Fekete J. József

Fekete J. József: Curriculum vitae

A szerbiai Bácskossuthfalván születtem, akkor a falut még Ómoravicának hívták, az országot pedig, ahová tartozott, Jugoszláviának. Életvitelszerűen soha nem éltem Bácskossuthfalván, viszont aprócska koromban jelentős időt ott töltöttem, akárcsak később, még egyetemista koromban is a nyári és a téli vakációk jelentős részét. Alapvető benyomásokat is ott szereztem legelőbb. Nagyapám bádogosmester volt, lenyűgöztek a szerszámai, a nagy lemezhajtogató és -vágó gépek acélkék felületei, a szalmiáksó illata, a galvanizáló kádakban rézbevonatot nyerő horganylemezek. Sokat jártam nagyapámmal kovács- és lakatosműhelyekbe, bizonyára ott ragadt rám az iparosmesterség tisztelete, és ott találkozhattam a szorgalom megtestesülésével is. Nagyanyám szenvedélyes piacjáró volt, a heti piacon, vásáron akár ötször is hajlamos volt minden asztalt körüljárni, a portékát alaposan megvizsgálni, még ha nem is akart vásárolni semmit sem. Ezt a szenvedélyt megörököltem tőle, magam is minden nap végigmegyek a piacon. Gyerekként hetente elkísértem a nagymamát a tojásátvevő helyre, ahol a tojásvizsgáló egy hatalmas, vagy akkor annak tűnő fekete fényképészsátor alatt, erős ellenfényben megvizsgált minden tojást, majd egy favályúba gurította őket, azok meg gurultak, és nagyság szerint fiókokba rendeződtek, számomra akkor még rejtélyes módon, miután hol itt, hol ott nyílott ki egy apró fazsilip a tojás súlya alatt. Dédnagymamám szenvedélyes keresztrejtvényfejtő és rádióhallgató volt. Akkoriban még csak nagyon kis keresztrejtvények jelentek meg a Magyar Szóban, de emlékszem azokra a bensőséges percekre, amikor a pincelejárat előtt, az eperfa árnyékában kis sámliján ülve fölolvasta nekem a feladványt, majd vágta is rá a megoldást. És olykor volt neki kecskéje is, ami nekem igencsak mókás jószágnak tűnt. Szerintem paraszti józanságú, bölcs asszony volt a dédnagymamám. Persze a korombeliekkel is sokat császkáltunk a faluban, felfedeztük a horgászhelyeket, nyaranta egész napon át a fürdőben lógtunk, ami számomra betelhetetlen élményt jelentett, hiszen Bácsgyulafalvára, ahol szüleimmel éltem, azért költöztek 1883-ban a falu alapítói, mert még a környékén se volt folyó, ami korábbi lakhelyükön szinte évente elvitte a termést, így a magamfajta gyermek legfeljebb a káposztásdézsában lubickolhatott. Bádogos nagyapámnak köszönhetően volt egy nagy pléhkádunk, ami nyáron kint állt az udvaron, és hol én, hol a kutyánk strandolt benne, de nem ritkán együtt tettük ezt. Bácskossuthfalván gyakran jártunk a Koplalóra, ami voltaképpen egy patakkal átszelt, tágas, füves térség, ahol focimeccset is lehetett játszani, de én inkább liba- vagy pulykapásztorkodtam mama vagy nagymama mellett. A patakban csíkhalat lehetett fogni, ám az nem érdekelt különösebben, viszont a temető leszakadó löszfalából előtűnő hajdani sírok annál inkább, de azokat csak távolról volt szabad szemlélni. Nagyon ifjúkori emlékek ezek, és mondhatom, idillikus emlékek, a gyermekkoromat egészében idillikusnak tartom. Az olvasás iránti szenvedélyem is a nagyszüleim házában szereztem. Nagyapám előfizetője volt a Magyar Szónak, a Dolgozóknak, a Hét Napnak – akkor talán még 7 Nap szerepelt e fejlécen? – meg a Buksinak. Esténként maga mellé vett az ágyba, és felolvasta nekem a Grimaszt meg a Buksít. Amikor kifogytak az újságok, előkerültek a Tarisznyás emberek, így Csépe Imre novellisztikája első irodalmi élményeim között szerepel. Később már sorjáztak a különböző mesekönyvek. Ugyanebben az időben, amikor még nem barátkoztam meg a betűkkel, édesanyám más irányba terelgette képzeletemet, ő James Fenimore Cooper Nagy indiánkönyv című könyvmonstrumát olvasta fel nekem. Azt hiszem, akkor éppen sárgaságos voltam, mást nem igen tehetett velem karanténba zárva, mint a számára is izgalmas történeteket olvasta nekem. A könyv egyik hölgyszereplőjéről azt írta a szerző, hogy együgyű. Nagyon izgalmas szónak tartottam, csak éppen a jelentését nem tudtam, meg kellett kérdeznem. Azóta sem szégyellem megkérdezni azt, amit nem tudok. Mindent összevetve: szeretetteljes gyermekkorom volt Bácskossuthfalván. Szeretettel öveztek a nagyszüleim, de a Bobi meg a Buksi kutya, a Mísó macska úgyszintén. Így utólag bízom benne, vagy legalábbis remélem, hogy akkor sikerült valamit viszonozni ebből a szeretetből.

