Farkas Árpád

Farkas Árpád költői-alkotói életútja során (meglepő módon szinte pályakezdésétől) azzal a jó szándékú biztatást sugalló, de makacs kritikusi, irodalomtörténészi kérdéssel volt kénytelen rendre szembesülni: miért csak ennyi? Vagyis: miért nem áradt bővebben ez a líra; miért nem virágzott dúsabban e poézis; miért nem sorjáztak, sorjáznak gazdagabban a kötetek? Miért nem írt többet a Kolozsvárról már ifjan Sepsiszentgyörgyre került s máig azon a tájon élő poéta? Gálfalvi György például Marad a láz? című interjúkötetében (1977), a címet épp egy Farkas Árpád-versből, a Köszörű-időben címűből kölcsönözve, azt a barátian egyszerű kérdést teszi föl 1977-ben Farkas Árpádnak: „Miért dugult el a tollad?". Ami, persze, nem dugult el, a krisztusi korban lévő, az evilági ember számára rendelten azonban még a boldog ifjúkorát élő, 33 éves költő mögött akkor már két jelentős verseskönyv áll, az 1968-as Másnapos ének és az 1971-es Jegenyekör (utóbbi a ma már elképzelhetetlen nyolcezres példányszámban, ezt majd csak a Püski Kiadó tízezres A szivárgásban kötete múlja felül, egyszer s mindenkorra, 1991-ben). S születnek tolla alatt azok a publicisztikai írások, kisesszék is, amelyek majd az 1983-as Asszonyidőben jelennek meg. De a költő érzi a kezdő „lendület" emésztően nagy erejét, fél az élmény erodálódásától, „légszomjat" érez, „kapkodni" pedig nem akar. „Nem érzek magamban olyasfajta űrt – válaszolja tehát a riporteri kérdésre –, hogy ne zsonganának bennem ugyanazok a hangok, de azoknak a hangoknak meg kell parancsolnom, hogy árnyaltabbak legyenek, mert idővel a fülek is árnyaltabb hangokra nyíltak". Hegedűre kell, kellene áthangolnia a nagybőgőt, mondja, de bizakodó, mert legalább ötven új verse vár erre a hegedűhangú kötetre, s alkotáslélektani okokból, „csak azért is" publicisztikát ír, ki ne kopjon belőle a „jelenléti kedv". Nem hallgat tehát benne a múzsa, csak más műfajok, műnemek bűvkörébe vonzza őt.

Görömbei András 1980-ban készít interjút Farkas Árpáddal (s közli a Forrás szeptemberi számában) Értékeket óvó bűvöletben címmel. A költő, aki akkorra már újabb verseskönyvvel lett gazdagabb (Alagutak a hóban, 1979), nem kap az irodalomtörténésztől az életmű mennyiségére utaló kérdést, de a „Mit jelent számodra az, hogy költő vagy?" mégis mintha egyfajta védekező magyarázatra ösztönözné, amikor – szép ars poeticaként pedig – így válaszol:

„Nem írok sokat. Nem érzem magam professzionistának, nem gyöngyözöm a betűt szorgalmasan és penzumszerűen, csak azt engedem a tollam hegyére, ami nagyon kívánkozik, s amúgy sem lenne más sorsa. Türelmetlen sem vagyok magammal szemben, nem mozgósít mennyiség-becsvágy, pályatársaimra sem sandítok félszemmel, kiknek több könyvük sorakozik a polcon az én három, vékonyka versesfüzetemnél."

Nem siet, mondja, „valamely bizonytalan Parnasszus felé", s egy derűs, nagyapai példával igazolja tempója helyességét: ő a „vecsernyére hívó első harangszóra tette oda a vizet melegedni, a másodiknál még komótosan és ráérősen mosakodott, ballagva ment a templomba, de az istentiszteletre azért mindig elért". Kiss Pintér Imre viszont 1980-ban („Megyek a télnek". Farkas Árpád verseiről. És, 1980/11.) a költő pályaképét fölvázoló írásában jelzi abbéli aggodalmát: a második verseskönyv után mintha megtörne a „pályaív lendülete". Megritkulnak a versek, s amikor szólnak, „mintha hó alól", mélyebbről, halkabban hangzanának: amely fogalmazás esztétikai aggódást is sejtet ugyanakkor a ritkuló versek miatti aggodalom mellett. Tallózva a kritikákban, az évek során a Farkas Árpáddal készült szépszámú interjúban, említsük még például a Benkei Ildikóval készült, kis kötetnyi terjedelmű (kötetként meg is jelent Ecce poeta! címmel 2005-ben) beszélgetésszöveget is, amelyben a kérdező ugyancsak nem mulasztja el megjegyezni: a Forrás második nemzedéke egyik vezéralakjának tartják Farkas Árpádot, a két kötet után azonban „hiába várták a folytatást" – pár évig, tesszük hozzá. A költő magyarázata, talán kevesebb ihlettel, mint évtizedekkel korábban a hasonló jelzésekre: „Először is, én verset bizonyára azért írtam, mert nem nagyon értettem máshoz. Ha énbelőlem jó műbútorasztalos lehetett volna, akkor gyönyörű műbútorokat gyártottam volna. De ezen kívül, én valami olyasmit akartam mindig elmondani, aminek – úgy véltem – csak én vagyok birtokában. Ha nem is teljes súlyával, de általam megélt szenvedélyével biztosan. Amikor úgy éreztem, nincs tétje annak, hogy én verset írjak, akkor nem is írtam. Ez történt a nyolcvanas években, az Alagutak a hóban periódus után." Bővebb indoklásra is vállalkozik, s ebben, túl a hatvanon, némi rezignáció is fölfedezhető:

