Grendel Lajos

Grendel Lajos évtizedek óta a kortárs magyar próza állócsillaga, élő klasszikusa. Állócsillaga, mert folyamatosan gazdagodó és megújuló munkássága rendre újabb és újabb meglepetésekkel is szolgál, amelyek megújuló figyelmet érdemelnek.

A nyolcvanas évek első felében írott, az általános emberi és a kisebbségi magyar létezés alapkérdéseit, sorskérdéseit újszerű prózatechnikai eljárásokkal ábrázoló regénytrilógiájával (Éleslövészet 1981, Galeri 1982, Áttételek 1985) robbant be a magyar irodalomba. Személyiség és értékválságok élményéről nem cselekményelvű, de a látszólagos dekomponáltság ellenére, fegyelmezett struktúrájú, nagy nyelvi gazdagsággal megírt, világképét hitelesen közvetítő regény- és novellaformákban (Hűtlenek, 1979, A bőröndök tartalma, 1987) számolt be. Már korai regényei, novellái, esszéi nagymértékben hozzájárultak a (cseh)szlovákiai magyar próza szemléleti, tematikai, poétikai megújulásához, de az összmagyar irodalom kontextusában is figyelemre méltóak voltak. Nem véletlen, hogy Magyarországon is egyértelműen kedvező fogadtatásra találtak, a kritikusok többsége, esősorban a formai jegyek alapján, természetes mozdulattal illesztette be azokat a magyar próza hetvenes évek második felében indult paradigmaváltásának folyamatába. Később, az 1945 utáni magyar irodalomról írott monográfiájában Kulcsár Szabó Ernő így összegezte Grendel indulásának jelentőségét: „Beszéd és ellenbeszéd ideológiai eredetű diszkurzusmintáit a nouveau roman elbeszélésmódjára emlékeztető eljárásokkal sikerült olymértékig oldania, hogy valóban új regényformák kialakításának küszöbéig jutott el."[1] Előbb Szilágyi Márton fogalmazta meg, igaz a későbbi regényekre utalva, hogy Grendel csatlakoztatása „a paradigmaváltás gárdájához" nem is olyan egyértelmű,[2] majd a jó húsz évvel ezelőtt írt monográfiájában, Szirák Péter, immár a korai regényekre is érvényesen: „a kisebbségi sors meghatározottságaitól elszakadni igyekvő alkotó recipiálta és alkalmazta az új poétikai-szemléleti jelenségeket, egy olyan értésmódot kialakítva, amely sem a megelőző kisebbségi beszédformáknak, sem a magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul."[3] A felvidéki írótárs, a pálya alakulását kezdettől figyelemmel kísérő, Tőzsér Árpád Grendel másságát, a magyarországi nemzedéktársaktól eltérő karakterét, a sajátosan grendeli regényminőség alapját, a „felfokozott etikai érzékenység"-ben látja.[4]

Grendel korai regényeinek és novellái egy jó részének a felvidéki magyar polgári, kispolgári, értelmiségi lét múltja és jelene adja a hátterét; a felbomló, széthulló polgári világ és a kisebbségi létezés sajátos együttese. A helyszín általában az író életének meghatározó két helyszíne, a felvidéki magyar kisváros – aminek mintájául nyilván a szülőváros, Léva szolgál – és Pozsony, a nagyváros. A kisváros és a nagyváros két létezési tere gyakorta éppúgy egymásra vonatkoztatva, egymással ütköztetve vagy analóg helyzetben szerepel Grendel regényeiben, mint a két alapvető idősík, a történelmi, családi múlt és a jelen.

