Fekete György

Részlet a Belső Tárlat című sorozatból

Ez a könyv az élet köszöntése, az élet szeretete, az élet tisztelete, az élet tartalmasságába vetett hit, a hit bizományossága, a nemzet himnusza, az ember bölcs derűje miatt Fekete Györgyé.

Ez a könyv születésnapi köszöntő.

Fekete György válogatta számunkra ezt a különleges csokrot születésnapi ajándékul a budapesti Vigadó Galériában bemutatott nagyvonalú és alapos életmű kiállítása mellé.

Fekete György igen gazdag ember: széles körű ismereteiből, műfaji sokoldalúságából, ellenségeinek és barátainak véleményáradataiból, tervezői és közéleti munkásságából merített bőven. Páratlan stratégiai tehetségét a kitartásában rejlő ereje az idők folyamán megsokszorozta. Írásaiból számos alapelv válhat mások tartópillérévé, ha maga elé tűzött mércéjét sem kevésbé szabja ki: „Ne más legyél csupán, vagy új, hanem különb legyél!"

Még korántsem befejezett biográfiája lenyűgöző fizikai és szellemi teljesítményt mutat, s enged bepillantást tág horizontú műhelyébe. Nem hétköznapi képességű személyiségére kimagasló közéleti tevékenysége még jobban rávilágított. Mégis e kötetben sűrítményként csodálkozhatunk rá arra a Fekete Györgyre, aki tisztelettudó és tiszteletet parancsoló, közvetlen és tartózkodó, szenvedélyes és szemérmes, teoretikus és maximálisan konstruktív.

Tervezőként a finom részletekig igényes, időtlenül modern és racionális. Fekete György barátságai őszinték, igazak. Békességre és meggyőzésre kész természetében jól megfér a lírai költő és szelíd humorú gúny. Fekete György szeret szeretni, óv és tanít, hisz a nemzeti kultúra és érték forrásainak örökérvényűségeiben, és mindezekért teszi a dolgát. Hitével átszövi a hitetlent, fájdalmait nagyvonalúságában feloldja. Ellenségeit elnyeli a feledés, szerettei és barátai építő személyiségétől újulnak naponta. Egyik méltatója szerint „kétségkívüli »nagyvad« voltában valahogyan a gepárdok káprázatos gyorsaságát, hajlékonyságát, kifinomult észlelő képességét tudja egyesíteni a sólymok áttekintő lebegésével, magányos célkövetéseivel. Az ilyen alkatú lény szinte befoghatatlan szabadságban él".

A Belső Tárlat sorozatban megjelent kötetében mintegy hatvan különböző témával foglalkozó esszéjét, beszédét és néhány vitairatot, illetve az általa tisztelt emberek köszöntését válogatta. Ilyenek például az emlékezések: Kaesz Gyula belsőépítészről és tanárról, egy kiállítás megnyitó Schrammel Imre keramikus barátjáról, valamint egy vele készített interjú, és Kondor Béla festő- és grafikusművész kiállításának megnyitó szövege. Két nagyjelentőségű parlamenti felszólalását is olvashatjuk, akárcsak a Levélféle a politika alvilágáról címűt. A konok című írását maga is monológnak tekintette, amelyben szakmabéli háborgásait és rendíthetetlen kitartását fogalmazta meg. Erőteljes kritikát hangoztatott az oktatással kapcsolatban is. Erről szól a Levél a Magyar Iparművészeti Főiskola össztanári értekezletének című filipikkája. Ebben a gyűjteményben olvashattunk interjút későbbi feleségével, Sunyovszky Sylvia színművésszel is. Fekete György teoretikus hajlandóságára rámutatnak az olyan írásai, mint például A szavak dicsérete, Társak a Teremtésben, vagy a Művészet és reformátusság címűek. Sajátos hangsúlyt kap ebben az összefüggésben az a jónéhány interjú is, amelyeket egyéb beszélgetős köteteiből átemelt. Ezek közül is kiemelkedik Dr. Mádl Ferenc, köztársasági elnök Magyar Örökség díjához fogalmazott laudációja, valamint A Szent Korona ezer arca című könyvükhöz (Sunyovszky Sylviával) Dr. Dávid Katalin művészettörténész, akadémikus beköszöntője.

