sorozat kompozícióit, s az óra-parafrázisokat követően, a nyolcvanas évek második felében megszületett kétfigurás kisbronzok együttesét. Míg az óra-sorozat a meditáció, a merengés, a mozdulatlanság állapotát sugallja, s a végtelen idő-folyamban való elmerülés lehetőségeit teremti meg a szemlélőnek, a kétfigurás kompozíciók a mozgalmas akciók terepe: a mozgásban, furcsa testhelyzetekben megragadott, egymással mindig szoros kapcsolatban lévő, egymásrautaltságukban megragadott két alak az ember és a világa között feszülő konfliktusok, a magatartásmódok, a cselekvési lehetőségek kutatásának gyújtópontja.
A kilencvenes évektől megalkotott kisplasztika-termés legfontosabb műcsoportjaként a bronzba öntött, fába és gránitba faragott állatember-szobrokat, az apokrif lények műegyüttesét minősíthetjük, amelyek közül néhány kompozíciónak elkészült nagyméretű változata is (Atléta, 1998). Ez a műsorozat egyedülálló művészeti jelenség a jelenkori magyar szobrászatban: az abszurd, ironikus, groteszk szemlélet, a szürrealisztikus látásmód, az emberi karakterrel felruházott, emberi tulajdonságokat hordozó és tükröztető állat-egyéniségek sora a korszak tipikus figuráit, jellemeit állítja elénk, magatartásmódjait modellezi. A szárnyas-nőalak, a vaddisznó-férfi, az őzgida-leány, a menyét-nőstény pontosan annyira állat, mint amennyire ember is: az emberi és állati vonásokat, tulajdonságokat egymással villódzón, a sajátságokat sejtelmesen összemosón, leleményes plasztikai szintézissel interpretálják ezek a munkák. Hann Ferenc állapította meg ezekről az alkotásokról: „Csíkszentmihályit – tekintve, hogy par excellence szobrász – e művek születésénél azért az anatómia érdekelte leginkább. Nevezetesen az izgatta, hogy az állati test felépítése (még a madáré is) milyen közel áll az emberhez, s vajon mi történne, ha az eltérő formákban nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot keresi."
A megrendelésre komponált alkalmi- és emlékérmek és az autonóm művészérmek kettőssége jellemzi Csíkszentmihályi Róbert öt évtizedet átfogó éremművészeti munkásságát, de a minőség, a művészi lelemény ezen a területen is egységet alkot a két, eltérő indíttatású műforma között. Éremművészként is a hagyomány őrzője és a klasszikus eszmények szellemében történő műalakítás megújítója: tiszteletben tartja a kör-, illetve a korong-formát, de meg is változtatja azt, egységes alapként kezeli az érem-felületet, de esetenként áttöri azt, és a magas dombormű gyakran plasztikává emelkedik. Pontosan határozta meg L. Kovásznai Viktória művészettörténész a modern magyar éremművészetet áttekintő összefoglalásában: „Csíkszentmiháliy Róbert sajátos úton jár. Miközben kötődik az érem műfajának klasszikus törvényeihez, elkerüli a zsánert. Kevés eszközt felvonultató, szűkszavú modorában erőteljesebben érvényesül világlátása: az ember és természet kapcsolatának újszerű élménye, új problémái. Nála jelentkezik legerősebben az egyéni szimbolika megteremtésének igénye, és ezt a szimbolikát, a közérthetőség érdekében, a hagyományos rendszerek metodikájára építi." Az egyoldalas és a kétoldalas érmek, az önálló műként megformált és a sorozatként megszületett munkák közül számos mű méltán vált a XX. századi magyar éremművészet korszakjelző, megkerülhetetlen alkotásává (Ősi hangok-sorozat, 1970; Homo Solitarius-sorozat, 1979; Futás-sorozat, 1982).
A művész stilisztikai és tematikai vonzódásai, a művészetét meghatározó gondolati vonatkozások, tartalmi és formai jegyek vizsgálata kapcsán elmondható, hogy Csíkszentmihályi Róbert életművével a magyar – és egyetemes – szobrászat klasszikus értékeket éltető tradíciójához kapcsolódott: a plasztikai archetípusoktól nem szakadt el, de ugyanakkor a modernitás szellemisége, a korszerűségre törő formarend határozta, határozza meg munkásságát. Nem tett mást, mint nagy elődei: a hagyományos anyagokat megmunkálva, a tradicionális technikákat alkalmazva, egyéni invencióit megfogalmazva alkotta meg a kor kihívásaira a szimbolikus és metaforikus szférákban reflektáló szobrait – mint közvetlen, nagy elődei: Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni, Borsos Miklós. 2010-ben, a művész 70. születésnapján, a szentendrei MűvészetMalomban rendezett gyűjteményes tárlat egyik kulcsfontosságú, új műveként került közönség elé a Mind elmegyünk (2010) című sokalakos kisbronz, amely egy lendületes léptekkel egy irányba vonuló, különböző tárgyakat cipelő embercsoportot jelenít meg. E mű formailag is rendkívül izgalmas kompozíció, de természetesen – mint minden Csíkszentmihályi-mű – metaforikus magasságokba emelkedő művészi összegzés is: az élet, a létezés legmélyebb problémaköreit faggatja, az ember helyét keresi az ember mind zűrzavarosabb, 20–21. századi világában.