Erdélyi János
Balázs Béla-díjas filmrendező
Ha megkíséreljük felrajzolni a kemenesaljai Dukán 1955-ben született Erdélyi János filmrendezői pályaképét, a szokásos tagolás („legfontosabb állomások”, „alkotói szakaszok”) mintha nem működne. Ezzel a módszerrel csak egy fordulópontot tudunk a pályáján azonosítani: a pálya első részében Zsigmond Dezső alkotótársa, rendezőtársa, míg a pálya második részében egyedül jegyzi a rendezői feladatokat. Ez a fordulópont sem igazi „pont”, hiszen Az asszony (1995) című, még Zsigmond Dezsővel közös játékfilm után, ahol útjaik alapvetően elváltak, néhány éves szünetekkel még dolgoztak együtt, és sok éven át közösen vagy felváltva szerkesztették a Hír Tv nagysikerű „Vetítő” című műsorát.
Az indulás és a hűtlen hűség
Hűtlen hűség a szülőföldhöz – ezzel az ellentmondással lehet jellemezni Erdélyi János életútját, és filmjei sorozatát is. Első beszélgetésünkben, gyermekkoráról szólva, így fogalmazott: „Nekem a legfontosabb dolog tizenévesen az volt, hogy abból a közegből elmenekülni.” Mi volt ez a „közeg”, tizenévesen – azaz az 1960-as évek második felében? Megtörtént a tsz-szervezés, a földet, az állatokat be kellett adni. De a kis János édesapja kiszakította magát a kényszerből, és elment munkásnak egy állami gazdaságba. A földet, az állatokat a nagyapa „vitte be” a téeszbe. A család ott maradt a faluban, de afféle kívülállóként, hiszen nem voltak téesztagok. A későbbi filmrendező tizenévesen a hagyományos falusi életforma bomlását, leépülését élte meg. Szülei viszont továbbtaníttatták, megadva neki azt a lehetőséget, ami nekik nem adatott meg. Celldömölköt, ahová gimnáziumba járt, „súlyosan sötét vasutas kisvárosnak” élte meg. Fontos különbség volt azonban az 1950-es évekhez képest, hogy az 1960-as években már – így mondhatjuk – át lehetett látni a vasfüggönyön. „Én akkor Woodstockba vágytam, én hippi szerettem volna lenni.” A celldömölki gimnazistának azonban még Budapest is elérhetetlenül messze volt: „Én úgy érettségiztem le, hogy soha nem jártam Budapesten.” Érettségi után megérkezett álmai városába, a pályaudvaron aludt, lekapcsolták a rendőrök, és csak azért nem vágatták le (lázadásnak számító) hosszú haját, mert megmutatta nekik friss érettségi bizonyítványát.
(Csak vázlatosan még néhány életrajzi tény: segédmunkás a Taurus Gumigyárban, két évig katona Jutason, közben felvételizik a Szombathelyi Főiskolára, felveszik magyar-történelem szakra. Újságíró vagy író szeretne lenni.)
Ennyit a hűtlenségről. A hűség a szülőföldhöz búvópatakként határozta meg filmkészítői pályáját. A 2000-es évekbeli jellemző filmjei: Búcsú Kemenesaljától, Az utolsó földművesek, A háború mindennapjai – mindegyik dokumentumfilm a szülőföld jelenéről vagy közelmúltjáról szól. De ugyanezzel a szeretetteljes tárgyilagossággal készíti filmjeit az országhatáron túli magyarság körében az almatermesztésről vagy a jó borokról. Térjünk vissza azonban az életút időrendjéhez.
Egy alkotói barátság
Zsigmond Dezső és Erdélyi János a Szombathelyi Főiskolán ismerkedtek meg, Dezső magyar-népművelés, János történelem-népművelés szakon végzett. Barátok lettek, érdeklődési körük részben hasonló volt, részben viszont jól egészítette ki egymást. Dezső egy mesefilm tervével jelentkezett a Balázs Béla Stúdióban, ezt azonban a BBS nem tudta felvállalni. Kapott viszont egy 40.000 forintos (már 1983-ban is szerény) un. tanulmányi keretet [1], és barátjával, Jánossal dokumentumfilmet kezdtek forgatni egy Heves megyei falu közéleti konfliktusáról. Ebből lett (váratlanul sok év alatt) első közös filmjük.