„Amit eldübörögtem volna, annak nem akadt szálláscsinálója, befogadója, utána pedig, amikor '90 után átvette a politika a költészet szerepkörét, akkor meg nem éreztem, hogy lenne tétje. Csak azért, mert műformákat megtanultam, szórakoztató iparos minek legyek? Ez persze csalóka dolog, nem tanácsolom senkinek, hogy ebbe a zsákutcába belesétáljon, mert a ki nem beszélt szavak megnyomják az ember bensejét. Az író dolga mégis az, hogy írjon! Én mégsem éreztem azt, hogy csak úgy jelen kellene lenni, fúrni-faragni, akkor is, amikor nem sodor a belső késztetés, ami azelőtt néhány darabomban benne volt, azért én nem erőltetem. Erre adtak is lehetőséget."

Mert, mondja Farkas Árpád, s mondataiban már az önigazolás, vagy mondjuk így: önmeggyőzés halovány színei is földerengenek:

„Én nem személyekre sértődtem meg, hanem arra az időre, amibe beleettem, belerágtam magam. Évekkel előtte ugyan nem tudtam, hogy rendszerváltozás lesz, de azt hittem, ha megtörténik és igaz lesz az, hogy "fakadjon szabadabb táncra a láb, és olvasszon világnagy termeket körénk az ének", ami be is következhet, akkor szebb világ jön. Ehelyett buzgómócsingok azt sugallták, a mi időnk lejárt, mi elvégeztük dolgunkat, vége a metaforák korának, holott én a mai napig is vallom, hogy a metafora nem arra való, hogy titkokat rejtegessen, hanem hogy felerősítse, és erőteljesebbé tegye azokat. A többi a publicisztika nyelve. Úgy éreztem, hogy jó, nem metaforázunk tovább. Publicisztikát is bőven írtam, de azokat nem kötetbe szántam, mert az a nap műfaja. És mikor az ember megtalálja munkája értemét, akár egy napilap szerkesztésében is, minek írna verseket?!… És megtaláltam a mindennapok értelmét. Persze írtam én közben verseket, könyvem is jelent meg, amiben már több a játékos, mint a patetikus elem, a világmegváltó szándék. Mikor jöjjön rá az ember, hogy nem lehet a világot megváltani, ha nem idejében, még életében?!"

Egy a Magyar Nemzet 1990. január 15-ei számában megjelent, amolyan újévi interjúban ez a rendszerváltás utáni csömör és kiábrándultság még nem gyötri a költőt, a változás láza élteti. Arra a kérdésre, hogy a nagy szervezések és átszervezések közepette (akkor lesz a vásárhelyi Igaz Szó-ból a Berzsenyi-vers címét visszahangozó Látó, s lesz főszerkesztő Markó Béla) „azért ír is mostanában?", így válaszol: az utóbbi napokban a „kezem szinte megbénult, olyan belső örömmámorban élek". Nem ír, de „rengeteg vers gyűlt össze bennem", erős benne a közlési vágy. Viszont idő kell a megírásukhoz, s Kányádit idézi, aki szerint Farkas Árpád mindig a válogatott verseit írja. De az örömmámoros hetekben gyűlő versek mégis elkészülnek, s majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban olvashatjuk őket, néhányat legalábbis. Az Esti lázak, a Tajték –Tőkés Lászlónak, az Integető a dátum szerint mind 1989. december 22-én született meg, a Fekete karácsony 1990 karácsonyán, és az egy évvel azelőtti véres napokra emlékezik. Az eltelt idő, benne a márciusi pogrom rettenetével, már a kiábrándulás ideje:

A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje

odalett március lefutó vizeivel, felitta

június heve, s itt áll térdig-derékig adventben

egy becsapott nép, üres tenyérrel!

Az Alagutak a hóban után csak új verseket fölmutató verseskönyve valóban nem jelent meg Farkas Árpádnak, de úgy véli: nem hallgatott el, csupán a „fölösleges munkát nem szereti". „Életlen bicskát" minek készítsen!? Halkabbra kell fogni az éneket – vallja. Már nem kell „imperatívuszban megszólítani valakit vagy valakiket, mint ahogyan azt fiatal poéták szívesen gyakorolják. Ehhez már egy kórémuzsika is elég!" Vagy egy finomabb hangszer, amit meg kell találni – jelenik meg ismét a hajdani kép, a hegedűhangú költészetre utaló szép metafora, de ha nem hallja senki, mondja most, s ez nem is a rezignáció, inkább a beletörődő szomorúság tónusa, akkor „miért muzsikáljak?" Úgy érzi, nem tudja áttörni verseivel a „hangzavart". „Nem kiálthatok túl hangosan, hogy átkeljek a hangfalon! Suttogni meg miért suttogjak, ha már nincsenek titkaim? A suttogó beszéd a titkok nyelve. Nagy bajban van, aki túléli önmagát. Az az érzésem, én túléltem önmagam!".

