Durkó Zsolt

Életrajz

Durkó Zsolt (1934–1997) a 20. század második felében fellépett magyar komponista nemzedék egyik legkiválóbb képviselője és nemzetközileg is elismert tagja. 1934. április 10-én született Szegeden, dr. Durkó Gábor (1898–1992) református lelkész és Patkós Irén (1907–1996) második gyermekeként. Húga, Katalin szintén a muzsikus pályát választotta: zongoraművész, tanár, rádiós rendező és szerkesztő lett. Zsolt viszonylag későn kezdett zenét tanulni. 13 évesen lett a Szegedi Konzervatórium zongora növendéke, majd 1950-ben Budapesten folytatta tanulmányait az Állami Zenekonzervatóriumban Sugár Rezső zeneszerzés- és Sándor Renée zongoranövendékeként. 1952-től a Zeneakadémia (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola) zongora előkészítő osztályát végezte, 1955-től pedig Farkas Ferenc tanítványa volt a Zeneszerzés Tanszakon, ahol 1961-ben szerzett diplomát. 1961 decemberétől Rómában tanult tovább a Santa Cecilia Akadémián Goffredo Petrassi osztályában. Itáliában írta a 11 pezzit vonósnégyesre, diplomamunkája az Epizódok a B-A-C-H témára című variációsorozat volt, amelyet 1963. május 22-én mutatott be a római akadémia zenekara.

1963 nyarán Durkó hazatért Rómából, és az elkövetkező években szabadfoglalkozású zeneszerzőként dolgozott. Színházi kísérőzenéket és filmzenéket komponált, melyek révén széles közönség ismerte meg a nevét. A Magyar Rádió megrendelésére írta 1964-ben az Organismit hegedűre és zenekarra, és szintén az életmű egyik alapgondolatát, a kivirágzás, az organikus kibomlás mozzanatát fogalmazta meg a Díszítőelemek (Fioriture ungherese, 1966) című zenekari darabban. 1964-ben komponálta a Varsói Ősz Fesztiválon bemutatott Psicogramma című zongoradarabot és az Improvvisazioni című fúvósötöst, illetve egy évvel később a két klarinétot, zenekart és benne cimbalmot is használó Magyar-rapszódiát, amellyel nemzeti hova­tartozását hangsúlyozta.

A Díszítőelemekhez hasonlóan az Altamirában (1968) is szövegtelen kórus gazdagítja a zenekari hangzást, amivel a szerző különös atmoszférát teremt, felidézve az ősi múlt hangulatát, szenvedélyes gesztusait és ködbe vesző körvonalait. A bázeli IGNM Fesztiválon játszották először hangversenyteremben. Durkó ekkorra már nemzetközileg is elismert zeneszerző volt, a hazai Zeneműkiadó után a londoni Boosey and Hawkesnál is sorra jelentek meg a művei, lemezfelvételei készültek, rangos zeneszerzői díjakat nyert Budapesten, Párizsban, Rómában, Montrealban, és darabjai előadásra kerültek Ausztráliától Párizson és Londonon át az Egyesült Államokig. Amerikai megrendelésre készült a Dartmouth Concerto 1966-ban, majd a Díszítőelemek lemezdíjának köszönhetően a Koussevitzky Alapítvány kérte fel komponálásra. Ennek eredménye lett a Kamarazene két zongorára és tizenegy vonósra (1973), melynek kéziratát a washingtoni Library of Congress őrzi.

Durkó független zeneszerzői életmódja mellett 1971-tól 1977-ig tanítást vállalt a Zeneakadémián, ahol a 20. századi zeneszerzés tárgyat oktatta. Később, 1982-től a Magyar Rádió komolyzenei lektori tisztét töltötte be. 1963-ban vette feleségül Isépy Eszter csellóművészt (e frigyből született ifj. Durkó Zsolt festőművész 1965-ben), majd válása után 1971-ben kötött házasságot Gerencsér Rita zenetörténésszel, aki később biográfusa, örökségének gondozója lett. 1972-ben született gyermekük, Durkó Péter, aki édesapja nyomdokaiba lépett és szintén a zeneszerzői hivatást választotta.

