Gróh Gáspár
József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, esszé- és közíró, szerkesztő
Elemző gondolkodásmódja mélyen gyökeredzik a magyar valóságban. Irodalomtörténészként, kritikusként egyik fő sajátossága, hogy a jelenben is látja a történeti előzményeket. Gróh Gáspár 1953-ban született Budapesten, gyerekkorában és kisiskolás éveiben még tapintható közelségben volt a Rákosi-korszak, a koncepciós perek időszaka, és a forradalom emléke is természetes módon, folyamatosan jelen volt a családjában, amelynek több ága a történelmi Magyarország elszakított nemzetrészeihez kapcsolódott. Így a történelem többszörösen is része volt mindennapjaiknak. A gyerekkor meghatározó élménye a természettel találkozás: Gróh Gáspár egészen az egyetemre jelentkezésig inkább a biológiával kapcsolatos tanulmányokra készült, mint bölcsészkarra. Rá, de a korra is jellemző epizód az úgynevezett „kádári konszolidáció” éviből: olvasásórán a tanító néni megkérdezte, mit csinált a költő – Petőfi Sándor – a Tisza partján. „Hallgatta a csöndet” – felelte a tízéves Gróh Gáspár. „A csöndet nem lehet hallgatni” – jelentette ki a nevelő, ám az ilyenformán eligazított kisdiák ettől még odafigyelt a költők és művek csöndjeire. Arra, amiről talán valóban csak hallgatni lenne szabad.Olvasás közben érezte meg, hogy „van a műveknek egy könnyebben megszólítható, elvontságában anyagibb rétege: a történetiségük, mert hiszen minden művész a maga idejéből tör az idők fölé.”S mert erről a történetiségről lehet is beszélni, Gróh Gáspár abban találta meg az irodalomról való gondolkodás számára legfontosabb változatát, hogy azt kutassa, ami a történelem az irodalomban – és az irodalom a történelemben.
A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen folytatott tanulmányokat 1972-től, magyar-történelem szakon diplomázott 1977-ben, majd egyetemi doktori címet szerzett 1984-ben. A hetvenes években azért került szakmai érdeklődése középpontjába a két háború közötti szellemi élet tabusított szerzőjének, Szabó Dezsőnek az életműve (ez lett szakdolgozata és disszertációja témája), mert úgy látta: e nélkül szinte értelmezhetetlenek a század első felének szellemi folyamatai. Gróh Gáspár első írása 1973-ban jelent meg nyomtatásban, de témaválasztásaival – a nemzeti önazonosság kérdését feszegető fölvetésivel, ezen belül a határon túlinak nevezett szerzők felé fordulásával – nem felelt meg a kor hivatalos elvárásainak, ezért viszonylag keveset publikált a rendszerváltásig. „A pártállam idején éppen csak érintkezésbe kerültem az irodalmi világgal – von mérleget indulásáról az irodalomtörténész. – Biztos voltam abban, hogy a rendszer inkább előbb, mint utóbb csak megbukik, és addig nem akartam alkalmazkodni. Hogy mihez? Semmi cenzúrához, semmi elváráshoz. Aztán elérkezett az én időm. Legalábbis azt hittem...”
Irodalomtörténeti publikációi 1988-tól váltak rendszeressé, néhány hónap alatt több írása jelent meg, mint előtte tizenöt évig, ráadásul ezek a kritikák, recenziók, publicisztikák, esszék komoly elismerést is arattak. De csakhamar kiderült: Gróh Gáspár az újabb idők elvárásaihoz sem illeszkedik. Az 1990-es évek társadalmi megosztottságában, amikor az irodalmi élet is kettészakadt, és recenziók baráti hűségnyilatkozatként vagy ellenséges vitairatként láttak napvilágot, egyre inkább megkérdőjeleződött a kritikaírás szerepe, funkciója, létjogosultsága is. A kialakult helyzet, valamint a rendszerváltozásban való részvételt személyes ügyének tekintő elkötelezettség vitte a közszférába. Ezt a vállalást néhány éves kitérőnek gondolta: negyedszázad lett belőle. Ám a közszolgálatban eltöltött évek alatt is gyakorolta hivatását megidézve azokat a szellemi elődöket, akik identitásuk természetes részeként gondoltak a magyar kultúrára. Ily módon teljesedhetett ki az életműve irodalomtörténészként és kritikusként egyaránt.