Ez (is) zárkózott ügy (1984-1988)
Van, amikor egy film elkészültének és engedélyezésének története (pártállamban vagyunk) majdnem olyan érdekes, mint maga a film. Ez nem véletlen: ugyanazok a politikai kényszerek működnek a film sorsában, mint amelyekről a film mesél, adott esetben a gyöngyöshalászi tanácselnök történetével.
Bő tíz évvel azelőtt nem mutatták be a mozikban Ember Judit és Gazdag Gyula A határozat (1972) című, témájában hasonló dokumentumfilmjét. A Zárkózott ügy-ben a község 22 év óta népszerű tanácselnökét váltaná le a párt- és állami hatalom, A határozat-ban egy jól működő tsz elnökét támadja meg a helyi pártszervezet. De jure nem tiltották be A határozat-ot, csak éppen de facto nem engedték bemutatni. Viszont éveken keresztül vissza-visszatérően vetítették zárt körben, pártfőiskolán, KISZ-iskolán, mozgalmi továbbképzéseken, mint afféle tiltott gyümölcsöt, politikai pikantériát. A határozat-beli pártbizottság szinte dicsekszik beavatkozási akcióival, ezáltal válik akaratán kívül is mulatságossá.
Mintha a Heves-megyei káderek tanultak volna A határozat leckéjéből: gyakorlatilag nem nyilatkoznak, elzárkóznak. A filmben végig titok marad (legfeljebb sejtjük), miért is akarják 22 év után éppen most leváltani a tanácselnököt. A 22 év az abszurditás fő forrásává válik – eddig jó volt? – kérdezik a falusiak.
A Zárkózott ügy első változata 1984-re elkészült, de ezzel csak elkezdődött az iszapbirkózás a film befejezéséért (a megyei elvtársak nyilatkozzanak!) és bemutatásáért. A Filmfőigazgatóság még 1987-ben (!) sem engedte a filmet bemutatni, arra hivatkozva, hogy nem szólal meg benne a másik oldal. [2] A megoldást a politikai változások előszele hozta meg: az alkotók kiegészítették a felvett anyagot a bemutatásért folytatott küzdelem adalékaival, és az 1988-as politikai helyzetben ezt a változatot már nem lehetett kitiltani a forgalmazásból. Így került bele a film címébe az „is” szócska: Ez (is) zárkózott ügy. Ugyanakkor sajnos tagadhatatlan, hogy a négy éves huzavona során a film sokat veszített társadalmi-politikai hatóerejéből. A mai nézőt a sajnálatosan ismerős politikai háttérmechanizmusok bemutatása, valamint a megszólaló falusi emberek megragadó portréi kárpótolják.
Jelölöm magam (1985)
Az Erdélyi-Zsigmond alkotópáros nem az országgyűlési képviselőválasztás nagypolitikai botrányairól csinált filmet. [3] Kajdacs másfélezer lakosú község Tolna megyében. A tanácsi választáshoz kellene legalább kettő jelöltet találni. Teljes érdektelenség mellett csordogál az eljárás, az egyik (hivatalos) jelölt meg sem jelenik. A második alkalommal viszont feláll egy fiatalember, és jelöli magát (amire jogilag lehetősége van). A helybeli potentátok tanácstalankodnak, se lenyelni, se kiköpni nem tudják ezt a helyzetet.
A közügyek iránt érdeklődő filmnéző várja a csatát, haladás és reakció összeütközését, valamelyik fél győzelmét. De ebben a filmben nincs csata. A fiatalember jelöltségét nem utasítják el, de nem is fogadják el, a helyzet unalomba fullad, és ez ellen a magát jelölő lelkes idealista fiatalember sem lázad fel.
A Jelölöm magam ezzel a furcsa befejezéssel válik ki a korabeli átlag-dokumentumfilmek sorából. Az alkotók nem legyintenek (a jelölőgyűlés résztvevőihez hasonlóan), nem mondanak le a filmről azzal, hogy „hiszen itt semmi sem történt”. Filmjük éppen azzal ad mélyebb közéleti-politikai, de egyben társadalomlélektani leletet is, hogy bemutatja ezt a „semmit”, több helyen értelmezve is a mögöttes okokat.
A film közönség-története igazolta ezt a nem-hagyományos mélyelemzést. A rendszerváltást megelőző néhány évben a filmet számos helyen vetítették klubokban, rendezvényeken, többnyire az alkotók és progresszív szakemberek jelenlétében.
Jó időben, jó helyen: Vérrel és kötéllel (1990)
Az 1956-os forradalom idején Mosonmagyaróvárott a határőr laktanya előtt tüntető forradalmi tömegre sortűz zúdult. A harminckét éven át tartó hallgatást 1988-ban a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsora törte meg, ennek nyomán kezdtek filmezni Erdélyi és Zsigmond.
