Gion Nándor

„Az 1941-ben a vajdasági, bácskai Szenttamáson született, 1993-ban Budapestre költözött és 2002-ben a szegedi kórházban elhunyt Gion Nándor a 20. század utolsó évtizedei magyar prózairodalmának egyik legfontosabb alkotója" összegzi monográfiájában a számos díjjal – Híd Irodalmi díj, Déry Tibor-, József Attila-, Márai Sándor-, Babérkoszorú díjjal – kitüntetett íróról Elek Tibor. Számunkra azért is különös fontos ez az életmű, merthogy mi történt a délvidéki magyarsággal a rettenetes huszadik században, lelkileg hogyan élte meg, azt legteljesebben Gion Nándor regényeiből, elbeszéléseiből ismerjük.

Indulás

Az ötvenes évek kemény diktatúráját szabadabb évtized követi a kommunista Közép-Európában. A hatvanas évek a nagy lendületű írói kirajzások és fölvirágzások korszaka a határon túli magyar irodalmakban. Ekkor indulnak vagy érnek be a világirodalmi rangon megszólaló költők, írók a szomszédos országokban. Csehszlovákiában Dobos László, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Romániában Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Bálint Tibor, Jugoszláviában pedig a később legendássá vált Symposion folyóirat körül színre lép az ún. Symposion-nemzedék Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal, Végel Lászlóval, Brasnyó Istvánnal, Gion Nándorral. Modernség, termékeny világra nyitottság, avantgárd fogékonyság jellemzi az évtized kisebbségi magyar íróit általában, a symposionistákat pedig neoavantgárd-elkötelezettség és – az erdélyiekkel, felvidékiekkel szemben – radikális provincializmus-ellenesség is. Lázadnak a colour locale, a kisebbségi létmeghatározás, a valóságábrázolás ellen: világpolgárok akarnak lenni.

Indulásakor Gion Nándor is csatlakozott a csoporthoz, melynek főleg modernizmusa, szellemi tágassága vonzotta, s bár 1969-től az Új Symposion szerkesztőségének is tagja lett, hamarosan eltávolodott a laptól, később pedig egyenesen tévedésnek minősítette a csoporthoz tartozását. „Első kötetem, első regényem megírásakor ugyan megpróbáltam még trükkösködni egy kicsit, de nem sok sikerrel" (Erdélyi-Nobel). Korai sikereit még ebben a közegben érte el, két regénye is elnyerte az újvidéki Forum Kiadó regénypályázatának az első díját, az 1968-ban megjelenő Kétéltűek a barlangban és az 1969-es Testvérem, Joáb. Az előbbi az író személyes életrajzából is merítve ipari tanulók kissé túlbeszélt groteszk, abszurdba hajló lázadását dolgozza fel. A hasonló tematikájú Testvérem, Joáb viszont annak ellenére, hogy szintén a Forum regénypályázatának a díjnyertese, még a könyv formában történt megjelenése előtt igen élénk kritikai visszhangot váltott ki. A politikai (politikusi), ideológiai olvasatok nehezményezték, hogy túlságosan közel hajolva a hétköznapokhoz kritikusan ábrázolta a korabeli jugoszláv társadalmat (korrupció, erkölcsi züllés, a hatvanas évek morális torzulásai), és helytelenül viszonyult kényes külpolitikai kérdésekhez (Csehszlovákia '68-as megszállása). A regény útkeresését jelzi, hogy a móriczi realizmussal éppúgy rokonította a korabeli recepció, ahogy Faulknerrel, Hemindway-vel is.

Gion azonban saját írói fejlődését is felismerve egyre tudatosabban készül arra, hogy a hely valóságát írja meg – a jelen morális és etnikai feszültségeit és az elhallgatott és eltitkolt múltat.

