Fekete J. József

Hozsanna az olvasónak! – hadd kölcsönözzük a bölcs matuzsálem, Umar ibn Abi al-Maarri nyitó mondatát a Lemúria legtetejénből, akinek álarc mögé bújt szülőatyjáról, Fekete J. Józsefről szólva mi sem tehetünk másképp, mint hogy legelőbb is mint Olvasót említjük. Olvassuk egymást, a csendrésekre figyelünk [1] jut eszembe egy részvételével szerkesztett folyóiratszám hívó mondata, benne azzal a rezignációval, amelyet a legkülönfélébb külső és belső perifériák, vadon benőtte centrumok szerzői éreznek művük magánya, olvasatlansága folytán, akiknek üzenetei alig jutnak, juthatnak el a sűrű mediális zajban, kozmikus közönyben az olvasóhoz. Mindeközben persze az sem teljesen igaz, hogy akár egymást is figyelmesen olvasnánk. Nem így Fekete J., aki maga is periférián, a mindenféle periférián (vagy perifériák középpontjában) álló elefántcsonttornya magasában kilátót teremt rendkívüli olvasói habitusával. Ahogyan elődje a szomszéd faluban, Doroszlón, Herceg János is ereszalji észrevételeket szaporítva (Fekete J. nem véletlenül szentel neki kiemelt figyelmet a Teremtett világokban). Fekete olvasóként legelőbb is a Szentkuthy-életmű naplók nélkül is tizenötezer oldalas rengetegén töri át magát, majd kortársai munkásságát követve újabb oldaltízezreket fedez fel, ami már önmagában is elegendő volna, hogy diszlexiás korának maradéktalan tiszteletét kivívja.

Ráadásul Fekete J. maga is szöveggalaxist hoz létre: ez a mai nappal bezárólag 17 kötetet számlál, s a műfajilag szerteágazó, ám szándékában, szerepvállalásában mégis határozott centrummal bíró szövegvilág három nagyobb részre tagolható. Az első szerzője irodalomtörténész, akit Szentkuthy olvasójaként ismerhetnek; a másodiké irodalomkritikus, aki különös figyelemmel van azon szerzőkre, akiknek neve mögött még csak egy szám, a születési dátum évszáma olvasható, s akik közül sokan Fekete J.-ben nem pusztán olvasójukat, hanem első olvasójukat tisztelhetik; a harmadik létrehozója szépíró, méghozzá nem is egyetlen, de háromnál is több névvel, entitással.

***

Fekete J. József (avatott) elsőolvasói hivatása tulajdonképpen Szenthkuthy vonatkozásában is érvényes. Szöveggalaxisai között ez a legöregebb, benne minden csillagrendszerének ontologikus kútfőjével. Fekete első kötete, az 1986-os megjelenésű Olvasat az első számú hivatkozása a Szenthkuthy-szakirodalom vonatkozó forrásainak. A kis és nagybetűs olvasat, ahogyan egy ilyen összetett és terjedelmes oeuvre esetében dukál, folytatódik a szöveginterpretálás folytonos, befejezetlen-befejezhetetlen aktusaként az 1993-as Olvasat II.-vel, illetve újabb három év múlva a III. résszel, ezúttal Széljegyzetek Szentkuthyhoz címen, majd a 2005-ös a Szentkuthy-monográfia, a Post következik, legutóbb pedig, 2010-ben az Elmélet: helyett koreográfia, Újabb Szentkuthy-olvasatok. Míg a korábbi kötetek vizsgálódásának fókuszában az írói életmű áll, ez utóbbi megalkotójukra fókuszál, „a komplex hús-vér teremtésre, aki a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb, minőségében és mennyiségében egyaránt páratlan, életművét hozta létre…"[2]A Szentkuthyval való foglalkozás eredménye, hogy a Prae sajátos „képződményétől"[3] haladva az életmű utolsó – a Breviárium még megtervezett, de megvalósítatlan kötetéig – összefüggő kalauzolás születik. Amiből szerzőnk maga is ihletet merít, és ihletet továbbít a mindenkori olvasó felé a szövegek mögött rejlő sajátos filozófiával, esztétikával való ismerkedésre, s nem különben a sajátos, világteremtő nyelv – „melyet a szürrealizmusból és a barokkból tudatosan épít föl"[4] – elsajátítására.

