Ferencz István
Kossuth-díjas és Ybl Miklós-díjas építész, tervezőművész, a Nemzet Művésze
Ferencz István alkotásai utánozhatatlan mesterdarabok, amelyek anyagát a gondolatokat nemesítő, alkotó kéz ereje formált. A titok nyitja a Sajó partján keresendő: az evezés Ferencz István életében ifjúkori, meghatározó szerelem. Érettségi után kitanulta a hajóépítés mesterségét: versenyhajók, regatták, kajakok, kenuk születtek alkotómunkára teremtett keze alatt. Az évezredes múlttal rendelkező hajóépítés azonban nem csupán életre szóló szenvedély, hanem az építészet irányába tett első lépés is volt. Az ifjú mester tudatosan kereste azt a közeget, amely segítheti az Iparművészeti Főiskolára való felvételi felkészülésben. Így került az ÉSZAKTERV-be modellezőnek, ahol első megmérettetése Plesz Antal amszterdami városháza pályázatában volt. Ez a találkozás pályáját alapjaiban meghatározó momentum: mester-tanítvány viszony, amely szoros munkakapcsolattá, majd mély, közel fél évszázados barátsággá nemesült.
A miskolci inaséveket sikeres felvételi zárta az Iparművészeti Főiskola Építész Tanszékére, ahol a már sok tapasztalattal rendelkező, akkor már családos fiatalember önállóan és nagy szorgalommal végezte tanulmányait. A kitűnő minősítésű diplomát (1973) követően az Építész Tanszék oktatója – később tanszékvezetője – lett. Nevéhez a kísérleti műhely létrehozása fűződik. „Együtt mozdítani szellemet és kezet, egyszerre kitalálni és megvalósítani" – hangzott a sikerrel működtetett műhely filozófiája. Mester és tanítvány is volt egy időben, hiszen mindeközben visszatért Plesz Antalhoz Miskolcra, majd szárnyai alatt elvégezte a Mesteriskolát.
Mestere, Plesz Antal a miskolci szellemi élet meghatározó, korát meghaladó ikonikus egyénisége volt, aki életét az emberépítés szolgálatába állította. A Miskolci Tervező Vállalat főépítészeként szinte minden jelentős munkában inspirátorként vett részt. Mesteriskolás tanítványai, Ferencz István és Bodonyi Csaba közvetítésével önálló szellemiségű, nagy hatású építészközösség (Kollektív ház – Noll Tamás, Golda János, Rudolf Mihály, Szőke Zoltán, Horváth Zoltán, Rostás László) alakult ki. A hetvenes évek végén formálódó Miskolci Építész Műhely a Mesteriskola ÉSZAKTERV-nél kialakított magjából fejlődött fokozatosan, a kornak megfelelően nagyvállalati keretekben, a döntően érzelmi szálak által összefogott szakmai műhelyként. Kiemelendő fontosságú urbanisztikai alapvetése, az 1981-as Varsói Konfrontációk című nemzetközi városépítészeti pályázatra és szemináriumra benyújtott, ott díjat nyert pályaműve (Bodonyi Csaba – Ferencz István – Sári István: Kísérlet egy új környezetalakítási módszer felé.). A feladat a Varsótól délre fekvő Góra Kalwaria város egyik körzetének fejlesztésére teendő javaslat volt. A pályamunka lényege a sematizált, kívülről a városra erőltetett mechanikus és megalomán beavatkozások helyett a kis lépésekben folyó fejlesztések logikája, a helyi történelem és földrajz figyelembe vétele. Ez élesen szemben állt a modernista szemlélettel, amely hely nélküli, elvont elméletekben kereste az igazságot. A miskolciak, köztük Ferencz István, ehelyett jelen kívántak lenni, belülről építkezve, Plesz Antal tanítása szerint. A kritikai regionalizmus hazai előőrseként is számon tartott műhely vezető egyéniségeként Ferencz István rövid idő alatt a legjelentősebb szakmai elismerésekben részesült, és Bodonyi Csabával együtt maguk is egy újabb, karakteres építészgenerációt neveltek ki.