Az I. világháború után létrejött soknemzetiségű délszláv államban nem csak nem szűntek meg az etnikai feszültségek, ellenkezőleg, időről időre radikalizálódtak és eszkalálódtak. Az ország a II. világháború után is tele fegyverekkel és lefojtott indulatokkal, az egykori partizán pártvezér, Titó marsall pedig sajátos különutas államot épített, a látensen folyamatosan jelenlévő, az ország neuralgikus pontjának számító nacionalizmus közömbösítésére kitalálta a „jugoszláv nemzet" ideáját és a rákényszerítette a mindennapokra, a külpolitikai semlegesség mellett pedig jóléti szocializmust vezetett be. Tökéletes skizofrénia: viszonylagos jólét, viszonylagos szabadság, tapintható szorongás, az írónak mindenről szabad írnia, egyedül a valóságos tragédiákról és valóságos feszültségekről nem – holott Gion szülőfaluja, Szenttamás és környéke, Csurog, Zsablya, a Sajkásvidék az 1944-es szerb vérbosszú egyik fő elszenvedője volt.

De Gion Nándor megtalálja azt a rést, ahonnan a „colour locált" korszerűen transzponálhatja világirodalmi érvényűvé, és úgy mesélhet érdekes történeteket, hogy a tájékozatlan olvasókat is meggyőzze: fontos, hogy mit történik a Balkánba beszorult kisebbségként élő magyarsággal a 20. században.

Ezen az oldalon (1971)

Az 1971-ben megjelenő Ezen az oldalon című prózakötete már az érett, kiforrott író munkája. Műfaját tekintve a recepció máig megosztott. Regény, novellafüzér, regényes novellafüzér, novellafüzér-regény, legendafüzér-regény? A hat nagyobb, önálló címmel ellátott írás, bár ismétlődnek a szereplők, s állandó a helyszín is, önmagukban is értelmezhető, azaz teljes, egész történeteknek, autonóm novelláknak tekinthetők. Az író maga is inkább novelláknak nevezte, sőt az 1988-ban Jéghegyen, szalmakalapban című válogatott elbeszélései közé hiánytalanul sorolta be az 1971-es kötet darabjait. Az egyes írások azonban laza hálózatot képezve egymással rejtett dialógusra lépve, regényre jellemző többletjelentéssel ruházódnak fel. „Maga a történet keretbe ágyazódik… A keretnél is lényegesebb összetartó szerkezeti elem azonban az az elbeszélői eljárás, amelynek során az egy-egy fejezetben ábrázolt szituációkat egy későbbi világítja meg, egy szereplő felvillantott sorsát egy másik fejezetben található epizód, gyakran a »régi megható történet« mondja el. A regény idejében visszafelé, a regényolvasás idejében pedig előrefelé haladva tisztul a kép és válik mind rétegezettebbé az ábrázolt világ. A szerkezet ilyen módon végig feszültséget tart fenn, és a krimik ábrázolástechnikájával rokonítható." (Toldi Éva) Az Ezen az oldalon könyv egyetlen helyszíne a különös atmoszférájú Keglovics utca, ahol furcsa, hóbortos, az időből kiesett emberek vegetálnak a temetők közelében, s élik a maguk félig csodálatos, félig szánalmas életét. Romoda, az ácsmester, aki törékeny felesége halálát okozza azzal, hogy az áldozatos munkával épített, de még nedves házba viszi; Szent János, aki nem veszi észre, hogy gyönyörű lánya elkurvul mellette; a sírni képes gyengeelméjű Sebestyén; a jobb napokat élt, de a szegénysorra szorult egykori partizán, Madzsgáj. Hétköznapi emberek, akik mintha maguk sem tudnának különbséget tenni a vágyak, álmok és a realitások között. Régi szép történetek után sóvárognak, s csak abban bizonyosak, hogy el kell menni a vágyak, eszmények szerint, de nincs hová, a realitások szerint. Jövőtlen, zsákutcás életnek ábrázolta Gion szülőfaluját, a soknemzetiségű Szenttamást, amely nemcsak e kötetének, de a továbbiakban szinte az író valamennyi írásának a helyszíne lesz.