Főbb munkahelyei: 1977-től 1983-ig az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosaként, tudományos munkatársaként, 1983 és 1989 között a Múzsák Közművelődési Kiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1989 őszétől a Magyar Napló olvasószerkesztője, kritikai rovatvezetője, 1993-ban a MDF képviselőcsoport sajtóirodájának médiacsoport vezetője, majd a Heti Magyarország kulturális és belpolitikai rovatvezetője (1994–1996), a Miniszterelnöki Hivatal kormány-főtanácsadója (1998–2002) és a Köztársasági Elnöki Hivatalban volt főosztályvezető, később a volt elnöki iroda vezetője, azt követően a Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója (2012–2017). 1996-tól a Magyar Szemle rovatvezetője, 2018-tól 2023-ig főszerkesztője volt. Nem főállású megbízatásai közül kiemelkedett az Országos Rádió és Televízió Testületnél folytatott szakértői munka, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az elszakított nemzetrészek irodalmáról rendszeresen tartott előadássorozata.
Rendszeres szereplője könyvbemutatóknak, előadásoknak határon innen és túl (például Ady-est Lukács Sándorral, majd Tóth Erzsébettel Királyhelmecen, Torma Mária versműsorának keretében bevezető előadást tartott Nemes Nagy Ágnesről Bodajkon a Csillagpont református ifjúsági táborban, Szárszón a református táborban Szabó Dezső Isten-hitéről beszélt, a népi írókról tartott előadást Orosházán, szereplője volt a rendszerváltás-konferenciának Kolozsváron, stb…), beszélgetőtárs Szilágyi István portréfilmjében, számos tanulmány szerzője antológiákban, konferencia-kiadványokban. 2023-ban az MMA levelező tagjának választotta. Az NKA Irodalmi Tagozatának kurátora. Rendszeres előadója az MMA konferenciáinak (Csoóri Sándorról, Kodolányi Jánosról, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről, a kritikáról, a határon túli művészetről, Mészöly Miklósról; a Mesterek a magasban – Illyés Gyuláról című tanácskozás, valamint a Grendel Lajos-konferencia előadója, szervezője). Az MMA Mészöly Miklós (2021) és Illyés Gyula (2023) kerítés-kiállításának kurátoraként a tablók szövegírója és a képek válogatója.
Kritikák – „mondjanak valami fontosat tárgyukról”
„Sohasem gondoltam magamra mint kritikusra. Ha könyvekkel, művekkel kerültem kapcsolatba, olvasó, néző, hallgató voltam. Ha valamely okból írnom kellett arról, amit olvastam, láttam, hallottam – akkor írtam. Mint olvasó, néző, hallgató. Ezeket a szövegeket mások kritikának nevezték, és mert nem akartam vitatkozni velük, tudomásul vettem, hogy ezek a szövegek kritikának (némely esetben recenziónak) minősülnek. Kritikusnak azonban, egy műfaj hivatalosan elfogadott gyakorlójának mindezek ellenére nem tartottam magam. Talán azért sem, mert hasonló írásokat olvasva egyre kevésbé tudtam, mi a kritika. [...] Nem a műfaj meghatározása volt fontos, hanem az, hogy mondjanak valami fontosat tárgyukról”– összegzi álláspontját Gróh Gáspár a Magyar Művészet hasábjain. De itt még nem áll meg. Gondolkodásmódjára oly jellemzően tágít a horizonton, közösségi szempontból is mérlegeli meglátásait, és Tamási Áron szállóigéjét parafrazeálva megállapítja: azért vagyunk a világon, hogy az otthon legyen bennünk. A világ befogadása pedig miből áll? Részben szelekcióból, részben cselekvésből, hiszen minden élő hozzáad valamit a nagy egészhez – teljesebbé téve, javítva rajta –, létünk tehát eleve kritikai természetű.
