Dávid Katalin

„Kiengesztelődésünk valójában annyit jelent, hogy figyelünk a másik emberre, figyelünk a természetre és figyelünk önmagunkra. Ez a hármasság a lényeg: szeretete a felebarátnak, szeretete az egész élő és élettelen világnak, és szeretete önmagunknak. Ha ezeket tudatosan vállaljuk, áramlani kezdenek felénk az éltető jelképek, eltűnik az elidegenedés rettenetes fenyegetés, és megteremtünk egy új szociális közeget." (Dávid Katalin)

Dávid Katalin 1923. augusztus 16-án született Szegeden. Itt érettségizett 1941-ben, majd járt egyetemre és szerzett 1948-ban bölcsészdoktori oklevelet művészettörténetből, esztétikából és régészetből. Miután elhatározta, hogy keresztény, szakrális ikonográfiával akar foglalkozni, elvégezte a katolikus teológiát is.

Szakmai munkásságát, tudósi nézeteit is meghatározza hithű keresztény értékrendje, a II. világháború embertelen pusztításai, a zsidóság ellen elkövetett bűnök, az ateista diktatúra kulturális politikája, valamint a művészeti tradíciók, művészeti ismeretek folyamatos elsekélyesedése. Pályafutása során sokirányú tudományos munkássága (teológia, művészettörténet, művelődéstörténet, régészet, muzeológia) mellett a magyarországi művészettörténet szemszögéből kiemelkedő tudományszervezői tevékenységet is folytatott. Közéleti szerepvállalása immár hét évtizede példaértékű. A kereszténység szellemiségét megtestesítve vallotta a legsötétebb diktatúra éveiben is, hogy „soha nem az a fontos, hogy valaki másként gondolkodik, mint én, hanem hogy találjunk közös pontot".

Már egyetemistaként kitűnt szervezőképességével, aktivitásával. A Mária Kongregáció szegedi elnöke és a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Országos Szövetsége (MEFESZ) országos alelnöke volt. Meghirdette az új katolikus szociális programot a szegények és kisemmizettek megsegítésére, amiből kinőtt Szegeden a nincstelen, szegény sorsú diákokat támogató mezítlábas mozgalom. Endrődy István jezsuita atyával együtt irányították a Veritas kiadóvállalatot. 21 évesen már szerkesztője volt Bálint Sándor mariológiai munkájának, amelynek a címét – Boldogasszony vendégségében – is ő adta. A nagy hírű tudós könyvét Dávid Katalin számára Boldogasszony Keresztanyjának dedikálta. Unokabátyja, a festőművész Barcsay Jenő (1900–1988) ismertette meg 1947-ben, utolsó éves egyetemi hallgatóként Lyka Károly (1969–1965) művészettörténésszel, akinek tanácsára a művészettörténet mellett figyelme az ikonográfia és a szimbólumok tanulmányozása felé fordult. Ebben befolyásolta a hatalomra kerülő kommunista diktatúra, ami gyakorlatilag megakadályozta a külföldi utazásokat, és ezzel az európai művészet tanulmányozását is. Így került érdeklődésének középpontjába a képek és jelképek kutatása a keresztény és zsidó kultúrában. Meghatározó mestere volt Kerényi Károly (klasszika-filológia, antik görög kultúra), Sík Sándor (esztétika), Bálint Sándor (néprajz, vallási néprajz, művelődéstörténet), Felvinczi Takács Zoltán (művészettörténet), barátai közül Scheiber Sándor, Makovecz Imre és Kondor Béla, akinek Dávid Katalin Pilinszkyvel többször is állt modellt képeihez. Közvetve mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy Dávid Katalin a művészettörténet-írásban egyrészt holisztikusan viszonyuljon kutatott tárgyai felé, másrészt, hogy írásaival ne maradjon meg pusztán a tudományosság határain belül. Tudósi munkáival összetettebb, a kultúrát, művészetet megmenteni, javítani-, az embereket nevelni, felvilágosítani célzó missziót is folytatott.

