Fekete Vince

Fekete Vince (1965) sokoldalú szereplője a kortárs magyar irodalomnak: költő, novellista, parodista, gyermekirodalmi művek szerzője, a Székelyföld című Csíkszeredában megjelenő folyóirat főszerkesztő-helyettese, irodalomszervező, de eddigi munkásságának vezérfonalát mindenképpen a három évtizedes versírói tevékenysége adja. Ne tévesszen meg senkit első köteteinek megjelenési dátuma (Parázskönyv, 1995, Ütköző, 1996), mert tíz évvel korábban is volt már kötetnyi verse, csak azok nem jelentek meg végül. Az elhúzódó pályakezdése így, a kolozsvári egyetemi évek során, összekapcsolódott a kilencvenes évek első felében csoportosan fellépő, pályakezdő erdélyi lírikusoknak az indulásával. Azon alkotókéval (Orbán János Dénes, Sántha Attila, László Noémi, Lövétei Lázár László,), akik első köteteinek megjelenése 1995–97-ben, az Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában, jelentős, az egész magyar nyelvterületen visszhangot kiváltó líratörténeti esemény volt. Irodalomtörténeti értelemben szerencsés csillagzat alatt születtek e nemzedék tagjai, pályájuk a kilencvenes évek első felében szabaddá, nyitottá vált társadalmi körülmények között, az idősebb generációk meghatározó alkotóinak hathatós támogatásával legitimálva indulhatott. A kolozsvári Helikon folyóirat éppen Fekete Vince által szerkesztett Serény Múmia című mellékletében (is) kibontakozó nemzedék költészete nem volt olyan egynemű, ahogy azt a jellegadóként ismertté vált törekvések alapján sokan mindmáig gondolják, ugyanakkor kétségtelen, hogy a fiatal alkotók többségének műveiben megfogalmazódott a mindenféle (főként ideológiai, művészi, nyelvi és akár etikai) korlátokat elvető szabadságvágy. Lázadó, nonkonformista alkotói tevékenységük az irodalom szórakoztató funkciójának előtérbe állítását is szolgálta, minden más rovására, az alkotó és a befogadó közötti távolság csökkentése érdekében, „az Olvasót szolgáló irodalom" nevében, az irodalom arisztokratizmusával szemben, az irodalom popularitása szellemében.