Az ÉSZAKTERV-ben (1973–1990) készített önálló munkák sorából kiemelkedik a miskolci Flórián malom átalakítása (1981), mely egyben Ferencz István első tervezőirodai feladata is volt. Az épület és környezete egykor kisvárosi, földszintes beépítésű, jellegzetes területe volt a városnak. Az erőszakos városfejlesztés nevében a területet könyörtelenül szanálták, és tízemeletes panelekkel építették be. A malom még állt, helyére azonban élelmiszer-áruház és orvosi rendelő tervezése volt a megbízás tárgya. Ferencz István felismerte a hely üzenetét, és a családi tradíció okán – édesapja, nagyapja és dédnagyapja is molnár volt – a megbízás pusztán szolgai végrehajtása helyett, konfliktusokat is felvállalva, megmentette az épületet. A politikai-kulturális diktatúra az építészt a szocialista tervgazdaság fogaskerekévé igyekezett degradálni, így e megbízás során is olyan egyedi stratégiát kellett kidolgozni, amely a pártállami vezetés elképzelésén túlmutatva, valódi értéket teremt. A városrendezési tervek átértékelése után a malom megmenekült, külön épületben kapott helyet a kisáruház és a rendelő, de a hajdani patakmeder kontúrjai is megmaradhattak. A kis toronnyal kiegészült malom és környezete a „lehetett volna" világát továbbszövő városközpontot eredményezett a lelketlen panelrengeteg közepén, otthont adva a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak.
Szintén panelházak ölelésében áll az Újpesti Művelődési Központ együttese (1984). A többcélú nagytermet, művészmozit és szakköri termeket is magába foglaló központ egy hajdani lakótömb helyére került, melybe egy, a szanálást túlélő moziépület ékelődött. A zártkörű pályázaton elnyert terv lényege egy élő városi tér létrehozása volt, a pénzügyi korlátokhoz igazodó egyszerű eszközökkel. A tömbös beépítést megtartó együttes egyben kisvárosi fórum is. Az utca fele nagyvonalú tömegképzés, míg a körbezárt városi téren belül az egykori Újpest léptéke jellemzi a befelé forduló és a lakóteleptől függetlenül „élő" komplexumot, amely jó példája a Miskolci Építész Műhely városrendezési szemléletének.
Az alkotó pályájának jelentős állomása a Miskolci Nehézipari Egyetem aulája (1985): a meglévő főépületet és a Jogi Kar új épületét (1984) tudatosan nem egy, hanem kettő, kétszintes közlekedővel kötötte össze a tervező, így a köztes teret már csak le kellett fedni az aula kiépítéséhez. Mindent elmond az adott korról, hogy az országos jelentőségű oktatási intézmény évtizedekig hiányzó reprezentatív tere és központja csupán a megrendelőt kijátszó építészi taktikának köszönhető. Valódi bravúr volt az előregyártott vasbetonvázas, elegáns aulának az eredeti programból való pénzügyi és térbeli kigazdálkodása. Az aula a gondosan tervezett, kiváló akusztika okán nem csupán az egyetem központi tere, hanem a Miskolci Szimfonikus Zenekar előadóterme is egyben. Az előbbi három feladatban tanúsított katalizátor szerep már önmagában országos elismertséget hozott Ferencz Istvánnak, munkáit 1985-ben Ybl-díjjal ismerték el.