Kritikai hozzáállásáról, a méltányos vita kultúrájának képviseletéről példát ad a Világló részletek című memoárregény bírálatában. Az eredetileg a Magyar Szemle 2018 végi, 2019 eleji lapszámában folytatólagosan publikált dolgozat tisztelgés a Nádas Péter-mű előtt, egyben múltértékelésének határozott kritikája, s már terjedelmével is – 124 oldal! – meghatározó írása az Irodalmi hullámlovaglás – Ragyogástól féknyúzig című kötetnek. Gróh Gáspár meggyőződése, hogy „nagyon jó irodalom, amit Nádas ír”, és ezért úgy gondolja, hogy „csakis a kivételes teljesítménynek kijáró elismeréssel vitathatjuk művében azt, ami vitatható”. Ezt meg is teszi, rámutatva Nádas történelemképének, múltértelmezésének a kommunista múlthamisítás atavisztikus elemeivel való összefüggéseire. Meglátása szerint az író kivételesen sokat tud arról, hogy a kommunista párt létformájához a múlt átírása is hozzátartozott, ám mégsem tud elszakadni a totalitárius rendszer hamis múltképétől: családja önigazoló legendáriumával sem száll vitába, pedig még személyes élményei is vannak a hamisítás módszertanáról. Nádast mégis mint nemzeti írót érdemes olvasni – állítja Gróh Gáspár, és éppen a kivételes intellektusnak kijáró megbecsülés miatt érzi feladatának, hogy kritikusan olvassa.
Miközben a magyar irodalmi élet dinamikáját jó ideje a közösségi és individuális szemlélet ütköztetése adja, feltűnő, hogy Gróh Gáspár nem a kétpólusú gondolkodásmód reflexei szerint: egymás ellenében, hanem együttműködésként tekint egyén és közösség viszonyára, vagyis esze ágában sincs egymással szemben kijátszani a nemzetet annak alkotótagjaival. A történelmi örökség folytatása, a közösségi elköteleződés nála mélyen individuális választás. Úgy gondolja, hogy a világhoz való cselekvő viszony természete szerint egyszerre elfogadás és kritikai alapállás. Ez az a háttér, amelyre hagyatkozva, és ahonnan elrugaszkodva számot ad kritikusi működéséről. Bár Móricz Zsigmondról írja, mégis önvallomásként hat, hogy diákkorától kezdve izgatja a történelem, „mint a szenvedélyesen kutatott valóság időbeli kiterjesztése.” Ezért ugyanazzal a figyelemmel fordul a múlthoz, mint jelenéhez: az eseményeken és hátterükön túl a történelemben élő ember lelki valósága foglalkoztatja.
Korán felismeri, hogy a XX. századi magyar politikai rendszerek mögött nem csak Trianon áll: ideológiáik alapjában véve 1919-ből, a – pártállamban kötelezően „dicsőséges”-nek mondott – Tanácsköztársaságot követő helyzettel összefüggésben formálódtak. Polgári-értelmiségi család sarjaként, de (festő)művészek gyermekeként ismeri ugyan a hallgatás parancsát, de nem az elhallgatásét. Mindez inkább segíti abban, hogy a magyar valóságot hitelesen rekonstruáló szerzők műveire figyeljen. A pártállami kultúrpolitika javában harsogja a „múltat végképp eltörölni” jelszavát, de Gróh Gáspár már azokhoz pártolt, akiknek „a történelemről alkotott ismerete nem valami lezárt eseménysorra vonatkozó elvont tudás, hanem érzelmekben gazdag személyes kapcsolat.” A népi írók (köztük a legszélesebb világlátású européerek) és a határon túli magyar szerzők művei nyomán meggyőződéssel vallja, hogy valaminek vagy valakinek a múltja olyan előzmény, amelynek csak a folytatással, következménnyel van értelme.