„Íme, közülünk egy ember, aki mérték. Aki műveltebb, okosabb és egyszerűbb, igazabb és használhatóbb, tevékenyebb és eredményesebb, fiatalabb, szeretetreméltóbb és hűségesebb sokunknál." fogalmazta meg Dr. Nemeskürthy István professzorról írott laudációjában (Hűségdíj) az egész országban Tanár Úrként ismert és szeretett történész, író és közéleti emberről alkotott tiszteletteljes véleményét.

Fekete György a közösségek embere, a mai történelem alakítója és távlatos folytatója.

*

A tíz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolataink – úgy Fekete Györggyé, mint a magamé – ma is töretlenül érvényesek, értelmük, üzenetük, hitelességük változatlan. Változások Fekete György munkájában, élete alakulásában történtek.

A tervezőművészi pálya – ami a máig egyetlen összefoglaló, és amely a hetvenedik születésnapjára 2002-ben megjelent – az életmű kötete adataiból is követhető. A sokszínű belsőépítészeti tervezői tevékenységével 1990-től, a magyar közéletben vállalt vezető helyének elfoglalásától kezdve fokozatosan felhagyott. Ennek az volt az oka, hogy korábbi megbízóinak hivatalból a felügyelője lett. Tevékenységét továbbra is azokra az erkölcsi elvekre alapozta, amelyeket a már idézett írásaiból megismerhettünk. Fekete György munkásságára is érvényes dr. Fülep Lajos művészettörténész és református teológusnak az az önmagáról megfogalmazott gondolata: „Hiszek abban, hogy Istennek valami szándéka van velem."

A politikus

Az 1989/90-es rendszerváltás utáni első szabadon választott polgári kormányban a művelődési tárca kulturális helyettes államtitkári pozíciójára kérték föl, ahol két egymást követő miniszterrel (Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, akadémikus, valamint Mádl Ferenc nemzetközi jogász, akadémikus) dolgozott együtt. Egyidejűleg parlamenti képviselővé is választották, ahol a kulturális bizottság tagja, majd az általa és munkatársaival kialakított Nemzeti Kulturális Alap első elnöke lett. Minden idejét lekötötte politikusi tevékenysége.

Közismert, hogy – a keresztény hitére is alapozott igazságérzetétől vezérelve – számos olyan homályba rejtőzött személyt és intézményt érintettek hivatali döntései, amelyek helyénvalóságát utóbb tények igazolták. Annak ellenére, hogy ellenfelei tisztában voltak igazával, feszültséggel teli maradt a légkör. Az évtizedes szokások hatalmi birtoklása, egy korhadt-korrupt rendszer akkori felszámolási kísérletei, az összefonódások fényre kerülése súlyosan sértette sokak érdekeit. Darázsfészkekbe nyúlt az egykori lovagok bátorságával, ám egy őszinte embernek a közösségi erkölcs létezésébe vetett bizalmával. A konok című híres írásában így fogalmazott: „A saját gondolataim tükrébe kénytelen vagyok belenézni, mert tervezéssel foglalkozom. Építészeti, belsőépítészeti tervezéssel, és tervezéssel úgy is, hogy mások életkörülményeit, élettereit tervezem meg. És bizony ennek az alapjait jórészt a saját életem tapasztalataiból merítem, hiszen én vagyok az az alany, aki sokféle helyzetben volt már, és tudom, hogy ezekben hogyan viselkedem".