Pályájának egyik csúcspontja a rendszerváltás hajnalán, pályázaton elnyert miskolc-avasi katolikus oktatási épületegyüttes (1990–2000) volt. A negyvenezer embernek otthont adó, monumentális panelrengeteg közepén a brutális környezetet ellensúlyozni képes, néhány emelet magas masszív épülettömeg áll, amely nem elfordul, hanem kapukat nyit a lakótelep felé. A nyerstégla épületek (templom, gimnázium, parókia, rendház) organikusan fejlődött városra jellemző terek és udvarrendszerek láncolatát keretezik, amelynek gyújtópontjában a békét és erőt sugárzó templomtorony áll. A magyar románkori előképeket követő egyhajós templom síkfödémmel fedett csarnokteréhez félköríves záródású szentély kapcsolódik. A jelentős falvastagság rendkívüli lehetőségeket kínált az enteriőr formálásában: a fehérre vakolt falban a téglakötés logikájából következően finoman metszett hatású, lendületes játékú nyers felületek jelennek meg. A díszítés azonban itt nem burkolat csupán – a falazattal egy testként él. A szentély felől bevilágító hasítékok, az oldalfalakon a homlokzatnak is egyedi karaktert kölcsönző töredékes környílások engedik be a természetes fényt. A nyerstégla falazatok az időtlenséget képviselve állnak a szocialista nagyipar mulandó, szürke vasbeton erdejében. A téglahomlokzatot párkányok, egyedi sarokeldolgozások és kerámiaelemek teszik különlegessé. Több ez mint egyházi intézmény: a központ nélküli, arctalan városrész karakteres centrumává kellett válnia, mely egy olyan világot idéz meg, amelyet elveszettnek hittünk. „Az építés az emberépítéssel kezdődik" – vallotta a mester, Plesz Antal. Bizton állítható: az avasi egyházi együttes tíz éves építési folyamata során az egykor panelos építéseken szocializált kivitelező gárda tagjai Ferencz István hatására az építés drámáját megélő, büszke templomépítőkké váltak.
Egészen más közegben valósult meg a Képzőművészeti Egyetem tihanyi alkotóháza (1998) – Ferencz István egyik legkedvesebb munkája. Míg az előbbiek során a hely szellemét nem megragadni, hanem létrehozni kellett, addig Tihany évezredes kultúrája, különleges atmoszférája és nagy értékű műemlékei pontosan letapogathatók. Éppen ebben áll a feladat nehézsége és komplexitása. „Nem sebezni, hanem tovább szőni a szövetet" – vallja az építész, hiszen utólag stoppolni hosszú és nehéz munka. A Belső-tó falu felé eső partján, a különleges szépségű tihanyi lábas pajta szomszédságában álló 19. század eleji apátsági majorság épületegyüttesét kivételes természetességgel keltette életre a nyaranta itt alkotó művészek számára. Az épületek észrevétlenül igazodnak környezetükhöz, hiszen „beépülni valamibe magasabb rendű minden más észrevehetőségnél". Ferencz István megértette a hely üzenetét, a szövetet észrevétlenül, ugyanakkor a rá jellemző, egyedi hangon szőtte tovább. Kivételes képesség ez, mely viselkedés példamutató a sok esetben öncélú eredetiséget féktelenül előtérbe helyező hazai építészszakma számára.
Hasonló szellemben születtek kisebb léptékű háztervei a nyolcvanas évek közepétől (Bodrogkeresztúr – Lebuj fogadó, Bocskai fogadó; családi házak – Solymár, Budapest III. és XII. kerület, Sóskút; nyaralók – Szentendre; kúria átépítések – Szada, Verseg-Fenyőharaszt stb.), amik karakteres építészeti világot képviselnek: kiérlelt, funkcionális alaprajz, jó arányú tömeg, művészi megformálású és a kézművesség erejével ható fordulatos, egyéni részletmegoldások jellemzik ezeket az épületeket is.
Az épületen túl az építész munkájához tartozik a belsőépítészeti kialakítás és a berendezés megtervezése is, amely az előbbiekkel azonos komplexitású szellemi teljesítmény. Ferencz István az építészeket és belsőépítészeket tömörítő Óbudai Alkotóközösség (1987–1999) alapító tagja. Bútorépítési kísérleteik során egy készen kapott terméket új kontextusba helyezve, a régi esszenciáját megtartva, új elemekkel kiegészítve mutatták be annak lehetőségét, hogy a tárgyépítés önépítés is egyben. A Thonet-székek átalakítása mellett (1988) az alkotóműhely kiemelkedő munkája a miskolci Kós Károly-emlékház (1983), amelynek belső tereit a meglévő ház terének adottságain kívül Kós személyének mércéjéhez és a gondolati-tárgyi folyamatosság valóságára formálták. Ferencz István nagyszabású, önálló belsőépítészeti munkája többek között a Diósgyőri Vár rekonstrukciójának (2015) enteriőrje.