A történelemmel, a nemzeti, családi múlttal való számvetés mindhárom regényben a személyes és kollektív önismeret, identitástudat alapfeltételeként mutatkozik. Az önazonosság hiánya kínozza az Áttételek önmagát megszólító elbeszélőjét, a Galeri hőse, EL is azért tér vissza Pozsonyból a szülővárosába, hogy megtudja, ki ő, és már az Éleslövészet elbeszélő hőse is azt vallja: a múltbeli események „mozaikkockáiból van összerakva ő". Csakhogy a város múltjának rekonstrukciója már az Éleslövészetben sem valósítható meg egyértelműen, a történtekhez és a korabeli valósághoz más-más módon viszonyuló nézőpontok nem teremthetnek egységes képet, kioltják egymás igazságait. A múlt rekonstrukciója és a történtek, a történelem elbeszélhetősége iránt ismételten megfogalmazott kételyek a történelem célelvűsége, a fejlődés, haladás, a világ megismerhetősége iránti szkepszis következményei. A végül mégiscsak elbeszélt történetek mindhárom regényben azt sugalmazzák, hogy a történelemben csak a szereplők változnak, a dramaturgia ugyanaz marad, és hogy a múlt lényegi jellemzője éppúgy az értékhiány, mint az elbeszélő(k) koráé. A múltbeli történetek Grendel hőseit a korai és a későbbi regényeiben (mindjárt az évtized végén, az 1989-ben megjelent Szakításokban) is az önmagukkal való szembesülésre, a saját kisszerű hétköznapi megalkuvásaik felismerésére késztetik. A jelen személyiségválsággal küzdő szereplőiben Grendel az önnön szabadságáról lemondó, környezetének elvárásaihoz gyávaságból vagy csak kényelemből alkalmazkodó, az igazi énjével lassan a kapcsolatát elvesztő embertípust leplezi le. A nem autentikus létezés – a Grendelre láthatóan nagy hatást gyakorolt Heidegger fogalmát kölcsönvéve – ugyan univerzális jelenség, de a szocializmus alkonyán született művek nyilvánvalóan a diktatúra korának emberéről is szólnak, akinek identitástudatához vagy annak hiányához a nemzeti azonosságérzet vagy annak hiánya is hozzátartozik.

A múlt olyan előzmény Grendel novelláiban is, melynek eseményei „egy láthatatlan érhálóza­ton keresztül átszivárogtatják mérgező nedveiket egy másik kor má­sik éghajlata alá" – ahogy az Áttételek című regényben olvashatjuk egy helyen. A nemzeti, közép-európai történelem abszurditásainál azonban a regénybelieknél is hangsúlyosabbak lesznek a novellákban az egyéni, sze­mélyes létezés képtelenségei. Grendel novellisztikájának gerincét azok az írások al­kotják, amelyekben az általában hétköznapiként induló történet egyik pillanatról a másikra túllépi a hétköznapi realitás határait, és a valósá­gos világ egy álomvilágba, alkalmanként fantasztikus, szürrealista vi­lágba megy át, illetve azzal olvad, keveredik össze szétszálazhatatlanul. A pályakezdő, Hűtlenek (1979) című novelláskötet objektív valóságszemléletéhez, hagyományosabb, akár rea­listának is nevezhető alkotásmódjához képest a két későbbi önálló novelláskötet, a Bőröndök tartalma (1987) és Az onirizmus tréfái (1992) reali­tást és irrealitást, valóságot és álmot, valóságot és fantasztikumot egy­másba ötvöző anyagformálása alapvetően megváltozott írói szemléle­tet és szándékot mutat. Ez a két kötet már sokkal inkább kötődik a nyolcvanas évek első felében megje­lent regénytrilógia világához, mint az első novelláskötetéhez. Az Éleslövészet ismeretelméleti és iroda­lomelméleti problematikájához, amely többek között az igazság és a lát­szat, a valóság és a fikció viszonyát boncolgatja. A Galeri „időn és tör­ténelmen kívüliségében" kavargó anekdotikus történetekhez, fantázia és álomképekhez. Az Áttételek és az egész grendeli regényvilág önazo­nosságát kereső, a hétköznapi konformizmus és az állétezés miatti szo­rongásától szabadulni vágyó hőseihez. A valóság és az álom, az álom és a valóság egymásba tűnését a legbravúrosabban az Emlékezetkiesés erotikus álmok után című írás valósítja meg, de ebbe a típusba sorolhatók Az onirizmus tréfái című novellák is (1-2­-3-4). Néhány elbeszélésében (Bőröndök tartalma, Egy ponyvaregény vége) Grendel éppoly ügyesen teremti meg a valóság és az irodalom érintke­zését, sőt egymásba olvadását, mint az álom és a valóság találkozását a korábban említettekben. Ebben az összefüggésben maga az irodalom is álom, mivel fikció, az álom pedig való­ság. Ennek az illuzionista já­téknak az eredményességét szolgálja esetenként az a ravasz játék is, amit Grendel a novellaformával művel. Általában a klasszikus anekdo­tikus történetmondás illúzióját igyekszik megteremteni az olvasóban. A közvetlen, könnyed hangvétel, a gyakran egyes szám első személyű narráció, az egyenesen előreívelőnek látszó szerkezet, a realista tér- és időkezelés egy hétköznapi valóságos (megtörtént) történet elmesélé­sének látszatát kelti. Másokban viszont a meglepő, fantasztikus, képtelen mozzanat által elinduló új cselekmény- és motí­vumsor fellazítja, átalakítja, s egyúttal meg is kérdőjelezi ezt a novella­formát, s vele a valósághű történet lehetőségét is. Megkérdőjelezi, de nem szünteti meg, az olvasó végig bizonytalanságban marad, hiszen „Ami megmagyarázhatatlan, az nem feltétlenül értelmetlen is" – ahogy Az onirizmus tréfái 3-ban olvashatjuk, a grendeli novellisztika jellemzőit és erényeit koncentráltan mu­tató csupán néhány oldalas elbeszélésben. Az egysíkú, hagyományos novel­laforma gazdagítását, a jelentésmezők kitágítását szolgálják a gyakori esszéisztikus betétek is.