Latroknak is játszott (1973–2002)

Az író igazi berobbanása az irodalomba a Virágos katona (1973) megjelenése, melyet 1980-ban a Rózsaméz követ: a szorosan összetartozó két regény a századfordulótól a II. világháború végéig, a magyar hadsereg bevonulásáig követi Szenttamás életét. Szándéka szerint Gion Nándor nagyapja élete köré fonva a múlt század bácskai létét készült megírni, azonban politikai és lélektani okok miatt igen elhúzódva, közel három évtized alatt készült el a tetralógia. A harmadik rész, az Ez a nap a miénk 1997-ben, az Aranyat talált 2002-ben jelent meg. Az első két regényt az író a régi Jugoszláviában írta, az utóbbi kettő megírására és kiadására az író kényszerű Magyarországra való áttelepülése után kerülhetett sor.

1898-ban indul Gion Nándor regényfolyamának cselekménye és a kilencszázötvenes években fejeződik be. Családregény, faluregény, kisebbségi regény, (anti)hősregény. Helyszíne a többnemzetiségű bácskai régió egyik valóságosan is létező faluja, Szenttamás, az író szülőfaluja, melyet szerbek, magyarok, németek, zsidók, cigányok laknak. A tetralógia indulásakor a terület „ezer éve" a történelmi Magyarország, ekkortájt az Osztrák–Magyar Monarchia része, azonban az I. világháborút lezáró trianoni békekötéssel a régiót a jugoszláv királysághoz csatolják, a II. világháború alatt, 1941-ben bevonul a magyar hadsereg – korabeli megfogalmazás szerint „Délvidék visszatér" –, majd a háború végén szerb partizánok szállják meg a területet, a falu a szocialista-kommunista Jugoszláviához kerül. (A kilencvenes években az elfojtott nemzetiségi feszültségek polgárháborúját már nem követi a regény.) Az ezer évig többé-kevésbé háborítatlan vidék egy század alatt öt impériumváltást él meg – ebből négyet érint a regényfolyam –, miközben Szenttamás lakói jóformán ki sem mozdulnak falujukból. A délvidéki területeken a vészkorszak a zsidóságot, a kitelepítés az evangélikus németséget számolja föl, a hideg napoknak nevezett elrettentési akciók pedig a magyarokat tizedelik meg. Az Aranyat találttal együtt a négy regény a délvidéki magyarság többször is sorfordított ötven éve – átzúgnak az impériumváltások, s minden váltással valami kilúgozódik, kipusztul a sokszázados multikulturális talajból.

Tetralógiájában Gion Nándor a 20. századi magyar irodalom kivételesen emlékezetes alakjait megteremtve meséli el azt a nem hasonlítható életet, amelyet szülőfalujában látott és megélt. A magyar prózairodalomban korábban nem ismert alakok és karakterek népesítik be Szenttamást, különösen a regények hóbortos, különc főhősei emlékezetesek: a poéta lelkű, ábrándos Rojtos Gallai István, a főúri-paraszt-betyár-haramia Török Ádám, s a csak az első regényben főszerepet kapó gyengeelméjű kis kanászgyerek, Gilike, illetve Rézi, a született mátriárka. Ők négyen, mint a teremtés négy őseleme, jelentik a világ furcsa teljességét a Virágos Katonában. Igazi outsiederek a tetralógia iker főhősei, bizonyos értelemben egymás negatívjai, Rojtos Gallai és Török Ádám. Rettenetesnek érzik a mindennapokat, egyikük sem akar elvegyülni a falu társadalmában, egyikük sem szeret dolgozni, s valahogy egyikük sem egészen „tiszta": Török Ádámon már kamaszként megmutatkoznak a haramiaság jelei, Rojtos Gallai meg ábrándozó habitusa miatt sodródik kisebb stiklikbe, és rendre megköti a maga kompromisszumait, „latroknak is játszik" stb. És mégis, etikailag kifogásolható viselkedésük ellenére is bírják rokonszenvünket. Rojtos Gallai nemcsak citerázásával, meséivel varázsol ünnepet a rosszkedvű világba, ha a szükség úgy hozza, emberségből is derekasan helytáll. Török Ádám persze elvetemült rabló, útonálló, gyilkos, de az élet bizonyos pillanataiban valami ősi, zsigeri etika vezérli (elbújtatja a zsidó Lusztig fiút), halála pillanatában pedig egy rövid pillanatra valóságosan is felmagasztosul.

