Gál Sándor

Gál Sándor munkássága szerteágazó: egy híján félszáz önálló és éppen egy tucat egybegyűjtött kötet, amit maga mögött tudhat. Színes és hosszú alkotói pályája a kezdetektől máig teret adott nemcsak minden műnemnek, a lírától a prózán át a drámáig, hanem szinte minden műfajnak, a szépirodalmiak mellett a publicisztikai jellegűeknek is. Tevékeny és termékeny élet, gazdag és terjedelmes életmű: egyes monográfiák, kézikönyvek szerint a (cseh)szlovákiai magyar irodalom legolvasottabb alkotói közé tartozik.

Indulása – talán mert nem esett egybe a később „nyolcak" néven jegyzett nemzedéktársak bemutatkozásával, a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájának 1958-as megjelenésével – társtalanná tette, kívül esett a nemzedéki csoportosulásokon éppúgy, mint a közös alkotói műhelyeken. Az első szárnycsapások mégis magabiztosak és emelkedettek. Rögtön a pályakezdő verseskötete, az Arc nélküli szobrok nyitó ciklusa s verse „a megérkezés himnuszá"-t zengte, mint aki mindjárt rátalált a neki kijelölt útra. Volt abban ifjúi hetykeség és majakovszkijos – a sorok tördelésében is megmutatkozó – öntudat, ahogy a felröptető indulatokat s erőket láttatta:

„Jöttem

századmagammal

korokon keresztül

paraszti vérben, csontban feloldva.

Jöttem ösztönök áradásából

felduzzadt hittel.

[...]

Hit-háborúkon, faj-háborúkon keresztül,

nem tudom, hogy értem ide.

Idegen voltam mindig e földön,

kivert,

jobbágy és cseléd,

otthon hazátlan,

örök csavargó,

éjszakák rabja,

részaratók

első korai magzatja,

mindenre éhes!"

„…egy nép sorsa, múltja van velem" – tudatta a megérkező, s e bejelentkezés felért egy vállalással, a népi líra hagyományai megújításának szándékával. Bár a szófordulatok, mondatszerkezetek olykor Nagy László, olykor pedig Juhász Ferenc költészetére emlékeztettek, a köznapiság és a szociografikusság inkább a hetek, illetve a kilencek világával és megszólalásmódjával mutatott rokonságot. Több lehetett tisztelgésnél, hogy később Ratkó Józsefnek ajánlotta talán legnépszerűbb versét, a homokot. Az a szemlélet, amely „gondtól roskadók"-nak, a „rendek zátonyán megrekedt hajók"-hoz hasonlatosaknak hitte az egyszerre vonzó és taszító paraszti, falusi világot, indulatában talán nem volt sem oly harcias, sem oly keserű, mint az említett költőtársak némelyikéé – mindenesetre a „bilincseket, gátakat szakítani bíró ember" önképe hamarosan megváltozott. Nem a felismerhetetlenségig persze, és nem meglepetésszerűen: a karakterjegyek, vonások addig csak ismerősek voltak, ezután meghatározókká lettek. A közvetlen megszólalást közvetettre cserélte föl, a személyes megnyilatkozást a beszélő egyéniségét elrejtő, szinte minden társadalmi-történelmi attribútumától megfosztó kifejezésmódra. Görömbei András, aki talán a legelső portrét készítette róla A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980 című monográfiájában, költészete két fontos jellegzetességét emelte ki: a vallomásosságot, illetve az idővel való viaskodást. Görömbei a Szabad vonulás verseit tartotta egy olyan fordulat végrehajtóinak, amely „a személyes élet történelmi meghatározottságának" gondolatát, illetve „a magányérzés, a létezéshez kötő érzelmi szálak hiányának" tudatát erősíti föl. Már a Napéjegyenlőség mutatta sokféle ösztönzésre (Kassák, Illyés, Benjámin László, Vinokurov) is úgy tekintett, mint a tárgyak és a hétköznapok versbeli megszólaltatásának esélyeire, főleg a „hétköznapokat poetizáló" cseh költőket, mindenekelőtt a „dolgok totális leltárát" készítő Sotoláét vette számba.