Olvasmányai a ráismerés élményét adják, különösen nagy hatással van rá Ady Endre, Illyés Gyula, József Attila, Németh László, Bibó István, Cs. Szabó László, a későbbiek közül Csoóri Sándor. A valóságismeretet illetően Móricz Zsigmond a nagy példa, ahogyan írásaiból kirajzolódik Magyarország képe földrajzával, társadalmi rétegződésével, s a hús-vér valóság kitölti a tereket. „Hogy ez a valóságismerő józanság mit jelentett a Trianon és gazdasági világválság sújtotta, Adyn és Szabó Dezsőn fölbuzduló s aztán az olasz és német szellemi mintákat magyarul prófétáló szellemi ködevőknek kiszolgáltatott ifjúság eszmélkedésében, azt aligha kell magyarázni”– jegyzi meg Gróh Gáspár.
A magyarázat ugyanis megtalálható a két világháború közötti szociográfiákban: a magukra hagyott, mélyre zuhant falvak páriáiban, a gazdadölyfben, a nagybirtokrendszerben, a nyomorúságtól deformált lelkekben és kisiklott életekben. Ahogyan a mai válaszokat is az 1914 és 1991 között több ízben traumatizált nemzet idegrendszerében kell keresni. A félmúltban gyökerező, feldolgozandó nehézségekről hírt ad a magyarság jelenkori, testi-lelki állapota. Miért neurotikus a nemzettudat? Amiért évszázadok óta szorong a magyar: a megsemmisülés, a nemzethalál félelme miatt – fejti ki Gróh Gáspár a Neurotikus nemzettudat? című kötetben. S miközben rögzíti az utóbbi évtizedek változásait – a globalizáció előretörését, a nemzeti paradigma hanyatlását –, a múlt értékeinek őrzése mellett a korkívánalmakhoz való alkalmazkodást sürgeti. Ráirányítja az olvasó figyelmét Mészöly Miklós életművére, amelynek középponti kérdése a hagyományok újrafogalmazása, megújítása. Mészöly úgy gondolta, „a nemzettudat tartalmi reformja nélkül nincs terápia”.Gróh kritikai írásai a személyes felelősségre is figyelmeztetnek: itt az ideje a nemzeti sorskérdésekre mint transzgenerációs traumákra (nemzedékeken átívelő poszttraumás stresszre is) tekinteni.
Példák és példaképek – Mesterek a magasban
A közéletiségben, nemzetstratégiában gondolkodó Gróh Gáspár azoknak a pillanatoknak a rögzítésére törekszik, amikor a megalázott ember felnéz, amikor a mellőzött hirtelen láthatóvá válik, legyen szó akár az 1919-es forradalmak történetéről, akár 1956 megítéléséről vagy az 1989-es sorsfordulóról. Követi Illyés Gyula példáját, aki egészen a közléshatárig elment az 1970-es években, hogy a történelemhamisítás és az elhallgatás politikájának veszélyeire figyelmeztessen. „A szülőföldjükről elűzött, a mellékvágányok vagonjaiban meghúzódó menekültek sorsával szembesülve döbben rá a trianoni tragédia súlyára, kiterjedésére”– idézi fel Illyés megrendültségét az irodalomtörténész. – „Mert nemcsak a menedékül szolgáló vagonok, hanem a szétvert Magyarország is ott vesztegelt a vakvágányokon.” A vagonlakók látványa miatti megindultság természete kettős, benne szociális és nemzeti szolidaritás egybeér. A határon túli magyarokban egyszerre vált láthatóvá a magára hagyott nép és a magára maradt nemzet sorsa. Miközben tehát a kádári-aczéli, „közmegegyezés”-nek nevezett diktátum jegyében illett hallgatni a határon túli magyarságról, az elszakított területeken élők nemzeti és szociális kiszolgáltatottságuknál fogva sorsukban hordozták annak lehetőségét, hogy az ideologikusan is szétszakított országot jelképesen egyesítsék. Éppen ezt tagadta el, tette látatlanná-hallatlanná a politika. A következményeket azonban nem lehetett eltagadni: felnőtt egy nemzedék – múlt nélkül.
