Füzesi Magda

Roland Barthes elhíresült kijelentése szerint a szerző halott.[1] Ez alapján persze joggal merül fel a kérdés, hogy értelmezhető-e a recepció során jól megkülönböztethető és megnevezhető jegyek szerint személyiség-tükröző alkotás? A személyiség mennyiben lírai én, és mennyiben vezethető le a szerző adott léthelyzetéből, körülményeiből (értsd: neméből, társadalmi helyzetéből, életkorából stb.). Füzesi Magda költészetét megismerve zavarba ejtő módon kerül szembe az értő olvasó azzal a kérdéssel, hogy a versekben tükröződő szemléleti rétegek mennyire önállósíthatók a kisebbségi lét, a Szovjetunió pártpolitikai ideológiája, az asszonysors, általában a nőiség meghatározottságától. Bár a magyar irodalomról szólva illik egyetemes magyar irodalomról beszélni, mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy „a költészet regionalitása a kisebbségi irodalmakban markáns jelenség."[2] Egyes – a művekben értelmezés tárgyát képező – összefüggések és tartalmak nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetőek a kisebbségi kontextus figyelmen kívül hagyásával.[3]

Füzesi Magda verseiben is tetten érhető ez a kettősség: az egyetemességre való törekvés, a humánum mindenen átszűrődő relevanciája, és a helyi/helyzeti kötöttségek keretezettsége. „Ezüst cérnám elfogyott régen,/ nem vezet erdei ösvényen./ A vadak nyomát fű takarja,/ alszik a mesék birodalma." – így kezdi Füzesi Útban hazafelé című 1978-as versét. Szembetűnő a klasszikus versforma fegyelme, amely az egyetemes magyar irodalom hagyományaihoz való ragaszkodást is mutatja, és a téma is egyetemesen emberi: az okos felnőtt, a József Attila-i „meglett ember" énjét fogalmazza meg a szerző a mitologikus „ezüst cérna" és „vadak nyomának" felemlítésével, hogy aztán Ariadné fonalának, és a szarvast űző Hunornak és Magornak intsen búcsút egy metaforikus ébredéssel (ráébredéssel, eszmélettel?), hiszen „alszik a mesék birodalma". Ez a József Attila, Babits és Kosztolányi gyermekszemléletét is tükröző egyetemesség-igényű makro-szemlélet szűkül aztán a vers folytatásában a táj – a mikrovilág – perspektívájává: „Árokparton kaszások jönnek,/ Megállnak, és visszaköszönnek./ Rám néznek fáradt asszonyok,/ most érzem csak: itthon vagyok." És ez az otthon a kisebbségi létbe kényszerített kárpátaljai magyarság otthona: „Hazám e táj. Erdeje, rétje/ megfáradt ember menedéke./ Itt esti csillagokban égnek/ elporladt, táltos nemzedékek." Ez a szemléleti váltás aztán végképp zavarba ejtheti a mai olvasót, ha a vers záró sorait is idézzük: „E kicsiny föld népének sorsát/ ma munkáskezek kovácsolják./ Osztozik benne minden társam,/ ki hittel hisz a tisztulásban." Itt már a korabeli pártideológia hangján szól a szerző, tehát a vers végére nemcsak a térbeli perspektíva szűkül le (a mítoszok világlátása felöl a szülőföld tájábrázolása felé), hanem az időbeli értelmezés is determinálttá válik: adott kor adott ideológiájának és fogalmi gondolkodásának ismeretét feltételezi a mű. A három szemléleti réteg (létfilozófia, otthonábrázolás, szocialista ideológia) együttes megléte ugyanazon versben Füzesi Magda azon verslélektani motiváltságára hívja fel figyelmünket, melyben a költő a korabeli párttól vezérelt értelmiségi gondolkodást, „az egymást taszító hangulatokat (…) képes egyensúlyba hozni. (…) a kárpátaljai magyarság ezeréves, természetes önazonosságát-emlékezetét és a szocialista-kommunista ideológia közösségteremtő igényét is megkísérli egyensúlyban tartani."[4]