Ha a kritikusok korábban a népi lírikusok követését tartották jellemzőnek, utóbb a Nemes Nagy Ágnes nevéhez is köthető objektív-tárgyias lírával példálóztak. Ez a verseszmény a (cseh)szlovákiai magyar költészetben ekkor még csak kevés hívet szerzett magának. Hogy Gál Sándor is a vonzásába került, abban a cseh költészet iránt tanúsított érdeklődésén túl szerepet játszhatott Tőzsér Árpád mind a mai napig sűrűn citált tanulmánya, A lírai vallomás hogyanja, amely ahhoz a végkövetkeztetéshez jut el, hogy az első két kötet nóvumát és értékét a „személytelen" esztétikum adja. Hogy a személytelenség programja mennyire illik a költő alkatához, és hogy megvalósításához miféle „tárgyiasságokat" használhat, az életszemlélet emberi s társadalmi teljességének igényét a létszemlélet óhatatlanul szűkösebb kifejezőeszközeire, a természeti világ jelenségeire, elemeire cserélve föl, eleinte alig fogalmazódott meg. Ez a dilemma igazából majd csak a hatodik kötetben, egy-két méltatója szerint a második születését hozó Folyóban vetődik fel, ám itt igen nagy nyomatékkal.

E dilemmát tanúsíthatja a Fábry Zoltán emlékének ajánlott kihalt évszakok, még ha az út metaforáját nem a két verstípussal hozza is kapcsolatba: „a kihalt évszakok összetorlódnak / súlyos némasággá, nincs nappal, / és éjszaka sincs, se szó, se történelem − / az időben minden anyag egynemű". Ugyanitt állítja: „az út, amit készítettünk, másnak épült", és bár közhelyes a fogalmazás, a csalódottság érzését mégsem fedi el. A következő kötet, az Éden és a Golgota között beszédes című – Amíg lehet – kilenc részes kompozíciójának lírai alanya mondja: „miért ne ezzel kezdeném / a bennem levőkkel a sorsommá nőtt sorsommal / az utammá lett utakkal s minden mással / amit ez a külön történelmű világ / belém égetett". Visszaköltözni a „lét-kisebbségből / az anyag-többségű mindenség kebelébe", jelöli meg a célt, mert hogy „elérkezett az idő elmondani / nem ifjú heveskedéssel hanem érett / férfi-fegyelemmel amit a tapasztalás / és a hajnalok egybetereltek". Koncsol László és Szeberényi Zoltán elemzései is többnyire e két kötet értékeit hangsúlyozzák: a nemzetiségi lét, az egyéni és közösségi sorskérdések eszmei-művészi és tematikai egységét egyfelől, a bölcseleti, meditatív elmélyülést másfelől. Tóth László pedig a Kettényílt napkorong elégikus hangoltságában az egyéni és közösségi lét fenyegetettségének kifejezését érzékelte és méltatta. A hangnem és a versnyelv tekintetében a legutóbbi válogatott versek (Kihalt évszakok) utószavának írója, Bárczi Zsófia a pálya egészére nézve négy változatot különített el: a dalszerűt, a népiesség hagyományát felelevenítőt egyfelől, az emelkedett, gyakran biblikus, a zsoltárok hangját idéző, szabad versszerű változatot másfelől. Az én kettéválásának tragédiáját jeleníti meg a harmadik: mintha egy személyiségét vesztett tudati létező tárgyként vagy térként, helyként tekintene önmagára. S a negyedik: a szenvedéstörténet hordozójaként megjelenő időszembesítő, létösszegző vers, metafizikai megnyugvás nélkül, a transzcendencia hiányával.