A regény teremtett világában látszólag szinte indifferens a keresztény etikai és metafizikai örökség, miközben az író hangsúlyozottan utal valamilyen krisztusi értelmezhetőségre – trilógiájának a Latroknak is játszott címet adta, a regényfolyam első könyvét pedig a Krisztust mosolyogva korbácsoló római katonáról nevezte el. Kétezer éves értékrendünk szerint az igazság mindig megtalálja a maga kereszthordozóját, az áldozatvállaló pedig kegyelmet nyer. Gion viszont azt mondja a Virágos katonában, hogy „el kell menni onnan, ahol csúnya dolgok történnek". Ezt a megalkuvás gyanús életigazságot a békében-többségben élő nehezen érti. „A fiatal citerás… túlélte az első világháborút, túlélte a két világháború közötti kisebbségi éveket, túlélte a második világháborút… a háború utáni magyarellenes atrocitásokat… mert latroknak is játszott, és életben maradt, és mások életét is megmentette. Megint mások, akik ezt nem tudták végigcsinálni, meghaltak, sokszor iszonyú halállal… jobbik esetben földönfutók lettek. Róluk is írni kell, elsősorban talán róluk, a főszereplő mégis az, aki élve maradt …és Természetes halállal halt meg." – mondta az író egy kései nyilatkozatában. A keresztény európai értékrend csonkultabb öröksége, mindössze törmeléke folytatódik a regényvilágban: a megváltás (az élet teljessége) eszméje helyett a sokszor latorságra kényszerült, esendő ember túlélési létparancsa.

A tetralógia – a posztmodern regénytapasztalatok birtokában – inkább hagyományos regényfolyamnak tekinthető. Nem az összetett időszemlélet, bonyolult szerkesztés, a narrátori pozíciók rafinált alkalmazása teszi vonzóan izgalmassá Gion Nándor regényeit, hanem az író hatalmas mesélőkedve, páratlan alakteremtő képessége és egészen sajátos nyelve, stílusa.