A pályáját az 1970-es évek derekán kezdő költő látásmódját, formavilágát elemzők több sajátos értéket emeltek ki eddig Füzesi Magda költészetéből. Bertha Zoltán ezeket így foglalja össze: többen megállapították „az 'asszonyi érzések' és a 'közösségi hűség' összefonódó kifejezését (Pomogáts Béla) vagy a népköltészeti hatás jelentőségét (Elek Tibor). A kárpátaljai magyarság monográfusa, Pál György (A magyar irodalom Kárpátalján 1945-1990, 1990) az 'igényes megformáltságot', az 'intenzív', 'tömör', 'eredeti' képvilágot, az összetett képrétegek érzelmi, gondolati, filozófiai távlatait értékeli, (…) M. Takács Lajos az 'erőteljes, mégis finom hangú' megszólalást, az 'arányosan mértéktartó', 'bensőségesen realista' emlékidézések versszerkezeti erényeit dicséri, (…) Somos Béla és Sárkány Anna pedig a 'nagy formabiztonságot' és 'képteremtő fantáziát' nyomatékosítják."[5] Bertha Zoltán kiemeli még Cseresnyés Dóra megállapítását, aki szerint „Füzesi Magda a magyar költészet jól ismert motívumaiból építkezik, (…) kerüli a váratlan képeket és meglepő fordulatokat."[6] Lengyel Tamás az előbbiekkel összhangban Füzesi költészetében a „hagyományos (mataforikus-szimbolikus) jelentésszerkezet" jelentőségét hangsúlyozza.[7] A fentebb idézett összefoglalójában Bertha Zoltán még leszögezi, hogy ennek a versvilágnak talán legnagyobb értéke a látvány és látomás poétikai egyensúlya,[8] Görömbei András pedig Elek Tiborhoz hasonlóan a népköltészeti hatás jelentőségét emeli ki.[9] Végül Penckófer János a legremekebb Füzesi-verseknek azokat tartja, melyeknél a látvány jelentésrétegeiben az individuum és a közösség viszonya rajzolódik ki. Ezek az írások „a társadalmi létezést látványként szervezik költeménnyé"[10] A Tájoló című versben a táj így válik allegóriává, hangjai és csendje a lét és elmúlás metaforájává: „Az ősz elfáradt. Felzokog./ Köd lüktet lázas homlokán. (…) A szikkadt szél akár a kés/ szeleteli a tegnapot. (…) Az ősz megvált és betakar,/ felglóriáz, majd elsirat." Az idézett sorokból kitűnik, hogy nem csak az egyén perspektívája érvényesül versszervező kohézióként, hanem a társadalmi szemlélet is megfogalmazódik. A verset tehát nem az individuum és a társadalom egymást taszító létezését állító egzisztencialista filozófia jellemzi, épp ellenkezőleg: egyén és közösség kiszámítható egyensúlya. Penckófer János szerint ez az egyensúlyra törekvés meghatározó Füzesi Magda költészetében. A kiegyenlítődés egyébként élét képes venni a mérleg két oldalának, azaz finomítja a társadalmi ellentmondásokat a kommunista/szocialista ideológiában, és enyhíti az egyén ellenállási kényszerének determináltságát is. A metaforák jelentésrétegei és a látvány formálja tehát a korai versek üzenetét, hiszen az akkori rendszerben „a metaforák világában kevésbé volt tetten érhető a szovjet tematika hiánya, szerelmi bánatba vagy természeti képekbe, történelmi vagy irodalmi reminiszcenciákba rejthették [a költők] a nyíltabb-burkoltabb társadalomkritikát."[11]

A Szovjetunió felbomlása után nyilván anakronisztikussá váló bajtársias közösségi szemlélet helyett új utakat kereső kárpátaljai szerzők azon kérdéssel kerültek szembe, hogy az identitást (is) meghatározó addigi látásmódok milyen alternatívákkal válthatók ki. A kilencvenes évek elején/derekán e sorba illeszthetők a második világháború végén malenykij robotra elhurcolt magyar férfiak, és az orosz katonák által megerőszakolt lányok sorsát feldolgozó művek (pl. Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya), melyek egyfajta szembenézést jelentettek az addig elhallgatott kárpátaljai magyar sorssal. Füzesi Magda Kósa Anna balladája című versében ezt a tragikus történelmi korszakot dolgozza fel: „Most viszik Pétert a városba,/ elkísérném, de nem szabad./ Kimostam két ingét habosra./ Ne bántsátok a fiamat! (…) A harmat szállt Péter szemére,/ testét hazai föld borítja,/ s a többiek – mind Árpád vére –/ húsz férfi hullott ott a sírba." Itt is megfigyelhető – ami leginkább védjegye Füzesi Magda költészetének – a közösségi és egyéni sors egy szinten láttatása. Ez a kettősség ugyan megmaradt a kilencvenes és kétezres évek Füzesi-verseiben, a sorsábrázolást azonban felváltotta a látvány és a létbevetett individuum metaforikus ábrázolása. Jó példa erre az 1998-as Táj gesztenyékkel ciklus, melynek darabjai „mindinkább a személy társtalanná válásáról tudósítanak, a közösségevesztett magány képeit villantják fel."[12]

Csak hó, csak sár, csak füst, halálod,

Dickens-világ, széthull az Éden.