1997-ben, egy Tiszatáj-beli interjúban („Inkább röntgeneztem ezt a tájat, mint fényképeztem". Farkas Árpáddal beszélget Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván. 12. sz.), holott a költő, ahogy mondani szokták, legszebb férfikorát éli, 53 éves, arról beszél: „éppen annak vagyok személyes tanúja, hogy hogyan távozik a költő, hogyan halkul, hogyan hallgat el, s mért nem mozog széles karcsapásokkal egy olyan szellemi állagban, amelyben naponta éldegélni próbálunk." S tovább: „De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem látom a helyét a nap alatt." Farkas Árpád Kányádira hivatkozik egy, Ködöböcz Gábornak adott interjúban is (Jelentés a völgyből. Ködöböcz Gábor beszélgetése Farkas Árpáddal. Magyar Napló, 2005. augusztus), aki szerint a költők ideje lejárt, eljött a politikusoké, s érzékelhető keserűséggel mondja, s szavaiban már nem rezignáció, nem önigazolás, sokkal inkább megbántottság érzékelhető:

„Én úgy éreztem, hogy ha valami kis révbe érhettem volna mindazzal, amit úgy fogalmazok meg, hogy tétje volt a verseinknek, és érdemes volt megírni őket, akkor tetőre is érkezhettem volna. Természetesen nem történhetett ez meg. Elsősorban azért nem, mert a rendszerváltással együtt, legalábbis Erdélyben, megszületett a szövegek egyfajta új revíziója, anélkül, hogy a szövegeket ismerték, vagy legalább újraolvasták volna. Hogy ma már hiábavalónak érzem mindazt a koncentrált, önmegvalósítónak is szánt s tovazengett jelentést a völgyből (Áprily szavaival élve), annak – meg kell vallanom – valóban irodalompolitikai okai is vannak. Azt hittem, hogy mikor a szólás szabadsága az ember fölszabadulása előtt robban, némi kis megbecsülés árad majd azok felé is, akik az idáig hozó utat, ha csak gyertyafénnyel is, de világították."

Most hallgat a költő, szembesíti a két kérdező, Nobel Iván és Erdélyi Erzsébet Farkas Árpádot azzal, amit maga is megerősít: „Két éve egyetlen verset se írtam."

Növekvő keserűséggel sorjáznak a költő vallomásos mondatai, a rendszerváltás utáni „paradigmaváltó" irodalomelmélet, kritikai légkör számára megfoghatatlanul metafora-ellenessé, jelkép-ellenessé vált hangoltságáról, a közösségérdekű költői hangot elítélő, avulttá kiáltó arroganciájáról (talán Demény Péter fölényeskedő, gyilkos-ironizáló, Zakóban feszengő versek című kritikájára is gondol):

„Itt most már nem él az az igény, amiből következően az ember költőt faragott magából. Tudd kirágni magad abból a kásahegyből, ami a társadalom, vagy abból a hóhegyből, ami az orrodat, szemedet, szád betömte. Abból egyszer ki kell kerülni. Csupán a pucér becsvágyért – mert Féja Géza és Czine Mihály elhíresztelte rólam, hogy én költő vagyok, és nem is akármilyen –, csak ezért nyűni a papírt, s nem aludni éjszakánként, hogy jössz-e új időknek új dalaival – számomra elveszett a tétje. Szerintem egy ötvenéves ember örüljön annak, hogy kialakította valamennyire az orcáját, hogy kialakította a belső világát."

Ha Farkas Árpád poézisét, költői életútját vizsgáljuk, s a líra halkulását, de a kezdettől eleve takarékos versbeszédet firtatóknak adott magyarázatok, önértelmező, önsorsvizsgáló vallomások irányából, mint tettük föntebb, akkor látható az ív: a kezdeti finom distinkcióból, mely szerint kell a líra, s verset írni maga a szenvedélyes cselekvés, s él benne a költői „zsongás", de igénye magának is az „árnyaltabb" versbeszéd, a keresés után a megtalálás (Görömbei), eljut a megbékéltnek feltűnő, ám leplezetlenül szomorú végszóig: „Senkinek sem kell a vers".

De vizsgálódhatunk más nézőpont alapján, nem a, bár bő tanulságú, prózai önkinyilvánítás, életvallomás, nem a hiányzó, a meg nem írt versek, nem a poézisét avittnak érzők miatti keserű költői hallgatás nézőszöge alapján, hanem a létrejött mű, a kötetek számbavételével, értelmezésével. A legfontosabb utat választva tehát: hiszen a megszületett versek nem a poézis fölöslegességének bizonyságai, hanem a költői önkifejezés vágyának példái. A líra szükségességének példái. Az életművet vizsgálva, nem a költő hangulatait, önlefokozó keserűségét értelmezve, e pályakép éppen a vers nélküli világ elképzelhetetlenségét igazolja.