Nem naivitás, inkább a nagyvonalúan feltételezett, a becsületes bizalom viszonosságába vetett hite okozta csalódásait, amelyekre Politikai végrendelet címmel tiszta, kemény, és mégis megbocsátó szavakkal reagált egy 1998-as kongresszusi felszólalásában. Egy részlet ebből: „Irtózzatok tehát az árulástól, és csak óvatosan fordítsatok hátat az árulóknak. Most is késsel járnak. A mosolygós átváltozások nagymesterei ők, akik minden egészet összetörnek, és áldozataikat cserbenhagyják, ha a helyszínről menekülni kell. Az utóbbiakat mégis kísérje a szemed, hívd haza őket, ha a vétek felismerése szemükben megcsillanna. Mindenütt keresd az útitársakat. A keresztény ember magányossága nem természetes, s bizonyára az Úristen sem örvend neki. Ne más légy csupán, vagy új, hanem különb legyél".

Az író, a töprengő, a barát

A polgári kormányokat követő 1994-es politikai visszarendeződés a karrierjét ugyan hosszabb időre megszakította, de sem személyiségét, sem alkotószellemét nem törte meg. Minden közéleti és magánéleti lelki megterhelés – a politikai szélfordulás okozta számos csalódása, felesége halála – ellenére Fekete György bámulatos fegyelemmel, szorgalommal és változatlan szenvedélyességgel, képes volt újjáépíteni önmagát, újrafogalmazni közvetlen céljait, amelyeket módszeresen, fáradhatatlan szívóssággal meg is valósított.

„Meg kell ismerni az embert, hozzátanulni az emberit, a kettőből kitalálni az emberivé tehetőt: ez a feladat. Bizonyos idő után nem lesz elég idilli széplelkűségünkben fürdeni. Egyetlen pillanat még, és a bővülő világmindenség ismeretlen zugaiba is behatolhatunk – kertek, hajtóművek, korszerű városok, komputerek, röppályák évezredébe –, célszerűvé, igazzá, széppé formálni mindent, mindenütt, mindenkinek. E munkában egyetlen vágyam van: elég legyen parányi életem legalább egy olyan értelmes új tény felfedésére, megélésére, visszaadására, melyben hallatlanul tisztelt tárgyi világunk embersége és benső önmagam oszthatatlanul megvalósulhatunk. Az idővel akarok szinkronban maradni" – írta még1969-ben, és aztán folyamatosan ez az érzelmileg és szellemileg is magasrendű célkitűzése hajtotta.

„Fekete György tudott kockáztatni az életminőség elveiért. S e minőségi életelvekből minőségibb élete, gyakorlati haszna lett sok embernek az országban. A kulturális örökség ügye, a Millenniumhoz kötődő Szentkorona-folklór dokumentációja, a Magyar Művészeti Akadémia létrejötte [ekkor még csak alapítása – D. H.], a Magyar Örökség Alapítvány élettel teli működtetése, […] a belsőépítészet új, egyetemi szintű tanításának kibővítése, mind minőségi kockázatvállalásainak a jele volt" – fogalmazta meg Deme Tamás tanáremberként és barátként is Fekete György szünet nélküli aktivitásának egyik summáját, aki ekkor engedte szabadjára szerelmes és szellemes, ironikus verselő képességeit. Mint például az 1997-ben papírra vetett Sajtókarriert, vagy a 2000-ben írott pár soros Vita címűt:

Sajtókarrier

Újságíró iskolában vizsga után a lapokból

tanul írni csak úgy dől a

kis birka birka-firka

Vita

A tényekből, ez rettenetes,

nem juthatunk el a valóságig

– üzente Rilke,

Mert a tények mögött, barátom,

más valóság soha sincsen

- felelte Pilinszky – ,

mint az Isten

Az ezredfordulón fogott neki a magyar Szent Korona ábrázolásokat magukon viselő ezerféle tárgy képének módszeres összegyűjtésébe, majd ezeket egy reprezentatív kötetbe szerkesztette második feleségével, Sunyovszky Sylviával együtt. A kötet népszerűségét a kiadás magas példányszáma bizonyította.