Jövőképéről Gróh Gáspár többek között a Nagyvilág, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Hitel hasábjain osztja meg gondolatait. Tanulmányai, esszéi, jegyzetei a Kortárs Kiadó, a Magyar Szemle Könyvek után a Nap Kiadó gondozásában évről évre könyv formában is megjelennek a kétezer-tízes évektől. Monostori Imre jellemzése szerint Gróh „finom empátiával, jó szerkesztői ötletekkel és eredeti fölfedező képességgel, friss fogalmazással kíséri nyomon tárgyait, témáit s az e témákon munkálkodó jeles személyiségeket: mondataiból folyamatában és összefüggően látszik, hogy eredeti képessége van a szaktudományos, a társadalomtudományi és a művészi szempontok egészséges ötvözésére, továbbá – ezen belül – a politika állapotának és a történelem kusza vonaglásainak érzékletes bemutatására.”
A magyarság rendeltetéséről – Művelődéstörténeti tanulmányok (2013) című munkájában a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy mesterei – Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Bartók Béla – nemcsak sokat tettek, hanem műveikkel mind a mai napig segítik az elszakított nemzetrészek, az eltávolodott nemzedékek és a sokszor önmagától is elszakadni látszó nemzet szellemi egységéért.
Gróh Gáspár a magyar történelemről és az itt élők lehetőségeiről gondolkodva hangsúlyozza az egyéni felelősséget, miközben arra is reflektál, hogy saját választásaiban rendszerint nemzedéki mintákra bukkan. A kultúra iránytűje – Kritikák (2015) című munkájában a közelmúlt könyvterméséből válogat, a Szemben a felejtéssel – Esszék, kritikák (2017) című kötetben kortárs irodalomkritikusok, többek között Domokos Mátyás, Görömbei András, Alexa Károly, Szörényi László, Márkus Béla és Vasy Géza munkásságát méltatja. A Neurotikus nemzettudat? – Esszék, tanulmányok a magyar kultúrából (2018) című kötetben körvonalazódik Babits Mihály és a Magyar Szemle kapcsolata, illetve a folyóiratot 1992-ben újraalapító és negyedszázadig irányító Kodolányi Gyula sokrétű munkássága is. Pályatársaival Gróh Gáspár részt vállal Németh László és Illyés Gyula életművének újra felfedezésében, munkássága egyben bizonyíték arra is, hogy együtt gondolkodva nemzedéke tagjaival nagyobb nyomatékkal adhat hangot azoknak a közösségi céloknak, amelyek már a szellemi elődök életművében is kitapinthatók.
„Alighanem azt mondhatjuk mesterünknek, akinek szemét öntudatlanul is magunkon érezzük írás közben [...] így lett számomra az 1902. november 2-án, százhúsz éve született Illyés Gyula olyan mester, akinek máig magamon érzem szigorú tekintetét, noha soha nem olvasta egyetlen soromat sem”– írta Gróh Gáspár a kerek évforduló alkalmából. Motivációit elemezve hozzáteszi, hogy bár élete első felét a Kádár-korban élte le, ám lényegét tekintve mégis „családidőben” és szűkebb közegében – ahogy ma mondani szokás: buborékban – töltötte mindennapjait. „[A]kár azt is mondhatnám: Illyés-korban éltem, elvégre három évtizeden át kortársa lehettem. Meg persze Nagy Lászlóé, Pilinszkyé, Weöres Sándoré és másoké is. Megannyi mesteré, akik együtt formáltak.”Gróh mégis Illyést tartja a XX. századi magyar irodalom és szellemi élet legátfogóbb, legegyetemesebb kitekintésű alkotójának, aki reményt adott olvasóinak – a nemzetnek – egy nem sok reményt kínáló korban. Reményt adott az emlékezőnek is. „Mondhatni: ez személyes ügy – erősíti meg az irodalomtörténész a Mesterek a magasban című kötetben –, de mégsem csak az: akik számára Illyés Gyula mester vagy iránytű volt, azok ugyanezért szegődtek tanítványának és követőjének seregestől. Mert nemcsak nagy költőt és írót láttak benne, hanem a bölcs hazaszeretet kimagasló mesterét is.”