Másnapos ének (1968)

A kezdet a Másnapos ének, s benne Fehér papír című költeménye például a pályakezdés lélektanának, a lírai kitárulkozás hatalmas igényének példaverse lehet. A lírai szituáció, a sorokat, verseket váró fehér papír, mint fehér penge a költő kezében: fegyver, amelyet rászegezhet, poétai üzeneteivel a világra. A versmetaforák pedig a világot építhetik verssé, s őrizhetik meg a papíron az Északi Fény bőrön átsütő, csontot átvilágító erejével. A világmindenség megmutatása a költő vágya, de a képek nem a kozmikus végtelenséget idézik, hanem a föld, a szülőföld adja őket a költő tolla alá: falvak és hegyek moraja, „sustorgó záporok", a benne élő táj, a költőt fegyverként szólásra kényszerítő fenyők. A Gyöngeségeim hasonló lírai attitűdre utal: „a hegyek bennem élnek. / Városok zsonganak rég a szívem alatt. / Füstös tűzfalakon süvít fel az ének, / hogy megnyerjen magának / minden hatalmat– –" Ars poeticát fogalmaz az Így című vers:

Szedd össze magad, indulj.

Kezed ügyében minden: a táj,

a bot meg ez a mitikus keleti szél.

Legfennebb megcsusszansz még egyszer

a szakadékok széleinél.

A költői indulás heves, erős, közösségi elkötelezettségű, reménységgel telt. Lelkes kritikai fogadtatásra talált a könyv, tisztán érthető üzenete a szülőföldhöz tapadó lélek hűségét, poétai felelősségét mutatta. A Forrás második nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagjaként (Csoportosulás? – kérdi ironikusan, több helyütt is a költő. „Legyen".), személyes küzdelmeit vívja ugyan, mint a többi alkotó is, de élhet benne a pályatársak rokonszenvének tudata, s maga is érezheti, hogy hasonló költői utakon járó, szemléletbeli hasonlóságot mutató társak vannak körülötte. S ez a nemzedék, Pomogáts Béla számos, a romániai kisebbségi irodalommal foglalkozó tanulmánya szerint a közösségi élmények újjászületését hozta. Azok a költők, akik a hatvanas évek második felében váltak ismertekké az irodalmi sajtóban, így Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Markó Béla és mások, általában a hatvanas évek közepén végezték főiskolai tanulmányaikat, többnyire a kolozsvári egyetemen. A Gaál Gábor Körben mutatták be és vitatták meg első műveiket, „a közös munka alapozta meg az összetartozás nemzedéki tudatát". Szemben az első nemzedék tagjaival (például Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella), akik bukaresti vagy kolozsvári szerkesztőségekben helyezkedtek el, Farkas Árpádékat „szerény tanári katedra várta valamely székelyföldi, mezőségi vagy szatmári faluban", s csak néhány esztendő múltán, a nemzetiségi sajtó 1969-es átszervezését követően kerültek valamelyik megyei lap, többen a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, illetve a csíkszeredai Hargita munkatársai közé. Ezáltal ugyanakkor, hatalmas költői nyereségként, „közvetlenebb kapcsolatba kerültek az erdélyi magyarság népi rétegeivel, s alkotó lendületet kaptak a nemzetiségi közéletnek attól a felélénkülésétől, amely a hatvanas évek végén bekövetkezett". Pályakezdésük körülményeit és „megszólalásuk poétikai mintáit tekintve különbözött egymástól" a két nemzedék: az első „nagyvárosi élményeihez és az erdélyi avantgárd költészet hagyományait életre keltő érdeklődéséhez" képest a második nemzedék eredeti élményeit a falusi tapasztalat és a tradicionális kultúra szabta meg. A Másnapos ének Bevezetőjében a kötetajánló Lászlóffy Aladár, maga is az első Forrás-nemzedék tagjaként, az erdélyi poézist megújító látásmódot vél fölfedezni a költői hangban, Farkas Árpádot nemzedéke ígéretes tehetségeként nevezi meg, s úgy látja: a költő úgy újítja meg a költészetet, hogy közben az erdélyi líra hagyományait is őrizni képes. A recenzensek – számosan – a versek képteremtő erejét, Farkas Árpád lírájának népköltészetre emlékeztető tárgyias egyszerűségét, tisztaságát, emberközeli melegét, ugyanakkor mívességét dicsérik. Fogalmi egyértelműség és tiszta gondolatiság vibrál a versekben (Bertha Zoltán), közösségi sorshagyományokhoz való, megvallott kötődés, „gyökerességtudat", a történelmi léttel összefonódott feladattudat (N. Pál József), mindent személyessé, emberivé varázsol, dolgok és fogalmak egyneművé lényegülnek át, egész versviIága egylelkű, a költő lelkületével azonos (Alföldy Jenő), élvezi a nyelv ízeit – legnagyobb kincsként –, de mértékkel él vele.

Jegenyekör (1971)

Kis Pintér Imre 1980-as pályaképében („Megyek a télnek". És, 1980/11) inkább a második kötetet, az 1971-es Jegenyekör-t értékeli valóságos meglepetésként. A tónus ugyan sötétre váltott, írja, de ez csupán a „világosság" erejét és akaratát teszi hangsúlyosabbá. A „jelentékeny tehetség téveszthetetlen lélegzetvételét" veszi észre benne a kritikus, Féja Géza pedig e verseskönyv olvastán írta 1972-ben (Tiszatáj, 1972/12), sokat idézett ítéletét: „Örvendezzünk, mert költő született". Kis Pintér az első könyvet még nem tekinti „tőzsgyökeresnek", Whitman-reminiszcenciákat vél benne fölfedezni, a versbeszéd legfőbb sugallata a „hit feltétlen parancsa", a „hasznos akarat" vágya-igénye. (Mások inkább a Kányádi-költészettel, az ő verseinek vizuális erejével való rokonságot emelik ki.) A Jegenyekör azonban már költői fordulat, véli Kis Pintér, a „kiválásnál" erősebb lesz a „kötés", a szülőföldhöz kapcsoló. A harmadik verseskönyv (Alagutak a hóban, 1979) az intellektus és az érzelem csatája, írja, a költő az „esendő lét sorsközösségére rezonál"- s a kritikus szerint a hibátlan versek ellenére is, mintha „valami torzóban maradt" volna.

