Geszler Mária

Az 1960-as évek első felében a budapesti Iparművészeti Főiskolán végzett Csekovszky Árpád-tanítvány, Geszler Mária keramikusművész 1969-ben nyerte el első szakmai díját – Szombathelyen, a Savaria Országos Kerámiapályázaton –, amit aztán a hazai és külföldi kerámia-fórumok – így Pécsé és Vallaurisé, Koblenzé – elismerése követett az olyan kimagasló szakmai megbecsülések mellett, mint a Munkácsy-díj és a Bajor Állami Díj. Az első önálló Geszler-kiállítás időpontja 1966, helyszíne Hódmezővásárhely, a Tornyai János Múzeum volt, és ezután megintcsak sok egyéni fellépés következett: Szombathelyen – mely városnak 1966 óta lakója – és Budapesten, magyar vidéki és külföldi településeken: többek között Grazban, Bécsben, Hamburgban és szerte a világban. A hetvenes évek óta Geszler-kerámia nélkül alig volt pécsi kisplasztikai és kerámia-biennálé, a művésznő természetesen mindig szerepelt a vasi képzőművészek kiállításain, mint ahogy a Terra-csoport bemutatkozásain is, és a nemzetközi kerámia-világ találkozóhelyein és fórumain Japántól Olaszországon át Németországig. A kiállítások számbavételét követően a szakmai életrajz újabb fejezete a köz- és magángyűjteményekben őrzött munkák felsorolása lenne – Geszler Mária esetében itt is meglehetősen terjedelmes a lista –, és aztán következhetne a szakirodalmi feldolgozások számbavétele: a kiállításait ismertető, a művészetét elemző cikkek, tanulmányok korántsem könnyen áttekinthető, hosszú-hosszú tételsora.

Ennyi lenne hát a futó, vázlatos leltár, a negyven-negyvenöt év szakmai kivonata, foglalata, de még egyetlen szót sem ejtettünk magukról a művekről, a Geszler-kerámiákról. Közeledve az alkotásokhoz nem feledkezhetünk meg a korszakról, a közegről, a körülményekről, így különösen a hatvanas és a hetvenes évek Magyarországáról, a térség művészetéről, amelyben a tradicionális iparművészeti ágazatok – és így különösen a textil és a kerámia – váratlan és radikális fordulattal, merész kezdeményezőkészséggel elszakadtak korábbi, kizárólagos funkcionális és dekorációs meghatározóiktól, és autonóm, független művészeti médiumokká váltak. A kerámiatárgy plasztikává formálódott, de nem díszplasztikává, hanem a gondolati kifejezés, az emóció-sűrítmény szobrává. Talán ez az irányultság, ez a törekvés, vagy még inkább: ez a belső kényszer által vezetett, szuverén műteremtési gyakorlat a legfontosabb Geszler Mária és kortársai munkásságában, és e jellemző mögött kissé háttérbe szorultak, háttérbe szorulnak a korántsem elhanyagolható technikai jellegzetességek.

