Gróh Gáspár
József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, esszé- és közíró, szerkesztő
Amikor megrendítő erejű képében Vörösmarty istenarcú sárnak nevezte az embert, a Genezis könyvét idézte: a Teremtő a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert. A bűnbeesés következményeinek leírásából derül ki, hogy miből. „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” Föld-por-sár. Ebből lettünk, hogy aztán lelket is kapjunk. Minden vallásban, minden katekizmusban ott van: az ember testből és lélek áll.
Ebből a kettőből lesz a művészet is: minden istenek ajándékaként csak az ember teremt művészetet. Műveinek is teste és lelke van. Maga a mű: test, tehát véges; a benne lévő lélek, a szellem végtelen. Irodalomról lévén szó: a nyelv jelei sem csak sajátos, lejegyezhető akusztikai jelenségek: tér és idő keresztjén önmagukon túli üzenetet közvetítenek. A szó is véges és végtelen, tárgyi valósága nélkül nincs metafizikai üzenete. Az irodalmi mű történetisége és a végtelen felé törekvése ugyanolyan fontos: az anyag a mondhatatlant akarja birtokba venni.
Szerencsére az irodalom: művészet, nem pedig logika vagy tudomány, ezért kötelessége arról is beszélni, amiről nélküle csak hallgatni lehetne. Tízéves voltam, amikor olvasás órán (akkor még így hívták) egy Petőfi-vers volt az oktatás áldozata: A Tisza. Tanítónénink azt kérdezte: mit csinált a költő a Tisza partján? Azt mondtam: hallgatta a csöndet. A válasz gyors és rövid volt: a csöndet nem lehet hallgatni. Nem éreztem sértve magam, de az irodalommal való intézményi keretek közti kapcsolatom hosszú évekre véget ért. Ha olvastam, akkor a költők-művek csöndjeit, az irodalom legmélyebb lényegét csodáltam. Azt, amiről talán valóban csak hallgatni lenne szabad.
De van a műveknek egy könnyebben megszólítható, elvontságában is anyagibb rétege: a történetiségük, mert hiszen minden művész a maga idejéből tör az idők fölé. Erről a történetiségről lehet beszélni, erre érzem alkalmasnak magam: ezért lett számomra különösen fontos a történelem az irodalomban – és az irodalom a történelemben.