1967-ben Durkó I. vonósnégyese háromszáz pályázó közül nyert 3. díjat Montrealban a Jeunesses Musicales Nemzetközi Zeneszerzőversenyén. A Bartók Vonósnégyes adta elő a helyszínen, majd kiváló együttesek repertoárdarabjaként számos helyen szólalt meg világszerte. Bartók szellemisége talál itt folytatásra, ahogy az 1970-ben komponált II. vonósnégyes esetében is. A mű 1971-ben II. díjat nyert Budapesten a Bartók Béla születésének 90. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi zeneszerzőversenyen.

A két vonósnégyes mellett számos további kamaramű született az időszakban, a szerző ezirányú darabjainak legjava: a Szimbólumok kürtre és zongorára (1969), a Rézfúvós kvartett (1970), az Ikonográfia no. 1 két viola da gambára és csembalóra (1970), a nagyobb együttest foglalkoztató Kolloidok (1969) és az Ikonográfia no. 2 (1971). 1971 karácsonyán a londoni Queen Elisabeth Hallban mutatták be a fuvolára, klarinétra, zongorára és vonóstrióra írt Fire Musicot, 1974-ben New York-ban szólalt meg a négy hárfára komponált Serenata. 1974 októberében került sor a Korunk Zenéje Fesztivál keretében Durkó első szerzői estjére, amelyen kamaraművei szólaltak meg.

A következő évtizedben, számos vokális művet követően, ismét fontos szerepet kapott a hangszeres kamarazene Durkó műhelyében. Klarinétra és zongorára készült a Három esszé (1983), trombitára és orgonára a Clair-obscur (1984), öt klarinétra és zongorára az 1988-ban az amerikai Richmondban bemutatott Szextett (1987), nyolc fúvóshangszerre és ad libitum nagybőgőre a londoni BBC-ben debütált Oktett (1988). Philip Jones felkérésének köszönhető a Sinfonietta (1983), amelyet 1985-ben a Philip Jones Brass Ensemble adott elő először a Cheltenhami Nemzetközi Zenei Fesztiválon. Két esetben az egyik hangszer kiemelkedik az együttesből, és a versenyművekhez közelíti a kompozíciót. Ilyen a fuvolára és kamaraegyüttesre írt Impromptus in F (1983) és a nyolc hangszer mellett a kürtöt szólisztikusan foglalkoztató Téli zene (1983), amelyet 1984 májusában a londoni Wigmore Hallban mutattak be.

Durkó Zsolt érdeklődése az 1970-es évek elején fordult a vokális zene felé. Két Ady-kantátával kezdte a sort 1971-ben, ill. 1972-ben. Az elsőben baritonszólót, vegyeskart és zenekart foglalkoztatott és Ady több verséből válogatott, a másodikat viszont kettős vegyeskarra és zenekarra komponálta szólista nélkül, és egyetlen vers, Az Illés szekerén szövegét zenésítette meg.

Az 1972-ben készült Halotti beszéd című oratórium méltán lett Durkó legismertebb műve. A főváros rendelte Pest–Buda–Óbuda egyesítésének centenáriumára, a bemutatóra azonban csak 1975-ben került sor a Magyar Rádió hangversenyén. A mű első díjat nyert Párizsban a Tribune Internationale des Compositeurs Unesco-rendezvényén, majd Münchenben és Londonban is előadták. A tenor és bariton szólistát, vegyeskart és zenekart foglalkoztató alkotáshoz Durkó a 12. századi Pray-kódexben találta meg a számára ideális szöveget, a Halotti beszédet.

Egyetlen operája, a Mózes az életmű középpontjában helyezkedik el. 1977-ben hangzott el először a budapesti Operaházban, ahol kéttucatnyi sikeres előadást ért meg, majd ennél is többször játszották Kemnitzben német fordításban. Szövegét Madách Imre Mózes című drámája nyomán maga a zeneszerző írta, és benne az egyén és a közösség egymásra utaltságának problematikáját fogalmazta meg. A vokális művek korszakát a Széchenyi oratórium zárta 1982-ben, amely Debrecen város felkérésére készült, Kodály születésének 100. évfordulójára. A tenor és basszus szólistát, vegyeskart és zenekart foglalkoztató, 12 tételből álló mű szövegét a komponista állította össze Széchenyi István Hitel, Világ, Stádium és a Kelet Népe című írásaiból.