Fekete Vince sokszínű, változatos formavilágú, hangütésében a többiekénél visszafogottabb korai költészete azáltal kapcsolódik közvetlenebbül az elsősorban Orbán János Dénes és Sántha Attila által proklamált nemzedéki törekvésekhez, hogy első köteteiben ő is felszabadult játékot folytat a különböző költői beszédmódokkal, hagyományokkal, versformákkal, a nyelvvel. A Parázskönyvben ugyanakkor még a keserű személyes sorsélmények közvetlenebb kibeszélése dominál (például az édesapa tragikus elvesztése – lásd a Szikék ezüstje című ciklus verseit! –, vagy a kilakoltatottak életének megismerése – lásd a Hallgatás miértre című ciklus verseit!), a választott költőelődökkel (például József Attilával, Sziveri Jánossal, Dsida Jenővel, Villonnal-Faludy Györggyel) való intertextuális kapcsolatteremtés is ezt szolgálja inkább, de a későbbi verseiben a más költői világokba való belépés már átírást, felülírást, újraértelmezést eredményező intenzívebb dialógust jelent nála is, miként a nemzedék legtehetségesebb intertextualizálójánál, Orbán János Dénesnél. „A könyvet a szerző szerkesztette" – olvashatjuk az első kötet kolofonjában, s ebből gyanítható, hogy ő írta a hátsó borító mondatait is: „Sámánkodás a szép szavakkal, dísz és dísztelenség, játékosság és komoly dolgok, humor és irónia együttes és egymás melletti jelentkezése." Mindez pedig, nemcsak az ellentétes minőségek együttes megjelenítésének szándékáról árulkodik, hanem miként a kötet több verse (A szerkezet, Árnyékaink, Fa, Szavak, Epilógus (A modor elveszejtése)), arról is, hogy Fekete Vincét, a személyes sorsélmények közvetlenebb kibeszélése mellett, kezdettől nagyfokú alkotói tudatosság, önreflektáltság jellemzi, kezdettől foglalkoztatják a költői mesterséggel, a költőszereppel kapcsolatos kérdések. Fried István még a Mózes Attilának ajánlott Haza és haza című versét is „egy költői szereppel való szembenézés dokumentumaként" elemzi: „A transzilván poétától elvárt szókincs, allegória, immár nem a megszokott versépítésben kaphatja (megváltozott, változóban lévő, kétségekkel fogadott) jelentését, hanem abban a retorizált költészeti nemre való reagálásban, amely a szent és a profán belső dialógusából származtatható, felbontás és összerakás dialektikájának mentén szemlélhető."[1] „A szerkezet csak, ami összetart / nembiztossemmi éggömbben" – ezzel az állítással indítja (A szerkezet) első kötetét Fekete és Sziveri János költészete kapcsán is a költői magatartásnak és alkotásmódnak egy olyan változatáról ír ekkoriban, amelytől láthatóan maga sem áll távol: „A versírás már nem ünnepi alkalom, hanem a viszonylagosság, a távlathiány beismerése folytán inkább az elbizonytalanodás, a kétely kifejezője. Ennek megfelelően alakul ki a negatív építkezésű, lebontó és újra elrendező költészettípus. A művészi pozíció megrendülése pedig az iróniát, az önreflexiót előtérbe állító magatartással egészül ki.[2] A kötet Fa című versét pedig így kezdi: „A költőnek a legnehezebb. Egy-egy szó, / mint ködben, felparázslik. Puhán / egyensúlyoz arra: a drága fény / sziporkázva odacsalja." Egy nemrég készült beszélgetésben a „legnehezebb" kérdését immár általánosabb érvénnyel értelmezi: „Megragadni, megfogalmazni, kimondani a világot, valami ilyesmiről van szó abban a versben, vagyis a kimondhatóság nehézségeiről. A fehér lap előtti tusakodásról, hogy ami papírra kerül, az vajon pontosan az-e, amit én, és éppen így akartam leírni. (…) minél inkább előrehaladunk a gyakorlatban, annál nehezebb hivatás. Ilyen értelemben a költőnek (is) a legnehezebb. És nem csak a költőnek, hanem mindenkinek, aki nagyon komolyan veszi azt, amit csinál."[3] A költőszereppel való tudatos számvetés a pályakezdés időszakában ugyanakkor, az említett nemzedéki törekvésekkel párhuzamosan, nagyfokú játékossággal és nyelvi, formai szabadságtörekvésekkel járt együtt. Ennek egyik látványos megnyilvánulása az Ütköző kötet 2. fele, s abban is a „Szellem-versek" (A ladik és a Szellem, Az özvegy és a Szellem, A Város és a Szellem, A Szellem és a szerelem).

Fekete költészetének a hangadó nemzedéktársakétól elütő vonása viszont kezdetektől, hogy miközben nem idegenkedik a referenciális kötődésektől, a transzcendencia, a metafizika iránt is érzékenységet mutat. S az évek során ez egyre csak erősödik. A Jóisten a hintaszékből (2002) című válogatott és kétciklusnyi új verset is tartalmazó kötetében, miként az immár jócskán kibővült költői hagyománnyal, a Jóistennel is ironikus párbeszédet folytat, és a párkapcsolat kiüresedésén keresztül a szerelem metafizikáját feltáró, áradó szabadversek („naplójegyzetek") megrendítő sorozatában (Leveleskönyv) keres utat létezésünk általánosabb érvényű titkaihoz. A kötet időben korábban keletkezett ciklusának (A Gazda bekeríti) versei között még találunk példát a nemzedéki törekvésekkel rokon, felszabadult költői szemléletmód jegyében fogant versekre (A Mester. Fiaihoz, Ezredvégi diákdalok, Térj eszedre), formai és rímjátékokra (Tettedre hívás, A bordalhoz) is, de már jelen van a Leveleskönyvben igazán kibontakozó meditativitás, sőt, a majdani, 2010-es, Védett vidékben igazán elmélyülő egzisztenciális megrendültség is (Áram, Drótpolgárok, Akinekel). Prágai Tamás a Leveleskönyv ciklus versvilágáról írja: „Első versének címe, Az első perc és az utolsó pillanat kezdő sorai nyomán – »az utcák zegzugos hálójának / az udvarterek szitás csápjainak / ingadozó mozgása melyben / jobbra-balra billenve lebeg / a jóhiszemű járókelő« – kérdésessé válik, hogy ebben a térben-időben viszonylagos, vagyis heideggeri értelemben nem létező világban létezhet-e egyáltalán megismerés vagy reflexió, szöveg, költészet. Fekete Vince ciklusának egy párkapcsolat élettényein keresztül megidézett elbeszélője éppen ezen a határtapasztalatként felfogott, nem konkrét élethelyzeten (a »te« valódi megszólításának lehetetlenségén, sikertelenségén) át jut el addig, hogy a világ létezőként tárul számára fel. A kötet utolsó verse pontos időmeghatározással végződik: »becsapja bevágja ismét a szél / a kaput valahol a templom / környékén jár, aki elment / érzi a szíve ritmusát a ha- / lánték dobolását órájára / pillant a fakó / számlapra a mutatókra s / mondja mormogja a kápráz- / tató alkonyatban / fél négy« (Befordul nem be se forr). Megszületett az idő, melyben a világ feltárulhat."[4] Csakhogy itt még nem, majd a Védett vidékben tárul fel igazán. Bár a Leveleskönyv fordulópontnak látszik az eddigi lírai életműben, de minden említett erénye, az önelemzés és létértelmezés elmélyültsége, a hozzá szerencsésen megtalált, központozás nélküli egyéni mondattan és a már-már (a beszélő személyének látszólagos változásai ellenére) egybefüggőnek tűnő, csak címekkel tagolt versbeszéd ellenére hiányérzetet hagy maga után. A határhelyzet körüljárása egyre inkább helyben járássá, sőt, mozdulatlansággá válik („már nem kívánunk / sem új indulásokat / sem új megérkezéseket / nem kívánunk / új kezdéseket / sem új befejezéseket / sem elmenni nem bírunk / sem folytatni így / csak vagyunk itt" (Sötétebb és egyre mélyül), a fölismert, megfogalmazott létélménytől mintha nem tudna szabadulni a költő sem, versei is önismétlővé, egy helyben topogóvá válnak, így a világ sem tud igazán feltárulni, sokkal inkább bezárul, rázárul a kiüresedettnek mutatott párkapcsolatra.