Bizonyára különös, hogy csupán anyai nagyszüleimről beszélek. Az apai oldal rokonsága Magyarittabén élt, apám szüleivel haláluk előtt és csak nagyon kis koromban találkoztam, nagyon rövid időre, nincsen emlékem róluk. Magáról a faluról azonban van, szinte intenzív élményként maradt meg, amit drága jó barátom, Deák Ferenc tartott bennem haláláig, aki ugyancsak ittabéi születésű volt, akárcsak apám, és barátságunkat valamiféle lappangó, apa-fiú közti szellemi-érzelmi kapcsolat is áthatotta. Visszatérvén szülőfalumra, a szerb nyelvtudásom is onnét ered. Bágygyulafalvával, vagyis Telecskával szemben ott, Moravicán már gyermekkoromban is volt újságos kioszk, meg cukrászda, meg bureksütő, és a kioszkba érkeztek bőséggel szerb nyelvű képregények. Egyik faluban se beszélték igazán szerbül, engem a képregények vezettek be a szerb nyelvbe úgy, hogy igyekeztem összekötni a rajzokat, akciókat a szöveggel. Azóta is kedvelem a képregényeket. Az egyetemen négy féléven át nagyon komoly szerb nyelvtant hallgattam, zömét azóta szerencsétlenül elfelejtettem, és a kiejtésem soha nem volt semmilyen. Viszont a középiskolában meg utána sok, akkor időszerű, idegen nyelvű regényt szerbül olvastam, mert korábban jutott el hozzám a magyar fordításánál. Azt talán nem érdemtelen hozzáfűzni, hogy anyai nagyapám a szerb hadsereg tartalékosaként berukkolása másnapján nyomban fogságba esett, Birkenauba került, ahol szakmai tudásának hála túlélte a fogságot, mesterként dolgozott, ám ennek ellenére a többiekkel egyetemben lavórból falta a főtt krumplihéjat. Később országos népképviselő lett, kalandból kalandba pottyant. Apai nagyapámat az első világháborúban fölnyársalta egy orosz pikás, túlélte, rendőr lett Szerbiában. A Sándor király ellen elkövetett franciaországi merénylet után népellenséggé nyilvánították – mit keres egy magyar ember a szerb rendőrség kötelékében –, családostól áttoloncolták Magyarországra. Végül hazatérhetett, de akkor már nem juthatott előbbre a csőszségnél. Hatósági ember volt akkor is, de apám büszkén mesélte, oldalfegyverét valahol odahaza elrejtette, és a pisztolytáskát szénával kitömve viselte övén. Talán emiatt nem durrogtatok én sem zajos patronokat.

Gyerekkoromban rossz szivacs voltam, nem igazán érdekeltek a mások által elmondott történetek. Téli estéken nagyszüleim hálószobájában a dobkályhában dohogott a fűrészpor, és az esti sorozatfilmekre összegyűlt a szomszédság. Mama az antenna vezetékén huzigálta a rátekert sztaniolpapírt és ruhacsíptetőkkel rögzítette őket, hogy élvezhető képet kapjon a képernyőn, nagyapa meg csöppet se zavartatta magát, befeküdt a szoba közepén álló ágyba, és mire kezdődött a film, már horkolt is. Engem viszont nagyon untattak a szomszédok által vég nélkül ismételt első és második világháborús történetek, amelyek zömmel a hadifogságból történő menekülésre korlátozódtak. Nem érdekeltek, de az egyik ilyen beszédes szomszéd alakja mégis belekerült valamelyik írásomba. Sajnálom, hogy akkor koromnál fogva még nem figyelhettem jobban a mesélőkre, illetve azt, hogy ma már nincs, aki azokról a dolgokról mesélhetne. Ezzel szemben a gyermekkorban és később szerzett személyes tapasztalataim besettenkednek szövegeimbe, sőt a szépirodalmi jellegű megszólalásaim szinte kivétel nélkül ilyen tapasztalatra épülnek, olykor közvetlenül is megmutatkoznak a szövegben, máskor elvontabb formában jelennek meg, de ezek a fikciók soha nem kitalációk, hanem valamilyen valóságos, velem megtörtént esemény, vagy az általam gondoltak stilizálása. Élmény híján képtelen lennék írni. Másfelől az is igaz, hogy élményeim vannak, de történeteim voltaképpen nincsenek. Szívesen olvasom a fabulára épített műveket, alkotóként inkább a fragmentálás, a részletek kinagyítása, vagy éppen a gondolatok ütköztetése érdekel. Igyekszem tömören fogalmazni, és ha lehet, elbizonytalanítani az olvasót afelől, hogy ki beszél, ki gondolkodik a szövegben. A házunk utcai kerítésén éppen a minap fedeztem fel macskalábak sáros lenyomatát. Ha ezt megírom, Sátánátjáró lesz a címe. Nem nagy bölcselet, a három macskám egyike megörökölte a korábban elpusztult Sejtantól a Sátán nevet, és ő mászkál a kerítésfalon. Ennyire földhözragadt az én irodalmi fikcióm. Miként az életem is.

Életrajzi adatok

Ómoravica (ma: Bácskossuthfalva), 1957. március 1.