A kilencvenes években írott „abszurdisztáni" regényeivel (Eistein harangjai, 1992, És eljön az ő országa, 1996), jóllehet nem tartoznak az életmű csúcspontjaihoz, és újabb novelláival (A szabadság szomorúsága, 2001), esszéivel (Hazám, Abszurdisztán, 1998) Grendel egyértelműsítette helyét a kortárs magyar próza élvonalában. Abszurdisztánnak eredetileg Csehszlovákiát nevezte a nyugati sajtó közvetlenül a „bársonyos forradalom" előtti időkben, de az író szerint az elnevezés bátran kiterjeszthető az Oderától és a Lajtától keletre eső térség egészére: „Életünk értékzavarok, tudatzavarok, nemzeti identitászavarok és példátlan gazdasági zűrzavar és csőd közepette telik – nem egyhangúan. Közép- és Kelet-Európa irodalmainak az a nagy esélye adatott meg most, hogy megtalálja az Abszurdisztánt – mint valaha Musil Kakániát – leghívebben kifejező abszurdisztáni irodalom stílusát, nyelvét és műfajait, s írói megvédjék azt az emberi jogukat, hogy abszurdisztánul szólhassanak olvasóikhoz."[5] – írta már 1990-ben. Grendel korábbi munkássága sem állt távol ettől a világtól, a pályanyitó regénytrilógiájában kifejezetten jelen van már ez az abszurdisztáni jellegű élménykör, a kelet-európai rendszerváltoztatások nyomán szerzett tapasztalatok inkább csak felfokozták a szerző sajátos létélményét. Az Einstein harangjaival (amelynek az alcíme is Abszurdisztáni történet) induló újabb regényciklusa öt könyve a kelet-közép-európai rendszerváltoztatások előtti és utáni világok valóságának létezésélményéről próbál abszurdisztánul szólni. Mindegyike tudatosan is egy-egy kísérlet az abszurdisztáni irodalmi stílus egyéni változatának kimunkálására. Az abszurdisztánul szólás eszközei elsősorban a groteszk, abszurd, esetenként fantasztikus mozzanatokban (is) bővelkedő cselekménybonyolítás, a szatírába futó irónia, az időnként már-már burleszk hatású parodisztikus humor – amelyekkel láttatja az író „ennek az elátkozott földsávnak a konkrétan tapintható irracionalizmusát, s rámutat ennek az irracionalizmusnak a tébolyult logikájára és ördögi eredetére."[6]