Fekete költészete, főként első három kötete, gazdagon átszőtt játékkal, humorral, iróniával, de stílus-, nyelv-, és formaérzéke, humora kibontakoztatására igazán tág lehetőségeket a Lesz maga juszt isa (2004) című paródia-, szatíra- és állatmesekötetében teremt a maga számára. Főként nemzedéktársai, Sántha, OJD, Farkas Wellmann Endre költészetének sarkosabb jellemzőit és joggal bírálható vadhajtásait teszi köznevetség tárgyává, oly bravúrosan, hogy a paródia gyakorta szórakoztatóbb, mint az eredeti, parodisztikus vonásokat szintén tartalmazó alkotás, s talán épp ezért, még a társak irodalmi kanonizációjához is hozzájárulhatott némiképp. Az állatmesék, a Lafontaine-átiratok inkább csak a játszadozó, kísérletező kedv termékei voltak, sem a korabeli irodalomban, sem az életműben nem látszik különösebb funkciójuk, nem is került sor a folytatásukra a későbbiekben.

S bár látszólag innen már csak egy ugrás lehetett számára a saját gyermekirodalmi szövegek írása, a 2008-ban megjelent két kötet ihlető forrása, a költő saját elmondása szerint is,[5] sokkal inkább a saját gyermekeinek megszületése és a szeme előtti felcseperedése volt. A Csigabánat című kis könyv 11 játékos, rímes, ritmusos versikéje még a magyar költészet hagyományosabb gyermekirodalmi vonulatához sorolható, de a Piros autó lábnyomai a hóban című kötet már a nálunk ritkább, svéd típusú szabadvers erdélyi alakváltozatát teremti meg. A kilenc év körüli városi kislány naplóbejegyzéseiből kronologikus rendben, fokozatosan kibontakozik egy családtörténet mozaikos rajza, a szülők egymásra találásától, esküvőjétől, a beszélő születésén, majd óvodáskorán át az iskolás élményeiig és a kistesója mondásaiig. A verseket áthatja a világra rácsodálkozó kislány életöröme, boldogságvágya, miközben szükségszerűen szembesülni kényszerül a létezés olyan velejáróival is, mint a betegség, az elmúlás, a halál, vagy akár a szülők válásának lehetősége.