Fekete számára mindig fontos volt a közösség, a családi vagy baráti háttér, a megbízható társakkal való együttlét. Nagyon széles ismeretségi köre nem csupán számára jelentett komoly szellemi táptalajt. Ebben az időszakban írta meg többkötetes beszélgetéseit. A barátok, kollégák és szellemi társak többnyire egymást is ismerő, különféle korú és foglalkozású férfiak és nők voltak. Az első, az Ezredvégi tűnődések című kötet ajánló soraiban költői magasságokba röpíti az olvasót: „[…] vannak álmaim, szépek, reményt adók, értük lesz egyre hevesebb az öröklét vágya […] nekem barátaim vannak, nem titkaim, velük tűnődöm, őket kérdezem." Ezek a beszélgetések egyaránt szóltak az alanyról és a kérdező szerzőről, nem csupán azért, mert szinte kivétel nélkül érdemleges mondanivalóval rendelkező emberek voltak. Ma már ismert és elismert személyiségek éppen úgy vannak köztük, amint a sajnos egyre többen eltávozottak. Éppen ezért megbecsülendő érték e szellemi társalkodás minden eleme.

A másodikban, az Emberközel címűben kissé változott a szerző válogatási szempontja. „Egyre inkább azt tapasztalom […], hogy a mind bombasztikusabb, agresszívabb világ felszíne alatt lapulva, meditálva, szinte titokban fel-felragyogva létezik egy másik életsík, és én inkább ahhoz tartozom […]." A megkérdezettek névsora tovább bővült, ahogy Fekete társadalmi és hivatali kapcsolatai is. Keresztfiával, ifj. Fekete Károly református lelkésszel emeli a beszélgetés során konkrét hitbeli magasságokba párbeszédeit, habár ezeket végig átszövi a kérdező szeretete. Az ebbe a sorozatba tartozó Harmadik harang című kötet bevezető sorait így fogalmazta meg: „[…] most a jókért szóljon a harang, a különbekért, a sorsukat nekünk ajándékozókért egy olyan időben, amikor minél több szó esik a szeretetről, annál inkább fogyóban van […]" Ismét művészek beszélgetnek legbensőbb gondolataikról a kérdező által teremtett bizalomteli hangulatba avatva az olvasót. Egy másik, a zenével kapcsolatban írott tanulmányában ihletetten fogalmazta meg az őt is vezérlő, ez esetben másokat hívogató inspirációját: „Hiszem, hogy a teremtés végtelensége azzal valósul meg, hogy az Isten az embert tovább-teremtő képességgel ruházta fel. Ez ad értelmet a tanulással szerezhető tudásnak és felelősségérzetet a kapott tehetség kibontásához. A tehetség pedig maga is végtelenül sokféle." (Társak a teremtésben, 1998.)

A belsőépítész, a tervező

Nem véletlen, hogy Fekete György alapvető foglalkozására, a szakmájára itt térünk vissza. Életmű albumában – akárcsak egy korábbi kötetben, amelyet Gáborjáni Szabó Péter építész válogatott a gazdag tervezői munkákból –, részben azok múlandósága okán, viszonylag keveset lehetett bemutatni. Ennek ellenére kirajzolódik Fekete György tervezői stílusa: elsősorban a könnyed faanyagokra épült szerkesztéseket alkalmazza. Lakberendezései a legaktívabb tervezői időszakában a magyar tervezőkre nagy hatással bíró skandináv stílus jegyeit viselik. Ez a legracionálisabban előállítható, szállítható, szükség szerint adott térben variálható berendezést és formavilágot jelentette. Később, a gazdagodó felhasználható nyersanyagkínálattal élve a hajlított, lekerekített formák, a fém és üveg kombinációk együttes alkalmazása kihozta belőle a játékos könnyedséget. Mindig visszafogott színekkel és jó arányban használt világításokkal tette barátságossá a tereket. Kiállítási térkompozícióit meghatározták a funkcionális feladatok, de mivel sok külföldi tervezésben volt szerepe, szüksége volt a könnyen összerakható típusokra. A múzeumokban hosszú évekig az általa tervezett térinstallációkat a kiállított tárgyi anyag iránti alázat, azaz visszafogottság jellemezte.