***

Fekete J. szöveggalaxisának második, méretre, méterre (kilenc címszó alatt, több mint kettőezer oldalon, olvasott szerzők és könyvek százaival) legnagyobb halmaza irodalomkritikusi vállalásból született. Ennek teremtője a kortárs irodalmi produkció felé fordul, s annak a példátlanul nagy, határokat nem tisztelő szegmensét képes áttekinteni. De nem csupán a határokat, a határszabó kánonokat sem tiszteli. Ez a kritikussal szemben elvárt elfogulatlanság egyik alapfeltételének is lehetne. A szövegek tetten ért nézőpontját értelmezve miközben úgy tetszik, „egyetlen magyar irodalom van, hogy a magyar irodalom nincs határok közé szorítva," egyszerre az is bizonyítást nyer, „hogy sok magyar irodalom van, annyi, ahány olvasója."[5]

Figyelemre méltó Fekete J. érdeklődési körének alakulása is. A kilencvenes évek elején megjelent első Próbafüzete még a nyolcvanas évek vajdasági magyar prózájával foglalkozik, ahogyan a második és a harmadik is vajdasági magyar szerzőkre fókuszál, a határátlépést a regionalitásba vagy arealitásba 2007-es keltezésű Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötete jelenti, amely egy kivétellel nem a Vajdaságban élő szerzőkkel foglalkozik. A következő két kötetben (Perifériáról betekintő, Ami átjön) pedig elvesznek a határok, vegyesen szerepelnek határon túli és anyaországi szerzők. Témát nem valamiféle deklarált (ál)tudományos objektivitású keresztmetszet alapján merít, hanem abból a meghatározottságból, amelyet egyrészt a szerző/szemlélődő periférián elfoglalt saját helye, másrészt az az igény teremt, amelyet egy, hogy a periféria másik pontjának olvasói érdeklődését is kielégítse – a Perifériáról betekintő esszékritikái ugyanis zömmel a csíkszeredai Székelyföld felkérésére születtek.

„Irodalmi érdeklődésem az utóbbi másfél évtizedben csapongóbb lett – vallja a szerző a Perifériáról kitekintő fülszövegében –, távolabbra pásztázik a vajdasági magyar irodalomnál, de nem vált le róla. Leginkább a nem magyar anyanyelvi környezetben születő művekkel foglalkozom, a német, a francia, a román és a szerb többségi nemzeti közegben magyarul írók művei érdekelnek, ebből talán kiviláglik, hogy a magyar irodalomra, mint egyetemes anyanyelvi képződményre tekintek, amelynek regionális hovatartozása csak az adott körülmények következménye, semmiképpen sem valamiféle tematikus vagy értékbeli elkülönülés. A Magyarországon megjelenő munkák között sem a fősodorhoz tartozókat olvasom, hanem jószerével azokat, akik nem tartoznak a vezérkánonba. Meglehet persze, hogy valamiféle kánonba beletartoznak, mert meggyőződésem, hogy ha létezik kánon, akkor nem csak egy létezik, hanem több is, és nagyon jól megférnek egymás mellett, ha a szövegeket a művek, a szerzői teljesítmény felől, nem pedig a kánonok irányából olvassuk." Hiszen azok az irodalom „eleven organizmus"[6] voltát érzékeltetik, amelynek hasonlóan organikus részét képezi a független olvasat, a – jobb híján nevezzük így – kritikusi diárium is. Ezen viszonyulás olyan olvasói/értelmezői minőséget képez, mely kapcsán megállapítható: „ha van jelentése annak a fogalomnak, hogy »posztmodern«, akkor Fekete J. igazán az: éppen értékpluralizmusa és személyes, igen magas tolerancia-küszöbe révén. Hogy ugyanis bármilyen megformáltságban születik is meg a mű, azt megpróbálja befogadni és szublimálni – szem előtt egyedül a nyelvi megelőzöttséget tartván."[7]