Gion Nándor regénypoétikáját fenntartásokkal ugyan, de elemzői a García Márquez-i mágikus realizmussal, kedélyes anekdotikusságát a Mikszáthéval, regényei hangulatát, melankóliáját a Csehovéval rokonítják. Kiemelik, hogy regényeinek teremtett világa a valóságra épül, de fölé emelkedik a valóságnak, sőt minél nyersebb a világ, annál inkább fölé emelkedik, miközben változatlanul nem szakad el a realitásoktól, az életszerűségtől. Módszerét maga az író „dúsított realizmusnak" nevezte; zárókötetében Rojtos Gallai ezt így foglalja össze: „Tőlem mindig a valóságot hallja… Tudja, a magyar népdalokban előfordulnak néha túlzások, de azok is a valóságból nőttek ki." Regényeiben az író megerősíti a mesélés jogát – mégpedig az élőbeszédre emlékeztető mesélés jogát. Gion hosszabb leírásaiban is ragaszkodik az élőbeszédhez közel álló, világos, könnyen érthető, követhető megfogalmazáshoz, stílusa azonban korántsem egyszerű, csak – mint a vérbeli mesélők esetében – egyszerűnek tetszik. Az író prózáját különleges, világteremtő stílusa teszi kivételesen erőteljessé – a Gion-regényekben folyton úgy beszélnek, mintha szüntelenül vasárnap lenne: életszerűen, de ceremoniálisan. Még az Ez a nap a miénk című, a délvidéki hideg napokat idéző regény borzongatóan tragikus mozzanatait is ez az emelkedettség és szertartásosság jellemzi – az olvasó okkal gyanakszik „előforduló túlzásra", hogy akkor és ott nem beszélhetett úgy Rojtos Gallai, de Török Ádám sem. A regény kapcsán Domokos Mátyás véres realizmusról beszél, Márkus Béla viszont fölrója a történet megszépítését, mintha Gion számára fontosabb volna a saját stílus, mint a történelmi egzaktság. Valóban, ha a regények nyers valóságábrázolását nézzük, azt látjuk, hogy az könyörtelenül kegyetlen, kíméletlen és keserűen reménytelen. A tetralógia úgy kezdődik, hogy Stefan Krebs szemtanúja lesz egy brutális kocsmai verekedésnek, aztán több verekedésnek is tanúja lesz, és lassacskán megszokja, hogy Szenttamáson a kötekedők bármikor életre-halálra egymásnak ugorhatnak, könnyen előkerül a bicska, hogy békeidőben is egykettőre agyonvernek embereket. Szisztematikus durvaság egyfelől – másfelől furcsa közöny jellemzi a falut, mely természetes, mintegy öröklött jognak tekinti a mindennapos erőszakot. Érzékeljük, a görög tragédiák hatalmas, emésztő tüze bármikor föllobbanhat: az a bizonyos puskaporos hordó moccanatlanul is meghatározza a sorsérzést. Boldogtalanok és rosszkedvűek az emberek Szenttamáson, mondja számos alkalommal, még békeidőben, Rojtos Gallai; ápolatlanok, piszkosak és csúnyán beszélnek, márpedig történelmi tapasztalataiból tudja, hogy „a hanyag, elpiszkolódott emberekkel mindenfélék megtörténnek." Rojtos Gallai – s természetesen az író, Gion Nándor – ebben a rosszkedvű, boldogtalan országrészben a Virágos Katonát követi: álmodozással, szép beszéddel, bódító mesékkel, citerázással. A gioni próza sajátos profán-szakrális liturgikus, finoman ironikus, önironikus stílusa, melyet a szertartásosság és a szimbólumok szövevényes alkalmazása jellemez, minden helyzetben érvényes lesz és uralja a regényvilágot.

Újvidéki és budapesti novellák

Az 1971-es Ezen az oldalon kötet, az 1974-es Olyan, mintha nyár volna, az 1985-ös Angyali vigasság Jugoszláviában írt novellái és a már Magyarországon keletkezett Mint a felszabadítók (1996) könyv darabjai és az ezt követően írt jugoszláviai/vajdasági tematikájú elbeszélések észrevétlenül simulnak össze a Jéghegyen, szalmakalapban válogatásban. Mintha Gion szociográfiai hűséggel, de tündéri realizmussal egyetlen nagy eposzi történetet írna ugyanarról a félig álombéli, reményveszett, révetegen álmodozó, és egyre fenyegetőbben veszélyeztetett világról.

Gion ciklusokat vagy ciklusszerű szövegeket ír, olyan szegmentumokat, melyek külön-külön is, meg együttesen is olvashatók, értelmezhetők. Novellái, keretes történetei inkább szövegvariációk, a nagy mese, az egyetlen történet – a széthullás, és a széthullás fájdalma – többszöri nekirugaszkodásai. Hősei gyakran habókos, különc, maguknak való, máskor meg teljesen normális kisemberek, akik rendszerint kettőzött világban élnek: egyszer az álmokban, mesékben, egyszer a valóságban. A két világ között igen laza és könnyen átjárható a határ. Mert a határ csak az álmok, mesék felé járható át, mert ennek a jugós magyar sorsnak nincs perspektívája, jövője, csak önmagába bezáruló élete. Elfojtott tragédiák, félelmek, valóságos szorongások, kilátástalanság és zsákutcás élet – vágyódnak, sóvárognak a metafizikai teljességre, de csak a bolondériáig jutnak el. A történetek mintegy szétterülnek az időben, az idő pedig nem előre felé jár, nem a múltból halad a jövőbe, hanem az idő, Borges módjára, körbe jár. Csakhogy itt a körkörös idő nem játék, hanem komor sors, mert az önmagába forduló idő bezárul, a jövő lehetősége záródik el. Kizökkent az idő? Pontosabban: meg van állítva az idő, éppen a beszélés aktusa által, s ez a beszélés üvegburát képez – a nyers valósággal szemben.