A következő három – lokális elköteleződése alapján azt mondhatjuk – New Hont-regénnyel: Tömegsír (1999), Nálunk, New Hontban (2001), Mátyás király New Hontban (2005) Grendel láthatóan az abszurdisztáni stílus egy újabb, s immár sikeresebb változatát próbálta megvalósítani: látszólag leegyszerűsödött, de inkább egyneműbbé vált, a fantasztikus elrajzolásokkal visszafogottabban, ugyanakkor a valóságvonatkozásokkal közvetlenebbül élő, átláthatóbb narrációt és nyelvet használó prózaírói eljárásokkal. A korábbi Grendel-művek szerzői mondandókról árulkodó esetenkénti didaktikus utalásai, publicisztikus hevülete már szerencsés módon hiányzik a Tömegsírból, ami inkább úgy, ahogy van, szerves egészével mond kíméletlen ítéletet a benne foglalt kisszerűségbe, hétköznapiságba fulladt rendszerváltozás utáni világról. Félreismerhetetlen ezekben a regényekben, főként a Nálunk New Hontban a mitologizáló írói szándék, hogy a New Hont-i létformában az Isten háta mögöttiség, az elhagyatottság, az ismétlődő történetek mélyén rejlő változatlanság, az abszurditásokkal borzolt szélcsend, ebben a változatában elsősorban Közép- és Kelet-Európa történelmére és jelenkorára emlékeztető, de akár egyetemes érvényű mítoszát ismertesse fel olvasóival. A valóságábrázolás, illetve létélmény-közvetítés letisztultabb és egymással összhangba hozott eszközei következhetnek az előző regények tanulságaiból, illetve abból, hogy az idő és a rendszerváltáshoz fűződő illúziók múltával Grendel számára is megnőttek az írói távolságtartás és elvonatkoztatás lehetőségei. Másrészt a kilencvenes évek vége felé olvashatta újra Mészöly időskori prózáját is, vagy legalábbis akkor alakíthatta ki, fogalmazhatta meg a maga olvasatát róla. 2002-ben A tények mágiája címmel egy egész könyvecskét jelentet meg Mészöly idős kori prózájáról, mert abban a saját kora divatos „nyelvkritikai", „szövegirodalmi" törekvéseivel szemben egy olyan alternatív írói stratégiát talál, „amely az irodalmi mű nyelvi megelőzöttsége és valóságreferencialitása viszonyát újradinamizálja"[7], amely „úgy veszi revízió alá prózánk nemzeti paradigmáját, hogy mindvégig fenntartja, sőt megerősíti annak világravonatkoztatottságát", mert hogy az irodalmi művet a létről szóló (egyik lehetséges) beszédnek, egy adott kor létezésélménye lenyomatának tekinti[8], ahogy Grendel maga is. Figyelme elsősorban azokra a művekre irányul, melyekben Mészöly „a legtovább merészkedett a realista beszédmód művészi újrastrukturálásában, a történetelvűség, az idő- és nézőponttechnika újfajta, irodalmunkban eddig kipróbálatlan összjátékának kimunkálásában."[9] A tények mágiája bátor szellemi, irodalmi tett, tulajdonképpen vitairat és zászlóbontás, Mészöly időskori prózájából kiindulva, de egy már jelentős saját életmű fedezetével is a háta mögött, az önreferenciális szövegirodalom túlhajtásaival, kizárólagos (korszerű) értékként tételezésével szemben, a valóságról és a történetről nem megfeledkező, (korszerű) újrealizmus, illetve a különböző, de egyenrangú írói beszédmódok pluralizmusa érdekében.