Geszler Mária az 1960-as és 1970-es években a magyar népművészet és az ázsiai fazekasság hagyományaira alapozva teremtette meg expresszív stílusát. Kézműves-fazekaskorongos korszakának munkáit összegző módon az 1980-as budapesti Csók István Galériában rendezett kiállításán mutatta be. 1980 körül a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió műhelyében végzett kísérletei során kezdte alkalmazni a magas tüzű anyagokat: a samottot és a porcelánt. A fotográfia iránti érdeklődésétől indíttatva az 1980-as évek elejétől a kerámia és a szitázott fotográfia ötvözésének lehetőségeit kutatta, majd érdeklődéssel fordult a sómáz használata felé, amelyet tartalmi mondandók szolgálatába állított. Az 1982-es vallauris-i Nemzetközi Kerámia Kiállításon a porcelánlapokból épített szobraiért kapott ezüstérmet. A fotótechnikát használó munkái mintegy a fotópapírok deformálódását érzékeltető gyűrt felületek, tömbök voltak, amelyek az újrakomponálás során az amatőr fotográfiákat jelképi erejű kifejezéssé alakították. A fotográfia és a komputergrafika felhasználása és a szürrealizmus szabad képzettársítása révén az érzelmi világon, az álmokon átszűrt forma- és motívumvilágot alakított ki. A nyolcvanas évek során jellegzetes formájává vált a sima, szélein papírlapként behajló, négyzet alakú kerámialap és a szobor félalak, amelynek turbánszerű fejfedővel fedett alakján kétdimenziós ábrázolások jelentek meg. Az 1990-es évek végén a Kitagawa Utamaro japán fametsző művész emlékére készített sorozatában a művészet és a történelem nagy kérdéseinek összegzésére, a műalkotásban megfogalmazódó szabadság és a hétköznapok kérdéseinek megválaszolására vállalkozott. Művészete finom, bensőséges atmoszférát sugárzó, a plaszticitás és a képszerűség hatásvilágát harmonikusan egyesítő, emocionális töltetű tárgyformálás.

Érdekes megfigyelni, hogy Geszler Mária néhány cégéren, kisebb épületdíszítő munkán kívül alig-alig készített monumentális, köztérre vagy középületbe került alkotást. Akkor, amikor kutak, domborművek, falburkolatok, térplasztikák százait kivitelezték kollégái, Geszler Mária megmaradt a kis, de legfeljebb középméretű, autonóm kerámiatárgynál: a bensőséges atmoszférát teremtő és sugárzó, meditatív jellegű műtárgynál. A meditáció, a belső világ-kivetítés, a dús és mély érzelmi telítettség mind alkotómódszerére, mind alkotásainak hangvételére, a művek megközelítésének, befogadásának lehetőségeire jellemző, de ez nem zárja ki a játékosságot, az esetenként önfeledt csapongást sem. Mert ha a síkszerű, illetve a lap- és domborműszerű alkotásokat és a térbe teljes súllyal, példának okáért vissza-visszatérőn idolokat illesztő Geszler-kompozíciókat vizsgáljuk, akkor ki kell emelnünk az emlékfoszlányként, álomszerű valóságidézésként megjelenített kép szerepét is. A Geszler-kerámia a kerámiatest kifejezésén túl a formával és a testtel együtthangzó fontos ikonikus megfogalmazásokat, kijelentéseket is hordoz. Sokszor furcsa, tragikus képzettársításokat keltve, drámai tartalmakat idézve: mint amikor az ipari táj mellett a repülőgép emelkedett központi motívummá: az idolok, az embernek állított emlékművek testén, a gyűrt, fel-felpenderedő lapok felületén kavargó, a kelet világát idéző motívumok fölött a szárnyát kiterjesztő repülőgép jelentéstartalmai közül a félelmek, a fenyegetettség erősödnek fel.

A repülőgép természetesen összefügg a művész személyes sorsával is: a kelet iránti olthatatlan érdeklődésével, a keleti inspirációra, a Kelet országaiban alkotott műveivel, utazásaival. A művésznő erről így emlékezett meg: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy körberepülhettem a Földet, és másképp láthatom, nagyobb távolságból és fájdalommal a rettegve féltett világot. Ami az utolsó művekben van: a félelem. A repülős tárgyak évek óta verdesnek a fejemben, és tavaly télen megpróbáltam kimondani őket." A testükön látszólagos rendezetlenségben rögzített képi motívumokat, a repülőket hordozó idolok és a gyűrt kerámialapok is csonkaságot, töredezettséget, részekre-szakadozottságot, fragmentum-szerűséget tolmácsolnak, sugallnak. És mégis: Geszler Mária művészete a különböző részletekből összeállított szerves és teljes, kompakt Egésszel ajándékoz meg minket.

[2012]