Tudományos pályája legelején, 1948-ban a Szegedi Tudományegyetem tanársegédeként, majd a Szépművészeti Múzeum munkatársaként dolgozott, ahonnan klerikális reakció vádja miatt eltávolították. Ekkor Rabinovszky Máriusz (1895–1953) – a II. világháború utáni hazai művészettörténet-tudomány egyik újjászervezője, a Képzőművészeti Főiskola Művészettörténeti Tanszékének vezetője – a Népművelésügyi minisztériumban elérte számára egy új intézet létrehozását. Ekkor, 1950-ben alapították a Művészettörténeti Dokumentációs Központot, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének jogelődjét. Dávid Katalin az intézetet 1954-től igazgatóként vezette, ezzel gyakorlatilag ő volt az, aki megteremtette a magyarországi modern művészettörténeti kutatások bázisát. Tudományszervező tevékenysége is alapvető jelentőségűvé vált, elsősorban mint az országos művészettörténeti vonatkozású levéltári, bibliográfiai kutatások megszervezője és egyik irányítója. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ vezetőjeként a mai vezető művészettörténészek szinte valamennyiével kapcsolatban állt, sokuk mesterének is tekinti. Intézetében a szakma legjelentősebb személyiségei, többek között Balogh Jolán, Kampis Antal, Bernáth Mária, Genthon István, Supka Magdolna, Németh Lajos, id. Entz Géza, Zolnay László dolgoztak. Mellettük – levéltári kutatásokra – szerzeteseket, papokat alkalmazott, akiknek megvolt a szükséges latin tudásuk a középkori források olvasásához. Ennek is köszönhető, hogy a nemzetközileg is híressé vált intézetet Rómában a Papok szakszervezetének hívták. Tehetséges fiatalokat indított el a pályán (pl. Marosi Ernő, Beke László, Takács József). A Művészettörténeti Dokumentációs Központ körül tömörülő, újrainduló Európai Iskolán keresztül baráti, állandó szakmai kapcsolatban állt többek között Barcsay Jenővel, Kondor Bélával, az Építészpincében pedig asztaltársaságában volt például Pilinszky János és a Vujicsics-fivérek is. Ekkortájt ő volt a modern magyar művészek egyik szellemi vezetője. Koncepciós vádak alapján távolították el az intézetből, klerikális reakcióval, vatikáni összeesküvéssel, jezsuita szervezkedéssel vádolták. Több kötetnyi, már sajtó alá rendezett, illetve megszerkesztett munka címlapjáról vették le a nevét.

1966-tól a Magyar Nemzeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa volt. 1969-ben, amikor a magyar állam és az egyházak közötti viszony enyhülni kezdett, létrehozták az Egyházi Gyűjtemények Szaktanácsadói Testületét, amelynek vezetésével, Casaroli bíboros és a katolikus egyház kérésére, Dávid Katalint bízták meg. Munkássága révén sorban nyíltak, illetve újultak meg az egyházi és felekezeti múzeumok, gyűjtemények, kincstárak. Személyéhez kötődött Esztergomban a kincstár és a Keresztény Múzeum, Kalocsán a kincstár, Sárospatakon és Pápán a református múzeumok, Budapesten a zsidó múzeum, valamint rengeteg kisebb egyházi műemlék felújítása. Kétségbevonhatatlan tudományos tekintélyével és nemzetközi rangjával elérte, hogy a környező szocialista országoktól eltérően Magyarországon a műkincsek egyházi, illetve felekezeti tulajdonban maradhattak. Szakértőként működött közre a Szent Korona hazahozatalában, elérte, hogy a Korona ne múzeumi kiállítási tárgy legyen, hanem a parlament vegye át.

Dávid Katalin kandidátusi értekezését 1973-ban írta Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiájának rekonstrukciója címmel. 1974-ben lett a művészettörténeti tudományok kandidátusa. Lékai László bíboros felkérésére a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia meginduló Levelező Tagozatán 1978-tól huszonkét évig professzorként ikonográfiát és tipológiát adott elő.

Több nagyszabású kiállítást rendezett, vagy összeállításában vett részt. Többek között az esztergomi és kalocsai Főszékesegyházi Kincstár állandó kiállítása, az Iparművészeti Múzeum Egyházi gyűjtemények kincsei (1979), a Magyar Nemzeti Múzeum Corvinák (1968) valamint Magyarország története a honfoglalástól 1849-ig (1967) köthetők személyéhez.

Több évkönyvet és sorozatot szerkesztett: 1952–53-ban a Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyvét, 1953–1960 között a Művészettörténeti Tanulmányokat, 1962–1964 között a Művészettörténeti Dokumentációs Központ Közleményeit. Jelentős eredménynek számított, amikor 1970-ben a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatnál elindította a Mai magyar művészet sorozatot. Több száz tanulmánya, könyve jelent meg magyar, angol és német nyelven.