Jó volt a (történelmi) idő: a pártállam apparátusai még működtek, de már mindenütt érződtek a változás előjelei. Elkészülhettek olyan felvételek, amelyeket akár két-három évvel korábban lehetetlen lett volna elkészíteni. Megszólaltak (már meg mertek szólalni) olyan szemtanúk, olyan áldozatok, vagy a kivégzettek olyan hozzátartozói, akik érzéseiket, gyászukat évtizedek után először fejezhették ki nyilvánosan. De paradox módon az átmeneti történelmi helyzetben még a tettesek, a tömegbe lövetők és lövők is beszélni mertek, hiszen még „állott” a népköztársaság, melynek védelmét évtizedekig élvezték.
Jó volt a hely is, Mosonmagyaróvár, a történelmi helyszín. A Vérrel és kötéllel azzal emelkedik ki sok más 56-os témájú film közül, hogy leegyszerűsítés nélkül ábrázolja egy forradalom (helyi) eseményeiben a sodró lendületet de a káoszt is, a végzetes sortüzet megelőző pillanatok zavarosságát (volt-e tűzparancs és ha igen kitől). Az alkotók szövetségesre és segítőre találtak a helyi MDF szervezetben, az évtizedes hallgatás utáni első megemlékezés szervezőjében.
Nem hallgatja el a film, hogy a sortűz miatti felháborodásban egy tisztet meglincseltek, egy másik pedig öngyilkosságba menekült. A film érzelmi csúcspontján tudja meg a néző, hogy a Kádár-rendszer bosszúja nyomán kivégeztek olyan helyi és győri embereket, akik éppen a lincselést próbálták megakadályozni. Erről az áldozatok hozzátartozói beszélnek, a frissen újra felszakadó gyász drámaiságával.
A Vérrel és kötéllel az 1990-es Magyar Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm díját kapta.
Saját utakon
Az Erdélyi-Zsigmond páros tagjai közös munkáik mellett egyedül is rendeztek filmeket. Erdélyi János első önálló rendezései közül kiemelhetünk három, az 1990-es évek közepén készített dokumentumfilmet, melyek közös vonása, hogy a közelmúlt magyar történelme tragikus epizódjait teszik jelenidejűvé, a fájdalmas (néha rezignált) visszaemlékezések által.
Akik utolsónak maradtak (1994.)
A szabolcs-szatmári Zajta község teljes zsidó közösségét Auschwitzba deportálták 1944-ben, a fiatal férfiakat kényszermunkára vitték, mindenki mást gázkamrába küldtek. 1945-ben Grózinger Lajos öccsével visszatért Zajtára, új életet kezdeni. Erdélyi elmesélteti a deportálást és Auschwitzot, de filmje elsősorban a túlélésről és az újrabeilleszkedésről szól. Ezáltal válik a zsidó-magyar (vagy magyar-zsidó?) filmtörténetek között eredeti, új szempontú hozzáadott értékké. A túlélő főhős, aki Auschwitz után vallásilag közömbössé vált, földműves-gazdálkodó lesz, azaz hasonul a zsidó társaitól megfosztott faluközösséghez. Beleszeret a kovács lányába, leszereli a felhorgadó előítéleteket, és a hasonulás záró gesztusaként katolizál, hogy templomban esküdhessenek. Az Élet él és élni akar, mondhatjuk a költővel.
Sorsod sötétlő árnyak közt (1996.)
1956-ban a magyar forradalom híre az erdélyi magyarok körében is reményeket keltett. A későbbi hónapokban a román hatóságok begyűjtötték a (főleg értelmiségi, gyakran református kötődésű) hangadókat, és súlyos börtön és kényszermunka büntetésekkel sújtották őket. Negyven év után a túlélők egy csoportja utazást szervezett szenvedéseik helyszíneire. Erdélyi és operatőre elkísérte őket az utazáson, filmjük címe egy zsoltár idézet. Az eseménysor, ami a kamera végigkövet, egyedi (sok év után először jutnak el a helyszínekre) és drámai (felszakadnak az emlékek, erős érzelmi kitörések, drámai pillanatok). Ebben a filmben a visszaemlékezések cselekménysort alkotnak, „beszélő fejek” helyett egy történetnek válik részesévé a néző.
A többi csak álom (1997.)