A vokális művekkel párhuzamosan több versenyműszerű kompozíció készült Durkó műhelyében. A Kamarazenében (1973) a két zongora szólistajellegű feladatokat is kap a tizenegy vonós mellett, a Turner illusztrációkban pedig a hegedű széles ívű dallamai emelkednek ki a kamarazenekar vibráló, áttörten szerkesztett, színhatásokra épülő szövetéből. Szintén a hegedű jut kiemelt szerephez a Refrének című kompozícióban, a Négy dialógusban pedig két ütőjátékos áll szemben a zenekarral (1979). Az időszakban egyedül a Zongoraverseny (1981) vállalja fel címében is a concerto műfajához való tartozást.

Miközben az 1980-as években itthon drasztikusan lecsökkent a lehetőség az új művek felkérésére, lemezfelvételére és kiadására, Durkót egyre többször keresték meg külföldről és halmozták el különféle megbízásokkal. 1983-tól a Boosey and Hawkes mellett egy másik angol kiadó, a Chester Music Publishers is igényt tartott a műveire. Rendszeresen kérték fel zsűritagnak nemzetközi zeneszerzőversenyeken (Svájc, Dánia, Róma, Genf, Siena, Amszterdam, Bécs), előadásokat tartott amerikai egyetemeken, bevezetőt mondott a moszkvai Csajkovszkij-teremben a Bartók-centenárium díszhangversenyén.

Az új zenekari művek közé tartozott a Ludus stellaris (1984), a Szombathelyi Zenekar felkérésére írt Ornamenti No.1 (1984) és a Salzburgi Ünnepi Játékokon bemutatott Ornamenti No.2 (1985). A Wordsworth, Blake és T. S. Eliot szövegekre, mezzoszoprán szólóra és 12 hangszerre készült Három angol dal (1991) Londonban szólalt meg először, a Hegedűversenyt pedig Szecsődi Ferenc mutatta be 1993-ban. A szólódarabok sorát gazdagította a Quartina (1983) és a Három rondó (1984) zongorára, a Laude (1987) orgonára és a Divertimento (1989) gitárra. Különös és egyedi sorozat A gömb története című, 60 darabból álló zongoraciklus (1991), amelyet öt felváltva játszó művész mutatott be a Bartók Emlékházban.

1987-ben Durkó Zsolt úgy érezte, hogy közéleti szerepet kell vállalnia a magyar zeneélet megújítása érdekében. Megalapította a Magyar Zeneművészeti Társaságot, melynek élete végéig az elnöke volt. A Társaság évente negyven-ötven hangversenyt rendezett Budapesten és vidéken, lehetőséget adva az új magyar művek bemutatására. Durkó nevéhez fűződik a kortárs zene rangos fórumaként működő Mini-Fesztivál létrehozása is. 1992-ben tagja lett Magyar Művészeti Akadémiának és a következő évben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, dolgozott a Nemzeti Kulturális Alap bizottságaiban, majd 1994-ben elvállalta a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Világszövetségének elnöki tisztét.

Az utolsó nagy, összefoglaló alkotás, A Jelenések könyvének margójára című oratórium (1996) bemutatását a mester már nem érhette meg. 1997. április 2-án hunyt el budapesti otthonában, egy héttel 63. születésnapja előtt, tele tervekkel és mondanivalóval. A Farkasréti Temetőben a két zeneszerző pályatárs, Bozay Attila és Szokolay Sándor, valamint a kiváló festőművész, Gerzson Pál búcsúztatta.

Az életrajzot összeállította: Gombos László [2017]

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Személyes életrajzi adatok

Született: Szeged, 1934. április 10.

Elhunyt: Budapest, 1997. április 2.

Tanulmányok

1947–1950: Szegedi Konzervatórium (zongora és zeneszerzés), ezzel párhuzamosan Baross Gábor Reálgimnázium, Szeged

1950–1952: Állami Zenekonzervatórium, Budapest

1952–1955: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (ma: Zeneakadémia), Budapest, előkészítő tagozat

1955–1961: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (ma: Zeneakadémia), Budapest, Farkas Ferenc zeneszerzés növendéke

1961–1963: Santa Cecilia Akadémia, Róma (Olaszország), Goffredo Petrassi növendéke

Munkahelyek

1960-as évek: szabadfoglalkozású zeneszerző

1971–1977: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (Zeneakadémia), Budapest (tanár)

1982–: a Magyar Rádió komolyzenei lektora

Tagságok

1987–: Magyar Zeneművészeti Társaság alapító tagja, elnöke

1992–: Magyar Művészeti Akadémia tagja

1993–: Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja

1994–: Magyar Zeneművészek és Táncművészek Világszövetsége, elnök