Hét évtizedes pályafutásának első szakaszában több kiemelkedő egyéniség életét, művészetét mutatta be monográfiákban, köztük Gustave Courbet (1953), Van Gogh, akinek leveleit is lefordította (1963), Marc Chagall (1966), Henry Moore, aki személyesen akart képeket küldeni a kötetbe, (1968), Engelsz József (1972), Masaccio (1972), Anna Margit (1980). Írt a magyar – lengyel barátság ezer évéről (1978), amelynek kapcsán kapcsolatba került az akkori krakkói érsek Karol Wojtylával. Fontosak a múzeumi művészeti gyűjtemények és műemlékek (pl. Pannonhalma, 1968) bemutatását célzó kötetei. Alapvetően középkori és újkori magyar művészettörténettel, tipológiával, elpusztult középkori műemlékek rekonstrukciójával és modern magyar művészettel is foglalkozott.

Életművének betetőzését a kultúrák és vallások felett átívelő, holisztikus szemlélettel megírt szakrális művészettörténeti kötetei és írásai adják, melyek öt évtizednyi munka után, az 1990-es évektől jelenhettek meg. Szakmai munkásságát lehetetlenség elválasztani a keresztény kultúráért végzett életmissziójától. Tanulmányaival, melyekben az egyetemes keresztény művészet- és művelődéstörténetet holisztikusan átfogja, az európai kultúrában jelenlévő, a kereszténységet perifériára szorító értékrend ellen is küzd. Ahogy kései, 2013-ban született Egy keresztény értelmiségi Európára néz című munkájában írta, célja nem más, mint „magyarázatot találni arra a mindenkitől megtapasztalható, tényre, hogy Európa mára megtagadta, feladta, sőt, az élet perifériájára kívánja szorítani a létezését kialakító, magatartását, erkölcsi alapjait megformáló, történelmi hagyományait meghatározó, a sajátos európai kultúrát kibontakoztató, s mindezeknek gyökeret adó kereszténységét."

2006-ban megjelent Kereszténység és Kultúra című kötetében korszakokon és régiókon átívelve elemzi a kereszténység és a kultúra viszonyrendszerét, a keresztény kultúra máig tapasztalható sérelmének az okait az antikvitás korától a missziókon és a totalitárius rendszereken keresztül saját társadalmunkig bezárólag. A szimbólumok – hangsúlyozza – a 18. századig változatlan formában örökítődtek és csak a felvilágosodás korában, a francia forradalom idején történt először korcsosulásuk, amikor a politika maga alá gyűrte a jelképeket, amire ráépült az intézményesített szekularizáció és kiragadta az egyéneket az örökölt erkölcsiségből, és gyökértelenné tette őket. Ekkortól kezdődve nyertek pszeudo-jelleget olyan korábban kizárólag szent jelképek, mint a szvasztika, a csillag vagy a kereszt.

A szimbólumokon keresztül magát a kereszténységet, annak változásait, a környező kultúra alakulását is elemzi. A hazai keresztény művelődéstörténet korszakalkotó munkáját adja az általa összeállított A teremtett világ misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve, mely a bibliai jelképeket foglalja össze, megadva azok jelentéseit mind az Ó- és Újszövetségben, valamint a jelképek jelentkezéseit a korai kereszténységben. Célja túlmutat az ikonográfia és szimbólum-kutatás tudományosságán és egyfajta ébresztő kíván lenni abban a korban, amikor a jelképek – és ezáltal a művészet, a vallás, a kultúra – értése és megértése egyre inkább egy szűkülő közösség sajátjává válik, amikor „a jelképek eltűnésének utolsó pillanatáról beszélünk". A kultúra és a kereszténység sorsa feletti elkeseredettségében jegyzi meg, hogy a kortárs világban „művészi kiképzésüket illetően igen, de jelentésüket illetően szinte senkit nem szólítanak meg a tárgyak, amelyek pedig jelentést hordozó jelképek: az örökmécses, a szentély, az oltár, a tabernákulum stb. És ha tudják is kit hordoz az Oltáriszentség, nem tudják, mit jelent a megváltás. … A dolgok nem váltak jelképekké, jelentésük tehát megfogalmazás nélkül maradt, hatástalan, üres tárgyak. A hit így bennrekedt az érzelem világában, nem kap segítséget, hogy átlépjen az intellektus területére." Vallja, hogy a Biblia szimbólumainak ismerete nem vallásfüggő, hanem mint műveltségünk bázisa, kritériuma a kultúrának. Az elvesztés okainak feltárása mellett legalább ilyen jelentőségűnek tartja e téren való társadalmi műveletlenségünk felszámolását is. A szimbólumok elvesztése – mondja – egyik oka lett a mindenki által megtapasztalt kulturális, szociális tévutaknak, és az egyén szempontjából olyan lelki torzulásokat okozott, amelyek által – a jelképek elvesztésének természetes következményeként – elveszett a belső világunkba vezető bejárat, elvesztettük a szakralitáshoz vezető utat, ami az ember eredendő összetevőjének a része, és archetípusként mindannyiunkban apriori létezik.