A költő utóbb (az idézett Ködöböcz-interjúban) ironikus-önironikus szavakkal emlékszik pályakezdésének kritikusi vélekedéseire. Örült Féja lelkes köszöntésének, de, mondja, az igazi kritikát, ami elemző tanulmány formájában jelentkezett, Kis Pintér Imrétől kapta, és Görömbei Andrástól, „akinek elemzésében kevesebb volt a kritikai elem". Az „egyik megbolygatott és tollal egy kissé földhöz szegezett, hadd hánykolódjam, nézzek dolgaim után, a másik szárnyakat adott", Sajnos, folytatja, „a szárnyaim leégtek a napban, és úgy látom, hogy Kis Pintér Imre elvárásai annyira teljesültek be rajtam, mint amennyire ő tudta kritikusi pályáját kiteljesíteni".

Görömbei András kritikája valóban biztatóbb szándékú volt, s felemelőbb hatású lehetett, mindazonáltal a legigényesebb, legértelmezőbb kritika Farkas Árpás pályakezdéséről és alkotói vonásairól. Görömbei úgy látta (például a Bertha Zoltánnal közösen írt, 1983-as A hetvenes évek romániai magyar irodalma című könyv Farkas Árpád-portréjában), hogy már a kezdet megkülönböztető hangúvá tette a költőt, morális-közéleti szenvedélyesség hatotta át a verseit, ami mégis könnyed, friss és mozgékony világszemléletben jelentkezett. Érős lírai részvét, szociális érzékenység jellemezte ezt a lírát, „nemzetszervező hajlam és reménység izzítja a verseit". Ő is kiemelkedőnek véli a Jegenyekör-t, a költői forma az empirikus látvány érzékletességével hat, de jelentésében, sugallataiban igen sűrű, a látványtól a gondolatiságig emeli a verseket. Az elemző gondolatiság gazdagon szövi át a morális és indulati verselemeket. A személyiség lehetőségei, a történelmi és társadalmi tapasztalatok a szabadság-és tisztaságvágy változatlanul létező igényével ütköznek, a realitások szembesülnek a „korai lobogással", ezáltal drámai karakterűvé válik Farkas Árpád lírája. Azóta kultikussá vált Farkas Árpád verseket emel ki hangsúlyosan Görömbei is, az Avaron címűt például, amely a soha föl nem adás mintaverse lehet, az „orra bukva az avaron", a „derékig csonterdőben is", a „menni tovább mégis" erőtudatát sugározva.

Nemcsak a Jegenyekör, de az egész erdélyi líra egyik legnagyobb hatású prózaverseként említhető a Mikor az öregemberek mosakodnak: arcuk vízmosásos árkaiban, elfonnyadt, szenvedést ismerő testük ráncaiban, vénségükben, megtörtségükben az egész huszadik századot hurcolják, a háborúkat, vereséget, veszteségeket. A „szennytelen ragyogású" életre vágyókat a történelem űzte szennyes, le nem mosható emlékű, véres harcokba. A mosdás gesztusa ugyanakkor, szép jelentésátvitellel, a másvilágra készülődés mozzanatát is fölidézi.

Alagutak a hóban (1979)

Az Alagutak a hóban című kötet, bár nem reveláció erejű, de a létezésélmény gazdagodását mutatja, a hó metafora az egész versvilágot, kötetet behálózza. Sokjelentésű metaforaként jelenti a tisztább élet vágyát, a „szegénységet melegítő takarót", a „csodák terepét", de jelenti a szemet, szájat betömő, hallgatásra ítélő „nagy pólyát" is. Vallomásos, önvizsgáló versek is kitűnnek a költemények közül (Nagyszoros elégiája, Szerelmek hátországaiban), s jellemző poétikai megoldásként említhető, ahogy az élet apró, empirikus jelenségeit a magától értetődés mozdulatával tudja erkölcsfilozófiai övezetekbe emelni a költő. Fontos versei, jellegadó költeményei e lírának A szivárgásban, s a kötet címadó verse, az Alagutak a hóban: bennük a kor drámai leszorítottságával, korlátozó rendjével szegül szembe a költő, olyan képgazdagsággal, melynek sugárzása, jelentéstöbblete képes a fogalmi szinten alig megnevezhető érzelmeket, emóciókat átélhetővé, befogadhatóvá tenni. Programos nagy verse a kötetnek A befalazott szószék. Egy bécsi út emléke, a Stephans-dóm körüli térről, ahol derék bécsi „bürgerek" ülnek Kapisztrán János befalazott szószéke előtt, a semmiről sem tudók, akik „rágják a bécsit": s a tárgyias életkép az utolsó öt sortól szinte felrobban, a békesség képei a közöny és az érdektelenség példái lesznek. Mert a „békétlen" költő, a diktatúrából jött kisebbségi magyar, egyetlen, erre utaló szó nélkül az „Európa közömbös harangjai" metaforába sűríti a világ közönyét: hogy érte, értük nem szól a harang, s hogy szószék sincs, ahonnan segítségért kiálthatnának.