Ez a film a horvátországi Dél-Baranyában készült, a jugoszláviai polgárháború vége felé. A vegyes lakosságú községeket a szerbek meg akarták „tisztítani” a horvátoktól, és egyben az ott élő magyaroktól is. A rendező elmondta, hogy korábban békésen egymás mellett élő, egymással érintkező családok fordultak egymás ellen. A magyarok egy része elmenekült, másik részük ott maradt, féltve életét. Csak a véletlenen múlt, hogy melyik családot irtották ki, és kik maradtak rettegve, de életben.
A film címe, mondja Erdélyi, A többi csak álom, az egy elmenekült fiú mondata a temetésen, akinek mindenkijét megölték. Szüleit, nagyszüleit, mindenkit. (…) Álom volt az életünk, és egy rossz álom ez a valóság.
A közel harminc éve készült film mára történelmi pillanatfelvétellé vált. De a néző ma is szorongással nézi: vajon elszabadulhatnak-e újra a térségben az indulatok, válhat-e ismét rossz álommá a népek együttélése a térségben.
Dokumentumfilmek nyomán játékfilmek
Az Erdélyi – Zsigmond páros számára az 1990-es években kétszer is adódott lehetőség, hogy egy-egy izgalmas dokumentumfilmjük nyomán játékfilmet készítsenek. A játékfilm szinte mindig jóval több nézőhöz jut el, mint a dokumentumfilm. De ezen túlmenően, a történetek szabad alakításának lehetősége, a színészek munkája gazdagíthatja, új mozzanatokkal bővítheti a már ismert témákat.
Indián tél (1993.)
Az A kis indiánkönyv (1989) című dokumentumfilmjükből négy évvel később készült az Indián tél (1993) című játékfilm. A két, önmagukban is jól megválaszott filmcím kontrasztja pontosan érzékelteti a játékfilm szemléleti többletét. A dokumentumfilm címe irónikus. Egy fiatalembert mutat be, aki a szürke hétköznapokból úgy menekül ki, hogy indiánt játszik, bár már nem gyerek. A játékfilm címe tragédiát, vagy legalábbis életkudarcot sejtet. Nyáron könnyű az erdőben indiánt játszani. De mi lesz télen? A játékfilmben ez a tél az emberi kapcsolatok telét, válságát is mutatja. Ennek érzékeltetésére az alkotók két új szereplőt is bevittek a történetbe: az Indián mellé odaszegődik egy másik fiatalember, és egy lány is előkerül. A másik fiatalember azonban nem bírja az életformát, végül az elmegyógyintézetben köt ki, és a lány sem tud mit kezdeni a minden sorból kilógó Indiánnal.
Az Indián tél végső soron a szabadságvágyról szól. Nem nehéz felismernünk a társalkotó Erdélyi János tizennégy éves kori álmait, aki Woodstockba vágyott és hippi akart lenni. Értéke a filmnek a főszereplő Eperjes Károly alakítása, és Jankura Péter fekete-fehér képei. Az Indián tél a portugáliai Troja városában a nemzetközi filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el.
Az asszony (1996.)
Ennek a játékfilmnek dokumentum előzménye Az eltűnt idő nyomában (1993) kissé csalóka címet viseli. Szó sincs itt prousti finomságokról, teába mártogatott madelaine süteményről. Hat év idő úgy „tűnik el”, hogy egy katonatisztet családja úgy bújtat el a várható halálbüntetés elől, hogy a kacsaól alá ásnak neki rejtekhelyet. A dokumentumfilm anyaga felkínálja a továbbfejlesztés lehetőségét, hiszen a hat évi rejtőzéshez családi (feleség, idős szülők) együttműködés is kell, és ezek a fönti, kinti világban is élő emberek közben változnak, ingereknek, új helyzeteknek vannak kitéve. Nem véletlenül lesz a film címszereplője a feleség. A dokumentumfilm egy szálon futó drámáját az alkotók (írói segítséggel: Balázs József, Csaplár Vilmos, Bereményi Géza) feldúsították. Az idő nem tűnik el, hanem megtelik eseményekkel, melyekből a kacsaól alatt rejtőzködő férj kimarad. A feleség életében megjelenik a kísértés is, a látszólag egyedülálló fiatal nőnek udvarolni kezd egy jóképű, fiatal finánc és a nő talán enged neki, talán viszonozza – egy pillanatra.
Rossz időszakban készült Az asszony. A magyar filmgyártás általános válsága még tartott. A magyar filmek forgalmazása is összeomlott a beözönlő (főleg amerikai) filmek tőkeerős konkurenciájával szemben. Nem az a pillanat volt ez, amikor pályakezdő rendezők első vagy második filmjükkel átütő sikert érhettek el.