„A szimbólumok elvesztésének természetes következménye lett a 20. század új analfabetizmusa, amely a képi beszédet, a látható, az olvasható és a hallható vizuális kultúrát zárta el az emberek elől. Ez sokkal silányabbá tesz, mintha 'csak' írni-olvasni nem tud valaki, mert az ember érzékszerveit támadja meg, azokat, amelyek felfogják az üzeneteket. Hiszen nem csak a középkori templom ábrázolásait nem értjük, hanem az elszennyeződött patakot sem..."

Kiemelkedően fontos, az európai mariológiával foglalkozó tudományosság alapművének számít az Egy asszony, öltözete a Nap kötete (2008), melyben a nemzetközi tudományosságban is egyedülálló módon a Szűz Mária ikonográfia rendszerezését adja az írásos források és képzőművészeti alkotások összevetésével, Mária életének ikonográfiai megjelenéseinek és azok bibliai előképeinek ikonográfiai ismertetésével.

Hasonló holisztikus munka, gondolatmenetében, szerkesztési elvében rokonítható előbbivel a 2011-ben megjelent A kereszt teológiai és ikonográfiai értelmezése az első évezredben monográfia, ami az első évezred végéig a katakombák Krisztus-monogramjaitól a székesegyházak monumentális díszítéséig mutatja be a keresztábrázolásokat és azok bibliai előképeit. Rámutat a kereszt ikonográfiájának, szimbolikus jelentésének és teológiájának összekapcsolódó sajátosságaira, a tanítás és az ábrázolás megfelelőségére. Segíteni akarja a krisztusi kereszt egyetemességének dokumentálását.

Az alapkutatások mellett mindvégig szeme előtt lebegett a tudományos munkán keresztül is megvalósítandó legfőbb cél: hazai keresztény kultúránk megmentése. Ahogy könyve utolsó oldalain kiemeli, minderre azért van szükség, mert „a jelen helyzet hasonló az első keresztények korára, hiszen a ma oly erősen szekularizált világ számára legalább annyira ismeretlen a krisztusi örömhír, mint volt az indulás pogány társadalmában." A szimbólumokra az emberiséggel együtt élő archetípusokként, Isten munkaeszközeiként tekint.

2014-ben jelent meg a Soah – Emlékeim a vészkorszak idejéből című kötete, mely készülő emlékirataiba nyújt betekintést.

Közéleti tevékenységet is vállalt. A világháború után a Mária Kongregáció szegedi elnöke és a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Országos Szövetsége (MEFESZ) országos alelnöke volt. 1949 óta a Magyar Képzőművészek Szövetségének alapító tagja, majd a Művészeti Írói Szakosztály titkára. 1997-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, ezen kívül a Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja.

Szakmai és emberi tekintélyét, példamutatását jelzi, hogy a 70. születésnapjára készült Ex invisibilibus visibilia című kötetben a hazai teológia, művészettörténet, művészeti élet, történelemtudomány, régészet és irodalom, vallási élet vezető személyiségei sorakoztak fel köszöntésére. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából II. János Pál pápa saját kezűleg aláírt oklevéllel köszöntötte és audiencián fogadta. Számtalan díjat, elismerést kapott, köztük elsőként vehette át a Magyar Művészeti Akadémia Életműdíját (2013), Príma-díjat (2010), Szent Adalbert-díj nagyérem fokozatát (2005), Stephanus-díjat (2003), Széchenyi-díjat (1995), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (1993). Mind közül külön ki kell emelni, hogy Dávid Katalin 1993-ban a zsidóság és kereszténység tudományon alapú megbékítéséért, a holokauszt idején Szegeden folytatott zsidómentő tevékenységéért II. János Pál pápától megkapta a világiaknak adható legmagasabb pápai kitüntetést, a Pro Ecclesia et Pontifice aranykeresztet.

[2016]