Grendel korábban is többször, többféle formában hangot adott az ún. valóságábrázolás iránti elkötelezettségének, de ezekben az években talán még hangsúlyosabban. Meglepően hangozhat ez a kijelentés az életműben és az írói megnyilatkozásokban kevésbé jártasak számára, akik jobbára csak azt tudják az íróról, hogy többnyire a magyar posztmodern prózafordulat alkotói közé szokták őt is sorolni, hogy műveinek elévülhetetlen érdemeket szerző kezdeményező szerepet tulajdonítanak a realizmusba merevedett csehszlovákiai magyar próza szemléleti, formai korszerűsödésében. Mindez azonban csak azzal együtt igaz, hogy bár valóban szakított az előtte járó nemzedékek önéletrajzisággal átszőtt, vallomásos, időnként szociografikus jellegű, az akkori közelmúlt történelmének feldolgozására korlátozódó prózájával, s mind ideologikus, mind művészi elvárásként elutasította a „csehszlovákiai magyar regény" fogalmát (lásd „csehszlovákiai magyar csirkepaprikás"!), és valóban számos szemléleti és formai elemet átvett a posztmodern eszköztárból, de kezdettől fogva, a legelső regényeiben sem mondott le arról, hogy a maga prózapoétikai eszközeivel hiteles képet formáljon arról a valóságról, amelyben élnie és alkotnia adatott. A regényírásról 2002-ben című esszéjében is azokat az írókat méltatja, akik „prózáik kimeríthetetlenül gazdag valóságreferencialitásával" jobban meg tudják szólítani, mint „az önreferenciális szövegirodalom köldöknézői"[10]. Egy 2004-es interjúban pedig egyenesen realista írónak nevezi magát: „Én alapvetően realista írónak tartom magam. A mai világ realitása olyan, hogy az ember úgy érzi magát ('89 előtt és után is), mintha egy hatalmas bolondokházában lenne kénytelen élni. Ezeket az abszurd, szürrealisztikus jeleneteket a prózáimban végtelenül realista leírásoknak tartom, mert ilyen a mi közép-kelet-európai valóságunk."[11]

Érdekes hasonlóságokat talál Németh Zoltán a Tömegsír és a Nálunk, New Hontban elemzése során e regények és a minimalista, újrealista próza poétikája között, s végül azt is megállapítja, hogy „stabilnak tűnik a grendeli életmű egészén belül egy olyan váltás, amely során a posztmodern fikcionalitás poétikájának kimerülése után (És eljön az Ő országa) immár egy új, talán minimalista vagy neorealistának nevezhető nyelv jelenti be önmagát".[12] Csakhogy miként a posztmodern próza kaptafájára nem lehetett ráhúzni Grendel művészetét maradéktalanul, úgy a „minimalista", „neorealista" sablonnal is csínján kellene bánnunk. Ha át is vett egyes szemléleti és poétikai elemeket az amerikai minimalisták (Ellis), orosz realisták (Pelevin) prózájából, anekdotikus cselekménybonyolítása, mitologizáló törekvései, iróniája, szatirikus hajlama, a groteszk és abszurd eszközök jelenléte prózájában túlmutatnak az ún. minimalisták, újrealisták, többségének szándékain és eszközkészletén. Említett regényeinek inkább van köze a kései Mészöly-prózához, a saját korai prózáihoz és esetleg a közép- és kelet-európai régebbi és újabb abszurd irodalmakhoz.