A politikai „száműzetés" utáni évek alatt más síkokon is magára talált: alkotó személyiségében a belsőépítész ambíciója sem hamvadt el, egészen sajátos formában éledt újra. Ekkoriban mélyült el ismét szakmája alapvető összefüggéseinek újraértelmezésébe. Egyrészt habilitált a soproni egyetemen – ahol egyébként tanított is –, másrészt az egykori tervezői, majd előadói tapasztalatait, valamint az e célból is használt illusztrációs anyagait hangyaszorgalommal összegyűjtötte, majd 2008-ban „váratlanul" ismét meglepetést okozott a Tárgyak természetrajza – Tapasztalásaim könyve című, érdekes szemléletű könyvének megjelentetésével.

Ilyen könyvet csak olyan szakember képes megírni, akinek egyrészt van rálátása a tervezés sokoldalú összetevőire, valamint annak gyakorlati lehetőségeire; másrészt olyan művészi inspirációkra fogékony szellemiséggel bír, amely a természeti szépségekből kiinduló élményeket képes lefordítani a „teremtő ember" számára, mintegy a Nagy Mű átfogó kompozíciós szerkezetét finoman áthangszerelve a emberi léptékekre. Hol teoretikus, hol történeti elmélkedéseket ír, amelyek, miközben rengeteg ismeretet tartalmaznak, olvasmányos előadásukkal az összefüggésekre helyezik a hangsúlyt.

Maga a kötet is egy széles áttekintésre törekvő művész koncepciózus terve, a témák pedig szokatlan kérésfeltevéseikkel új megvilágításban mutatják meg, mi is az értelme egy-egy fogalomnak, mint például a giccs, az emléktárgy, a műgyűjtés, a design és így tovább. A nagy, átfogó témákról széles látókörű ismeretterjesztést nyújt. A témák elemzésein át vezeti el az olvasót a további tisztázandó fogalomcsoportokig. Mit értsünk kézművességen és népművészeten, mi a művészi ipar és az iparművészet, a szakrális tárgy, a játék, a restaurálás és még számos, a tervezés komplexitásában állandóan használatos, és világosan értelmezendő dologról ír a szerző – saját bevallása szerint örömmel, a lehetséges folytatásban bízva.

Elmondhatjuk, hogy Fekete György belsőépítész ezzel a könyvével tért vissza a tárgyak világához és magához a tervezéshez. Miközben a rá jellemző derűs könnyedséggel – ahogy korábban az egyedi berendezéseket, a kecses dísztárgyakat, a simavonalú bútorait, vagy a kiállításokat is tervezte –, észrevétlenül beleviszi a szemlélőt, a használót, ez esetben az olvasót egy igényesen, pontosan megfogalmazott-megformált, világosan érthető és tisztán élhető világba. Művészbarátja, Schrammel Imre keramikus írta e kötet ajánló sorait. Nem kímélve az elméleti szakembereket, maga is agyagból műveket formáló alkotóként fogalmazta meg a következőket: „Közgazdászok, szociológusok, filozófusok, esztéták, művelődéskutatók, sokszor és sokat elemezték már – szakmai érdeklődésük határain belül – a tárgyak világát, de kevesen kísérelték meg átlépni ezeket a mezsgyéket vagy az ismert stíluskorok határait. Nem tekintető véletlennek tehát, hogy végre egy neves magyar belsőépítész vállalkozott arra, hogy ezt a bátor lépést megtegye."

A szerző – miközben hatalmas irodalmi szakanyagot mellékel egyes témáihoz – kíméletesebben így fogalmaz: „ez a könyv jóindulattal közreadott segédlet az emberi környezet megértéséhez, alakításához és nem szigorú szakkönyv […], olyan kérdésekre adott válaszok gyűjteménye, amelyek utazási élményeim, tervezői gyakorlatom, kultúrpolitikai meggondolásaim során merültek fel és egyetemi hallgatóim tettek föl több mint ötven éven át".