Gion Nándor elbeszéléseiben nemigen történik más, mint csak mesélnek, régi, szép, érdekes történeteket. A szelíden ironikus hősök is, meg a groteszkbe hajló líraisággal felruházott, kissé valószerűtlennek megformált novellabéli író is. A Gion-elbeszélések nem megvallanak és kibeszélnek fájdalmasan és őszintén (jóllehet az elbeszélések mindig sejtetik, hogy súlyos fájdalmakról, tragédiákról van szó), hanem éppenséggel egyfajta közös érzelmi nevezőre hoznak rosszat és jót; a tragédia kevésbé tragikus, a fájdalom éle tompul, a boldogság pedig leheletfinom ironikus árnyalatot kap, a nagy érzelmi kilengések lecsillapítódnak.

Hogy az író nem csupán olvashatóvá kívánja tenni írásait – bár nyilvánvaló célja, hogy az ezoterikus irodalom helyett olvashatóbb, fogyaszthatóbb irodalmat adjon –, célja van a szüntelen (el)beszélésnek. A mesélés lefed és takar, olyasmit, amiről a hősök maguk sem akarnak tudni, vagy nem úgy akarják tudni az életüket, hanem szebben, sokkal szebben, amint ezt Romodán kimondja. „Semmi sem volt úgy, ahogyan mesélik. Másképpen volt. Szebb volt, mint ahogyan mesélik." Mert a szép beszéd egyúttal hallgatás is, súlyos tragédiákról. Takarnak, fednek már a korai, a 'jugó' mítosz világában játszódókban is, csak rejtettebben. Mellesleg tudjuk meg, miért gyűlöli a kutyákat az öreg Madzsgáj, aki a háború után kidobta a partizánokat. Nincs konkrét ráutalás, hogy B., a kidobott partizán azonos volna azzal a Bergerrel, akit sokkal később, egészen más miatt, egy abszurd ötlet, a csodamasina elmulasztásáért talán fel kellett (lehetett) volna akasztani, de mert túlságosan összefüggnek a dolgok, személyek, az olvasó gyanakszik: vajon miféle tudatalatti síkok, lefojtott történelmi, társadalmi, lélektani drámák játszanak egybe? Miféle jelrendszer szerint értelmeződik gyűlölet, bosszú, megbocsátás és vezeklés? Szent János elkóborolt lánya miatt, bánatában egy kóbor macskát akaszt föl – lánya helyett, avagy lányát akasztja egy macska képében? A Mint a felszabadítókban a legszebbre megcsinált bútorok összetörése, a bosszú rettenetes élményből ismerős: a háború után így zúztak szét mindent, megfontolt, konok bosszúval a partizánok. „Elfogadtam, hogy a Balkánon a bosszúállás normális és természetes cselekedet, így hát továbbra sem bocsátok meg ellenségeimnek és rosszakaróimnak" – írta Curriculum vitae-jében Gion, ironikus kétértelműséggel.

A szép beszéd, a szép történet szakrális aktus, mely kiemel a hétköznapokból, és elhiteti, hogy ez az esendő és halandó bácskai ember egy jobb, szebb kor idevetett maradéka. Mert egyfelől ugyan eposzi világról áhítoznak az elbeszélők, másfelől nagyon is provinciális, belterjes, távlattalan sors az, amit megélnek, és semmi nem hiányzik jobban ebből a szépre kerekített világból, mint a roppant hősök roppant célokért történő heroikus küzdelme. Mintha egy összeomlott, eposzi-mitikus világ után, a becketti térben Csehov hősei ténferegnének előmelegített és kihűlt csatatereken. Csak az emlékezet és a szép beszéd kapcsolja őket abba a világidőbe, amely végleg a múlté, amelyre emlékezni is egyre inkább csak töredékekeiben emlékezhetnek.