Erdélyi János és Zsigmond Dezső alkotói együttműködésében Az asszony fordulópontot jelentett. Önálló utakra indultak, külön-külön. Nem volt ez örök harag, később is voltak közös munkáik, projektjeik, de a tizenegynéhány éve tartó közösségnek vége szakadt.
„Az Indián tél forgatásán megtapasztaltuk azt is, amit aztán Az asszony forgatásánál még keményebben, hogy nem könnyű két embernek, két öntudatos és valamit akaró embernek közösen rendezni egy filmet. Ott az a kedves dolog megtörtént, hogy Dezsővel mind a ketten elkezdtük Törőcsik Marit külön-külön okítani. Ő kedvesen félrehívott bennünket, és azt mondta, fiatalemberek, hát döntsék el, hogy jobbra nézzek vagy balra. És beszéljék meg egymás között. (…) Erősek voltunk, ez az igazság, erősek voltunk, mert különböző gondolataink voltak, és nagy mentális erőt tudtunk adni egymásnak. De ugye azért nem mindegy, hogy hova néz a színész. És bizony tény, hogy főleg Az asszony című filmnél már voltak közöttünk nézeteltérések.” (Erdélyi János, 2024.)
Egy másfajta politikai film
A kétségbeesés méltósága (1998) című filmet Csengey Dénes személyiségéről és politikai pályájáról készítette Erdélyi János, ezúttal Matkócsik Andrással együtt. Erdélyi 1988-ban ismerkedett meg Csengeyvel (és ugyanekkor Cseh Tamással is) a Jelölöm magam című Erdélyi-Zsigmond film egyik vetítésén és vitáján. Nem lettek közeli ismerősök, de Erdélyi szoros figyelemmel kísérte Csengey felívelő majd meg-megtörő politikai pályáját. Csengey halála (1991) után hét évvel, amikor az MDF már szétesőben volt, fejezte be a róla szóló dokumentumfilmet.
Miért másfajta ez a film, mint a kor politikai dokumentumfilmjeinek és dokumentációinak többsége? Azért, mert Erdélyi elfogulatlan, őszinte érdeklődéssel gyűjti össze a Csengey életéről szóló véleményeket és vallomásokat, tekintet nélkül a megszólalók politikai irányultságára. Ebben a filmben megszólalnak Csoóri Sándor, Csurka István, Horváth Balázs, Kónya Imre, Lezsák Sándor és mások az MDF, azaz Csengey pártja oldaláról. De ugyanolyan tartamban szót kapnak Csengey politikai ellenfelei, Szilágyi Ákos, Tamás Gáspár Miklós, Tölgyessy Péter és mások, a korabeli ellenzék, főleg az SZDSZ soraiból. A film egyik tézise, hogy Csengey (a naivitás határáig vagy azon túl is) elavultnak és meghaladottnak tekintette a kor népies-urbánus választóvonalát, miközben ő maga haláláig lojális volt az MDF-hez. Nos, Erdélyi és Matkócsik ebben a filmben megvalósították Csengey utópiáját, itt együtt legelt a bárány és a farkas. (A kedves olvasóra bízom, hogy eldöntse, ki melyik.)
A film nyilvánvalóvá teszi, hogy bár Csengeynek hangos csatái voltak az ellenoldallal, élete utolsó hónapjainak válságát a saját oldalán belüli ütközések okozhatták. A kétségbeesés méltósága nem nyomoz ezek után az intrikák után. Nagy hangsúlyt kapnak viszont Tölgyessy Péter szavai, aki akkor már kilépett az SZDSZ -ből. Szerinte Csengey a pártállami diktatúra elleni lázadásra tette az életét, és amikor győztek, nem találta helyét a szakpolitikai döntések aprómunkájában.
A kétségbeesés méltósága a korabeli magyar politikai dokumentumfilmek egyik csúcsteljesítménye. Mégis, Erdélyi János itt hagyja abba (csekély kivétellel) a politikai filmek készítését.
A bukólikus Kárpát-medence
Erdélyi János számos rövidfilm sorozatot készített. Hol egymaga volt a rendező, hol Zsigmond Dezsővel váltakozva, hol más kollégákkal felváltva. Ameddig a harang szól, Az én folyóm, Szenvedelmes kertész ( azon belül pl. Régi erdélyi almák, A nemtudom szilva), Jó boroknak szép hazája… - a címek szinte magukért beszélnek. Mindegyik sorozatot egy indító ötlet tartja össze, és mindegyikre igaz a rendező szava: „… amikor ezeket a filmeket készítettem, akkor az a jó érzés volt bennem, hogy itt is kulturális értékekről beszélünk. (…) Többnyire sajnos veszendő értékeket mutattam be, bár egy részüket megmentették azóta.”