Grendel számára az esszé, a publicisztika, az interjú, a napló már a nyolcvanas-kilencvenes években alkalmas formává vált az önvallomás, az öntanúsítás, a közéleti szerepvállalás mellett arra is, hogy a kisebbségi helyzet által fölvetett sorskér­dések és az irodalom összefüggéseire, a kisebbségi író „küldetésére" vonatkozó gondolatait megfogalmazza. S hogy a regényeinél közvetlenebb formában mutasson rá az illúziótlan egyéni és kollektív helyzet- és azonosságtudat, az önkritikus múltszemlélet hiányaira. Az Elszigeteltség és egyetemesség (1991) című kötetének írásai bizonyára nem kevés szerepet játszottak a csehszlovákiai magyar irodalom tájékozódásának, hagyományszemléletének, értékrendjének felfrissülésében, átalakulásában. A Hazám, Abszurdisztán (1998) című kötet egyes írásai pedig közép-európai kontextusba állítják a szlovákiai magyar ember és irodalom történeti és aktuális kérdéseit. Újraközli a kötet Grendel Rosszkedvem naplója címmel korábban már önállóan is megjelent 1990 novembere és 1991 októbere között írott naplójegyzeteit, amelyekben először adott hangot a kelet-közép-európai (a szlovák és a magyar) rendszerváltozások miatti illúzióvesztésének. A 14-15 évvel később ugyanezzel a címmel írt naplójegyzetei a politikából, a valódi változások lehetőségeiből való totális kiábrándulásának termékei. Ez a napló eredetileg a Mozgó Világban jelent meg havonként, majd A kutya fája című 2006-os kötetben együtt a Filozopterek az irodalomban és A kutya fája című publicisztikai sorozatával. Az utóbbi a 2004. év heti jegyzetsorozata volt eredetileg a Vasárnap című pozsonyi hetilapban, s egyes írásai arról tanúskodnak, hogy bonyolult, összetett aktuális kérdések átvilágítására Grendel nemcsak nagy ívű esszékben képes, de egyszerű, világos, rövid okfejtés keretében is. A pozsonyi Új Szó Könyvjelző mellékletében 2002 és 2003-ban folytatott „filozopterkedései" pedig konkrét irodalmi jelenségekről, témákról, művekről, A tények mágiájához hasonlóan, már az irodalomtörténetet író Grendel első szövegeiként is olvashatók. A író 1997-től tanított 20. századi magyar irodalomtörténetet a pozsonyi Comenius Egyetemen, s ennek folyományaként az évezredfordulót követő évtized második felében meg is írta a maga „tanári kézikönyvét", A modern magyar irodalom (2010) címmel, amit ugyanakkor nemcsak a szakmának, az egyetemistáknak, hanem a kérdés iránt szélesebb körben érdeklődést mutató olvasóközönségnek is szánt. A magyar líra és epika száz éves történetét (kb. 1880-től kb. 1980-ig) áttekintő mű számtalan erénye közé tartozik, hogy miközben vállaltan személyes hangvételű, ugyanakkor a tudományosság és a szakszerűség mindenféle kívánalmának eleget tesz; összegezi a korszerű irodalomtudomány, irodalomtörténet-írás és kritika eredményeit, miközben önálló gondolatmeneteivel folyamatokat értelmez át, egyéni meglátásaival, elemzéseivel súlypontokat helyez át, újabb, vagy eddig kevésbé értékelt alkotókat állít előtérbe, s mindezt egyszerű, világos nyelven, közérthető stílusban.