Sajátosan emelkednek ki a líra egészéből Farkas Árpád „utalásos" versei, példaversei (Tamási Áron, Petőfi Sándor, A szembejövőnek), amelyekben a megidézettek valójában példaadó magatartásmodelleket jelentenek a költő számára eszményinek feltűnő magatartásformát közvetítenek. A szembejövőnek című költemény Kós Károly alakját jeleníti meg. A születés centenáriumára, 1983-ban írott vers, a visszatekintő attitüd révén, nem utal se konkrét se metaforisztikus szinten a trianoni nemzettragédiára: Farkas Árpád az építész és a szóval élő, az író, az igét hirdető Kós Károly kultikus arcát festi meg: „Jöttél patamorajt túlkiáltó szónak, / zsuppot rakni megrokkanó hónak, / tornyot szétzüllött harangszónak." A „bokaharapdáló történelem" lírai képének utalása is általánosabb, kiterjeszthető idejű, s ha tudjuk, hogy a vers nem jelenhetett meg Romániában, csak Magyarországon, mert Kós Károly neve is anatéma alá esett, indokolt és fölemelő a szinte himnikus szárnyalás, a jelzők erőteljes felfokozottsága: „Tornyuló tornyaidban süket / harangok elhullatják nyelvüket". A nyelv ősállapotát is idéző grammatikai szerkezet, a „hódítani" s nem „hódolni" jött ember fölidézése, a következetesen jelen idejű versbeszéd, a „szegd fel fejed" biztatása, a „még zúg a szél körötted" sejtelmessége a nem felejthetőség, a mindenkori létezés tartományába helyezi azt, akinek a nevét sem írja le a költeményben. Ezzel a poétai gesztussal mintegy a jelen kényszerűségeire is utal (ha leírná, bizonyosan nem jelenhetne meg a költemény, s hogy így sem jelent meg, az a román politika ráadásajándéka lehet: ezzel kapcsolatban Dávid Gyula ír A Kiáltó szó. A betiltott centenárium címmel a Kós Károly emlékezete című kötetben, Nap Kiadó, 2005). Másrészt, a címre figyelve, bibliai allúziókat látunk, a föltámadott, és a kételkedőkkel szembejövő Megváltónak a hitetleneket önnön létezésével meggyőző krisztusi jelenete rémlik föl a versben. Amelyben nincs konkrét nemzeti traumára utalás, csak annak jelzése, hogy Kós Károly, a szembejövő, e traumák átélője, kibeszélője, időn és téren túl, a mindenkori nemzeti közösség kultikus alakja lett s marad.

Asszonyidő (1983)