Az ötven év számos egyedülálló vállalkozást hordoz magában, amelyeket érdemük szerint csak komoly tanulmányok szerint lehet értékelni. Mégis ki kell emelnünk két dolgot. Az egyik az a művész-baráti társaság, amelyet Prizma 13 névvel Mezei Gábor belsőépítész hozott létre 1968-ban. Kiállítási csoportként határozták meg magukat, de közös tervezést nem vállaltak. Ellenben országszerte, majd később néhány külföldi kapcsolatuk révén számos kiállításon mutatták be egyedi kézműves, iparművészeti munkáikat. A Prizma 13 nem alkotó csoportot, hanem kiállítási társulást jelentett, ebben a minőségében – úttörőként.

A másik az egész iparművész szakmát bizonyos apátiából kirázni kívánó, nagyszabású, a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállítás sorozat volt. A Tervezés-értékteremtés című kiállítások nem jöttek volna létre Fekete hatalmas energiájú szakmai szervezése nélkül, amelyet annak érdekében tett, hogy felmutassa a kortárs iparművészek nemzetközi mércével is kiemelkedő értékét.

Nem hagyott fel saját szakmájának, a belsőépítészetnek pártfogolásával, az egyénekre bontott dokumentálási munka szervezésével sem, természetesen csapatmunkában. A Zsennyei Művésztelepen az e téren folyó szakmai konferenciák aktív résztvevője.

A szellemi élet műhelyeinek teremtője és a Magyar Művészeti Akadémia

Fekete György folytatta a nemzeti értékek ismételt felfedezését, az 1995-ben Magyar Örökség címmel elindított társadalmi közös munkát szervező barátaival, Makovecz Imrével és Farkas Balázzsal együtt.

A Magyar Iparművészet című, a maga nemében egyedülálló koncepcióval 1992-ben elindított szakmai folyóirat szerkesztését Dvorszky Hedvig főszerkesztői megbízatásának lemondása után átvette.

Elkezdte a hivatalos tárgyalásokat a magyar kultúra számos műfajából évek alatt határozott arculatú szellemi közösséggé formálódó Magyar Művészeti Akadémia sorsának rendezése érdekében. Ez utóbbi feladatot nem csupán az alapítók megbízásából és az akkori elnök, Makovecz Imre építész iránti tiszteletből vállalta magára. A világméretű értékválságos időkben ezzel egyfajta missziót teljesített.

Mindig is meg volt győződve a sokszínű magyar kultúrának a nemzetek közötti összevetésekben is kiemelkedő értékeiről. Miközben könyveivel ébren tartotta a maga és a mások szellemi és lelki frissességét, valamint a közös felelősség érzetét, távlati célját sem tévesztette szem elől: a magyar kultúra megbecsülését és méltó helyének kialakítását.

Végül is, amint már említettük, az 1989–90-es rendszerváltás utáni első szabadon választott polgári kormány nem tudta végigvinni elképzeléseit, sem magában a rendszerben, sem a gazdaságban, sem a kulturális élet számos területén. Félbe maradtak a megkezdett átalakítások, kiforratlan, de elindított folyamatok akadtak el, és a politikai visszarendeződés következtében egyértelművé váltak azok a végletes szellemi különbségek, amelyek más-más érdekek mentén kristályosodtak ki.

Fekete György, belsőépítész tervezőként jelentős, nemzetközi és magyarországi, az országképet kifejező kiállítások rendezőjeként, szakmai szervezetek vezetőjeként természetesen egyre nagyobb áttekintéssel rendelkezett a tágan értelmezhető alkotóművészeti területekről. Belsőépítészként pedig elkötelezett volt a magyar iparművészet érvényesülése érdekében folytatott számtalan közösségi szervezésben. Ő, az egyébként sok szakágat magába foglaló iparművészek közül konstruktívan vállalta az ezekkel járó heroikus küzdelmeket. Valamennyi tevékenységi körében hamarosan kiemelkedett praktikus szervezőképességével, kitartással vitte sikerre azokat a közösségi művészeti vállalkozásokat, amelyekre a művészek között a hajlandóság folyamatosan megmutatkozott, de a célravezető stratégiát egyre inkább vele közösen dolgozták ki.