Műfaji szempontból is érdekes helyzet, hogy a lírikus „külön történelmű világa" épp akkor épül fel, amikorra az elbeszélőé. Egy irodalomtörténész a „kisebbségi sors identitáshiányos állapotának" kibeszélőjeként jeleníti meg a szerzőt, a lírikus és a novellista közös jellemzőjét keresve. Ehhez azonban a két útnak találkoznia kellett, és egy ideig együtt futnia, hogy aztán újra elváljanak egymástól. Kérdés, programjában és felfogásában mennyire tért el egymástól a költő és az elbeszélő. Vajon ez utóbbi indulását – a nyilvánvaló Hemingway-ösztönzések mellett – nem az a beatnemzedékhez kapcsolható életszemlélet befolyásolta-e a legerősebben, amely korának tipikus ifjú alakját a lézengő hősben látta meg, a Lugossy Gyula, Csörsz István, Császár István és mások megteremtette alakokban? A Nem voltam szent, Gál Sándor első prózakönyve után a Múmia a fűben is ezt valószínűsíti, főleg ez utóbbinak a Visszafelé vagy a Tróger Haver című darabjai. A kóborlás, a csavargó-lét a legkevésbé sem a kisebbségi sors parancsolta életstílusként tűnt fel, miközben a szlovákiai magyar irodalomban ez idő tájt íródtak – íródhattak – a magyarság második világháború utáni drámai sorsának, kollektív bűnössé nyilvánításának, teljes jogfosztottságának történetei, Rácz Olivér, Dobos László regényei. Vagy Mács Józsefé, a címében is programot bejelentő Adósságtörlesztés.

A novellista Gál Sándor majd csak évek múltán ad számot a sorsává nőtt sorsokról. Előbb megírja, a személyes érintettségtől néhol szemérmesen és fölöslegesen tartózkodva a Mesét mondok, valóságot című szociográfiáját. Ez a falurajz beilleszkedik és beleillik a kortársi irodalomnak abba a sorába, ahol például a következő művek vannak: Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, Duba Gyula Vajúdó parasztvilág, Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre című alkotásai. Néprajzi vonatkozásai, szokásleírásai és folklórgyűjteménye alapján pedig Horváth István pótolhatatlan remekével, a Magyarózdi toronyaljával mutat rokonságot. E tartózkodóan vallomásos könyvet A király, a Szentuccája, a Családi krónika vagy a Tábori lapok című, a publicisztika, a riport felé hajló prózái követik, illetve az Ítéletidő, ez az elbeszélés és a bele ékelt vers hatása nyomán kialakult „balladai hangoltságú" történet – a tényirodalom művelése aligha az ütemtévesztés jele. Épp az adósságtörlesztés elmaradását kéri számon, szomorúan és szigorúan. Másfelől viszont az önvizsgálat vezetheti – az erdélyi Makkai Sándor-féle „magunk revíziója" akarata. Ahogy egyik remek verse, a Távolodók fogalmaz: „és száll a semleges ég / az elmenőkkel, / az öntudatlan vétkezőkkel, / a nyelvük vesztett tétovákkal, / akik csak mennek, egyre mennek, / akik egyre csak távolodnak, / önmagukból is kitántorognak, / apáik szavát elfelejtik, / tegnapjukat rejtve rejtik, / néz utánuk küszöb, kapu, / néz a sötét kapubálvány, / s kifordul az emlékük is / a megnémult ajtók száján". A számonkérés és a szembenézés egyidejű igénye annál eltökéltebb lehetett, minél visszhangosabb sikereket ért el szépíróként, de újságíróként is, illetve minél inkább sikerült meghódítania a legifjabb korosztályt is a Csikótánc, a Héterdő gyerekverseiben, a Mese a Hétpettyes házikóról történeteiben, nem utolsósorban A szürke ló címen előadott mesejátékával.

Művészi szerepvállalása, irodalom-felfogása a bársonyos forradalom körüli időkben támadások kereszttüzébe került, nyilván annak következtében, hogy csak a közösségi sors kifejezőjét látták benne, s nem a „személytelen" esztétikum megteremtőjét. A munkásságáról nem egy helyen igaztalanul ítélkező Grendel Lajos irodalomtörténeti összefoglalóiban ezért sorolhatta úgy általában az elbeszéléseit Dobos László, Duba Gyula, Mács József regényei mellé, írván, jobbára ezek alakították ki a csehszlovákiai magyar próza arculatát. E besorolás még megtisztelő is lett volna, hiszen a kolléga másutt felemás módon bár, de méltatta: szerinte 1989 novemberéig az ottani magyar irodalom irányzatosságának „volt egy kevés létjogosultsága". Az említett szerzők erősítették a magyar kisebbség azonosságtudatát, és „botorság lenne tagadni, hogy erre nagy szükség volt". Hogy ami a múltban szükséges, a jelenben miért nem az, erre nincs válasz. Csak a magabiztos kijelentés van: Dobosék, Gálék prózamodellje „nem lesz, és nem lehet kánonja prózaírásunknak". A bírálatba foglalt jövendölés késztethette Gál Sándort arra, hogy levélfélét fogalmazzon a csend esztétikájáról, mondván, ez mindent eligazít az időben, és – dőlt betűkkel emelte ki – „akkor nemcsak a valóságos, hanem a szellemi kannibalizmus is véget ér".