Csak köd, szemét, hiába várod,

nem nyílik nyár ebben a télben.

Mert ez a táj már nem valódi,

csak krétarajz, vásárfia,

penésztől fénylő ócska holmi,

Isten kezében Biblia.

Az egyén traumatikus sorsélményét rögzíti itt a költő, mintha az addigi ideológia által vezérelt biztos társadalmi rend felbomlása a közösség szétzilálását is jelentené. E „modern" lírai én számára minden megkérdőjeleződik és semmivé válik. Nem elhanyagolható szempont azonban, hogy az individuális alapokon nyugvó elvesztett identitástudat túlmutat a kisebbségi létsors következményeinél, napjainkra világjelenséggé vált.

„Eddig két Füzesi Magdát ismerek: azt, aki szerénységében is királynőien jár-kél a beregszászi utcákon, s azt, akinek lépte Pesten el-elbizonytalanodik."[13] – fogalmazza meg egyszerre tényleges és átvitt értelemben véve Petrőczi Éva a Táj gesztenyékkel című kötet előszavában azt a léthelyzetet, mellyel minden határon túli és anyaországi költőnek egyaránt szembesülnie kellett a rendszerváltás éveiben. Füzesi Magdának is új válaszokat kellett adnia az egyén és a közösség, a látvány és impressziója, a kisebbségi sors és a személyes lét sokszor választások elé állító kérdéseire. Újabb köteteiben (A bohóc dala – Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2003., Mérsékelt égöv – Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2007., Kagylóének – Kráter Kiadó, 2012.) a tematikát „a kor, a személyes elrendeltetés, valamint a közösséghez fűződő viszony válsága képezi."[14] Az a kettősség azonban megmaradt, amely a költő indulásakor is már figyelemfelkeltő módon meghatározta a Füzesi-verseket, azaz a népdal ihlette látásmód és forma feszített összhangja/disszonanciája az ideológiai alapú közösségi szemlélettel. A különbség viszont, hogy a ma költője számára a magyaros forma, a népköltészeti forrás, vagy a látvány ihlette látomás egy egzisztencialista, énkép-vesztett kontextusba helyezi a természetesen még mindig közösségféltő, a pusztulást felmutató társadalmi rendet és a művészet öncélúságát mindig is elutasító Füzesi Magda költői világát. Példa erre, ahogy a szerző formálja a napszakot és a tájat a 21. századi individuális létezés allegóriájává Őszi nocturne című versében: „Hold pásztorolja a megdermedt tájat,/ a tegnap vére mindent elborít,/ a rét fölött már szelek zsolozsmáznak,/ hajnal csipkézi a múlt ágait."

(2005)

[1] Roland Barthes A szöveg öröme című könyvében fogalmaz így, híres megállapítása a modern recepció alapvetésévé vált.

[2] Farkas G., Megérkezések – Iancu Laura költészete. In: Magyar Napló. 2010/7. 48.

[3] Vö. pl. Kányádi Sándor Krónikás ének – Illyés Gyulának odaátra című 1986-os versében az alcím határozószavának jelentésrétegeivel, vagy Iancu Laura csángó témájú verseivel.

[4] Penckófer János, Népköltészet, közösségi sors, világbavetettség (Füzesi Magda költészetének alakulása). In: Penckófer, Tettben a jellem. Bp., 2003. 159.

[5] Bertha Zoltán, Kárpátaljai sorsképek. In: Bertha Z., Sorstükör. Miskolc, 2001. 537.

[6] Bertha Zoltán, u.o. 538.

[7] Lengyel Tamás, Füzesi Magda: Biztató. In: Pánsíp, 1993/1.

[8] Bertha Zoltán, u.o. 538.

[9] Görömbei András, A síp ötágú. In: Alföld, 1974/4.

[10] Penckófer János, u.o. 156.

[11] Balla D. Károly, Valóságpróza és látszatvalóság. In: Beszélő, 12/7.

[12] Penckófer János, u.o. 164.

[13] Táj gesztenyékkel (Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 1998)

[14] Penckófer János, u.o. 165.