2011-ben Grendel Lajos agyvérzést szenvedett, de a már előtte megjelent a Négy hét az élet (2011), s a betegségéből felépülve írott újabb regények a Távol a szerelem (2012), Az utolsó reggelen (2013), Utazás a semmi felé (2014) ismét egy sajátosan összefüggő ciklust alkotnak. A korábbiaktól – főként az utóbbi három regényben – radikálisan eltérő prózatechnikai eljárásokkal élő művek annak bizonyítékai, hogy Grendel művészetére nemcsak a folyamatos megújulás jellemző, de a folyamatosan megújuló értékteremtés is. Már a 2001-ben megjelent Nálunk New Hontban című regénye hátsó borítóján emlegette a korai regénytrilógiájának világához való visszatérést, de ez talán még inkább érvényes a legutóbbi regényciklusa műveinél. Továbbél bennük, sőt, talán még meg is erősödik a valóságvonatkozásokhoz, a rendszerváltoztatások előtti s utáni évtizedek kisebbségi, szlovákiai magyar valóságához való kötődés, azonban már hiányzik, az előzőző regényekben megszokott „abszurdisztánul" szólás, a fantasztikum, többségükben háttérbe szorul a groteszk és az irónia, miközben a narráció bonyolultabbá, nehezebben átláthatóvá, a nyelvhasználat szikárabbá, a regényvilág töredezetté, mozaikossá, elhallgatásokkal, hiátusokkal telivé válik. Visszatér, sőt fölerősödik a korai regények illúziótlan szembenézése a személyiség- és értékválságok világával, és minden korábbinál kiábrándultabb, a tragikus hangoltságú létösszegző, létértelmező szándék. A közös „tragédia közeli hang" a regényvilágok felől nézve következhet a hasonló, leépülő sorsokból, szélsőséges léthelyzetekből, öngyilkosság közeli stációkból, de a valós világ felől nézve, bizonyára következik abból a nagyfokú kiábrándulásból, csalódásból, ami a rendszerváltozásokat követő évtizedekben érte az írót a világ, az ember lehetőségeit illetően általában és a magyar sorsot, a szlovák-magyar együttélést illetően konkrétan. A Négy hét az élet tematikájában, létszemléletében, hangoltságában a rákövetkező három előképének, ősforrásának látszik, poétikailag pedig mintha valamiféle átmenetet képezne Grendel korábbi regényírása felől az utóbbi három mű irányába. Az anekdotikus cselekménybonyolítás már használja a mészölyi vágás-technikát, de hiányzik még a nyelvi redukciónak a következő regényekben megvalósuló intenzitása, miközben itt még működik a jól ismert grendeli humor és tragikus irónia, aminek a további regényekben már nyomai is alig maradnak, az azokban uralkodó tragikus hangnemet inkább csak valamiféle nosztalgikus, melodramatikus zöngék színezik. A regények mindegyikében találhatunk fejbekólintóan pontos, mégis továbbgondolásra érdemes mondatokat, szívbemarkolóan szép jeleneteket vagy csak hangulatokat, s mindnek vannak különböző sajátos, külön értékei is (például a Távol a szerelemnek a jól kidolgozott motivikus rendszere, Az utolsó reggelenben a szlovák-magyar viszony alapos körüljárása, az Utazás a semmi felében a rendszerváltozás utáni világról mutatott plasztikus kép). A négy regény együttese pedig kétségtelenül nyomatékosabban, hangsúlyosabban közvetíti azt a reményvesztettséget, kiúttalanságot, ami a főszereplőik világát jellemzi. Az eszmei-nyelvi-kompozicionális összhatását tekintve ugyanakkor a négy regény közül az első, a Négy hét az élet mutatja fel a leghatásosabban az értékek teljes viszonylagosságát, a kiüresedett élet értelmetlenségét.

Grendel Lajos immár irodalomtörténeti jelentőségű, (a szlovák, német, francia, angol, olasz fordítások révén) Európa-szerte elismert (különböző díjakkal is) művészete a kortárs magyar irodalom egyik nagy értéke. Nem véletlenül szerepelt az író 2015-ben már az írásbeli érettségi tételek között is. Igaz, az irodalomtörténeti munkájából vett idézettel, de A modern magyar irodalom története című műve az egyik legjobb forgalomban lévő irodalomtörténeti monográfia a hosszú 20. századi magyar irodalomról.

[2016]

[1] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum K., Bp., 1994. 183.

[2] Szilágyi Márton: Együtt – egymásért? In: Sz. M.: Kritikai berek. Balassi K., Bp., 1995. 32-33.

[3] Szirák Péter: Grendel Lajos. Kalligram K., Pozsony, 1995. 78.

[4] Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre) nyitott műhöz. In: T. Á.: A homokóra nyakában. Nap K., Dunaszerdahely, 1997. 262.

[5] Grendel Lajos: Abszurdisztán. In: Uő: Elszigeteltség és egyetemesség. Régió Könyvek 3. Bp. 1991. 140-145.

[6] Uo.

[7] Grendel Lajos: A tények mágiája. Kalligram, Pozsony 2002. 92.

[8] Uo. 86.

[9] Uo. 9.

[10] Grendel Lajos: A regényírásról, 2002-ben. Forrás, 2002. 06. 79-82.

[11] Végtelenül realista. Interjú Grendel Lajos Kossuth-díjas íróval. Nyugati Jelen. 2004. február 20.

[12] Németh Zoltán: A terep/munka kellemetlenségei. In. Uő: A bevégezhetetlen feladat, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2005. 79.