Méltatlannak tartotta nem csupán a gyakran szűkkeblű mértékkel mért etalonok sablonjait, hanem az alkotóknak és az érdekeiket is szolgáló intézményeknek a 2. világháború utáni kommunista rendszerben történt folyamatos, tudatos tönkretételét is.

Megtapasztalta tervezőként, pedagógusként, szakmai bírálóként, kultúrpolitikai személyiségként ennek a romboló folyamatnak az egész szellemi életre kiható mérgező hatását. Az alkotó ember teremtőképességének gyökereit kívánta újraéleszteni, mindenekelőtt méltó működési keretek lehetőségének a megteremtésével.

A Magyar Művészeti Akadémia köztestületté nyilvánításának alkotmányos rendbe foglalásával, amit hosszas, diplomatikus tárgyalások során ért el, és amelynek hivatalos eseménye 2011. november 5-én ünnepélyes keretek között megtörtént. Fekete György, mint folyamatosan a közösség szellemi és anyagi megbecsüléséért küzdő ember – természetesen egész eddigi munkálkodására jellemző módon, a maga köré szervezett csapattal közösen – érte el a közéleti tevékenységének egyik legnemesebb célját.

Mint alkotóművész, a nyolcvanadik születési évfordulóján, 2012 szeptemberében ismét meglepetéssel állt a közönség elé: egy rég elfeledett iparművész technikát, a famozaik-késztést „tanulta" újra, jóllehet korábbi képzőművészeti igényű kompozíciói között (filcből és más anyagokból készített objekteket) is találhatóak mozaikképek. Az utóbbi években a legkülönlegesebb egzotikus, kiváló, magas minőségű fafajtákból – maga faragva azokat apró kockánként – komponálta meg új képeiben az életről, természetről, érzelmekről, hitről, a makro- és a mikrovilág gyönyörűségeiről mára kiforrott világnézetét. Az Aranykor című kiállítás az Iparművészeti Múzeumban kapott méltó helyet, amit saját kiadású reprezentatív albumában is megőriz az utókor számára.

Fekete György életművét az egyes tárgyak elemzésével szinte lehetetlen összefoglalni, mert alapvetően nem csak a tárgyaiban, az említett alkotásaiban, hanem az eleven közösségben élő alkotó – aki egyetlen embernek adatott életében is minden bizonnyal több embernek is sok –, a maga nemében aktív, teljes értékű „életet" él.