Az erdélyi, székely kisváros, Fekete szülővárosa, Kézdivásárhely világát mutatja be, immár a felnőttek számára, a szintén 2008-ban megjelent, Udvartér című kötet tárcanovella-sorozata. A többnyire a Háromszék című megyei napilap tárcarovatában megjelent szövegeknek számos erényük van, többek között az eredeti írói nyelvhasználat, amely a székely népnyelvi elemektől, fordulatoktól, a városi utcai folklóron, vicceken, a hétköznapi nyelvhasználat közhelyein át, ismert költőink, íróink vendégszövegeiig, számtalan forrásból táplálkozva, rendkívül ízesen és szórakoztatóan tudja megidézni mind a vidéki, falusi székely ember észjárását, mentalitását, mind a székely városi polgár és a kispolgár, a „helyi ember" gondolkodásmódját, magatartását. Ráadásul úgy, hogy a „helyi ember" természete és életének kellékei, epizódjai, a disznóöléstől a locsolásig, a pincétől a padlásig, a kocsmától az irodalmi estig, a pityókabortól a tonikig, a bajusztól a bicskáig, minden szellemes túlzás, ferdítés, torzítás ellenére más helyek olvasói számára is ismerősek lehetnek. Miközben minden általánosabb érvényűsége, minden sajnódisága ellenére sem veszíti el ez a világ a maga jellegzetes, lokális, „udvarteres" vonatkozásait. S miközben a háromszéki társadalmi tabló, a sorsok és az élethelyzetek bemutatása rendkívül gazdag, sokszínű, még időben is kiterjedt, ugyanis romániai szocializmus évtizedeinek realisztikusan hangulatfestő, de immár nevetésre is alkalmat adó megidézésétől (Nagymonológ, „A tőkés világ igazi arca", Sor) a rendszerváltozás utáni évtizedekig, napjaink, a komikus ábrázolás ellenére kiábrándító, pillanatainak bemutatásáig ível (Futóhomok, Homlokpuszi, Jeles napok). A humoros és az ironikus beszéd- és ábrázolásmód számtalan változatát, árnyalatát felvonultatja a kötet (a megengedőtől, a nosztalgikustól a groteszken át a szarkasztikusig, a gyilkosig), de végig érezhető, hogy az írások szerzője nem kívülről, felülről, nem hűvös távolságtartással néz a megjelenített világra, hanem belülről, akár a szeretetteljes azonosulást is felvállalva. Igaza van a kötet egyik kritikusának, Pieldner Juditnak, „a derűn, a poénokon átdereng egy régió múltja és jelene, olykor gyomorszorító, fájdalmas realitása."[6]

Fekete Vince költői-írói világának pedig az az egyik figyelemre méltó sajátossága, hogy ezzel a prózakötettel vissza is érkeztünk a költészetéhez. Nem véletlenül kapta ugyanis a kötet módosított, némely írással (például: a Kocsmadumák, Másnapos dumák) szegényített némely újabb írással (például: A helyi asszony természete, A helyi szex kezdetei, Lóra, magyar!) gazdagított, de azonos című, 2014-es kiadása a következő mottót: „Vargaváros. Előfutamok egy verseskötethez". Mintha csak egy készülő verseskötet előfutamai lennének immár ezek a prózai írások (is). Miközben azt is gondolhatnánk, hogy részben már meg is van írva a Vargaváros, hiszen a 2010-es, Védett vidék című kötet első ciklusának versei (Vargaváros. Századelő, Vásárváros, Rózsapiac) megidézik, újjáteremtik azt. Kézdivásárhely (főként a régi, de talán a mai is) és környéke, Fekete Vince védett vidékei közé tartozik, miként az a tágabb (felső-háromszéki?) természeti környezet, táj is, amelynek szemlélődésébe oly kedvtelve feledkezik bele. Ilia Mihály írja: „Azt hiszem, hogy Áprily óta senki nem hajolt ilyen figyelemmel és szeretettel az erdélyi tájhoz versben, mint Fekete Vince."[7]Nem egyszerűen lírai regionalizmusról és nem is a transzilvanizmus táj-haza, szülőföld kultuszának feltámasztásáról van ám itt szó. A tájban mindig ott a hozzáhajoló ember, és az emberben belül is mindig ott van már a táj, Fekete verseiben az ember és a táj lelkisége eredeti és emlékezetes módon hat egymásra, épül egymásba („a vidék magába szippantja, elnyeli, / beissza testét" – Felissza mind).