Hogy az igazságtalan, ítélettel felérő véleményeket igen-igen szelíden, öreges bölcsességgel fogadta, abban bizonyára szerepe volt súlyos betegségeinek, a klinikai halál állapotából történt visszatéréseinek. Ezek tudatosíthatták, hogy „masíroznak a délceg évek", és hogy elindult a „végső rend felé". Eljött a személyes számvetés alkalma. A kisepika kísérti még annyira, hogy katonaélményeit regényesítse – például A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadóban kései próbát tegyen a komikum színeinek keverésére. Novellistaként elhallgat, naplói is mind szikárabbak lesznek, tényközlések, elemzések helyett inkább hangulatjelentések. A verskötetek címei – A következő halál, A hívás igézetében, A rák évada – fölöslegessé teszik egyik értő elemzője tépelődését mind a kánonon, mind pedig azon, hogy vajon „az aktuális irodalomértési stratégiák felől értelmezhetőek-e". A létösszegzésként is felfogható csattanót: „és nincs kérdés / csak elfogadás", érti, aki érti. Az olvasó mint az élet stratégája rádöbbenhet: történetben rögzíthetetlen, térben és időben meghatározhatatlan, hogy ott áll „minden mögött a halál", a „távlattalan semmi". Ami az érzések és élmények tárgyiasítását tekintve annyit jelent bizony, hogy ismét „személytelen"-né lett az esztétikum. A költő a személytelenből és a valótlanból, az anyagtalanból teremti meg a szorongató elmúlás költészetét. A halál hívásának igézetében megszólaló lírai én mintha Heidegger állítását igazolná, miszerint a világkép nem a világról alkotott képet jelenti, hanem a képként felfogott világot. A paradox megfogalmazások a gondolati összegzés tanúsítói, változatos poétikai eszközök használatával – az öncsalás vagy önsajnálat legkisebb jele nélkül. Könnyed légiességben tűnnek át egymásba látvány- és látomáselemek, holott a költői eljárás nem pusztán a hangulat tárgyi kivetítődése. A tárgyi objektiváció érzékletes példája a téli fa: „üres vagyok / ágaim között a szél / vijjogva keresi önmagát". A Szél című, önálló kötetben megjelent kompozíciója is hasonló okokból lett volna, lenne érdemes a figyelemre: benne a világ, ahogy egyik méltatója elemezte, elveszti népi lokalitását és jellegét, és a teremtés meg a vég közé helyezve „egy kozmikus geomorfológia tárgyává emelkedik".

Kár, hogy ez az emelkedés és a hozzá fogható többi értékteremtő mozdulat visszhangtalan maradt. Tóth László harmincnégy év után megismételhetné, amit a Liliomos kürtök bírálatában felvetett: „ugyancsak itt lenne már az ideje Gál eddigi írói útját a maga teljességében, összefüggéseiben felmérő és felmutató pályaképnek, amely érdemlegesen kijelölhetné nemzetiségi irodalmunkban és szellemi életünkben elfoglalt helyét, annak alakításában vállalt szerepét". Bizony, itt lenne már! – hogy a szlovákiai magyar irodalom egyik legmunkásabb és legsokoldalúbb alkotója ne azt a képet vetítse maga elé folyton, melyet egyik versében – ez is ítélet a címe – így foglal össze: „s távolodván már látni / a túlélőket ahogy / letapossák a horizontokat".

[2012]