Hogy ez milyen mélyen „személyes ügy”, példa arra Illyés Gyula teóriája, amely szerint a magyar irodalom alig néhány kézfogás: Illyés ismerte Madarász Józsefet, Madarász ismerte Petőfi Sándort, Petőfi Vörösmarty Mihályt, Vörösmarty Kazinczyt… Gondoljunk csak bele – kapcsolódik mesteréhez Gróh Gáspár –, hogy az öreg Madarász a gyermek Illyés kezének átadta Petőfi szorítását, Móricz pedig Görgeyvel találkozott, s közvetlen képet, első kézből való tudósítást kaphatott 1848–49-ről. „Vannak, akik ma is őrzik Móricz kézfogását, s ötven év múlva is lesznek, akik Illyés keze szorítását úgy adhatják tovább, hogy abban ott van az a szemernyi Petőfi üzenetéből. Két közvetítő – két évszázad.”
A kultúra ereje valójában abban áll, hogy személyes (beavatás)élményeken keresztül megerősíti a nagyobb közösséghez, a nemzethez való tartozást. A személyesség jelenti a valóságba ágyazottságot is, ami megadja a mű hitelét. Ezért szerepel Gróh Gáspár témaválasztásaiban olyan hangsúllyal a közösségi elv, az erős társadalmi-nemzeti felelősségvállalás és a műalkotás referencialitása. A kortárs irodalomból különösen fontos Gróh Gáspárnak Szilágyi István életműve. Ahogyan a Katlanvárosról szóló tanulmány címe – Szemérmes kitárulkozás – is mutatja, bevallottan elfogult, amikor a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót és a Hollóidő szerzőjének munkáit olvassa. Elfogultságának egyik oka, hogy Szilágyi ösztöneiben megőrizte a természeti ember alázatát és csodálatát – természetfelfogása kimondatlanul is szakrális volt. Látható ez a nagyregényekben, az elbeszélésekben, abban, ahogyan „az elvesztegetett életek valahogy mégis jelen vannak. Nemcsak a városi-családi rendből kiesett nagyapa eleven kísértete hat a mindennapokban, hanem az eltűntből halottá nyilvánított apa fantomja is.”Szilágyi István sajátos, olykor redukált nyelvi eszközökkel, olykor költői képiséggel megfogalmazott írásai szívszorítóan személyesek. Gróh Gáspár értőn és érzékenyen elemzi az életmű egy-egy darabját – kötetekben és folyóiratokban megjelent Szilágyi-tanulmányai egy majdani monográfia részei lehetnek.
Kitekintések
Magyarország éppen elveszítette területe kétharmadát, amikor Németh László a felnőttkor küszöbére lépett. Onnantól nem hagyta nyugodni a kérdés: hogyan lehet egy töredék országban élő, megroppant nemzetet talpra állítani? Németh László válasza, hogy csakis a szellemi erőket mozgósítva. Gondolkodásának középpontjában a művelődés áll, meggyőződése szerint „a nemzetek az általuk teremtett kultúra által válnak észrevehetővé, figyelemre méltóvá, ennek minősége dönt sorsukról, fennmaradásukról”. A pártállam nézőpontjából a rendszer elleni izgatással felért ez a gondolat az 1956-os forradalom után, amikor a hatalom a nemzeti gondolkodásmódot tekintette a legfőbb fenyegetésnek. Harcát internacionalizmusnak nevezte, miközben egyetlen cél vezérelte: a magyar szabadságtörekvéseket összefogó nemzeti érzés megtörése – bármilyen áron. Gróh Gáspár irodalomtörténészként valójában jóvátételben részesít számos, a kultúrpolitika által korábban elhallgatott, megbélyegzett, máskor kisajátított, „leírt” életművet. Láthatóvá teszi azt, ami mindig is ott volt, csak az ideológia fátyla alatt. Kritikai tevékenysége által az írói teljesítményt elfedő sztereotípiák alól előtörnek az értékek: a világteremtő gondolatiság, a nyelvi erő és a vesékbe látó lélekábrázolás. Látóterében a két világháború közötti népi írók és a határon túli magyar szerzők mellett megférnek a nyugatosok, a magyar urbanitás képviselői – Babits Mihály és a prózanyelvet megújító Mészöly Miklós – és más kortársak, például Csoóri Sándor, Grendel Lajos vagy Nagy Gáspár.