A védett vidékek azok az otthonossá lakott, sajáttá tett vidékek is, amelyek igazán belül vannak (lásd Kányádi Sándor!). Ilyen az az igen gazdag irodalmi hagyományvilág például, amely a nyugatosoktól (Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Radnóti, Jékely) az erdélyi elődökig, kortársakig (Szilágyi Domokos, Létay Lajos, Kányádi, Király László, Lövétei Lázár László) ível. Már maga a kötet is egy Szabó Lőrinc mottóval indul: „mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig" (A hitetlen büntetése), és a cím nélküli kötetnyitó és -záró vers tulajdonképpen ezt a szorongáskeltő gondolatot, felismerést variálja, írja szét. Előbb egy szenvedélyesen lüktető és tiltakozó szabadversben: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen / gépies nem lehet, ennyire pimaszul, / szemtelenül és megmagyarázhatatlanul / monoton nem lehet minden, ilyen / megmásithatatlanul zakatoló ez / a körforgásos őrület," végül pedig egy higgadtabb, letisztultabb, a léttörvénnyel szemben valamivel megértőbbnek, elfogadóbb látszó szonettben: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület, // hogy így menjen szakadatlanul, / hogy fölépüljön, fölemelkedjék, / majd semmivé váljon hirtelen, / mint egy darabjaira hulló nyakék". A változás, az elmozdulás a kötetben bejárt költői út eredménye, a tájban és a létezésben otthonra találásban pedig fontos fogódzókat jelentenek a nyílt és rejtett intertextusok sorozatával rendre megszólított és a sajáttá applikált fentebb jelezett költői világok.

S ilyen fogódzó lehet a személyes életút minden fontossá, megőrzendővé, értékké vált, tett mozzanata a gyermekkortól a szerelmekig. Az úton levés azonban sem a metafizikai sugallatokkal telített, bár földrajzi konkrétumait is őrző tájban, sem a nyilvánvalóan benső, lelki tájban nem könnyű, a védett vidékek kapaszkodóival, fogódzóival együtt sem. A hétköznapi beszédmódot, a maga sajátos eljárásaival poétikusan megemelő, immár jellegzetes Fekete Vince-i szabadversekben megrendítő a szembesülés a létezés kegyetlenségével, az örök körforgás szorongató élményével, az ember eredendő társas magányával.

A kötet legszebb versei, a Miért, a Film, a Kérdés, a Tajtékos ég, Tízezer éj, de tulajdonképpen a tudatosan megszerkesztett, felépített kötet egésze a létezésében megrendült egzisztencia 21. századi (erdélyi) látleleteit kínálja számunkra. „Fetrengeni fűben fetrengeni fában / fetrengeni a füvek illatában / úgy lenni a füvekben fákban / versekben és metaforákban / mint lehelet vagy a lélek / sóhaj egy parány életének" – olvashatjuk a Tízezer éj című nagy létösszegző és Fekete Vince-i költői motívumokat is összegző versciklusban. „Az elképzelt, saját sírgödre fölött az életet újragondoló költő a majdani megbékélt föloldódást finoman egybejátssza az itteni élet megtalált harmóniájával, vagy még inkább: folytonossá teszi e kétféle létállapotot, fölfüggeszti az itteni és a túlnani közti törést." – írja Pécsi Györgyi találóan s azzal az értékelésével is csak egyetérteni lehet, hogy „A Védett vidék finom, a magyar költészetben szokatlan metafizikával és mostanság szokatlan érzelmi telítettséggel rendezi és értelmezi újra a világot. Nemcsak az erdélyi, de a (határok nélküli) kortárs magyar lírának is hangsúlyos kötete."[8]

Fekete Vince újabb, még csak folyóiratokban megjelent, de remélhetőleg előbb-utóbb ismét kötetté érlelődő versei pedig arról tanúskodnak, hogy szerencsére van még mondanivalója bőven a védett vidékeinkről.

[2015]

[1] FRIED István: A transzközép keresés lírikusai. In: uő: Irodalmi történések Transsylvaniában. Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, 2002. 25.

[2] FEKETE VINCE: Sziveri János költészete. Helikon, 1994, 18. 6-8.

[3] ELEK Tibor: Feloldódni a tájban. Beszélgetés Fekete Vincével. Bárka, 2015. 2.

[4] PRÁGAI Tamás: Fekete Vince: A Jóisten a hintaszékből. Kortárs, 2004. 4.

[5] ELEKTibor i. m.

[6] PILDNER Judit: Bestiárium Siculanae. Bárka, 2009. 5.

[7] Védett vidékek: Fekete Vince versei 2003-2010. Ilia Mihály 15 soros blogja. http://librarius.hu/2011/12/12/vedett-videkek-fekete-vince-vesei-2003-2010/

[8] PÉCSI Györgyi: Megállított idő. Kortárs, 2010. 10.