Gion Nándornak Szenttamás volt az origója, áttelepülése után is megmaradt – az emlékezete szerinti – szenttamásinak. Figyelte az otthoniakat, innen is az otthoniakat figyelte: bármennyire is „hazajött", Budapest, Magyarország országváltást jelentett. Az utolsó évek pesti novellái azonban azt mutatták, hogy itt, Kőbányán is megtalálta azokat a hősöket, történeteket, amelyeken keresztül érvényes elbeszélésekben fogalmazhatta meg korunk alapkérdéseit. Szánalmasan deklasszálódott egykori ötvenhatosok, prostituáltak, csempészek, zavarosban halászók, szerencselovagok, örök balekok, volt jugoszláviai kóborlók a Mit jelent a tök alsó (2004) kötet hősei. Menekülő, sodródó, szétszóródó, ismét csak élni, túlélni, valahogyan, akárhogyan, de megmaradni akaró talajt vesztettek. S meglátni, hogy a tömeges migráció, a tömeges deklasszálódás nem vajdasági, s nem is csak globális, de magyarországi jelenség is, arra Gion Nándornak volt érzékenysége.

Ifjúsági regények

Az vajdasági magyar irodalom legfontosabb kiadója, az újvidéki Forum 1969-ben az ifjúsági irodalom gazdagítására regénypályázatot írt ki, ennek első díját Gion Nándor Engem nem úgy hívnak című regénye nyerte. A komor, súlyos 'felnőtt' irodalom mellett az író több könyvet is szánt kifejezetten fiatal olvasóknak: az említett díjnyertes mű mellett a Postarablók (1972), A kárókatonák még nem jöttek vissza (1977) és a Sortűz egy fekete bivalyért (1982) címűeket. A recepció némiképp közéjük sorolja Az angyali vigasság (1985) elbeszéléskötetet is, bár Gion a kötet több darabját is beválogatta a Jéghegyen, szalmakalapban válogatott novellák közé, illetve maga az író szánta ifjúsági regénynek a Zongora a fehér kastélyból (1996) munkáját is, ez azonban csak feltételesen nevezhető/ajánlható ifjúsági műnek. Hogy az író életművének szerves részét képezik az ifjúsági művek, nemcsak besorolásuk dilemmás volta jelzi, de az is, hogy Gion az ifjúsági regény klasszikus szabályait betartva sem tudott, akart lemondani arról, hogy a való életről meséljen, ezért a fordulatos, kalandos történetek tónusa is hangsúlyosabban komorabb.

Az Engem nem úgy hívnak egy kamaszszerelem és a felnőtté válás története. Három autószerelő inas próbálja megtalálni helyét a felnőttek robotoló világában. Egyikük számára váratlanul lehetőség mutatkozik a régóta fantáziált kalandos elmenekülésre – a lányt azonban zsarnok apja visszarántja a nyers valóságba. A Postarablók leginkább klasszikus gyerek-kriminek tekinthető: egy éjszaka két vagány fiú megpróbálja kirabolni a postát, ám a profi bűnözők is ugyanerre készülnek, a fiúk végül sok izgalom, kaland (telefon lehallgatás, gyújtogatás, mackódöntés) után a város és a posta megmentői lesznek.