Az Asszonyidő (1983), a „líraszünetben" megjelent publicisztikai kötet a versalkotás legsajátabb jegyeit menti át a kisesszék, tárcák műfaji keretei közé: a látomássá emelkedő reális létmozzanatok jellemzik a Farkas Árpád-i prózanyelvet. Újságírói munkája rendszeres falujárásra készteti, s minden út, minden, akár apró tapasztalati élmény alkalmas számára arra, hogy életigazsággá rendezze-emelje. Minden részletben feltűnik előtte az egész. Ugyanakkor arány és mérték jellemzi a látásmódját, messze áll tőle a demagóg általánosítás, az esetenkénti morális csonkulás látványa nem készteti annak kimondására, hogy morálisan devalválódik általában az ember. Az Asszonyidő darabjai általában kétféle formatípust mutatnak. Az egyik szerint az író látásmódja prózában is metaforikus, a hang tónusa végig emelkedett, a metafora elemei végig egymáshoz tapadnak, nincs tárgyiasító dekódolás, a másik szerint a történetek konkrét eseteket leíró, erős indításból nőnek ki, s forrják ki magukból a következtetéseket. De mindkét szövegtípusra jellemző az emberközpontúság, a plebejus érzület, az igazságkereső szándék, a szókimondó eltökéltség és egyenesség. A metaforikus szövegek is könnyen értelmezhetők, az elvontság mindig innen van az megfejthetőség határán, a jelképiség, a szimbólum soha nem a vélemény elrejtésének eszköze. Legföljebb nehezebbé teszi a szövegfejtést azok számára, akik a szavak mögöttes tartalmait kutatják ugyan, de nem feltétlenül értik a magyar nyelv erőteljes képalkotó árnyalatosságát. Mintha az a finom rejtőzködés tűnne föl a prózaszövegek metaforáiban is olykor, mint az említett Kós Károlyt megidéző A szembejövő című versben: érti, aki érti, s aki nem, csak kóborol a jelképek erdejében. A kötet fejezetcímei is beszédesek: A középszer lakomája, Csöpp fényesség a szülőföld felett, Öregember méltósága, Cserefa-sors, Egy kulacsból, A megmaradás esélyei. Az Asszonyidő című írás az első ciklus utolsó darabja, szimbolikus, emelkedett dikciójú, inkább prózavers, amit többek között a központozás is mutat: a szöveg, az utolsó két, drámai felütésű sort kivéve, egyetlen, részekre tördelt mondat, akárha egylélegzetű sóhaj volna. Alapja, központi képeleme a munkába induló, vonszolódó asszonyok látványa, a hajnalonkénti vonulás, amelynek mintha égi párja, tükörképe volna az eget borító, asszony formájú fellegek sora. Szinte himnikusan telt a beszéd, a hangnem természetes módon vált az asszonyok mindennapi létkényszereit, egzisztenciális gondjait soroló, a családot egybetartó, őrző és istápoló cselekvés fölidézéséből, a „drága, agyonemancipált asszonyember" erősorvasztó kötelességeinek emlegetéséből a férfiköszönet nem tételes, de sugallatos kimondásáig. A legszemélyesebb hangú a szülőföldet megidéző cíklus, az író otthon van a falusi tájakon, számára ismerős az a világ, érti és értelmezni tudja a jelzéseit, a mindennapjait. „Hangulatok, illatok, hangok idézik" föl számára a gyermekkor színhelyeit, a fölnevelő kisvárost például, Székelyudvarhelyt, ahol a Szarkakő volt az ő nagy hegye, a Himalájája. De tudja azt is, hogy nem elég a nosztalgia, az kevés ahhoz, hogy megőrizve építhessék tovább azt a tájat. (Fölnevelő kisvárosok). A főtt kukorica illata az első vers születésének megrendítő emlékét hozza elő a múltból, a tizenkét éves kamasz „gyönyörű klapanciáit és ragrímeit", s a versben írt iskolai dolgozatot – Toldi viaskodása a farkasokkal. A szülőföld-élmény persze tágas, belefér minden tájék, hiszen kinek itt, kinek ott van a szülőtája: valaki számára a kontyos székeket faragó székely ember otthona is a hazát jelenti, a besztercei kalákások is örökségátvételre-átadásra szegődtek, mert a gesztus nélkül a „nagy-nagy világhuzatban félrefújja az ember haját a szél". Az elsőház elfoglalása című írás a kihaló falvak ellen, a fogyatkozó falusiak elleni apelláta, a „düledező épületek" látványa szorongatja, s „belesajdul az ember", hogy a vének kihaltával olcsó építőanyaggá válnak az egykor nemes házak. Az az elemi létezésélmény, ami Farkas Árpád verseiben jellegadó módon kifejeződik, prózaszövegeiben is ott van: a Cserefa-sors-ban például a romániai magyar költő metaforájává lesz az erdők „meditatív szomorúságú" cserfája. Amely ugyanakkor, merthogy az ember, „akárhogy is, mégis csak lombhullató erdő fia", az „elmitizált fenyő" mellett az okos, megfontolt, önmagát és az erdőt őrző, „szolgálatos" faként a kisebbségi magyar költő küldetéses sorsának jelképe.

A könyv írásai a gyakran lesújtó létélmény, a zord tapasztalás tudatában is a megmaradás esélyeit hirdetik.

Válogatott versek (2012)

Mindenképpen az eddigi költői életút foglalatának, összegzésének tekinthetjük a 2012-es, puritán címet kapott, Válogatott versek kötetet. Átgondolt válogatás, a könyvben ott van minden fontos, sokat idézetten ismert költemény, s a különböző helyeken megjelenő, kötetbe nem rendezett versek többségét is megtaláljuk benne (például az Esztelneki napóra című hosszúverset, az otthonná lett falu tárgyias-leíró, de metaforikus távlatokat is megvillantó életképét), így 170 lap körüli terjedelmével akár egy valódi gyűjteményes Farkas Árpád könyv megbízható alapja is lehetne. Könyvészetileg is a legszebbnek gondoljuk, a csíkszeredai Hargita Kiadóvállalat Székely Könyvtár-sorozatának köteteként méltán viheti jó hírét a könyves vállalkozásnak. Szerkezete árulkodóan tematikus: a kezdő vers és a zárlat nem csupán e líra és életsors kronológiai határait jelöli ki, de a költői szemléletmód határpontjait is. Az Apáink arcán című, az életmű egyik legszebb verseként számontartott költemény négy, egy helyen összerántott szakasza a szülőföldhöz, az ősökhöz, a megtartó erőt nyújtó hagyományhoz kötő bizonyosság imperatívusza. Az űrig szálló fiúk, a vad, viháncoló csikók, a bartóki szavassá változott fiúk hasonmásaiként nem távolodhatnak el úgy a múltjuktól, hogy közben ne kapaszkodnának mégis abba. A vers finom intelme, a megkettőzött „fiúk, fiúk", a szelíd, alanyi, önmagára is mutató feddés, hogy a vad szelekben, a világfelfedező bűvöletben eltévedő vágtatás le ne rombolja a visszatérés lehetőségét, szelídségében is határozott felszólítássá válik: „Csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk". Telt, intenzív, gazdag képzeteket keltő metaforák idézik fel a soha meg nem tagadható táj, Erdély természeti szépségeket és véres harcokat egymásba olvasztó képét, a tájszépség egyben történelmi és személyes küzdelmek emlékeit is őrzi, a verstér együtt fogadja be a súvadásos dombok, a füves rétek megejtő látványát és a „jelszavakkal és piros borjúvérrel" szimbolizált históriai rettenetek vízióit. Biztatás is a költemény, a gondolat szinesztéziák sodró ütemén át juttatja el az olvasót annak bizonyságáig: a szülőföld akkor is visszafogad, ha „netalán az űrig nem sikerül szállnunk, / s e rögös földre mégis visszatérnénk"; ha tehát a költői vagy személyes világépítés heve-lendülete megbicsaklik. Az életkudarc vagy életcsömör még tágabbra nyitja, nyithatja a visszatérők előtt a kaput, s az utat foszforeszkáló fénnyel mutatják az ott maradottak. Farkas Árpád költészetének hangsúlyos vonulata ennek a megőrző, óvó hűségnek, s a befogadó, visszafogadó szeretetnek a versvariációit mutatja, lírája ennek a szemléletmódnak rendelődik alá. Szülőföldjének kulturális, históriai, vagy épp a maga személyes, egyéni sorsához tapadó hagyományai, gyökerei gondolkodásmódjában a kötődést mindig erősebbé formálták az elszakadás természetes igényénél.