Az élet szerteágazó jelenségeit nem önmagukban, hanem az egész részeként vizsgálja. Sturm László megfogalmazása szerint: „Tisztán látja hősei, szereplői útját, hiszen pontos térképen figyeli mozgásukat. Kevés kortársunk térképezte föl ugyanis ilyen részletesen, sokoldalúan és valósághűen a magyar irodalmat és kultúrát. Az irodalmi hagyományt éppúgy ismeri, mint az eszmei, kulturális, sőt politikai-közéleti színteret. Érzékeltetni tudja, hogyan függenek ezek össze egy-egy művön vagy életművön belül, hogyan alakítják egymást, hogyan alakulnak egymásba. Nem utolsósorban: ez a térkép nem csupán a helymeghatározásban és az irány kijelölésében segít, de a szintemelkedéseket és -süllyedéseket is hitelesen követi.”Munkamódszerében átfogó, szerves megközelítésmód jellemzi tehát Gróh Gáspárt, végső soron az Isten képére teremtett ember érdekli, aki mint ilyen: szakasztott mása minden embertársának, miközben életútjában, választásaiban egyedi, ezért is van elmesélhető története. A történetekből pedig hamar kiderül, hogy az egyén soha nem önmagában áll: a közösség tagjaként és társadalmi megnyilvánulásaiban megmutatkozik örökölt sorsa, mentalitása – a kulturális kötődéseket vizsgáló irodalomtörténész különösen ezekre az érintkezési pontokra fókuszál. Szemléletében rokonságot találunk József Attila Eszmélet című költeményével: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált…” Ezeket a meghatározottságokat boncolja Gróh Gáspár nagy figyelemmel műveiben.
Gazdag tárgyi tudása és elemző hangvétele mellett stílusára jellemző az irónia, az önirónia mint retorikai eszköz, gyakran él a nyelvi humorral is esszéiben, különösen pedig publicisztikai írásaiban, jegyzeteiben, például a Két bagoly című kötetben. Érdeklődési körének tágasságát mutatják azok a szellemi kirándulások – Liszt, Bartók vagy Kodály életművében –, amelyek során kitér a zene és az irodalom fejlődésének párhuzamaira. De még az olyan kalandoktól sem riad vissza, mint a vadászat és az irodalom kapcsolata! Világlátására jellemző, ahogyan Széchenyi Zsigmond fotóiban gyönyörködve megállapítja: a gróf könyvei „nem a vadászathoz csináltak kedvet, hanem a természettel való szorosabb kapcsolathoz, és ezzel a teljesebb emberi létezéshez.”Korabeli anekdota szerint egy fotós munkatárs megkérdezte, milyen géppel csinálta oroszlános fotóját Széchenyi. Kiderült, hogy egy roppant egyszerű box-géppel. Adódott a kérdés: hogyan lehet ilyen géppel ilyen fotót készíteni? A válasz mélyen jellemző volt: „Nagyon egyszerű: közel kell menni.”Ahogyan a vadász-író a mindennapi élet tereit állítja lencséje fókuszába, munkáiban Gróh Gáspár is képet ad letűnt korokról és eltűnt kultúrákról. Közel lép, kapcsolódik a múlthoz, közösségek szószólója lesz. A társadalmunkban élő elképzelések előzményeit felmutatva vezeti be olvasóját a magyar közgondolkodásba.
[2024]