Legszebb – klasszikussá vált – ifjúsági regénye A kárókatonák még nem jöttek vissza. Két gyerekkori barát felnőttként visszaemlékezik egykori élményeire. Egy csapat kölyök rendszeresen találkozik a falun kívül a használaton kívüli vágóhídnál, gondtalanul bandáznak, falra firkálnak, lovakat hajszolnak, s időnként meglátogatják Gergiánt, a vadőrt. Ám a csatlakozó új társ, Burai J. megzavarja önfeledtségüket, ráirányítja figyelműket a szépségre, és segítenek Gergiánnak kilátótornyot építeni, hogy megvédhesse a kárókatonákat, s hogy közelebb kerüljenek az éghez. A történet azonban tragikusan véget ér, a kárókatonákat menekítve Gergiánt egyik ellensége lelövi. A regény sokkal több, mint kalandos gyerektörténet – a rétegzett szimbólumokkal sűrűn átszőtt történet a humánus magatartás, az emberi méltóság, szépség megrendítő veszélyeztetettségét és erkölcsi győzelmét hirdeti. Még komorabb, tragikusabb a befejezése A Sortűz egy fekete bivalyért könyvnek, amely mintha A kárókatonák… folytatása lenne. Ugyanazok a szereplők, akik már iskolásként folytatják a maguk önfeledt életét Burai J. vezetésével. Megismerjük a falu regénybe illő sokféle elesettjét, a bánatos Fodó tanár urat, a megecetesedett vénkisasszony Novák tanárnőt, a pézsmapatkányra vadászó halászt, a pálinkafőzéssel foglalkozó Rozmaring Bandit, a joviális plébánost, és mindenekelőtt a kislányait elveszett bivalyost, akit a mindenéből kiforgatott gróf pálinkájával gyógyítanak. A fájdalmában már-már megtébolyodott bivalyossal nagy ünneplést csapnak, ám az ünnepet, a gondtalan gyereklétet itt is az erőszakos halál torpantja meg, s nem tehetnek mást, mint – elvégezve a gyászmunkát – sortüzet adnak a bivalyért és az ártatlan Ács Lajosért.

Utolsó ifjúságinak szánt kisregénye, a Zongora a fehér kastélyból kötetben csak az életműkiadásban jelent meg. A regény rendkívül súlyos történelmi eseményeket oly kíméletlen keserűséggel dolgoz fel, hogy bár ezúttal is gyerekek a főszereplők, az író nem tudta kalandossá, ifjúságivá formálni azt. Az előző regényekből megismert, már felnőtt Burai J. és Szivel Sanyi felnőttként háborús fotókat nézegetve fölismerni vélik az egykor előkelő úrilány Torontál nővéreket, akikbe egykor szerelmesek voltak. A nővérek a II. világháború végén költöznek a falujukba, ám a védtelen nőket a szerb partizánok meggyalázzák, kurvaságra kényszerítik, majd ugyanezt teszik a felszabadító szovjet hadsereg katonái, a háború után pedig a partizánból bőrkabátos belügyesekké avanzsált rendőrtisztek. A nővérek története teljes vigasztalansággal zárul: tovább menekülnek, a kalandvágyó szerelmes fiúk tehetetlenek, de az élet törvénye is erős, a fiúk elfelejtik a nővéreket, visszatérnek falubeli, hozzájuk illő szerelmeikhez.

Gion Nándor életműsorozatát 2007–2010 között öt kötetben a budapesti Noran Kiadó jelentette meg. Az író életművét irodalomtörténeti monográfiában Gerold László (Gion Nándor, Kalligram, 2009) és Elek Tibor (Gion Nándor írói világa, noran, 2009) dolgozta fel. Monografikus igényű Horváth Futó Hargita (Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában; Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2012), Árpás Károly (Az építő-teremtő ember, Bába Kiadó, Szeged 2008), Kurcz Ádám (Gion Nándor műhelyei és műhelytitkai, Napkút Kiadó, 2017) tanulmánykötete.

A szülőföld 2010-ben adta át a Gion Nándor-emlékházat az író szülővárosában, Szenttamáson (ma Szerbia). Az intézménynek otthont adó épület Gion Nándorék családi háza a mai nevén Popovača venac utca, az író születésekor Sutjeska utca 30-as száma alatt áll.

[2017]