A vezérgondolat megalkotójaként egyike volt annak a nyolc építésznek (Makovecz Imre, Reimholz Péter, Ekler Dezső, Bodonyi Csaba, Dévényi Sándor, Finta József, Bán Ferenc), akik részt vettek a politika által később elsodort 1996-os budapesti expó perzselő erejű pályázati tervének a kidolgozásában. Később az 1999-es Frankfurti Könyvvásár központi terének tervezője, majd 2002-ben Magyarország képviselője lett a Next hívószóra szevezett 8. Velencei Építészeti Biennálén Nagy Tamással és Turányi Gáborral együtt. Sulyok Miklós kurátor arra kereste a választ, hogy vajon lehet-e ma olyan építészetet művelni, amely egyenlő távolságra van a múlttól és jövőtől, tisztában van a kultúrában betöltött szerepével, egyaránt elkerüli a terméketlen múltba révedés és az utópisztikus jövőn merengés csapdáját, miközben úgy őrzi meg a történelem által ránk hagyományozott értékeket, hogy pontos és eredeti válaszokat ad korunk építészeti kérdéseire. A kiválasztott alkotók munkássága, köztük Ferencz Istváné, valamint a kiállítás nemzetközi szakmai elismerése is bizonyította, hogy ez lehetséges.
Ferencz István 1993-ban alapította meg a Napur építészirodát és szellemi alkotóműhelyt, amelynek meghatározó egyénisége az építészpályán őt követő fia, Ferencz Marcel. Megépült terveikkel (Dagály Úszóaréna, Budapest, 2016) és számtalan díjazott, emblematikus pályamunkájukkal (Puskás Ferenc Stadion, Budapest, 2002; Néprajzi Múzeum, Budapest, 2016) a hazai mellett nemzetközi sikereket és elismertséget tudhatnak magukénak.
Ferencz István építészete nem kategorizálható, nem sodródik az aktuális építészeti trendekkel. „Őrláng típus" – mondta róla Makovecz Imre, akit nem érdekelnek az építészeti irányzatok, csak az adott kultúrkörhöz tartozó konkrét hely és helyzet, amelyre az egyetlen igaz, örök erejű választ keresi. Bár alkotásain felismerhetők egyedi motívumok, azokat nem az egységes stíluselemek, hanem az egyedi gondolat, a koncepció ereje jellemzi. „Egy helyre sorolhatom magam – vallja – hazaszerető, kultúránkat tisztelő és ismerő építész vagyok".
A táj és az épített környezeti értékek iránti mély tisztelettel végzett példaadó építészeti, belsőépítészeti és oktatói munkásságát 2006-ban Kossuth-díjjal ismerték el. Ferencz István a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja, a Nemzet Művésze, aki képes volt az elmúlt rendszer ellentmondásos világában olyan szálakra lelni, amelyekből e világot megkerülve és átverve átütő erejű építészeti gondolatokat tudott szőni. Az építészeti oktatás, a társadalmi szerepvállalás és a tervezői gyakorlat a mai napig összefonódik pályáján. Az MMA alapításától 2016-ig a Építőművészeti Tagozat vezetője volt. „Alapvető fontosságú, hogy az oktatási meder helyhez, kultúrkörhöz, hazához kötődjön, mert csak így léphetők át a tágabb határok" – vallja az Iparművészeti Egyetemen eltöltött két évtized tanulságaként. A Miskolci Építész Műhelytől az Óbudai Alkotóközösségen keresztül a Magyar Iparművészeti Egyetem Kísérleti Bútorstúdiójáig, az Építészeti Tanszék, majd az MMA Építőművészeti Tagozat vezetőjeként is mindig a közösségben való alkotás és cselekvés lehetőségeit kereste és teremtette meg. Alkotói hitvallása „az állandó érték keresése, s abban működtetni az eleven lüktető életet és nyomot hagyni a haza földjén". Ferencz István komolyan vette mestere, Plesz Antal szavait: felelős életű, egyedi arcélű alkotó, vezérlő egyéniség. Architecturája a magyar kultúra egészéből – a népi, a modern és a történeti építészetből egyaránt – táplálkozik. A hazai és a világ élvonalába tartozó építészete félreismerhetetlenül magyar és Kárpát-medencei, melynek minden eleme az alkotásra született teremtő kéz mesterdarabja.
[Készült: 2017]