A könyv utolsó verse pedig, az Ének, a poézis ősformáját idézően, énekben, lágy őszikedalban kapcsolja össze a létösszegző gondolat vizuális képzetsíkjait. A csöndes derűvel átitatott kezdősor: „Élni kell, ugye, gyönyörűm!" jelzi a megbékélt összegzés szándékát, a természet rendjével szembeni alázatot. Az alanyi leltár rövid, a lét rendje meghatározza az ember nembeli sorsát: „Kötélen repked az ing. / Ropog a levegő köröttük: / Nőnek a gyerekeink." S bár a kép, „Szigorú télben az ing", s a fagyot sejtetően ropogó levegő inkább sugallja, itt nem az ősökre, amivé a többes szám alapján a költő és versbéli társa vált, hanem az utódokra, a gyermekekre váró küzdelmeket, a versbeszéd indulat nélküli, gyengéden figyelmeztető. A kötetnyitó vers alapképe az Ének-ben, a létfolytonosság parancsa szerint, önmaga fordítottjává lesz: a valahai viháncoló csikó, az űrig kívánkozó fiú mára, a nembeliség örök koreográfiája szerint, maga is visszaváró-fogadó apává lett. A költői leltárra sem pazarol sok szót Farkas Árpád: a számvetés szikár, itt a központozást is elhagyón, már-már sírfelirat szerűen tömör, híján minden alkotói gőgnek, sőt, az önértékelés sóhajnyi, önlefokozó gesztusával, de nem híjával azért az értelmes, hasznos élettudat önérzetének, dallamában József Attilát is ideidézőn: „Voltam ki voltam / Szószaporító korban / Írógép-billegető".

Sütő András Farkas Árpád 60. születésnapjára köszöntőt írt, mondott el a marosvásárhelyi színházban, s jelentetett meg a Háromszék 2004. április 24-ei számában. Sajátságos köszöntő: az író előbb összefoglalja az ünnepeltről a rendszerváltás előtt elmondottak lényegét, pár mondattal fölvázolja a szakirodalmi hátteret, bemutatja a kész és közmegegyezéses Farkas Árpád-portrét. Így összegzi tehát a lexikoni adatokat Sütő: „Farkas Árpádot, mondhatni ,,féllábon ugráló, rövidnadrágos víg kölyök"-ként fogadta be az irodalom. Tizenéves volt persze. Azt is írják, hogy első kötetében (1968) nagy teret kapnak a hit, a tisztaság, a fogadkozások versei? Egyéb is nyilván. A szülőföld is jelenével és múltjával –, programszerűen. Elmondatik, hogy vállalja annak hegyeit, embereit, napkeltéit. Hogy verseinek jellemző vonása: intellektualitás, közérthetőség, egyszerűség stb. A magányban szakadékot sejt, közösségi vonzódása rendkívüli. Nagyjából ennyi".

Csakhogy, véli, Sütő, ez csupán a kimondható része volt Farkas Árpád költészetének. Ami csak később vált kimondhatóvá, írja: hogy „drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás néma rettenetét". Hogy „Dsida Psalmus Hungaricusa után a méltó folytatás szenvedélyével és tündökletes esztétikai gazdagságával." Hogy Farkas Árpád világlátása áll talán legközelebb Kós Károly transzszilván világlátásához: „Ikerszellemek ők, testvérlelkek a személyes sorsukká lett nemzetféltésben úgy, mint a férfias hűség fortissimóiban – fuvintásnyi retorika s a fájdalomban, ragaszkodásban egyetlen félhang kisiklása nélkül." Sütő András szerint „Farkas Árpád hűséges mer lenni a rossz költők által lejáratott ,,mégis-mégis? reményhez", a mégis-morál hirdetője, toldjuk meg a jellemzést. „Farkas Árpád […] az erdélyi nagy télben a transzszilván történelmi fagynak a gyomrából próbálta kifelé dudorászni magát meleg kis dalocskák éneklése közben. Mert sorsa elől ő nem futott, hanem inkább elébe szaladott, s nem félfülű hallomás folytán, hogy van ám költő, kinek esetében sors és jellem a sziámi ikrek végzetével tartozik egybe, szóval nem véletlenségből, hanem törvény szerint vette magára s viselte – hordja ma is – poétai Nessus-ingét, nevezzük akár transzszilván fátumnak is."

[2014]