„…újra meg újra / Hazajön a fiad.”
A 2000-rel kezdődő másfél évtizedben Erdélyi János visszatér szülőföldjére, a Kemenesaljára, illetve (tágabb értelemben) a nyugat-magyarországi határvidékre. A filmek:
Búcsú Kemenesaljától (2000.)
Az utolsó földművesek (2005.)
A nyomsávon I.-II. (2013.)
A háború mindennapjai I.-II. (2014.)
Itt jelenik meg filmképekké fogalmazva a gyermek Erdélyi János elhatározása, hogy hiába szereti ezt a tájat, innen menekülni kell. De az érett felnőttkorba érkezett rendező már azt is meg tudja jeleníteni, hogy hányféle elszakíthatatlan érzelmi szál tartja mégis fogva a lelket ezen a tájon. A két utóbbi film pedig kétféle háború „mindennapjait” nyomozza ki. A nyomsávon a hidegháborúét, ahol a nyugati határon „vasfüggöny” húzódik, és aki át akar szökni rajta, arra lőnek. A háború mindennapjai pedig a második világháború falusi mikrotörténeteit tárja fel a szülőföldön, sőt a családban. Hiánypótló vállalkozások.
A szabadság-kígyó a farkába harap
Az Ily korban szabadon (2016) című film tulajdonképpen nem létezik. Illetve, a tervezett film nem készülhetett el, amit látunk, az egy dráma tisztes pótléka.
„Ez egy kudarc- és fájdalomtörténet- mondta a rendező. Kudarctörténet annyiban, hogy egy ismerősömről akartam filmet készíteni, egy nagyszerű fiúról, aki két szürke ökörrel járta Magyarország tájait egy ekhós szekérrel, és próbált meg, ahogy ma mondanák, nagyon kicsi lábnyommal élni. De ez a fiú aztán rájött, ahogy ezt szépen meg is fogalmazta, hogy ő nem akarja, hogy ilyen emlék maradjon utána, és ezért a megkezdett forgatást félbeszakítottuk.
Vándornak neveztük ezt a fiút, és követtem az életét, mert amúgy példaértékűen szép, egyszerű életet élt, de ő ezt a filmet nem akarta. És ezért döntöttem úgy, amikor ő kiszállt ebből, hogy más ismerőseimről készítek filmet, akikben nagyon erős a szabadságvágy.”
Életpálya interjújában a rendező is rámutatott, hogy van itt egy emberi és alkotói visszatérés. „A '80-as években találkoztunk egy „indiánnal”, aki az erdőben élt és indiánként próbált létezni. Kilépve az akkori nyomasztó társadalmi létből. Úgy éreztük, hogy egy kicsit mi vagyunk ez az indián. És ezért is csináltuk meg az Indián tél című játékfilmünket. És most, sok-sok év után találkoztam ezzel a két szürke ökörrel, a saját társzekerén vonuló, a társadalomból kilógó, kimenekülő emberrel. Valószínűleg megint egy indiánt láttam. Az a régi indián számunkra azért volt fontos, mert abból a borzasztó kommunista világból lépett ki, ahol mindenkinek kellett hogy legyen bejegyzett munkahelye. Ez az indián viszont ez ellen a fogyasztói társadalom ellen lázadt, ahogy elutasított mindent magától.”
Eleddig utolsó jelentősebb filmjével, az Ily korban szabadon-nal Erdélyi János visszaérkezett kamaszkorának szabadságvágyához, amikor Woodstock-ba vágyott és hippi akart lenni. Áttekintve (a teljesség igénye nélkül is) filmjeinek sorozatát megérthetjük azt a paradoxont, hogy hősei (és a rendező maga is) úgy jutnak el a szabadság birodalmába, hogy közben a föld és a természet igájába hajtják fejüket.
Jegyzetek
[1] Bíró Zoltán összeállítása az Ötlet c. lap 1988. március 17-i számában.
[2] Kőhalmi Ferenc feljegyzése, 1987. aug. 23. Közli: Gervai András: A tanúk. 325. o.
[3] Ilyet Kovács András készített, később: Két választás Magyarországon (1987). (Címváltozata: Valahol Magyarországon.)
[2024]