***

A felsorolásban harmadikként szereplő halmazában Fekete J. maga is szépíró. Koránt sem függetlenül az előzőektől: a Szentkuthy-olvasatban minta és késztetés, a kortárs irodalom terében, amelytől azt valamiféle hanyagul őrzött zöldhatár, féligáteresztő hártya választja el, disszidens kalandok lehetősége rejlik. A „Szentkuthy-szövegvilág tartós mozgató, orientációs erejének"[8] jelenléte joggal motiválja a szépíró Fekete J. alkotásainak vizsgálóját, amikor párhuzamot keres, hiszen „Szentkuthyhoz hasonlóan, aki mások bőrébe bújva tulajdonképpen mindig magáról írt, Fekete J. József is sokszor, Szentkuthyról értekezve, saját szerzői kételyeit és meglátásait teszi szóvá, nemcsak a mester interpretálása kapcsán, hanem attól eltekintve és azon túlmutatva is."[9]

„Az álarc nem rejtőzködés – fogalmaz egy helyütt Fekete J., az esszéíró –, hanem éppen ellenkezőleg, kiemelés, hangsúlyozás, értelmezés. Még akkor sem bújócska, ha nem csupán a szerző ölti fel hőseinek maszkját, hanem a kort, a szöveg megírásának a korát is kénytelen a történet idejének álarca mögé rejteni. A maszk eltakar, de ugyanakkor hangsúlyoz, csigázza az érdeklődést, felkelti a figyelmet. A maszk mássá tesz egy időre, kvázi azonossá tesz valakivel. Sőt, a rituális maszk, amihez legközelebb állnak az irodalomban emlegetett szerzői álarcok, az istenhez való közeledés jelképe is. Persze, nem olyan módon, hogy az írót vagy a munkáját idealisztikus szférába emelje, hanem csupán hangsúlyozza az irodalmi alkotás ősi másságát, a beleélést, az empátiát, az átalakulást, a megújulást. Ezzel egyetemben pedig kiemeli az írói munka játék-, illetve színjátékszerű jellegét."[10]

Eddig megismert szerzői álarcai, akiket/amelyeket ő egyazon biológiai lényben lakozó autonóm szerzői entitásoknak nevez, a már könyvet is jegyző Nettitia K. Froese és Mihályi Czobor, hozzájuk csatlakozik előkészületben lévő kötetével a közeljövőben Ephemeria Silver. „Az egymástól különböző nyelvi identitások az őket kihordó biológiai lény önazonossága megszüntetésének következményei. Nem álnévről, álnevekről van szó, nem is alteregókról, hanem nevesített nyelvi határátlépőkről, akik arra kíváncsiak, mi történik, mi történhetik velük, milyenek a lehetőségek egy másik világban, amit egyedül ők képesek érzékelni, és igyekeznek megfogalmazni."[11]

Nettitia K. Froese a Lemúria legtetején című, 2009-ben napvilágot látott kötetben (bővített kiadása a 2003-as Lemúriában nem múlik az időnek) félrevezető leegyszerűsítéssel az elvont létfilozófiát igyekezett átültetni a prózabeszédbe. A szöveg maga egyrészt egyfajta dialógus (bár „a párbeszédekben mindvégig hárman vannak: az Apa, a Fiú és a fejezetek elején megszólított [a hiányában is jelenlévő] Kedves vagy Boldog Olvasó"[12]), másrészt „mégiscsak vitairat azon jelenség ellen, amelyet posztmodern szövegkészítésnek és még inkább posztmodern szövegértelmezésnek hívunk."[13] Nyilván – és nem véletlenül – már a műfaji meghatározás sem egyszerű, amikor a szerzői entitás „egy (elsősorban tekintélyelvű irodalmakban népszerű) irodalmi műfajt parodizál, ihlethiányos öreg esszéisták/írók/költők naplóregényeit, esszéregényeit, memoárjait, a »Megmondom az Tutit a Szárhegy Tetejéről«-típusú irodalmi hümmögéseket. Vagy egy Nettitia K. Froese álarca mögé bújt kritikus vall az olvasás, az örökös olvasás csapdáiról? Vagy egy Bevezetés az Irodalomelméletbe típusú csalfaság görbe tükrét olvassuk?" [14]

Mihályi Czobor az egykori megyeszékhely, a délvidéki Zombor szubjektív városregényét írta meg az Angyalok rozettájában (2014), a város (minden város soha el nem) készülő operájának librettóját egy zenész (és majdnem zeneszerző), olykor magát filmrendezőnek képzelő, élete filmjét felképező Rideg Alajos szemszögéből. Mivel a Mihályi Czobor szerzői név Zombor város történelmi elnevezéséből származtatható, mintha maga a város írná Rideg Alajos csapongó történetét, körsétáját a város és környéke, a gyermek-, ifjú- és felnőttkor különböző helyszínein.