Pedagógus barátja, Deme Tamás férfiemberre jellemzően írja: „Fekete Györgyben együtt van a meglett férfiember bölcsessége és egy reneszánsz kamasz világra csodálkozása […] az érzelem, értelem, és a tett együtt található benne […] aki fölös áldozatok helyett irgalmat tud adni, azt alighanem szereti az Isten". A soproni egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében több iparművész tanárral közösen fáradoztak azon, hogy tudásukat a lehető legjobb színvonalon adhassák át az új nemzedéknek. Lelkes Péter ipari formatervező művész ezen tapasztalatai alapján 2004-ben megjelentetett egy nagyszabású interjúkötetet ArtDesign címmel. Fekete György elsősorban iparművész tervezőnek vallva magát, szakmai közéleti tevékenysége teljességét mind eddig is láttuk, a kortárs alkotók érvényre juttatásával szentelte. Ebből a kötetből idézzük őt: „Az autarchiának pedig abban van a jelentősége, hogy amíg a nyugati világ a természetes fejlődés üteme szerint a profizmus és a specializálódás útját járta, s műszaki szintje, formaváltozásai robbanásszerűen követték egymást, a mi világunknak mindent magából kellett kiizzadnia. A helyzetre tehát nem apátiával felelt, hanem a túlélés kérdéseire hazai feleleteket adott és a jobb módú világ számára is képes volt önálló karakterekkel szolgálni. Műszaki és művészeti teljesítményei között még igazi meglepetések is akadtak a Heller–Forgó hűtőtoronytól a Rubik kockáig. Ez a pozitív autarchia maga volt a teremtő reménység. Reménység arra, hogy egyszer mi is felvehetjük majd a világ sebességét. Hogy mit is jelentett ez konkrétan, például a magam tervezői gyakorlatában, azt egy-egy külföldi kiállítás rendezésével tudnám szemléltetni. Egy német, angol, francia világvárosban, ha éppen delegációval utaztam magyar pavilont felállítani, mi mindig feleannyi munkással dolgoztunk, mint más nemzetek. De igazi ezermesterekkel, akiknek találékonysága, szakismerete minden helyzetben naprakész volt. A végeredményben sem voltak különbségek. Volt is bajom, nem is kevésszer a fogadó országok szakszervezeti ellenőreivel emiatt, akik végképp nem értették, hogy lehet valaki egyaránt otthon a lakatos, az asztalos, a tapétás munkájában. Ez természetesen a tervezőkre is érvényes volt.

Miként volt ez lehetséges? Akként, hogy a főiskolai oktatók kitűnő gyakorló tervezők voltak, a tudás lehetőségét a tiltott külföldi könyvek könyvtárból való kilopásával is biztosították, mi pedig öt éven keresztül reggeltől estig benn éltünk a kabinet-teremben és a mai tervezési feladatokhoz képest szinte hihetetlen mennyiségű munkát végeztünk. Magunk gyűjtöttük a szerkezeti részleteket, jártuk a gyárakat, készítettük a modelljeinket, közben fakultatív krokikra jártunk, és nagyon szerettük a művészettörténetet. A zavarba ejtően szűk anyagskálát, a szerszámok fogyatékosságait, a katalógusok hiányát valahogy kiegyenlítette a munka szeretete. Amikor pedig lassan-lassan kinyíltak a határok, nem nyaralni mentünk nyugatra, hanem jártuk a nemzetközi kiállításokat, óriási vitákat és tájékoztatókat tartottunk utána, s a szövetségi szakosztály-üléseken a szakma fele-kétharmada havonként ott ült. Igaz ugyanakkor, hogy csak állami tervezőirodák lévén mindenkinek biztos asztala volt néhány évig egy-egy gyakorlott tervező szomszédságában. Belsőépítész professzor lévén alaposan ismerem a mai helyzetet. Történelmietlen volna bármiben is az összehasonlítás a korábbi időkkel, ezt nem is teszem. De azt igen, hogy az iskola falai között az említett pozitív autarchiára ma is nagyon nagy hangsúlyt fektetek. Ez ugyanis a kreatív képesség fejlesztésének az egyik kulcsa. Mindent megtanulni és megcsinálni, amire a kéz képes, minden eszközt megismerni, ami túlmutat a kéz képességein, azért gondolkodni minden lehetséges variáción, hogy a konkrét szükséglet számára a legmegfelelőbb megtalálására esélyünk legyen. Modellekkel és esettanulmányokkal ellenőrizni az ideát, és tisztelni azt a környezetet, amelybe beletelepítjük saját gondolatainkat. Egyébként az az érzésem, hogy a technika eszközként való használata során soha, semmilyen fejlődési fokon nem szabad szem elől téveszteni a gondolatot, mert egyedül csak az az örök. Ezt akár ars-poétikának is fel lehet fogni." (Lelkes Péter: ArtDesign, 2004)

A tanulmány teljes terjedelmében, illetve az ArtDesign című kötetben a Fekete Györggyel készített interjú, munkásságáról a legösszefoglalóbb értékelés a Magyar Művészeti Akadémia könyvtárában olvasható.

[2012]