Ezen szövegek autobiografikus volta tetten érhető. „…a gyermekkorban és később szerzett személyes tapasztalataim besettenkednek szövegeimbe – árulja el a szerző egy vele készült interjúban –, sőt a szépirodalmi megnyilvánulásaim szinte kivétel nélkül ilyen tapasztalatra épülnek, olykor közvetlenül is megmutatkoznak a szövegben, máskor elvontabb formában jelennek meg, de ezek a fikciók sohasem kitalációk, hanem valamilyen valóságos, velem megtörtént események, vagy az általam gondoltak stilizálásai. Élmény híján képtelen lennék írni. Másfelől az is igaz, hogy élményeim vannak, de történeteim voltaképpen nincsenek. Szívesen olvasom a fabulára épített műveket, ám alkotóként inkább a fragmentálás, a részletek kinagyítása, vagy éppen a gondolatok ütköztetése érdekel."[15]

A trilógiának szánt szépírói vállalkozás harmadik kézirata a legkevésbé papírszagú, s a szerepjátékok révén nyújt különböző formákban, az elektronikus levelezéstől a lexikon-szócikkekig betekintést a szerzői alakváltások poétikájába és az évezredváltás hozta emberi tapasztalatokba. Megint egy elkülönülő hang, intenzitás, nézőpont az Ephemeria Silver névvel jelzett. Ahogyan Lakatos F. Margité is, akit épp csak említve a végére hagyunk a lezáratlan, lezárhatatlan felsorolásnak.

***

Végezetül néhány szó a „komplex hús-vér teremtésről". Fekete J. József Attila- és Arany János-díjjal jutalmazott rendkívüli irodalomtörténészi, kritikai és szépíró teljesítménye dacára nem főállású író, tanárként rövidebb, újságíróként több évtizedes küzdelmes pályát tudhat maga mögött. Emellett tagja, főmunkatársa folyóirat-szerkesztőségeknek, irodalmi seregszemlék moderátora, ráadásul szereplője, sőt mozgatórugója lakóhelye, a zombori magyar szórványközösség közművelődési életének. Bár az általa vezetett Bertha Ferenc Zsebszínház, amely nem oly rég ünnepelte Találkozások elnevezésű művészeti-irodalmi rendezvénye 200. eseményét, (a három közül egyik) fontos húzóemberét elveszítvén, épp a napokban jelentette be megszűnését. Köztudott róla, nem szívesen mozdul ki, mégis mennyi más, Zomboron kívüli találkozásra emlékszünk még! Irodalmi rendezvényeken, fesztiválokon, írótáborozásokon… S bár nem bőbeszédű ember, beszélgetőtársaiban ritka, ám lényegre törő megszólalásai azt a benyomást keltik, hosszú (olykor végtelennek tetsző), sokhelyszínes, több ülésben folyó dialógust folytat. Megbecsüli, aki a részese.

[2016]

[1] Üzenet. 1999. 9-12.: Olvassuk egymást, a csendrésekre figyelünk. Hózsa Évától kiemelve.

[2] Sándor Zoltán: A szerző és műve. Magyar Szó. 2011. február 11.

[3] Vathy Zsuzs: P. O. S. T. Élet és irodalom. XLIX. évfolyam 43. szám, 2005. október 28.

[4] U. o.

[5] Tamás Melinda: Olvasó-könyv, Látó, 2008,6.

[6] Pécsi Györgyi: Posztmodern kritikus. Irodalmi Jelen, 2007/10.

[7] U. o.

[8] Hózsa Éva: Fekete-játékszabályok non-stop. Sikoly, 2012/30.

[9] Sándor Zoltán. I. m.

[10] Fekete J. József: Önarckép álarcokban. Látó, 2006/12.

[11] Ephemeria Silver: Haláltanfolyam. Megjelenés előtt. Idézet az előszóból.

[12] Bánki Éva: Hozsanna a boldog olvasónak! http://ujnautilus.info

[13] Thimár Attila: Ha tükörben nézed a lapot, milyen irányban olvasol? Győri Műhely, 2011/4.

[14] Bánki Éva. I. m.

[15] Sikoly, 2012/30.